Népszava, 1916. december (44. évfolyam, 333–362. sz.)
1916-12-01 / 333. szám
LXIV. évfolyam. egy évre 38. — kor. fél évre 15.— kor. AZ ELOFIZETÉS ARA: negyed évre 7.59 kor. egy hóra 2.58 kor. egy hétre 60 fillér. EGYES SZÁM ARA 10 FILLÉR. Budapest, 1916. december 1. péntek, 333. szám. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII., CORTTI-UTCA 4. (Telefon: József 3-29 és József 3-30.) KIADÓHIVATAL: VIII., CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32.) Szegény, bűnös testvérünk A nagy temetés végbement. A kapucinus kápolna kriptája befogadta T. Ferenc Józsefet, a világ egyik leghatalmasabb urát. Császárt és királyt temettek Bécsben és a spanyol etikett, e nagy színházrendező, káprázatos gyászpompával tudta megmutatni, hogy ötvenhárom millió ember uralkodója távozik. Gyászlobogók, polgárok és katonák hármas kordonja vette körül a menetet. Nyolc fekete paripa görgette a fekete posztójú halottas hintót. Mintha a tündérmese világa szállott volna a földre. Arany és ezüst volt a lakájok és testőrök ruhája. Magas lánggal lobogó viaszfáklyákkal haladtak a vörösfrakkos nemes apródok. Kápráztatta a szemet a tömérdek ezüstből vert sisak, nemesfémes lándzsa. Királyok, fejedelmek, trónörökösök, hercegek, püspökök, tábornokok, diplomaták végeláthatatlan kábító menete. Nehéz, komor határok, fantasztikusan festői lovasok, gyászlepellel borított paripák. A világ minden csillogó érdemrendje, parlamentek és fővárosok minden nagyura.. Szent István roppant temploma talpig gyászban. A temető pap, hercegérsek. Bécs minden harangja kong. Soha nagyobb pompa nagyobb urat nem kísért. De hiába arany, hiába drágakő, hiába minden egyházi és világi méltóságok tündöklése, végül mégis elérkezik az utolsó stáció — elérkezik a kripta. A spanyol etikett még itt is parancsol. Leemelik a gyászhintóról a hatalmas érckoporsót. Megáll a menet. A főszertartásmester kopog a kapun. Aranybottal kopog, de a kapu nem nyílik meg, csak belülről kérdezi a kapucinus barát:— Ki az? — Ferenc József őfelsége, — feleli a cerimóniák nagymestere. — Ignasco, nem ismerem,» — felel a szerzetes és nem nyitja meg a kripta kapuját. Másodszor is kopognak és most még telibb gőggel jelentkezik a cerimónia. — Őfelsége Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország apostoli királya. — Ignasco. Nem ismerem. A kriptakapu nem nyilik meg és a cerimónia évszázados szavai most felhajtó alázatosságot parancsolnak. A főszertartásmester újra kopog, a kapucinus barát újra kérdi: — Ki kér bebocsáttatást? — Egy szegény, bűnös ember, FerencJózsef testvérünk kér bebocsáttatást. Egy szegény, bűnös ember... íme itt az utolsó pillanatban a spanyol etikett is megengedi, de meg is parancsolja, hogy a királyról, a császárról is észrevegyük, hogy ember, nem több ő sem, csak szegény, bűnös ember. A halál nagy közösségében ime a spanyol ceremónia szerint is szegény, apró emberek vagyunk valamennyien, császárok és parasztok, princek és proletárok egyformán. Mily megható és sokaknak talán milyen vigasztaló a nagyok és kicsinyek e közösségek halálban. Hiszen ugye ez a közösség sohasem volt mélyebb, mint most, e rettentő halottak napján, amely immár harmadikesztendeje tart? Szabad-e elfelejteni, hogy amikor a legfőbb hadurat a magányos kriptáig kísérte az órákon át kígyózó hosszú menet, ezekben az órákban is sokasával hullottak hűségére esküdt katonái! Ki meri számon tartani, hányan haltak november e komor utolsóján a Karszt sziklái között, Tirol jéghegyein, az orosz tömegrohamok síkján, az erdélyi havasok őserdőjében? Merészel-e valaki ma megfeledkezni arról, hogy harmadik esztendeje minden nap, a napok minden órájában, az órák mindenpercében temetés, szakadatlan temetkezés folyik. Nem aggastyánok halnak meg odakünn, akik egy hatalomban, fényben, munkában kiélt élet teljességével kopogtatnak a halál házának ajtaján. Férfiak esnek el, akik még most akarták cselekvéssé formálni a maguk életét. Ifjak hullanak, akik még az élet házának kapuján se merészeltek kopogni és máris a halál házának kapujánál tántorodtak térdre. Egyformán halnak meg az emberek? Künn áll az őrszem magányos egyedülségben. Közel, távol senki. Egyetlen puskagolyó zizzen és a katona arccal bukik előre a földre. Senki se látta, senki se temeti. Ki keressen az őserdő rengetegében egyetlen katonát? A födözékben szoronganak az emberek. Előttük csap le a gránát, azután zúgva sivit el fölöttük a második. A harmadik telibe talál. Csont törik, izom szakad, agyvelő fröccsen. A magukásta sáncgödör sirgödrűkké válik. Kígyózik a rajvonal. Édes békességgel süt a nap. És mintha csak a szemet akarná gyönyörködtetni, lassan, színesen emelkedik a sáfránysárga felhő. A gáz gránát füstje. A sáfránysárga halál. Kilométer messzeségben nem marad élő, amerre keresztülhömpölyög. Egyformán halnak meg az emberek? Elült a nagy csata. Már messze vonul a győztes sereg. A csatamezőn csak a halottak maradtak vissza. Gyűjtik őket össze. Roppant gödrök mélyülnek. Hatvanával raknak tömegsírba huszárt, baltát, tüzért. Csak oltott mész a fehér szemfedőjük. Egyformán halnak meg az emberek? Ugye szabad a bécsi nagy temetés mellett meglátnunk a végeláthatatlan sok apró temetés is az Isonzónál, a Kárpátokban és az orosz mocsarak között? Hiszen még a rideg spanyol etikett is megengedi, hogy egy pillanatra ott a kripta kapujánál embernek lássuk a császárt, a királyt is. Ki meri azt mondani, hogy szegény, bűnös testvérünk, Ferenc József, rossz néven venné, hogy más szegény testvéreink pompátlan temetéséről, dísztelen haláláról is megemlékezünk? Lapunk mai száma 14 oldal. Komoly adatokat sorakoztat föl a Szakszervezeti Értesítő legutóbbi száma. Bresztovszky Ede a „Női munka, gyermekmunka és munkabérek Magyarországon a háború alatt" a budapesti kerületi munkásbiztosító pénztár statisztikai anyagának néhány adatával figyelmezteti arra, hogy az itthonmaradt lakosság sorsával törődjenek. A Szakszervezeti Értesítő cikke a budapesti kerületi munkásbiztosító pénztár adataival azt bizonyítja, hogy nemcsak a háborúban pusztul az emberek élete, h hanem az itthonmaradt lakosság körében is. Terjed a női és a gyermekmunka. Alacsony fizetés mellett egyre nagyobb számban alkalmazzák a nőket a különböző üzemekben, ahol nehéz fizikai munkával rövidítik meg életüket. 1914. évi december havában az egész országban 137.075 nő dolgozott ipari üzemekben, 1916. május havában az alkalmazott nők száma 209.833-ról emelkedett. A háború kitörése előtt minden alkalmazott 100 férfimunkásra lövőmunkás esett, 1916 május havában pedig ez az arányszám 33-ra emelkedett. A budapesti kerületi pénztárban 1914-ben 46.701 munkásnő volt biztosítva, 1915-ben pedig 58.205. A Ferenc József kereskedelmi kórház pénztárában a háború kitörése előtt 25.948 férfi és 9903 nő volt biztosítva, 1916 június havában a biztosított férfiak száma 16.218 volt, a nők száma 13.903. A háború kitörése előtt 100 férfira 38 női alkalmazott esett, ma pedig 86. A gyermekmunka elterjedéséről nincsenek megbízható adatok, de közvetett adatokból megállapítható, hogy a vállalkozók már a serdületlen korban igába kényszerítik a kicsiny gyermekeket és borzalmas módon visszaélnek azzal, hogy a háború ideje alatt az amúgy is silány munkásvédelem teljesen szünetel. A budapesti kerületi munkásbiztosító pénztár főorvosi hivatala 1916. évi augusztus havában a pénztár kezelésében levő betegekről fölvételt készített. A fölvett adatokból kitűnik, hogy az 5980 beteg tag között 40 olyan pénztári tag volt, aki még nem érte el életének 12-ik évét! A 40 beteg apróság közül 7 tüdőgümőkor miatt állott kezlés alatt. Ilyenek az állapotok az ország fővárosában ; elképzelhető tehát, hogy mi történik azokban a vidéki üzemekben, ahol már a háború előtt is 6 és 8 éves gyermekeket dolgoztattak naponta 12 óra hosszáig. Természetes, hogy a női és a gyermekmunka gyors elterjedése, továbbá a munkások rosszabb táplálkozása a halandóság növekedéséhez vezet s megállapítható az is, hogy a háború kezdete óta úgy a férfiak.