Népszava, 1916. október (44. évfolyam, 272–302. sz.)

1916-10-01 / 272. szám

most és éppen ma külön borzalmas aktuali­tást is ad ennek a kérdésnek egy vérlázító eset: a perexximp eset. Napok óta olvassák a Népszava száraz, rövidre pzsbott és mégis oly sokat mondó tudósításait arról, hogy mi történt Perecsenyben, Ungvármegye egyik falujában. Korbáccsal, bottal hajtot­ták a munkásokat a gyár gyilkos, vérszívó ősapjai közé, ahol nem akart menni, mert nem bírt, vagy mert még a kivételes álla­pot szabályai szerint sem lett volna erre kötelezhető, azt megkötözték, megvasalták, megbotosták, kikötötték, becsukták, éhez­tették; aki a kétkoronás napszám alól ki­vonta magát, hogy másutt dolgozzék, ahol legalább a száraz kenyeret megkeresheti, ahelyett az apját, a testvérét, a feleségét, a gyermekét korbácsolták robotra; férfiakat és asszonyokat megkínoztak, meggyaláz­tak, a jobbágyrendszert és a rabszolgasá­got is megszégyenítő módon gyötörték, íme, a rabszolgaság a keresztény Magyar­országban, a huszadik században! De mégis azzal a nagy különbséggel, hogy a régi rabszolgát a gazdája — mint pénzen szerzett drága jószágot — élelemmel, lakás­sal ellátta, külső bajoktól megóvta, míg a perecsenyi rabszolga ingyen jószág, azt estik kizsákmányolják, csak hajszolják, csak ütik-verik mint a barmot, annak még a kenyeréről és szállásáról sem kell gondos­kodni, ha fölfordul, forduljon, ha éhen döglik, dögöljön. Perecs­eny jámbor, tót falu. A népek — mint a jámbor tót nép általában — bizo­nyosan istenes, alázatos, türelmes. Van papja, az isten igéjére oktatja és a lelki üdvösségre vezérli Van elöljárósága, amely a törvényeknek őre és végrehajtója. És a dicső huszadik században él, a humaniz­mus korszakában. Mégis rabszolga a leg­rosszabb értelemben. Miért? Azért, mert híjával vsa­l Masak, fluni rabszolgaságát enyhíthetné, írtjával van az öntudatosság­nak és szervezettségnek. A szombati Népszavában elmondtuk — már amennyire lehetett —, hogy mi szerepe van a perecsenyi borzalomban a közigazga­tási hatóságoknak. Azokról a gazemberek­ről, akik a rájuk bízott népet — profit­részesedésért­— a szó szoros értelmében rabszolgájává tették a tőkének (pláne az idegen tőkének!), azokról most nem aka­runk újra beszélni, várjuk meg, mit beszél­ majd velü­k fölöttes hatóságuk. Mi most csak azt akarjuk megállapítani, hogy hiába van kivételes állapot, hiába úristen a főispán meg az alispán, hiába még az úristennél is nagyobb ur­a eugszii­er úr Tóth, úgy bánni, ahogy bántak, nem lehe­tett volna a perecsenyi néppel, ha öntudatos és szervezett volna. Azonban a szegény pe­recsenyi nép mélységes tudatlanságban ne­velkedett, kezet csókol a papnak és a szol­gabírónak, viseli a baromigát a túlvilági boldogság reményében, ha pedig nagyon hosszallja megvárni a síron túl követke­zendőket, föltarisznyáz és elmegy meg­nézni, mi van a tengeren túl: jobb nap­szám, több kenyér, mindennap hús, ember­ségesebb bánásmód, amiről sokat beszélnek az onnan érkező levelek. Most azonban nem lehet oda menni, a szegény perecsenyi nép tehát húzza a jármot, tűri a koplalást és a verést — mint isten rendelését és urak akaratát —, sejtelme sincs arról, hogy saját akaratából mindezen változtatni le­hetne, sejtelme sincs szervezkedésről, szo­cializmusról. Csak a legborzalmasabb bán­talmak és kínzások, csak a kétkoronás nap­számmal rája diktált szörnyű nyomorú­ság bírhatta rá, hogy végre orvoslást ke­ressen és csak véletlen, hogy azt talán rr­g is találja. Mert ne felejtsük el: sok Pere­cseny nem ebben az o­rszágban, a templom, a paróchia, a jegyzői iroda és a szolgabírói hivatal árnyékában, csendőrkordonoktól embernek hozzáférhetetl­enül, mindenféle izgatástól hermetikusan elzárva. Sok Pere­cseny van, ahol kegyeletesen őrzik, sőt to­vább fejlesztik az állítólag elmúlt rab­szolgavilág gyönyörű hagyományaát A rabszolgaságnak még törvényes gyö­kerei is vannak Magyarországban. A házi cselédet, ha — nem bírván tovább gazdái­nak bánásmódját — helyét fölmondás nél­kül elhagyja, „visszavezetik", hivatalos erőszakkal a munkáltató hatalma alá kény­szerítik. Ugyaní­gy cselekesznek a szegény inasgyerekkel, ha nem bírja tovább az éh­séget és az ütleget, vagy ha — enyhébb esetben — elment a kedve az éretlen gye­rekésszel választott (vagy ráerőszakolt) mesterségtől; azt a szegény gyereket három-négy évi rabszolgaságra ítéli a mi törvényünk. A mezei munkások „rabszolga­törvényét" és gazdasági cselédek „deres­törvényét" nem akarjuk most bolygatni; ezek is bizonyságai annak, hogy a rabszol­gaság nálunk — nem is nagyon szemérme­teskedő formák között — fönmaradt vagy jobban mondva: visszaállíttatott. Az ipari munkások formális — törvényben kimon­dott rabszolgasága már nincs meg, mert se Bánffy—Perces, se Wekerle—Darányi hatalma nem volt elég ahhoz, hogy az ön­tudatra ébredt és szervezeti munkásságot a végsőre merte volna provokálni; de ahol az öntudatosság és szervezettség teljesen hiányzik, ott törvény nélkül, sőt törvény el­lenére is vígan tenyészik a rabszolgaság, mert az uralkodó osztály érdeke és akarata már magában is törvény, amelyet ellen­súlyozni csak a kizsákmányolt osztály szer­vezett akarata képes. Mutatja ezt Pere­cseny példája. Mutatja ezt a sok Perecseny példája. A kivételes állapot megadta a lehetősé­get arra, hogy falánk kapitalisták az ipari központokban is, szervezett munkásokkal szemben is megpróbálják a legideálisabb rabszolgarendszer visszaállítását. Haszta­lan próbálták, támadásuk az öntudatosság és szervezettség ércfalán megtört, össze­omlott. Sok tízezer munkás áldja most az osztálytudatba szervezetet, amely — hiába a gyülekezési jog szünetelése, hiába a sajtó­cenzúra — a legrosszabbtól megtudta őket óvni. Viszont bizonyos szakmákban, ahol vagy késik még az öntudatra ébredés, vagy pedig sikerült a hatalomnak mindeddig megakadályozni a szervezkedést, igenis si­került a tőkéseknek a munkásokat a rab­szolgánál is rosszabb sorba kényszeríteni, bottal, kiköttetéssel háromkoronás nap­is visznek, megállnak jobban befödni a faze­kaikat, külön ruhába burkolni a kenyeret, közben beszélgetnek, csúnya, elkeseredett, durva hangjuk van, megszólják azokat, akik­nek nem rongyos a cipője. Messzire elhúzó­dik mindenki két rendesebb nőtől, akik­­ a balkonzervgyár munkásnői, mert a ruháju­kon érezni ezt. A sarokban termetes asszony ver egy kicsi, vézna leányt, amiért oly soka késik, „biztosan megint megzabáltad a ke­nyeret" és ti­ri, hogy a gyerek vigye a nehéz, szakadozott spárgával összetartott kosarat. Elöl, a bejáratnál rendőr tartja az embe­rekben a szót; ott csöndes, meghunyászkodó nyomorult mind, itt kitör a k­ulturátlan, a szegénység alatt elzüllött lelkekből az állati ösztön és vad elkeseredéssé lázítja résztvevő­ben és nézőben egyaránt a szánalomból éb­redt érzéseket. Ezek az emberek nem hálával és jóérzéssel fogadják a jótékony népkonyha ingyenebédjét, hanem olyan keserűséggel, amely csak a maga egyéb nyomorát látja (mi az, hogy egyszer napjában jóllaknak?) és az ingyenebédet természetes kötelesség-­ nek a hatóság részéről, amellyel nekik tar­tozik. Ezeket az érzéseket soha, semmiféle nagystílű jótékonyság el nem­ fogja némí­tani, sőt eljön az idő, amikor az ilyen fol­tozó munkát nem fogja eltűrni a proletár­ság, amikor alapos változásokat fog eszkö­zölni. Sokszor mondják ma polgári körökben, hogy a szegény embereknek milyen jó dol­guk veni, hogy sohasem volt annyi pénzük, mint ma. Ezeknek szíves ügyeimébe aján­lom Vol­uj írásainak ezt az eleven illusztrá­cióját, amelyhez szöveget igazán fölösleges írni. TÁRCA w * * J&ddm temetésén. Temetem v*w*ett férfi fajtám, KI élt, ölt, bajt és üldözött, lírvák, zokogjatok és vessetek Kihűlt testére ti is egy rögöt. Mert sokra»? fürdött bontott hajatokban És ti k®eo«rva csókoltátok őt S egy boros reggel óta együtt Futottatok a lángpallas előtt . . . Évát, most orra fejetek fölött Ellobban a tavasz, elforr a nyár, egyszer majd szeptemberre hajlik S­otus pompátokba forl­ad a határ. Pocsékká és tövön száradtok, Nem lésem senki, aki leszüreteljen. Kék foltokat rart ra örök december A dombos, büssk a fér­mellen. OK, Évik, Évák, siránkozz­atok És álljatok meg holt Ádám fölött Vagy csókoljátok aj életre, vagy Kétkézsel ontsátok rá a rögöt. Szomolányi Imre. RTA P­SSLAVIS. ft*fa Vi&cSmw Bowlsfia, a Népkonyha. Mik­or az „Éjjeli menedékhely" elő­adását láttam, úgy t­ondoltam, a színészek túloznak, pedig mindaz valósággal megvan. Nem messzire a város szivétől, a nagykéményű, óriási jövedelmű, kormos gyárak környékén. Csak meg kell állni a népkonyha kijáratánál is egy rendőrségi razzia összes alakjai föl­vonulnak, asszonyok, gyerekek, elaggott fér­fiak, tömegesen lesve a pilla­natot, mikor az éhségüket a kapott ebéddel csillapítják. Nem tehetek róla, amink az izgatott, lefoj­tott érzésnek a tombolását láttam rajtuk­, amit az állatkert vadjain vettem­ észre etetés előtt való pillanatokban. Jöttek az ingyene­sek, az utalványnélküliek, akik a megma­radt adagokat kapják. Alig vannak künn az ajtón, letörnek nagy darab kenyeret, bele­mártják a levesbe vagy főzelékbe és tömik a szájukba. Az utánuk következők, akik szeretnének az utcára kerülni, hogy éhes családjait részére elvigyék az ebédet, lökdö­sődnek. A forró étel rácsöppen egy roska­dozó öregasszony kezére, fölsikolt. Két gye­rek letelepszik a lépcső aljára és piszkos, maszatos kezükkel habzsolják a kenyeret, isszák a bögréből a szájukat elforrázó levest. Egy üveg ember áll az ablakpárkányon és szeretné reszkető kezével kanalazni a levest, de minden pillanatban kiönti a fejét és fo­gatlan szájával a friss, puha kenyeret is alig bírja el­rágni. Asszonyok, akik több adagot im október 1.

Next