Népszava, 1916. december (44. évfolyam, 333–362. sz.)

1916-12-01 / 333. szám

LXIV. évfolyam.­­ egy évre 38. — kor. fél évre 15.— kor. AZ ELOFIZETÉS ARA: negyed évre 7.59 kor. egy hóra 2.58 kor. egy hétre 60 fillér. EGYES SZÁM ARA 10 FILLÉR. Budapest, 1916. december 1. péntek, 333. szám. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII., CORTTI-UTCA 4. (Telefon: József 3-29 és József 3-30.) KIADÓHIVATAL: VIII., CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32.) Szegény, bűnös testvérünk A nagy temetés végbement. A­ kapucinus kápolna kriptája befogadta T. Ferenc Józsefet, a világ egyik leghatalmasabb urát. Császárt és királyt temettek Bécsben és a spanyol etikett, e nagy színházrendező, káp­rázatos gyászpompával tudta megmutatni, hogy ötvenhárom millió ember­ uralkodója távozik. Gyászlobogók, polgárok és katonák hármas kordonja vette körül a menetet. Nyolc fekete paripa görgette a­ fekete posz­tójú halottas hintót. Mintha a tündérmese világa szállott volna a földre. Arany és ezüst volt a lakájok és testőrök ruhája. Magas lánggal lobogó viaszfáklyákkal haladtak a vörösfrakkos nemes apródok. Kápráztatta a szemet a tömérdek ezüstből vert sisak, nemesfémes lándzsa. Királyok, fejedelmek, trónörökösök, hercegek, püspökök, táborno­kok, diplomaták végeláthatatlan kábító menete. Nehéz, komor határok, fantasztiku­san festői lovasok, gyászlepellel borított­ paripák. A világ minden csillogó érdem­rendje, parlamentek és fővárosok minden nagyura.. Szent István roppant temploma talpig gyászban. A temető pap, hercegérsek. Bécs minden harangja kong. Soha nagyobb pompa nagyobb urat nem kí­sért. De hiába arany, hiába drágakő, hiába minden egyházi és világi méltóságok tündöklése, végül mégis elérkezik az utolsó stáció — elérkezik a kripta. A spanyol eti­kett még itt is parancsol. Leemelik a gyász­hintóról a hatalmas érckoporsót. Megáll a menet. A főszertartásmester kopog a kapun. Aranybottal kopog, de a kapu nem nyílik meg, csak belülről kérdezi a kapucinus barát:­­— Ki az? — Ferenc József őfelsége, — feleli a ceri­móniák nagymestere. — Ignasco, nem ismerem,» — felel a szer­zetes és nem nyitja meg a kripta kapuját. Másodszor is kopognak és most még telibb gőggel jelentkezik a cerimónia. — Őfelsége Ferenc József, Ausztria csá­szára és Magyarország apostoli királya. — Ignasco. Nem ismerem. A kriptakapu nem nyilik meg és a ceri­mónia évszázados szavai most felhajtó alázatosságot parancsolnak. A főszertar­tásmester újra kopog, a kapucinus barát újra­ kérdi: — Ki kér bebocsáttatást? — Egy szegény, bűnös ember, Ferenc­­József testvérünk kér bebocsáttatást. Egy szegény, bűnös ember... íme itt az utolsó pillanatban a spanyol etikett is megengedi, de meg is parancsolja, hogy a királyról, a császárról is észrevegyük, hogy ember, nem több ő sem, csak szegény, bű­nös ember. A halál nagy közösségében ime a spanyol ceremónia szerint is szegény, apró emberek vagyunk valamennyien, csá­szárok és parasztok, princek és proletárok egyformán. Mily megható és sokaknak talán milyen vigasztaló a nagyok és kicsinyek e közös­sége­k­ halálban. Hiszen ugy­e ez a közösség sohasem volt mélyebb, mint most, e ret­tentő halottak napján, amely immár har­madik­­esztendeje tart? Szabad-e elfelej­teni, hogy amikor a legfőbb hadurat a ma­gányos kriptáig kísérte az órákon át kí­gyózó hosszú menet, ezekben az órákban is sokasával hullottak hűségére esküdt kato­nái! Ki meri számon tartani, hányan hal­tak november e komor utolsóján a Karszt sziklái között, Tirol jéghegyein, az orosz tömegrohamok síkján, az erdélyi havasok őserdőjében? Merészel-e valaki ma meg­feledkezni arról, hogy harmadik esztendeje minden nap, a napok minden órájában, az órák minden­­percében temetés, szakadat­lan temetkezés folyik. Nem aggastyánok halnak meg odakünn, akik egy hatalomban, fényben, munkában kiélt élet teljességével kopogtatnak a halál házának ajtaján. Fér­fiak esnek el, akik még most akarták cse­lekvéssé formálni a maguk életét. Ifjak hullanak, akik még az­ élet házának kapu­ján se merészeltek kopogni és máris a ha­lál házának kapujánál tántorodtak térdre. Egyformán halnak meg az emberek? Künn áll az őrszem magányos egyedül­ségben. Közel, távol senki. Egyetlen puska­golyó zizzen és a katona arccal bukik előre a földre. Senki se látta, senki se temeti. Ki keressen az őserdő rengetegében egyetlen katonát? A födözékben szoronganak az emberek. Előttük csap le a gránát, azután zúgva sivit el fölöttük a második. A harmadik telibe talál. Csont törik, izom szakad, agy­velő fröccsen. A magukásta sáncgödör sir­gödrű­kké válik. Kígyózik a rajvonal. Édes békességgel­­ sü­t a nap. És mintha csak a szemet akarná gyönyörködtetni, lassan, színesen emelke­dik a sáfránysárga felhő. A gáz­ gránát füstje. A sáfránysárga halál. Kilométer messzeségben nem marad élő, amerre ke­resztülhömpölyög. Egyformán halnak meg az emberek? Elült a nagy csata. Már messze vonul a győztes sereg. A csatamezőn csak a halot­tak maradtak vissza. Gyűjtik őket össze. Roppant gödrök mélyülnek. Hatvanával raknak tömegsírba huszárt, baltát, tüzért. Csak oltott mész a fehér szemfedőjük. Egyformán halnak meg az emberek? Ugy­e szabad a bécsi nagy temetés mel­lett meglátnunk a végeláthatatlan sok apró temetés is az Isonzónál, a Kárpátokban és az orosz mocsarak között? Hiszen még a rideg spanyol etikett is megengedi, hogy egy pillanatra ott a kripta kapujánál em­bernek lássuk a császárt, a királyt is. Ki meri azt mondani, hogy szegény, bűnös testvérünk, Ferenc József, rossz néven venné, hogy más szegény testvéreink pom­pátlan temetéséről, dísztelen haláláról is megemlékezünk? Lapunk mai száma 14 oldal. ­ Komoly adatokat­ ­sorakoztat föl a Szakszervezeti Értesítő leg­utóbbi száma. Bresztovszky Ede a „Női munka, gyermekmunka és munkabérek Magyarországon a háború alatt" a buda­pesti kerületi munkásbiztosító pénztár sta­tisztikai anyagának néhány adatával figyelmezteti arra, hogy az itthonmaradt lakosság sorsával törődjenek. A Szakszervezeti Értesítő cikke a buda­pesti kerületi munkásbiztosító pénztár ada­taival azt bizonyítja, hogy nemcsak a há­borúban pusztul az emberek élete, h ha­nem az itthonmaradt lakosság körében is. Terjed a női és a gyermekmunka. Ala­csony fizetés mellett egyre nagyobb szám­ban alkalmazzák a nőket a különböző üzemekben, ahol nehéz fizikai mun­kával rövidítik meg életüket. 1914. évi­ december havában az egész országban 137.075 nő dolgozott ipari üzemekben, 1916. május havában az alkalmazott nők száma 209.833-ról emelkedett. A háború kitörése előtt minden alkalmazott 100 férfimunkásra lö­vőmunkás esett, 1916 május havában pedig ez az arányszám 33-ra emelkedett. A budapesti kerületi pénztárban 1914-ben 46.701 munkásnő volt biztosítva, 1915-ben pedig 58.205. A Ferenc József kereskedelmi kórház pénztárában a háború kitörése előtt 25.948 férfi és 9903 nő volt biztosítva, 1916 június havában a biztosított férfiak száma 16.218 volt, a nők száma 13.903. A háború kitörése előtt 100 férfira 38 női al­kalmazott esett, ma pedig 86. A gyermekmunka elterjedéséről nincsenek megbízható adatok, de közvetett adatokból megállapítható, hogy a vállalkozók már a serdületlen korban igába kényszerítik a kicsiny gyermekeket és borzalmas módon visszaélnek azzal, hogy a háború ideje alatt az amúgy is silány­ munkásvédelem teljesen szünetel. A budapesti kerületi munkásbiz­tosító pénztár főorvosi hivatala 1916. évi augusztus havában a pénztár kezelésében levő betegekről fölvételt készített. A fölvett adatokból kitűnik, hogy az 5980 beteg tag között 40 olyan pénztári tag volt, aki még nem érte el életének 12-ik évét! A 40 beteg apróság közül 7 tüdőgümőkor miatt állott kezlés alatt. Ilyenek az állapotok az ország fővárosában ; elképzelhető tehát, hogy mi történik azokban a vidéki üzemekben, ahol már a háború előtt is 6 és 8 éves gyermeke­ket dolgoztattak naponta 12 óra hosszáig. Természetes, hogy a női és a gyermek­munka gyors elterjedése, továbbá a munká­sok rosszabb táplálkozása a halandóság növekedéséhez vezet s megállapítható az is, hogy a háború kezdete óta úgy a férfiak.

Next