Népszava, 1916. október (44. évfolyam, 272–302. sz.)
1916-10-01 / 272. szám
1916 október 1. számokra szorítani, családjaikkal együtt éhezésre ítélni. Ezekből a dolgokból le kell vonni a tanulságot: a munkásokat öntudatra ébreszteni és szervezni a mi legnagyobb kötelességünk. Tegyük föl, hogy az ungvármegyei főurak perecsenyi gyárának munkásai szervezettek, akik bármikor a maguk központi szervezetéhez fordulhatnak tanácsért, segítségért, és tegyük föl, hogy a Népszavát és szaklapjukat járatják, abból tanulnak és nem a Szent Család Képes Naptárából, ahhoz fordulnak panaszukkal és nem jámbor plébánosukhoz, elképzelhető-e, hogy ebben az esetben úgy lehetett volna velük elbánni, mint ahogyan történt? A törvény ereje olyan, mint az értékpapír névleges értéke: a valóságos érték — az üzleti konjunktúrák szerint — vagy magasabb, vagy alacsonyabb a névleges értéknél; a munkásokra alkalmazva: a valóságban az erősen öntudatos és szervezett munkásoknak több, az öntudatlanoknak és szervezetleneknek kevesebb politikai és gazdasági szabadságuk van, mint amennyit a törvény biztosít.Arra kell tehát törekednünk, hogy minden munkás öntudatra ébredjen és tagjává legyen a mi szervezeteinknek, így szüntethetjük meg a rabszolgaság minden formáját. aeg" jr^a nj.« imm 05.51 i^s» agg ggs 0551 vj^t «g^ p?H a •tSí ffiS» í£a náfi eias ®Síá isa toi tói tea säa u II MOST JELENT ME® 2 M — ^ MÁSODIK KIADÁS! nuSa B7S8 y is M 1870/71. francia-német háború asU m Fordította: KÜNFI ZSIGMOND Ara S Eaororasa BBH K Kapható a Népszava-kinyv kereskedésben, Budapest, VII. Erzsébet-körút 35 Hadifoglyok. Orosz hadifoglyok mentek ma erre nagy csapatban, szép erős, egészséges emberfajta, olyan szomorúan horgasztották le a fejüket, nem néztek sem jobbra, sem balra, pedig úgy szerettem volna barátságos nézéssel tudtukra adni, hogy nem érzem őket ellenségnek. Úgy szerettem volna mondani a kísérő katonának, hogy jól bánjon velük, tekintse őket igazán embereknek, olyanoknak, akiknek kétszeresen fáj minden szó, mert hiszen nem tudják, most mi történik otthon azokkal, akiket legjobban szerettek. Mentek szótlanul, idegenül, közönyösen, némelyek megbántottan érezhették a fogságot, amelyben sok a szenvedni való, némelyik megváltásnak érezte, mert a nyomorult, puszta életét ajándékul visszakapta. Úgy szerettem volna megmondani, hogy a mi népünk nem néz rájuk gyűlölettel és ha valaki, úgy ők teremthetik meg a svét nemzet között a kapcsolatot, ha innen azt az érzést viszik haza vagy amonnan a mieink azt hozzák, hogy itt is, ott is emberek laknak, akiknek sokkal több a közös érzésük, mint az ellentétes érdekük. Kis iskolásfiuk megálltak és gyerekes pajkossággal kezdték a nyelvüket öltögetni, miközben „muszka bácsi"-t kiabáltak. Rájuk szóltam, mire elhallgattak és figyeltek arra, amit mondtam, azonban a gyerekek sok mindent nem érthetnek. Végül is kivált közülük egy szelid arcú, szőke mezítlábas fiú és azt kérdezte: „Dehát ha a muszka bácsi nem haragszik, akkor miért lőtték meg az én apámat?" Sok mindent szerettem volna mondani nekik, de gondolkoznom kellett, hogy is kezdjem? Addigra ők elsiettek az iskolába, elmentek már messzire az oroszok is és én nehéz szívvel, töméntelen fájó gondolattal Megindultam a magam utján . . , Propaganda. Bementünk az egyik házba. Az udvar közepén két eleander és körülötte sok-sok piszkos gyerek, a legkisebb alig tud járni , a nagyobbak rongyból való lapdával futballoztak, kergetőztek. Néhány asszony a konyhaküszöbön ülve varrt vagy burgonyát hámozott, mert hat óra felé járt az idő és főzni kezdtek. Cédulákat osztogattunk és néhány lakásba bementünk, a többiből hamar kisereglettek az asszonyok, mert a gyerekek a mi kívánságunkra ugyancsak föllármázták a házat. Az udvarra csak kevesen akartak lejönni, mert nem voltak fölöltözve. Valóban a többségén alig volt ruha, úgy dolgoztak a fülledt lakásokban, azután hirtelen mégis kendőt kaptak vagy begombolták a blúzokat és néhány fáradtarcú, álmos férfi is előkerült két betegállományban levő katonával. A beszédünket tágranyitott szemmel hallgatták és hol fölcsillant a tekintetük, hol meg elkomorodtak az aszszonyok, legtöbben már el is kezdtek sírni, hol meg abbahagyták. Az a pár férfi dörmögve „úgy van"-t mormogott, helyeseltek a katonák is, a beszéd vége felé meg már nagy lelkességben volt a tömeg, egyre többen jöttek. Jó és látszott, hogy a szívükből beszéltünk. A végén sokan elmentek, de mégis több aszszony (jobban öltözött, olyan „kisasszony"fajta is volt köztük) ott maradt és nagyon félősen elkezdtek kérdezgetni, magyarázatot kértek erről is, arról is és látszott, hogy nagyon komolyan veszik a dolgot. Sajnálták, hogy még a férfiak nincsenek itthon, mert „azok jobban értenek a szocialistáskodáshoz". Persze, mi mondtuk, hogy éppen asszonyokhoz jöttünk és nagyon fontos, hogy ők is megértsék a mi szándékainkat, részt vegyenek a munkában. Azt kérdezte az egyik, hogy ha aláírja azt a cédulát, hamarabb vége lesz-e a háborúnak, mert mondtuk, hogy mi az ellen is küzdünk. Rövid pár órára fölgyújtottuk az asszonyokban a jobb élet reményét és a szebb jövő hitét. Olyan nagy és meleg érzés volt az együgyű, nem öntudatos, munkában el- nyűtt, sokgyerekes anyáknak a hirtelen kitörő fanatizmusában gyönyörködni. Keserű és eltompult lelkük durvasága, életük fáradtsága, testi környezetük piszkos egészségtelensége egy-egy percre leváltott, róluk, amint hívó és gyújtó beszédünkkel beléjük leheltük a minden erőnél nagyobb egyesülés hatalmát. Úgy akartak, úgy cselekedtek, úgy adtak volna, oda mindent nekünk, mint ahogy talán más környezetben szóvirágos papi ige után mentek volna ezek az irányítatlan, szűztalaj lelkű asszonyok. Sötét lett és elmentünk. Lakások sűrű levegőjében beszélgettek még sokat a hallott dolgokról, szegény, tudatlan, akaratlan asszonyok. Azután lefektették a gyerekeket, elmosogattak, még a folyosón elmondogatták aznapi élményeiket. Keseregtek, hogy zsírt nem lehet kapni, a burgonya milyen drága és ki milyen régen nem kapott levelet a fiától NÉPSZAVA ft * Pénteki vezércikkünkre — mint szombati számunkban már jeleztük — Vázsonyi Vilmos választ küldött be hozzánk. Az érdekes íráshoz — melyet itt közlünk — egyelőre nem fűzünk bővebb kommentárt, csupán csak egy dolgot kívánunk megállapítani: Vázsonyi nem tekinti magát a városházi közgyűlés vezérének, sőt nagyon is tisztában van vele, hogy neki ott demokratikus programmal, a mai választójog mellett, csak törpe kisebbsége lehet és hogy az ő útja nem haladhat párhuzamosan a többség útjával. Ezért veti föl a quo vadis? kérdését. Két utat lát maga előtt: vagy ott hagyni a városházát, vagy „megvívni azt a nagy csatát, ahol életre-halálra meg akarjuk hódítani a budapesti népnek Budapestet". Inkább ez utóbbin szeretne haladni. Mi is ezen az úton szeretnénk őt látni. A rezignálás, a csatatér átengedése az ellenségnek vagy a martalócoknak, csak kivénült, ideáljukat elvesztett politikusoktól telik ki, Vázsonyi azonban az aktivitás embere és — mint cikkéből kitűnik — rendületlenül bízik a demokráciában, Így állván a dolog, nem lehet nehéz a felelet a quo vadis? kérdésre: meg kell vívni azt az élet-halál harcot, amely italást csak az uralkodó rendszerre hozhat. Ezt a harcot együtt kellene megvívniok az összes demokratikus erőknek. * A Népszava fölveti velem szemben a súlyos kérdést: „Quo vadist!" Megfelelek a kérdésre, mert nemcsak támadást látok benne, hanem jóhiszeműséget, jóindulatú aggódást és sohasem közömbös előttem azoknak a nézete, akikkel a demokratikus végcélban egyetértek. A Népszava nem ismerte cikke megírásánál a pénzügyi bizottság szeptember 26-iki ülésén tartott beszédem teljes szövegét. A kivonatos közléseken indult el és azokon a sajátszerűen kikészített tudósításokon, amelyek beszédem vádoló részeit védő beszéddé alakították át. Kérem, olvassák el a „Fővárosi Közlöny" hiteles szövegét, viszonválaszomat is, amelyet az egész sajtó szíves volt elhallgatni és akkor világossá lesz, mennyi jogosultsága volt azoknak a hangzatos tudósítói alcímeknek: „Vázsonyi védi a fővárosi gazdálkodást" stb. Hogyan lehet rólam föltenni, hogy én a főpolgármesteri szék betöltésében látom az orvosságot és m et volna az én csatakiáltásom : „Főpolgármestert a népnek !" A demokrata program igazi autonómiát követel. A főpolgármesteri állás eltörlését; a zárt hivatalnoki tanács intézményének megszüntetését; bécsi mintára választott városi választmányt, mert ma a tanács intézi a közgyűlés beleszólása nélkül az autonóm ügyek 90 százalékát. És követeli, hogy a közgyűlés maga válassza elnökét. (Az 1912 november 14-én kiadott program 2. pontja.) A pénzügyi bizottság ülésén tartott beszédemben is hangsúlyoztam, hogy nekünk igazi autonómiánk nincs. Miért kívántam tehát, hogy Bárczy István tegye le a helyettes főpolgármesteri megbízatást ! Beszédem megfelel erre: „Nekik van főpolgármesterük, de nekünk nincs polgármesterünk ." Úgy láttam, hogy a polgármester kimerül a reprezentálás üres fáradalmaiban és e mellett nincs elég erélye a kormánnyal szemben. Nekem az az ideálom, hogy Budapest polgármestere az egész magyar városi polgárság vezére legyen öntudatban, erélyben, bátorságban. És fájdalommal láttam, hogy a főpolgármesteri megbízatás óta a polgármester túlságos sokat tartózkodik a munkapárti körben és városi mozgalmaink, városi kongresszusi összejöveteleink erőtlenekké és vérszegényekké válnak. E kettősség kedvezett a munkapárt megnövekedésének, amely ma a közgyűlésen, kétségtelen, erős többséggel rendelkezik és még a háború idején is a miniszterelnök vezetése alatt a maga szervezkedési kérdéseivel foglalkozik. Én nem várok tehát a főpolgármesternek nevezett izétől semmi üdvöset, de a tapasztalatok után veszedelmesnek tartom, hogy az első polgári tisztviselő a kormány bizalmi embere legyen. Hogyan képzelheti rólam a Népszava, hogy én a kormánytól, annak bizalmi főpolgármesterétől várom a komoly ellenőrzést és a bajok orvoslását? Összetéveszt engem azokkal a fogatlan ellenzéki tigrisekkel, akik a kormánynak ezerszer szemére vetvén, hogy jópénzben, bűnben született, akik dübörögve lemondását követelvén az oláh betörés miatt — egyszerre csak privát heccekből, bosszúból és városgyűlöletből megnyalogatják a 6