Népszava, 1913. december (41. évfolyam, 282–306. sz.)

1913-12-02 / 282. szám

2 a vidéken most a Janza Vazulok véerez­nek el A nagyobb városok munkásai azonban már készülnek arra, hogy ezt a hóhérmun­kát meggátolják- Az új sajtótörvény ellen irányuló szervezett akció előkészületeinek egy pillanatra sem szabad szünetelniük. A vidék és a főváros szervezett munkásságá­nak minden erejével tiltakoznia kell az el­len, hogy az új sajtótörvény képében a nagyvárosokban is meghonosítsák a brutá­lis szolgabirós uralmat és ezzel nehezebbé tegyék a nagyobb falat kenyérért való harcot! A munkanélküliség olyan nagy átka a munkásságnak, de egy­úttal a polgári osztálynak is, hogy ma már az uralkodó osztályok is gondoln­i kezdenek ,az ellene való védekezésre..Ugyanis a mun­kanélküliség nem magában való jelenség, hanem a gazdasági válságnak a következ­ménye és egyúttal a növelője is, mert a munka nélkül maradó tömegek fogyasztó­képessége csökken vagy teljesen megszű­nik, pedig ez nagy csapás a polgári osz­tályra nézve is. Az a kérdés már most, hogy lehet-e a munkanélküliség ellen sikerrel védekezni ? De ugyanígy azt is kérdezhet­jük, hogy lehet-e az újra meg újra vissza­térő gazdasági válságok ellen védekezni ? Hogy erre a kérdésre felelhessünk, egy pillantást kell vetnünk a gazdasági válsá­gok és a munkanélküliség alapokára. Tud­valevő, hogy a gazdasági válságokat nem egyes kapitalisták okozzák, hanem a kapi­talista rendszer. Ez a rendszer nem azért termel, hogy társadalmi szükségleteket elé­gítsen ki, hanem azért, hogy értéktöbbletet teremtsen, hogy a kapitalista profitot nö­velje. Minden kapitalista kénytelen minél több profitra, minél több értéktöbbletre tö­rekedni, hogy a kapitalista versenyben megállhassa helyét, hogy versenytársai őt el ne tiporhassák. Így támad az az őrült ,versengés, amelynek eredménye a túlter­melés és a gazdasági válság. Majdnem pon­tosan kiszámítható időközökben visszatér­nek a krízisek. Néha azonban más körülmé­nyek is közreműködnek, amelyek a válság bekövetkezését siettetik. És amikor már itt van a nyakunkon a válság, azzal szemben a kapitalista is tehetetlen. A gyáros, ha a raktára tele van és nincs megrendelése, kénytelen a munkásait elbocsátani, bár­mennyire meg legyen is velük elégedve és bármilyen „jószívű­ munkásbarát'' legyen is máskülönben. Itt gazdasági törvények működnek, amelyek alól nem vonhatja ki magát a leghatalmasabb kapitalista válla­lat sem. Ezen a bajon tehát gyökeresen segíteni csak a kapitalista termelési rendszer meg­szüntetésével lehet, anélkül nem. Ebből azonban nem az következik, hogy teljesen tétlenül álljunk szembe ezzel a szörnyű csa­pással és várjuk, am­íg a pusztító vihar, el­vonul fölöttünk, romlást és gyászt hagyva maga után. Ellenkezőleg, meg kell kísérelni mindent, ami — ha már a kapitalista rend­­­szer mellett a gazdasági válságok elkerü­l­­­hetetlenek — azoknak következményeit , enyhítheti. És ezen a téren ma már a föl­világosodottabb burzsoázia is kezdi támo­gatni a munkásságot. Hiszen a munkanél­küliségből származó elkeseredés és kétség­beesés igen nagy veszedelemmel fenyegeti a polgári társadalmi rendet, de a munka­nélküliség közvetlen károkat is okoz a tő­késeknek, mert a munkásokat a válságtól kevésbé sújtott országokba való kivándor­lásra kényszeríti, úgy, hogy a válság elmúl­tával a munkáltatók alig tudják összeszedni jól begyakorolt és szerteszéledt munkástá­borukat. A munkanélküliség­­ enyhítésére ez idő szerint két komoly szert ajánlanak a kér­déssel foglalkozók. Az egyik : nagyarányú közmunkák vé­geztetése. A kapitalisták célja a profit, ők tehát csak akkor termelnek, ha profitra van kilátásuk, amikor erre nincs kilátásuk, csökkentik vagy teljesen beszüntetik a ter­melést. Az államnak és a községnek azon­ban nem lehet a kapitalista profitszerző célja; az állam és a község megteheti­­ is, hogy a maga közmunkáit olyankor vé­gezteti, amikor az kevésbé gazdaságos, amikor drágábban kell építtetnie, mint más időkben. Megteheti ezt és meg kell tennie különösen olyankor, amikor nagy munkás­tömegek állanak munka és kenyér nélkül. Az állami és községi munkák olyan jelen­tékeny részét teszik a termelésnek, hogy azoknak helyes beosztásával enyhíteni le-Igen, mert az üzletvezető úr még vala­mennyi kíséretnél az első emeletre vezető lépcsőkön arra kérte négyszemközt a méltó­ságos urat, hogy az öccsét, aki kereskedelmi érettségit tett, gyorsír és gépír, juttassa be a sajtóirodába. A méltóságos úr ezt mind­annyiszor megígérte és mindannyiszor meg­feledkezett róla. Ezért kényelmesebb, ha maga lötyög föl a cégfőnök úz irodájába. A kiadó cég főnöke gummilapdaként pat­tant ki a székből, amikor a sajtóiroda főem­berét meglátta. — Isten hozott! Ha előre tudom, hogy ma szerencséltetsz, nem fogok ebbe a napi ro­botba. Itt a konyak, itt a szivar, parancsolj. A sajtófőnök szót fogad, egyet hörpint, rá­gyújt és aztán eszébe jut az, hogy húsz év előtt reszketve állt ez előtt az íróasztal előtt, amikor arról volt szó, hogy a verskötetét ki­adja-e az akkori Jupiter-nyomda vagy nem adja. A nyomdatulajdonos, a Weisz úr, — aki most már dévaványai "V Weisz és legelőke­lőbb kiadócég, — nem adta ki, hanem azzal a jó tanáccsal szolgált a fiatalembernek, hogy­­ne írjon több verset. A fiatalember szót foga­dott, annyira szót fogadott, hogy semmit sem irt és igy a sajtóiroda főnöke lett. — A miniszterelnök ur ő kegyelmessége megbízásából jövök. — Parancsolj. — A kegyelmes úr nagyon szeretné, ha egy-két értékes cikke a te kiadásodban jelen­nék meg. — Egy-két cikke? Könyvalakban? Röpirat­ról van szó? — Leghelyesebb volna, ha például „Köz­életi Tükör" cím alatt új folyóiratot esi­, nálnál. •— Miért ne, ha ananszírozzák. •— Talán szükségtelen is. Előfizető lesz elég. — Legjobb esetben az csak a nyomdakölt­séget futja. A szerkesztők megesznek, het a válságot. Az volna a helyes, hogy ami­kor a válság beköszönt, a közmunkákat fo­kozott mértékben végeztessék ; az volna a helyes, hogy ilyenkor sorra kerüljenek olyan munkák is, amelyeket csak későbbi időre terveztek. Igaz, hogy gazdasági válság idején a pénz is nehezebben szerezhető meg és jó­val drágább, mint normális időkben. De nagyon jól megfelelt erre az ellenvetésre a főváros pénzügyi bizottságának hétfői ülésén Bárczy polgármester, aki elismerte, hogy a pénz most drágább, viszont azon­ban az építkezés olcsóbb. De még ha a pénz­drág­aság miatt csakugyan drágább lenne is a középítkezés , még akkor is a közmun­kák végeztetésével kellene a munkanél­küliséget enyhíteni, mert ez a cél — nem­csak a munkásság, hanem a polgárság szempontjából is — megér minden áldoza­tot. Ha ezt belátná az állam és a község, ha itt egyébbel is törődnének, mint az ab­szolutizmus minél alaposabb körülsáncolá-­­­sával, akkor most volna az ideje például a két budapesti Dunahíd megépítésének, a budapesti nagy kórház, két-háromezer kis­lakás, tíz-tizenkét iskola, a nagy dunai ki­kötő, az új városháza, az Erzsébet-sugárút építésének, az államvasutaknál szükséges beruházásoknak, a Duna—Tisza-csatorna építésének és más ilyen közmunkáknak. Ha az erre szükséges pénz egy-másfél százalék­kal drágább lenne is régebbi állami és köz­ségi kölcsöneinknél, ez ellen bizonyára nem tiltakozna sem a polgárság, sem a munkás­ság. Mert a nagy cél megér pár millió ko­rona kamatveszteséget — mi ez egy Dread­nought költségéhez képest ! — később pe­dig a drága kölcsönt konvertálni lehet. A segítés másik módja : a munkanélküli­ség­ esetére való kötelező biztosítás. Azt a munkát, amit ezen a téren a szakszerveze­tek magukra hagyatva végeznek, támogat­nia kell az államnak vagy a községnek ,­ a munkáltatónak vagy mindhármuknak. Az államnak és a községnek a dolgozó nép­pel szemben való segítő­ kötelessége egé­szen természetes dolog. A munkáltatók hozzájárulása is természetes dolog... a mi szemünkben. Ők a jó időkben gyűjtik a profitot és igy könyebben átvergődnek a válság viharán ; hát nem méltányos kiván­ság-e, hogy az értéktöbblet egy részét a munkások számára tegyék félre és igy a munkásoknak is tűrhetőbbé tegyék a vál­— Éppen azért gondolt arra a kegyelmes úr, hogy kedves fiad lenne a szerkesztő. — Szóval a fiam ingyen dolgozzék. — Nem ingyen. Megismerik a nevét job­ban és ha vannak valami politikai ambíciói, érvényesítheti. A lap megjelenik havonkint. Csak azok ol­vassák a miniszterelnök úr cikkeit, akiknek muszáj és a vége az, hogy a kiadó fiának po­litikai ambíciói támadnak és képviselő lesz. A választási költségeket nem a papa fizeti, hanem a pártkassza és így a „Közéleti Tü­kör" kiadási költsége anyagi és erkölcsi hasz­nokban id­egtérítődik. TÁRCA :' * * * Sic­ilMi9 ad asinta* írta Farkas Tintát. A kiadócég főnöke lement a könyves­boltba, amelynek üvegajtóján keresztül a főváros legszebb, legforgalmasabb utcájára látott és amint a tízórai emésztés közben ar­ról a neki fontos kérdésről gondolkozott, hogy most plombáltassa-e a fogát vagy a jövő hé­ten, észrevette, hogy a miniszterelnöki sajtó­iroda főnöke kétfogatú bérkocsiból száll ki az üzletajtó előtt. A főnök úr meggondolta magát, nem szaladt ajtót nyitni, hanem tőle szokatlan gyorsasággal az első emeleti fő­nöki irodába termett, leült az íróasztala elé és úgy tett, mintha könyékig vájkálna a munkában. Még a tollát is betintázta, azt a tollat, amivel kiegyenlített számlákat szokott íi­y­ugtázni. Előre tudta, hogy a következő pillanatban a­ könyvesbolt ajtaja megnyílik, a miniszter­elnöki sajtóiroda főnöke mutatóujjával a ka­lapja széléhez kap, amire az üzletvezető alá­zatosan meghajol és azt kérdi: — Mivel lehetünk szolgálatára, méltósá­gos uram. — A főnök urat keresem, — mondja a mél­tóságos uram. — A szobájában dolgozik — hazudja az üzletvezető úr és udvariasan megkérdi, hogy lehivassa-e? — Majd magam is föltalálok hozzá — mondja a sajtófőnök, aki az üzlet hátsó ajta­ján nekivág az első emeletnek és egyúttal megmenekül az üzletvezető alkalmatlan és fölösleges udvariasságától. M­ás. A kiadó cég főnöke a könyvesboltja előtt áll. Arra sétálnak az írók és költők, akiknek fejében témák, zsebükben kézirat­csomók vannak, de egy krajcárjuk sincs. A kiadó cég főnöke gyorsan vissza akar hú­zódni, hogy megmeneküljön az alkalmatlan köszöntgetésektől, de lehetetlen, mert az írók és költők megelőzik, nagyot köszönnek a ki­adó urnák, akkorát, hogy muszáj illendően elfogadni és m­íg elfogadja, addig az írók és költők megfogják, körülállják. — Gratulálunk, Weisz bácsi. A Dolfi iga­zán remek novellát irt. — A verse még gyönyörűbb — Igazán irigyeljük. — Elveszi a kenyerünket, mert nem tudunk vele konkurrálni. Weisz bácsi mosolyog és a gratulálok na­gyon szomorúak. — Hogyan segítsek az urakon? Én nem tilt­hatom meg a fiamnak, hogy ne írjon. Külön­ben is, nagyon mostohán bánnak az urak szegény Dollival. Alig olvasni az irodalmi működéséről egy pár elismerő szót. Egyszerre egy csomó kézirat­­.­mt­ikedzik a levegőbe. NÉPSZAVA 1913 október 17.

Next