Népszava, 1916. október (44. évfolyam, 272–302. sz.)

1916-10-01 / 272. szám

1916 október 1. számokra szorítani, családjaikkal együtt éhezésre ítélni. Ezekből a dolgokból le kell vonni a tanul­ságot: a munkásokat öntudatra ébreszteni és szervezni a mi legnagyobb kötelessé­günk. Tegyük föl, h­ogy az ungvárm­egyei főurak perecsenyi gyárának munkásai szer­vezettek, akik bármikor a maguk központi szervezetéhez fordulhatnak tanácsért, se­gítségért, és tegyük föl, hogy a Népszavát és szaklapjukat járatják, abból tanulnak és nem a Szent Család Képes Naptárából, ahhoz fordulnak panaszukkal és nem jám­bor plébánosukhoz, elképzelhető-e, hogy ebben az esetben úgy lehetett volna velük elbánni, mint ahogyan történt? A­ törvény ereje olyan, mint az értékpapír névleges ér­téke: a valóságos érték — az üzleti kon­junktúrák szerint — vagy magasabb, vagy alacsonyabb a névleges értéknél; a munká­sokra alkalmazva: a valóságban az erősen öntudatos és szervezett munkásoknak több, az öntudatlanoknak és szervezetleneknek kevesebb politikai és gazdasági szabadsá­guk van, mint amennyit a törvény biztosít.­­Arra kell tehát törekednünk, hogy minden munkás öntudatra ébredjen és tagjává le­gyen a mi szervezeteinknek, így szüntet­hetjük meg a rabszolgaság minden for­máját. aeg" jr^a nj.« imm 05.51 i^s» agg ggs 0551 vj^t «g^ p?H a •tSí ffiS» í£a náfi eias ®Síá isa to­i tói tea säa u II MOST JELENT ME® 2 M — ^ MÁSODIK KIADÁS! nuSa B7S8 y is M 1870/71. francia-német háború asU m Fordította: KÜNFI ZSIGMOND Ara S Eaororasa BBH K Kapható a Népszava-ki­nyv kereskedés­ben, Budapest, VII. Erzsébet-körút 35 Hadifoglyok. Orosz hadifoglyok mentek ma erre nagy csapatban, szép erős, egészséges emberfajta, olyan szomorúan horgasztották le a fejüket, nem néztek sem jobbra, sem balra, pedig úgy szerettem volna barátságos nézéssel tudtukra adni, hogy nem érzem őket ellen­ségnek. Úgy szerettem volna mondani a kísérő katonának, hogy jól bánjon velük, tekintse őket igazán embereknek, olyanok­nak, akiknek kétszeresen fáj minden szó, mert hiszen nem tudják, most mi történik otthon azokkal, akiket legjobban szerettek. Mentek szótlanul, idegenül, közönyösen, né­melyek megbántottan érezhették a fogságot, amelyben sok a szenvedni való, némelyik megváltásnak érezte, mert a nyomorult, puszta életét ajándékul visszakapta. Úgy szerettem volna megmondani, hogy a mi népünk nem néz rájuk gyűlölettel és ha valaki, úgy ők teremthetik meg a svét nemzet között a kapcsolatot, ha innen azt az érzést viszik haza vagy amonnan a mieink azt hozzák, hogy itt is, ott is emberek laknak, akiknek sokkal több a közös érzésük, mint az ellentétes érdekük. Kis iskolásfiuk megálltak és gyerekes pajkossággal kezdték a nyelvüket öltögetni, miközben „muszka bácsi"-t kiabáltak. Rájuk szóltam, mire elhallgattak és figyeltek arra, amit­ mondtam, azonban a gyerekek sok mindent nem érthetnek. Végül is kivált közülük egy szelid arcú, szőke mezítlábas fiú és azt kérdezte: „Deh­át ha a muszka bácsi nem haragszik, akkor miért lőtték meg az én apámat?" Sok mindent szerettem volna mondani nekik, de gondolkoznom kel­lett, hogy is kezdjem? Addigra ők elsiettek az iskolába, elmentek már messzire az oroszok is és én nehéz szívvel, töméntelen fájó gondolattal Megindultam­ a magam utján . . , Propaganda. Bementünk az egyik h­ázba. Az udvar közepén két eleander és körülötte sok-sok piszkos gyerek, a legkisebb alig tud járni , a nagyobbak rongyból való lapdával fut­balloztak, kergetőztek. Néhány asszony a konyhaküszöbön ülve varrt vagy burgonyát hámozott, mert hat óra felé járt az idő és főzni kezdtek. Cédulákat osztogattunk és néhány lakásba bementünk, a többiből hamar kisereglettek az asszonyok, mert a gyerekek a mi kívánságunkra ugyancsak föllármázták a házat. Az udvarra csak keve­sen akartak lejönni, mert nem voltak föl­öltözve. Valóban a többségén alig volt ruha, úgy dolgoztak a fülledt lakásokban, azután hirtelen mégis kendőt kaptak vagy begom­bolták a blúzokat és néhány fáradtarcú, álmos férfi­ is előkerült két betegállomány­ban levő katonával. A beszédünket tágra­nyitott szemmel hallgatták és hol fölcsillant a tekintetük, hol meg elkomorodtak az asz­szonyok, legtöbben már el is kezdtek sírni, hol meg abbahagyták. Az a pár férfi dör­mögve „úgy van"-t mormogott, helyeseltek a katonák is, a beszéd vége felé meg már nagy lelkességben volt a tömeg, egyre töb­ben jöttek. Jó és látszott, hogy a szívükből beszéltünk. A végén sokan elmentek, de mégis több asz­szony­­ (jobban öltözött, olyan „kisasszony"­fajta is volt köztük) ott maradt és nagyon félősen elkezdtek kérdezgetni, magyarázatot kértek erről is, arról is és látszott, h­ogy na­gyon komolyan veszik a dolgot. Sajnálták, hogy még a férfiak nincsenek itthon, mert „azok jobban értenek a szocialistáskodáshoz". Persze, mi mondtuk, hogy éppen asszo­nyokhoz jöttünk és nagyon fontos, hogy ők is megértsék a mi szándékainkat, rész­t v­egye­nek a munkában. Azt kérdezte az egyik, hogy ha aláírja azt a cédulát, hamarabb vége lesz-e a háborúnak, mert mondtuk, hogy mi az ellen is küzdünk. Rövid pár órára fölgyújtottuk az asszonyokban a jobb élet reményét és a szebb jövő hitét. Olyan nagy és meleg érzés volt az együgyű, nem öntudatos, munkában el-­ nyűtt, sokgyerekes anyáknak a hirtelen ki­törő fanatizmusában gyönyörködni. Keserű és eltompult lelkük durvasága, életük fáradt­sága, testi környezetük piszkos egészségte­lensége egy-egy percre leváltott, róluk, amint hívó és gyújtó beszédünkkel beléjük leheltük a minden erőnél nagyobb egyesülés hatalmát. Úgy akartak, úgy cselekedtek, úgy adtak volna, oda mindent nekünk, mint ahogy talán más környezetb­en szóvirágos papi ige után mentek volna ezek az irányítatlan, szűztalaj lelkű asszonyok. Sötét lett és elmentünk. Lakások sűrű leve­gőjében beszélgettek még sokat a hallott dol­gokról, szegény, tudatlan, akaratlan asszo­nyok. Azután lefektették a gyerekeket, el­mosogattak, még a folyosón elmondogatták aznapi élményeiket. Keseregtek, hogy zsírt nem­ lehet kapni, a burgonya milyen drága és ki milyen régen nem kapott levelet a fiától NÉPSZAVA ft * Pénteki vezércikkünkre — mint szombati számunkban már jeleztük — Vázsonyi Vil­mos választ küldött be hozzánk. Az érdekes íráshoz — melyet itt közlünk — egyelőre nem fűzünk bővebb kommentárt, csupán csak egy dolgot kívánunk megállapítani: Vázsonyi nem tekinti magát a városházi közgyűlés ve­zérének, sőt nagyon is tisztában van vele, hogy neki ott demokratikus programmal, a mai választójog mellett, csak törpe kisebb­sége lehet és hogy az ő útja nem haladhat párhuzamosan a többség útjával. Ezért veti föl a quo vadis? kérdését. Két utat lát maga előtt: vagy ott hagyni a városházát, vagy „megvívni azt a nagy csatát, ahol életre-ha­lálra meg akarjuk hódítani a budapesti nép­nek Budapestet". Inkább ez utóbbin szeretne haladni. Mi is ezen az úton szeretnénk őt látni. A rezignálás, a csatatér átengedése az ellenségnek vagy a martalócoknak, csak ki­vénült, ideáljukat elvesztett politikusoktól telik ki, Vázsonyi azonban az aktivitás em­bere és — mint cikkéből kitűnik — rendület­lenül bízik a demokráciában, Így állván a dolog, nem lehet nehéz a felelet a quo vadis? kérdésre: meg kell vívni azt az élet-halál harcot, amely italást csak az uralkodó rend­szerre hozhat. Ezt a harcot együtt kellene megvívniok az összes demokratikus erőknek. * A Népszava fölveti velem szemben a súlyos kérdést: „Quo vadist!" Megfelelek a kérdésre, mert nemcsak támadást látok benne, hanem jóhiszeműséget, jóindulatú aggódást és sohasem közömbös előttem azoknak a nézete, akikkel a demokratikus végcélban egyetértek. A Népszava nem ismerte cikke meg­írásánál a pénzügyi bizottság szeptember 26-iki ülésén tartott beszédem teljes szö­vegét. A kivonatos közléseken indult el és azokon a sajátszerűen kikészített tudósí­tásokon, amelyek beszédem vádoló részeit védő beszéddé alakították át. Kérem, olvassák el a „Fővárosi Közlöny" hiteles szövegét,­ viszonválaszomat is, amelyet az egész sajtó szíves volt elhallgatni és akkor világossá lesz, mennyi jogosultsága volt azoknak a hangzatos tudósítói al­címeknek: „Vázsonyi védi a fővárosi gazdálkodást" stb. Hogyan lehet rólam föltenni, hogy én a főpolgármesteri szék betöltésében látom az orvosságot és m et volna az én csata­kiáltásom : „Főpolgármestert a népnek !" A demokrata program igazi autonómiát követel. A főpolgármesteri állás eltörlését; a zárt hivatalnoki tanács intézményének megszüntetését; bécsi mintára választott városi választmányt, m­ert ma a tanács intézi a közgyűlés beleszólása nélkül az autonóm ügyek 90 százalékát. És követeli, hogy a közgyűlés maga válassza elnökét. (Az 1912 november 14-én kiadott program 2. pontja.) A pénzügyi bizottság ülésén tartott beszédemben is hangsúlyoztam, hogy nekünk igazi autonómiánk nincs. Miért kívántam tehát, hogy Bárczy István tegye le a helyettes főpolgár­mesteri megbízatást ! Beszédem megfelel erre: „Nekik van főpolgármesterük, de nekünk nincs polgármesterünk ." Úgy láttam, hogy a polgármester kimerül a reprezentálás üres fáradalmaiban és e mellett nincs elég erélye a kormánnyal szemben. Nekem az az ideálom, hogy Budapest polgármestere az egész magyar városi polgárság vezére legyen öntudat­ban, erélyben, bátorságban. És fájdalom­mal láttam, hogy a főpolgármesteri meg­bízatás óta a polgármester túlságos sokat tartózkodik a munkapárti körben és városi mozgalmaink, városi kongresszusi össze­jöveteleink erőtlenekké és vérszegényekké válnak. E kettősség kedvezett a munka­párt megnövekedésének, amely ma a köz­gyűlésen, kétségtelen, erős többséggel ren­delkezik és még a háború idején is a miniszterelnök vezetése alatt a maga­ szer­vezkedési kérdéseivel foglalkozik. Én nem várok tehát a főpolgármesternek nevezett izétől semmi üdvöset, de a tapasz­talatok után veszedelmesnek tartom, hogy az első polgári tisztviselő a kormány bi­zalmi embere legyen. Hogyan képzelheti rólam a Népszava, hogy én a kormánytól, annak bizalmi főpolgármesterétől várom a komoly ellenőrzést és a bajok orvoslását? Összetéveszt engem azokkal a fogatlan ellenzéki tigrisekkel, akik a kormánynak ezerszer szemére vetvén, hogy jópénzben, bűnben született, akik dübörögve lemon­dását követelvén az oláh betörés miatt — egyszerre csak privát heccekbő­l, bosszúból és városgyűlöletből megnyalogatják a ­6

Next