Népszava, 1914. június (42. évfolyam, 128–152. sz.)
1914-06-06 / 132. szám
1914 június 5. NÉPSZAVA nie. A munkáltatókhoz intézett formedvény fölhívás arra, hogy minden munkás teljes erejével részt vegyen a választási küzdelemben, hogy minden munkás egész lelkesedéssel dolgozzon a junker reakció megdöntésén, részt vegyen abban a munkában, amely a bihariakat kipusztítja a parlamentből ! inmMmmmnnjiiiin . «•"Train Spanyolország politikai válsága. A spanyol képviselőház egyetlen szociáldemokrata tagjától, Pablo Iglesias elvtárstól való a következő kitűnően tájékoztató, cikk: Spanyolország komoly és válságos helyzetben van. A kormányon lévő konzervatív pártban szakadás állott be, amely a párt életében is érezteti a hatását és magát a királyságot is bomlással fenyegeti. Maura, a párt egykori vezetője visszavonult a politikától. Közötte és egykori zászlótartója, Dato, a mostani miniszterelnök, valamint egykori hívei között mélységes ellentét támadt. Maura visszavonulását azonban senki sem veszi komolyan, mert a fia és néhány híve állandóan a kormány ellen tüzeli a közvéleményt." Ezeknek a támadásoknak az a céljuk, hogy újra porondra szólítsák azt az embert, aki Ferrert agyonlövette és aki ellen az egész civilizált világon határtalan gyűlölet és fölháborodás keletkezett. Maura híveinek az akciója nemcsak Dato kormánya, hanem a király ellen is irányul. És bár folyton-folyvást királyi voltukat hangsúlyozzák, egyetlen alkalmat, sem mulasztanak el, hogy a királyt megtámadhassák. Maura fia pár nap előtt egy gyűlésen kijelentette, hogy az apja ellenezte a marokkói háborút. Ha 1909-ben elő is fordultak csetepaték spanyol csapatok és arabok között, ezek nem voltak egyebek, közönséges csendháborításoknál, amelyeket rendőri intézkedésekkel lehetett volna elnyomni. Csak ennyit és nem többet akart Maura. A katonai beavatkozások már nem történtek a Maura-kormány akaratából. Maura fiának e megállapításaiból kiviláglik, hogy a spanyol csapatok marokkói akciója a király egyenes parancsára történt. Marina tábornok, aki a csapatokat vezette, magára vállalta a felelősséget, csakhogy lődözze a királyt. Az a mélységes gyűlölet, amelyet a Maura-pártiak a király ellen táplálnak, viszonzásra talál a királynál is. A király a közvéleményt, amely ellene van a Maurakormány visszaállításának, hívta segítségül, hogy kiszoríthassa a politikai életből ezt a konzervatív vezető politikust. Ebből a célból keresett érintkezést a legnagyobb liberális csoport vezetőjével és Datoval. Es Datonak sikerült kormányrajutásával magához hódítani a konzervatívok nagy többségét. Várjon a király keresztül tudja-e majd vinni ennek a két politikusnak segítségével, hogy Maura soha többé kormányra ne kerülhessen? Nem lehetetlen, de nem is minden veszedelem nélkül való, magára a monarchikus kormányrendszerre. A konzervatív párthoz hasonlóan a liberálisok is csoportokra szakadtak. A többség Romanones gróf köré csoportosult. Romanes elődje volt Catonak a miniszterelnöki székben. A liberálisok kisebbik csoportját Garcia Prieto vezeti, ő volt az, aki annak idején, mint a Romanones-kormány külügyminisztere aláírta a Spanyolország és Franciaország között létrejött megegyezést. Ez a csoport, amely most a kormány ellen küzd és titokban a liberális párt ellen ágál, „demokrata párt"-nak nevezi magát. Ezek azok a pártok, amelyek az Alfonzkirályságot támogatják. Vannak még más monarchikus elemek is, de ezeknek nincs jelentőségük Például a regionalisták vagy spanyol szeparatisták, akik Katalónia önkormányzatát követelik, sőt Katalóniának Spanyolországtól való teljes elszakadására is törekszenek. Kendi szerint konzervatívokkel, karlistákkal és más apróbb csoportokkal haladnak együtt. A köztársasági párt és a szocialisták alkotják a monarchikus pártok ellentáborát. A köztársaságiak nagy néptömegek fölött, a szocialisták az osztálytudatos munkásság és nagyszerű szervezet fölött rendelkeznek. A republikánusok nagy többsége és a szocialisták koalíciót alkotnak, amely még 1909-ben jött létre azzal a célzattal, hogy Maurát megbuktassák és megakadályozzák, hogy újból kormányra juthasson, továbbá, hogy magát a királyságot is megdöntsék. A republikánus vezetők egynémelyike egyéni becsvágytól hajtva, elszakadt a párttól és azt az ígéretet tette, hogy támogatni fogja a királyságot, ha az csak valamennyire is liberálisabb és demokratikusabb lesz. Ezeket a politikai renegátokat azonban, akiknek élén Melquiadez és Azcarate állanak, a haladottabb gondolkodású politikusok a legkeményebben elítélték. Spanyolország jelenlegi szomorú helyzetének okát a nemzetközi politikában kell keresnünk. A ködösfejű és szolgalelkű spanyol kormányférfiak olyan szerződéseket kötöttek a külfölddel, amelyek csak a francia és angol burzsoázia érdekeit szolgálják és csak a spanyol király nevetséges imperialista álmodozásának és a militarizmus árnyékában meghúzódó parazitáknak kedveznek. A marokkói háború ennek a politikának a következménye. Ez a háború már 5 év óta tart és nemcsak töméntelen emberáldozatot, hanem sok-sok millió pezetát is követelt. De ellenérték gyanánt csak rossz hírbe hozta az országot. A marokkói csapatok — körülbelül 90.000 ember — jelenleg egy millió pezetát emésztenek föl naponként. Másik következménye ennek a politikának az új hadiflotta, amely eddig 200 milliót nyelt el — ezt az összeget egyszerűen a vízbe is dobhatták volna — és az újabb meg újabb előkészületek a haditengerészetnek mérhetetlen pénzbe kerülő fejlesztésére. A Madrid és a francia határ között építendő villamosvasút szintén ennek a politikának az eredménye. Ez is belekerül majd néhány millióba. A célja pedig: katonai csapatoknak Franciaországból Afrikába és ha a nemzetközi helyzet úgy kívánja, Afrikából Franciaországba való szállítása. Ezek a mérhetelen kiadások rettenetes súllyal nehezednek erre a nyomorult országra, amelynek igen csekély az adózó képessége. Az államadósságok egyre növekednek, az adó is és ennek az a következménye, hogy a drágaság egyre tűrhetetlenebb lesz. Az elégedetlenség az országban egyre növekszik. A nyomorúság és a háború okozta kivándorlás szinte ijesztő. A marokkói háborúnak nincs a nép között híve. Még maguk a háború hívei, a király, a hadseregszállítók és a katonai párt sem merik ezt a kalandorpolitikát védelmezni. Az egész nép a háború ellen van és a köztársasági, de különösen a szocialista párt minden alkalmat megragad, hogy gyűléseken és újságokban tiltakozzanak a háború ellen. Nem lehetetlen, hogy a háború okozta óriási kiadások, a háborúpárt bátorsága és a király magatartása — azt mondják, hogy a király a kormány megkerülésével folytatja a háborút — forradalomba kergetik az országot. Ennek a forradalomnak a megakadályozására a parlamenttől keveset vagy semmit sem lehet várni. A képviselők legtöbbje a kormány erőszakoskodásának és a pénzembereknek köszönheti mandátumát, úgy hogy a megválasztottak majdnem ugyanazok, akik már előbb is tagjai voltak a parlamentnek. A parlament képe majdnem teljesen ugyanaz, mint 1910-ben. Azok a politikusok, akik Spanyolországszerencsétlenségét okozták, majdnem mind együtt vannak. A politikai pártok számaránya a spanyol parlamentben a következő: konzervatívok 228, liberálisok 80, demokraták 40, köztársaságiszociáldemokrata koalíció 16 (csak egy szociáldemokrata), reformisták (azaz olyan köztársaságiak, akik a királyság mellé szegődtek) 12, katalóniai szeparatisták 12, karlisták és katolikus, pártiak 7, radikális republikánusok 4, úgynevezett vádak 9, öszszesen 408 képviselő. A konzervatívok között vannak Mauristák is, akik ellenfelei a kormánynak, úgy hogy majdnem bizonyos, hogy a kormánynak nem lesz konzervatív többsége és hogy tovább tengődhessék — de várjon meddig? — kénytelen lesz a Romanones vezetése alatt álló liberálisok támogatását igénybe venni. Általános az a vélemény, hogy ennek a parlamentnek az élete teljesen terméketlen és nagyon rövid lesz. A kormány bizonyára a parlament elnapolásával igyekszik majd életét meghosszabbítani. Spanyolországban ez már így szokás. Mindazonáltal nagyon eleven parlamenti életre számíthatunk. Napirendre kerül majd a marokkói háború és a parlament megbélyegzi a királyt, mint a legfőbb bűnösét ennek az őrült kalandor politikának. 8 BELFÖLD * *. .*. A „Magyar Hírlap" mérgesen és sértődötten ad hírt olvasóinak arról, hogy a Népszava pénteki számában kifogásoltuk, hogy Andrássy Gyula gróf lapja a parlamenti béke föltételeiről írván a „Pester Lloyd" cikke kapcsán, nem tesz említést a választójogi törvény revíziójáról, mint a parlamenti béke föltételéről, hanem pusztán csak a közjogi reparáció követeléseit sorakoztatja föl. A „M. H." azt írja, hogy ő azért nem említette a választójogot, mert a munkapárti cikk, amellyel vitatkozik, szintén nem említette és az iskolai vitatkozás szabályai szerint neki az ellenfél állításai szabják meg a saját válasza keretét. Lehet, hogy a jobb retorikákban csakugyan ilyen szabályra oktatják az elmés ifjúságot, de bennünket nem a retorikai, hanem a politikai szempont vezérelt és vezérel a cikk bírálatában. S amilyen magától értetődőnek, természetesnek és politikailag logikusnak tartjuk azt, hogy a munkapárti cikkíró a parlamenti békéről írván, nem említi a választójogot , olyan sérelmesnek és megbélyegzendőnek ítéljük viszont azt, ha az ellenzéki lapok vagy politikusok ezen az úton kivetik a munkapártot. Lehet, hogy a vitatkozás szabályai szerint kitűnő volt a „M. H." cikke, ennek megítélése a középiskolai tanárokra tartozik , de hogy politikailag helytelen és bírálatot kihívó , ennek megállapítására már illetékeseknek tartjuk magunkat. Azt is írja ezenfölül a „M. H.", hogy : „azért nem írtunk a választójogról, mert június 4-ikéről irtunk, ennek a rut dátumnak pedig semmi köze a választójoghoz". Itt van a második alapvető eltérés a „M. H." között és közöttünk. Szerintünk június 4-ike az általános választójog ellen irányuló államcsíny napja volt, laptársunk szerint pedig a házszabálysérelmek és közjogi botlások napja volt, a külső formákat, mi a politikai és szociális tartalmat nézzük. Szerinte június 4-ike egy közjogi sérelem, szerintünk a földesúri osztály uralom államcsínye volt a békés eszközökkel le nem győzhető demokrácia ellen. A „M. H." azonfölül még azért is érzékenykedik, mivel mi azt írtuk, hogy Andrássy Gyula gróf helyesen tenné, fia kitanítaná lapját arra, hogy mi az ellenzéknek a választójogi reform és a parlamenti béke kapcsolatára vonatkozó álláspontja. Ha a „M. H."-nak a „kitanítás" szó fáj, szívesen helyettesítjük a fölvilágosítás szóval. Azonban : a „M. H." a köztudatban mint az alkotmánypárt vezérének személyes lapja szerepel és ez — újságírói érdemességétől vagy érdemtelenségétől eltekintve, ami külön kérdés — a „M. H." politikai jelentősége. Ha a választójogról hallgató reparációsi cikk csak a „M. H." véleménye, akkor nem szóltunk semmit, ha ellenben Andrássyé is, akkor jogos, szükséges volt, amit irtunk.