Népszava, 1917. május (45. évfolyam, 113–137. sz.)

1917-05-01 / 113. szám

2 EBw táársal«! FSájus elsejének békés lefatyisára minden erSSiSkke! QgyeQetek! A­ssaciettienwofcr.'sstta part wsiateSAsSge. * * * Májusi sm­ófolk* * — /®?7 mdjtts 1. — L Az álmok édes poharába Mérget kevertek A nagybetegnek:­­ Mit a valóság meghagyott, a !­­alálos ágyon­­tisztítsa el az álom! lía teste összeomlott, legyen a lelke bomlott, Pusztuljon kárhozatban! Nézd, pusztul is a nagybeteg: Lázában öntestébe mar az esztelen agyar S a kultúrája omladék.­..­, saját bolond fejét Loccsantja szét . . . H. Vérfoltos a liliom levele, A rózsa is pókokkal van tele, Kigyócsúszás veri a harmatot, orrok fölött tanyázik a halott A templomokban nyerészkedő latrok kockavetése csattog; Papjukban megfagyott a hang, Agyúnak állt be a harang. A rend megveszett s botorul Ami szabály mind fölbori:!, Lángészt leüt A buta ököl mindenütt Sasok csatáznak fönt a légben, Véreső foltja hull A hófehérre szakadatlanul . . . Mikor mutat szivárványt Az isten­ hagyta égbolt? A viharból elég volt! ÜT Emlékszdl-e A régi Május éjjelére! Az első csókra, az elringató Mámor-zenére? Mintha hallanám ritmusait S bárhogy zúgjanak a tusák: Én hallom és lehajtom a fejem —­Emlékezem, emlékezem . . . Hát hol vágynak a céltól, sróvá vetett e téboly? Én fojtogatlak most vadul S a fegyvered szivembe szúr... Elég! Leszek megint a régi, Kinek joga szeretni, élni, Ki boldogságra született, Kinek a gyűlöletből már elé.­.." Ki most leteszi fegyverét S kezében olajág legyint És harsány hangon igy kiált., Hogy hallja a világ: _ _ Militarista választójog. Mindenütt a világon hangzik a nagy jelszó, hogy Nyugat és Kelet demokráciái a központi hatalmak militarizmusa ellen küzdenek. A köz­ponti hatalmak viszont erélyesen tiltakoznak a m­ilitarizmus kizárólagosságának vádja ellen, azt hangoztatják, hogy az antánt-államok mili­tarizmusa és marinizmusa semmivel se áll a központi hatalmaké mögött. Az ántánt-államok háborúra uszítóinak üzletét szolgálja tehát az, aki olyan kormánypolitikát folytat, amely a központi hatalmak militarisztikus voltát iga­zolja. Nemcsak a magyar munkássággal szem­ben, hanem a központi hatalmak valamennyi békére vágyó népével szemben követ el tehát bűnt Tisza István, amikor tisztára militaris-­tiscus alapon akarja kiterjeszteni a választó­jogot. A királyi kézirat és nyomában járó meg­csúfolása, a kormánynyilatkozat az altisztek és a vitézségi érmesek választójogával valósággal militarizálja a magyar választójogot. A káplárok és a medáliások választójoga egé­szen új magyar közjogot teremt. Immár nem a magyar parlamenttől függ többé, hogy kiket ruház föl politikai joggal, hanem a katonai pa­rancsnokságoktól. Akit a századparancsnok, alti esti rangra vagy kitüntetésre fölterjeszt és akit az ezredes kinevez, hadosztályparancsnok vagy hadseregparancsnok dekorál, az mától kezdve jogot kap arra, hogy képviselőt válasz­tszon, parlamenti többségeket alkosson és így kormányokat ültessen uralomra. Végső soron tehát a magyar parlamentet ezután századpa­rancsnokok, hadosztályparancsnokok és armee­kommandánsok választják. De még e­nnél is nagyobb tótágast áll a Tisza István választójoga. Tudvalevő, hogy önálló magyar hadsereg nincsen és a császári és ki­rályi hadseregben nemzetiségre való tekintet nélkül, szétszórtan szolgálnak a német, magyar, cseh, lengyel, olasz tisztek. Számtalan esetben meg fog tehát majd történni, hogy valami osz­trák vagy cseh tiszt tesz meg magyar képvi­selőválasztóvá valamely magyar katonát az­zal, hogy káplárrá nevezteti ki vagy vitézségi éremmel dekorál­tatja. A magasrangú katonák között tudvalevően csak elvétve akad magyar, a hadseregparancsnokok között pedig, akiktől végső soron függ a kitüntetések megadása vagy megtagadása, talán csak egy. Minden túlzás nélkül el lehet tehát mondani, hogy a vitézségi érmesek választójoga szinte kivétel nélkül nem magyar, hanem idegen, osztrák ál­lampolgárok kezébe juttatja azt a jogot, hogy magyar választókat teremtsenek. És egymás után veti a legkomikusabb buk­fenceket a Tisza István korlátolt komoksága. A király hálás elismerést kíván a népnek adni, Tisza pedig ezt a kívánságot úgy hajtja végre, hogy a nép megalázó és felbőszítő provokálás­nak érzi. A világon mindenütt az általános és egyenlő választójog a kor tendenciája, csak Tisza István talál m­agyafúrt módszereket arra, miként szűkítse az általánosságot és mi­ként semmisítse meg az egyenlőséget. Minde­nütt, valamennyi hadviselő államban azon tö­rik a kormányzók a fejüket, hogyan köthetnék lehető legszorosabban az ipari munkásságot az állam érdekeihez, Tisza István pedig ugyanek­kor még csak meg se említi a proletárság poli­tikai joghoz juttatását Magyarországon csak úgy, mint másutt, már 18 év­es korig iszállítot­ták le a sorozások határát, csak éppen a vá­lasztójog korhatárát nem akarják 30 évrel lej­jebb csökkenteni. Tizennyolctól harmincig 13 korosztály harcol a magyar férfiak közül a fronton, akiknek semmiféle módjm semmiféle útja nem lehet arra, hogy ha hazajönnek, bele is szólhassanak annak a hazának az ügyeibe, amelyet vérük ontásával védenek. A katonai érdemeket kívánja jutalmazni Tisza a szakasz­vezetők és medáliások választójogával és­ nem veszi figyelembe, hogy a katona harca hiába­való volna, ha nem dolgozna a muníciót gyártó munkásság és nem tűrné az ínséget és ácsor­gást az itthonmaradt asszony. Tisza választói radikalizmusa leszállítja a 20 koronás adócen­zus határát 8 holdra, de nem jut eszébe, hogy eltüntess® a nemek határát és megadja a vá­lasztójogot a nőknek és épp oly kevéssé ju­t eszébe, hogy leszállítsa a férfiak korhatárát és ezzel megadja a választójogot a rövidéletű munkásnak. Minden benne van a Tisza választójogában, csak éppen logika, politikai becsületesség, a tömegek megbecsülése és előrelátó okosság nincs benne. Az igazi választójognak úgy kell viszonylania az országhoz, mint a térképnek a fölmért földdarabhoz: kicsiben, de arányosan meg kell mutatnia az ország valóságos szociá­lis képét Mi ma az ország? Ha körülnézünk, három helyen találjuk meg ma az igazi, a dol­gozó és vérző Magyarországot: a földeken, a gyárakban és a fronton. A földmívesmunkás, a gyári proletár és a front közkatonája: ez a há­rom figura lehetne a mai Magyarország szim­bóluma. Minden igazi választójognak tehát úgy kellene fölépülnie, hogy a föld, a gyár és a front köznépe jusson benne jogokhoz. Tisza vá­lasztójoga mindhármuk felé csak szurrogátu­mot hoz. Nem a föld munkásának, hanem a nyolcholdas birtok tulajdonosának, nem a gyár proletárjának, hanem csak előmunkásának és nem a front közkatonájának, hanem csak káp­lárjának és medáliájának ad választójogot A Tisza-választó jog ellen a legelszántabb és legszívósabb küzdelmet kell indítania­ a ma­gyar demokrácia minden hívének. Ha valaha, hát most van szükség a nagy választójogi blokra. De a harcnak most már nem részlet­reformokért hanem az igazi általános, egyenlő és titkos választójogért kell mennie. Lehet-e ma magasabb a korhatár 20 évnél, mikor már 10 évvel katona mindenki és még ifjabban dolgozó munkás? Lehet-e más a választójog, mint álta­lános, amikor olyan kivétel nélkül való általá­nos a katonai sorozás, az állami adózás és a megélhetéssel küszködés? Lehet-e más a válasz­tójog, mint­­egyenlő, amikor olyan rettentő demokráciát teremtett a halál egyenlősége? Szabad-e ma kimaradnia az asszonyoknak a választójogból, amikor az asszony küzködi vé­gig az élelmiszerhajsza, a filléreskedő beosztás, a naphosszat való ácsorgás minden kínjait és amikor a nők munkája még külső ruházatban is egyenlőrangúvá nőtt a férfiak munkájával? A király kézirata, ha nem is hoz semmit az ország dolgozó népének, annyit minden­esetre jelent hogy a választójog kérdése, amelyről pe­dig Tisza István már azt hitte, hogy végkép elföldelte, megint csak föltámadt és újból a magyar politika centrumává lett. A magyar politika életkérdése ma a demokrácia, mert csak így születhetik meg a béke, a demokrácia életkérdése pedig a béke, mert csak egy satu­let­­hetik meg az új, szabad Magyarország. flipgrAVA 1917 május 1 Budapest munkásságának délután fél 4 órakor füssnek. BSkrefoSset lapunk belsejében. Legyünk emberek: Szeressünk boldogan meginti Farkas AntaL * *. Május elsejének [­iegeiste megünneplése. * * ! .— S«S évvel ezel­itt. —­ Az 1889-b­en Párisban tartott nemzetközi szo­cialista kongresszuson a magyarországi szociál­­­demokrata pártot az akkori s­­árt vezetőség egyik tagja, Shr­inger Antal, képviselje. _ Az egyéb tanulságos anyag között, amit magával hazahozott ott volt május első napjának nem­zetközi munkásünneppé való avatása is. Ez a nap eredetileg a munka ünnepének volt megál­lapítva, amely napon a munkásosztály nem­csak a nemzetközi együvé tartozása és együtt­érzése nyerjen kifejezést hanem az ünnep ke­retén bel­ül a munkásság követelései is nemzet­közileg hangoztassanak. A nap maga munka­szünettel ünnepnek mondatott ki. Küldöttünk minderről beszámolt. A pártvezetőség, az ak­kori viszonyok között nagy feladat megoldása elé került Nem volt kétes, hogy a munkásság az elvtársak ügyes agitációja mellett a nem­zetközi szolidaritás elismerésével le fog mon­dani az egynapi keresetről,­­ de más aggoda­lom merült föl. Nevezetesen a munkáltatók és a kormány magatartása milyen lesz. Nem fog­nak-e annyira megijedni ettől az új és még ki nem tapasztalt dologtól, hogy hatalmuk egész súlyával lehetetlenné fogják­­tenni magát az agitációt és a szervezési munkát Mert hiszen ezt az új­ dolgot a munkások ki­zsákmány­olói és a szabadelvű kormány valami új ébredésnek tekinthetik, amelynek „veszedelmes" következ­ményei lehetnek. Szóval: meghánytuk-vetettü­k az akadályok leküzdésére alkalmas eszközöket

Next