Népszava, 1914. június (42. évfolyam, 128–152. sz.)

1914-06-06 / 132. szám

­1914 június 5. NÉPSZAVA nie. A munkáltatókhoz intézett formed­vény fölhívás arra, hogy minden munkás teljes erejével részt vegyen a választási küzdelemben, hogy minden munkás egész lelkesedéssel dolgozzon a junker reakció megdöntésén, részt vegyen abban a munká­ban, amely a bihariakat kipusztítja a par­lamentből ! inmMmmmnnjiiiin . «•"Train Spanyolország politikai válsága. A spanyol képviselőház egyetlen szociál­demokrata tagjától, Pablo Iglesias elvtárs­tól való a következő kitűnően tájékoztató, cikk: Spanyolország komoly és válságos hely­zetben van. A kormányon lévő konzervatív pártban szakadás állott be, amely a párt életében is érezteti a hatását és magát a ki­rályságot is bomlással fenyegeti. Maura, a párt egykori vezetője vissza­vonult a politikától. Közötte és egykori zászlótartója, Dato, a mostani miniszter­elnök, valamint egykori hívei között mély­séges ellentét támadt. Maura visszavonulá­sát azonban senki sem veszi komolyan, mert a fia és néhány híve állandóan a kormány ellen tüzeli a közvéleményt." Ezeknek a tá­madásoknak az a céljuk, hogy újra porondra szólítsák azt az embert, aki Ferrert agyon­lövette és aki ellen az egész civilizált vilá­gon határtalan gyűlölet és fölháborodás ke­letkezett. Maura híveinek az akciója nemcsak Dato kormánya, hanem a király ellen is irányul. És bár folyton-folyvást királyi­ voltukat hangsúlyozzák, egyetlen alkalmat, sem mu­lasztanak el, hogy a királyt megtámadhas­sák. Maura fia pár nap előtt egy gyűlésen kijelentette, hogy az apja ellenezte a ma­rokkói háborút. Ha 1909-ben elő is fordul­tak csetepaték spanyol csapatok és arabok között, ezek nem voltak egyebek, közönsé­ges csendháborításoknál, amelyeket rendőri intézkedésekkel lehetett volna elnyomni. Csak ennyit és nem többet akart Maura. A katonai beavatkozások már nem történtek a Maura-kormány akaratából. Maura fiának e megállapításaiból kiviláglik, hogy a spa­nyol csapatok marokkói akciója a király egyenes parancsára történt. Marina tábor­nok, aki a csapatokat vezette, magára vál­lalta a felelősséget, csakhogy lődözze a királyt. Az a mélységes gyűlölet, amelyet a Maura-pártiak a király ellen táplálnak, vi­szonzásra talál a királynál is. A király a közvéleményt, amely ellene van a Maura­kormány visszaállításának, hívta segítsé­gül, hogy kiszoríthassa a politikai életből ezt a konzervatív vezető politikust. Ebből a célból keresett érintkezést a legnagyobb li­berális csoport vezetőjével és Datoval. Es Datonak sikerült kormányrajutásával magá­hoz hódítani a konzervatívok nagy többsé­gét. Várjon a király keresztül tudja-e majd vinni ennek a két politikusnak segítségével, hogy Maura soha többé kormányra ne ke­rülhessen? Nem lehetetlen, de nem is min­den veszedelem nélkül való, magára a mon­archikus kormányrendszerre. A konzervatív párthoz hasonlóan a libe­rálisok is csoportokra szakadtak. A többség Romanones gróf köré csoportosult. Roma­nes elődje volt Catonak a miniszterelnöki székben. A liberálisok kisebbik csoportját Garcia Prieto vezeti, ő volt az, aki annak idején, mint a Romanones-kormány kül­ügyminisztere aláírta a Spanyolország és Franciaország között létrejött megegyezést. Ez a csoport, amely most a kormány ellen küzd és titokban a liberális párt ellen ágál, „demokrata párt"-nak nevezi magát. Ezek azok a pártok, amelyek az Alfonz­királyságot támogatják. Vannak még más monarchikus elemek is, de ezeknek nincs jelentőségük Például a regionalisták vagy spanyol szeparatisták, akik Katalónia önkormányzatát követelik, sőt Katalóniának Spanyolországtól való teljes elszakadására is törekszenek. Kend­­i szerint konzervatívokkel, karlistákkal és más apróbb csoportokkal haladnak együtt. A köztársasági párt és a szocialisták al­kotják a monarchikus pártok ellentáborát. A köztársaságiak nagy néptömegek fölött, a szocialisták az osztálytudatos munkásság és nagyszerű szervezet fölött rendelkeznek. A republikánusok nagy többsége és a szo­cialisták koalíciót alkotnak, amely még 1909-ben jött létre azzal a célzattal, hogy Maurát megbuktassák és megakadályozzák, hogy újból kormányra juthasson, továbbá, hogy magát a királyságot is megdöntsék. A re­publikánus vezetők egynémelyike egyéni becsvágytól hajtva, elszakadt a párttól és azt az ígéretet tette, hogy támogatni fogja a­ királyságot, ha az csak valamennyire is liberálisabb és demokratikusabb lesz. Ezeket a­­ politikai renegátokat azonban, akiknek élén Melquiadez és Azcarate állanak, a ha­ladottabb gondolkodású politikusok a leg­keményebben elítélték. Spanyolország jelenlegi szomorú helyze­tének okát a nemzetközi politikában kell ke­resnünk. A ködösfejű és szolgalelkű spanyol kormányférfiak olyan szerződéseket kötöt­tek a külfölddel, amelyek csak a francia és angol burzsoázia érdekeit szolgálják és csak a spanyol király nevetséges imperialista ál­modozásának és a militarizmus árnyékában meghúzódó parazitáknak kedveznek. A marokkói háború ennek a politikának a következménye. Ez a háború már 5 év óta tart és nemcsak töméntelen emberáldozatot, hanem sok-sok millió pezetát is követelt. De ellenérték gyanánt csak rossz hírbe hozta az országot. A marokkói csapatok — körül­belül 90.000 ember — jelenleg egy millió pe­zetát emésztenek föl naponként. Másik következménye ennek a politiká­nak az új hadiflotta, amely eddig 200 milliót nyelt el — ezt az összeget egyszerűen a vízbe is dobhatták volna — és az újabb meg újabb előkészületek a haditengerészetnek mérhetetlen pénzbe kerülő fejlesztésére. A Madrid és a francia határ között épí­tendő villamosvasút szintén ennek a politi­kának az eredménye. Ez is belekerül majd néhány millióba. A célja pedig: katonai csa­patoknak Franciaországból Afrikába és ha a nemzetközi helyzet úgy kívánja, Afriká­ból Franciaországba való szállítása. Ezek a mérhetelen kiadások rettenetes súllyal nehezednek erre a nyomorult or­szágra, amelynek igen csekély az adózó ké­pessége. Az államadósságok egyre növeked­nek, az adó is és ennek az a következménye, hogy a drágaság egyre tűrhetetlenebb lesz. Az elégedetlenség az országban egyre nö­vekszik. A nyomorúság és a háború okozta kivándorlás szinte ijesztő. A marokkói há­borúnak nincs a nép között híve. Még ma­guk a háború hívei, a király, a hadsereg­szállítók és a katonai párt sem merik ezt a kalandorpolitikát védelmezni. Az egész nép a háború ellen van és a köztársasági, de kü­lönösen a szocialista párt minden alkalmat megragad, hogy gyűléseken és újságokban tiltakozzanak a háború ellen. Nem lehetetlen, h­ogy a háború okozta óriási kiadások, a háború­párt bátorsága és a király magatartása — azt mondják, hogy a király a kormány megkerülésével foly­tatja a háborút — forradalomba kergetik az országot. Ennek a forradalomnak a megaka­dályozására a parlamenttől keveset vagy semmit sem lehet várni. A képviselők legtöbbje a kormány erő­szakoskodásának és a pénzembereknek kö­szönheti mandátumát, úgy hogy a megvá­lasztottak majdnem ugyanazok, akik már előbb is tagjai voltak a parlamentnek. A parlament képe majdnem teljesen ugyanaz, mint 1910-ben. Azok a politiku­sok, akik Spanyolország­­szerencsétlenségét okozták, majdnem mind együtt vannak. A politikai pártok számaránya a spanyol par­lamentben a következő: konzervatívok 228, liberálisok 80, demokraták 40, köztársasági­szociáldemokrata koalíció 16 (csak egy szo­ciáldemokrata), reformisták (azaz olyan köztársaságiak, akik a királyság mellé sze­gődtek) 12, katalóniai szeparatisták 12, kar­listák és katolikus, pártiak­ 7, radikális re­publikánusok 4, úgynevezett vádak 9, ösz­szesen 408 képviselő. A konzervatívok között vannak Mauris­ták is, akik ellenfelei a kormánynak, úgy hogy majdnem bizonyos, hogy a kormány­nak nem lesz konzervatív többsége és hogy tovább tengődhessék — de várjon meddig? — kénytelen lesz a Romanones vezetése alatt álló liberálisok támogatását igénybe venni. Általános az a vélemény, hogy ennek a parlamentnek az élete teljesen terméket­len és nagyon rövid lesz. A kormány bizo­nyára a parlament elnapolásával igyekszik majd életét meghosszabbítani. Spanyolor­szágban ez már így szokás. Mindazonáltal nagyon eleven parlamenti életre számítha­tunk. Napirendre kerül majd a marokkói háború és a parlament megbélyegzi a ki­rályt, mint a legfőbb bűnösét ennek az őrült kalandor politikának. 8 BELFÖLD * *. .*. A „Magyar Hírlap" mérgesen és sértő­dötten ad hírt olvasóinak arról, hogy a Népszava pénteki számában kifogásoltuk, hogy Andrássy Gyula gróf lapja a parla­menti béke föltételeiről írván a „Pester Lloyd" cikke kapcsán, nem tesz említést a választójogi törvény revíziójáról, mint a parlamenti béke föltételéről, hanem pusz­tán csak a közjogi reparáció követeléseit sorakoztatja föl. A „M. H." azt írja, hogy ő azért nem említette a választójogot, mert a munkapárti cikk, amellyel vitatkozik, szin­tén nem említette és az iskolai vitatkozás szabályai szerint neki az ellenfél állításai szabják meg a saját válasza keretét. Lehet, hogy a­ jobb retorikákban csakugyan ilyen szabályra oktatják az elmés ifjúságot, de bennünket nem a retorikai, hanem a poli­tikai szempont vezérelt és vezérel a cikk bírálatában. S amilyen magától értetődő­nek, természetesnek és politikailag logikus­nak tartjuk azt, hogy a munkapárti cikk­író a parlamenti békéről írván, nem em­líti a választójogot , olyan sérelmesnek és megbélyegzendőnek ítéljük viszont azt, ha az ellenzéki lapok vagy politikusok ezen az úton kivetik a munkapártot. Lehet, hogy a vitatkozás szabályai szerint kitűnő volt a „M. H." cikke, ennek megítélése a középiskolai tanárokra tartozik , de hogy politikailag helytelen és bírálatot kihívó , ennek megállapítására már illetékeseknek tartjuk magunkat. Azt is írja ezenfölül a „M. H.", hogy : „azért nem írtunk a vá­lasztójogról, mert június 4-ikéről irtunk, ennek a rut dátumnak pedig semmi köze a választójoghoz". Itt van a második alap­vető eltérés a „M. H." között és közöttünk. Szerintünk június 4-ike az általános válasz­tójog ellen irányuló államcsíny napja volt, laptársunk szerint pedig a házszabály­sérelmek és közjogi botlások napja volt,­­ a külső formákat, mi a politikai és szociá­lis tartalmat nézzük. Szerinte június 4-ike egy közjogi sérelem, szerintünk a földes­úri osztály uralom államcsínye volt a békés eszközökkel le nem győzhető demokrácia ellen. A „M. H." azonfölül még azért is érzé­kenykedik, mivel mi azt írtuk, hogy An­drássy Gyula gróf helyesen tenné, fia ki­tanítaná lapját arra, hogy mi az ellenzék­nek a választójogi reform és a parlamenti béke kapcsolatára vonatkozó álláspontja. Ha a „M. H."-nak a „kitanítás" szó fáj, szívesen helyettesítjük a fölvilágosítás szóval. Azonban : a „M. H." a köztudatban mint az alkotmánypárt vezérének szemé­lyes lapja szerepel és ez — újságírói ér­demességétől vagy érdemtelenségétől elte­kintve, ami külön kérdés — a „M. H." poli­tikai jelentősége. Ha a választójogról hall­gató reparációsi cikk csak a „M. H." véle­ménye, akkor nem szóltunk semmit, ha ellenben Andrássyé is, akkor jogos, szük­séges volt, amit irtunk.

Next