Népszava, 1917. október (45. évfolyam, 245–270. sz.)

1917-10-02 / 245. szám

s kolódást a béketörekvések s a békejegyzé­kek ellen. Ha hevesen is hadakoznak még mindig ellenük, bizonyos engedményeket mégis tesznek, bizonyos jóhiszeműséget mégis elismernek. S ami még feltűnőbb: ez a hangulatváltozás, ha nem is ily határo­zottan, de azért tapasztalható a francia sajtóban is a jegyzékeket illetőleg. Az olasz párt aktivitása fontos pillanatban gyors és kézzelfogható eredményt ért el. Annál föltűnőbb az a „várakozó állás­pont", amelyet a francia párttöbbség még mindig elfoglal az új kormánnyal szemben. Ez a várakozás a pártkisebbség s a külföldi szocialisták (például Branting) szemében is a lemondás politikájával egyértelmű. Renaudel ígéretet kapott a l'Eumanité­ban közölt levélben Ribottól, hogy a francia távirati ügynökségek ezentúl a békejegyzé­kek helyes és teljes szövegét fogják közölni. A Wilson-jegyzék meghamisításának lelep­lezése megtette a kívánt hatást. Ez minden­esetre helyes és örvendetes. De mennyi félreértést oszlatna el, mennyi hazugságot és ferdítést leplezne le a francia és német szocialisták személyes találkozása! És pél­dául az — útlevélkérdésben a francia párt­többség még­sem cselekszik. Míg az olasz elvtársaknak vérük folyik a turini utcán a béke ügyéért, a francia „majoritaire"-ek­­(többségiek) udvarias nyílt leveleket válta­nak a miniszterekkel, má­sod-h­armad rangú kérdésekben kérve engedményeket. A „Po­pulaire du Centre" bűnös lemondás­nak nevezi a többség várakozó álláspontját és fölveti a kérdést: miért maradjon tétlen a­ munkásság pártja, amikor minden más párt s az egész burzsoázia napról-napra szabadon fejt ki propagandát és elszántan dolgozik a proletariátus ellen? Az „Ígéret földjének" (a nemzetek társadalma) elérését prédikálni, a proletároknak a h­áború utánra minden szépet és jót ígérni, ha most eltűr­nek minden szenvedést és arculütést, — ez papi módszer, mondja a kisebbségi lap. Harc és cselekedet nélkül nincsen eredmény, ez az igazság még érvényesebb szerinte a három éves háború borzalmai közepette, mint békében volt. De a tettrekészség hiányzik. A stockholmi útlevelek kérdésében semmi sem történik. A stockholmi konferencia előfeltételéül, sőt lényegéül még mindig a háború előidézésé­ben való felelősség tárgyalását jelöli meg — legutóbb a hollandi Vliegen tollával — a l'Humanité. A pápa béke­jegy­zékére pedig azzal a megokolással kíván választ, hogy a válasznak nem kell igenlőnek lennie, hanem csak „hirdetnie kell a világnak a jogot". A londoni konferencia azt határozta el, hogy az antant-kormányokat hadicéljaik pontos körülírására kell kényszeríteni. A pápa jegyzékére adandó válasz pompás alkalom lenne erre. De ez az alkalom elmulasztódik, nem tudni, mi okból. A tétlenség a kisebbségiek szemében szép pacifista kijelentésekbe burkolt hódító háborús szándéknak tűnik s a lapjuk a többség fejére idézi­­ Napóleont, aki há­borúi hosszú sorát első konzulsága idején egy olyan proklamációval kezdte meg, amelyben „Franciaország boldogsága", „a világ nyugalma" s a világbéke nevében kö­vetelt katonát és pénzt hódí­tó céljaira. És nemcsak a kormányok, hanem a többség in­aktivitására való célzással is idézik R. Bro­dát, az ismert nevű francia pacifistát, aki az olasz „Coenobium" című­ folyóiratba ezeket a figyelemreméltó sorokat írta: Egy jövendő megrohanás ellen való hatá­sos biztosítékokat, a jövő tartós békéjének megőrzését tűzi ki nyilatkozataiban vala­mennyi hadviselő legfőbb hadicélul. Ez az egyetértés különösen hat és fölvet egy kér­dést, amelyet aligha mondtak ki eddig. Valóban okvetlenül szükséges megtörni annak az ellenfélnek akaratát, amely ugyan­azokat a célokat akarja elérni? Nem volna-e helyesebb a kérdésben fönnálló különbsége­ket alaposan megvizsgálni s kutatni, nemcsak módszerbeli különbség-e a közös cél elérésé­nek akadálya? Ezeknek a kérdéseknek tisztázása egy má­sik döntő előnyt is hozna: lelepleződnének azok az államok és pártok, amelyek a tartós béke lobogóját a legkülönbözőbb célok taka­rására használják,... megmutatnák a sem­legeseknek és hadviselőknek, kire lehet hát számítani hasonló kataklizmának gyerme­keink fejéről való elhárítása s a tartós béke áldásainak számukra való biztosítása ügyé­ben? Ismétlem, ezek az idézetek nemcsak a francia kormány jóhiszeműségének két­ségbevonását jelentik, hanem szemrehányá­sok is a kisebbség részéről a többségiek ak­cióhiánya miatt. A szemrehányás elég határozott, az olasz és francia pártok között levő, tettekben és tétlenségben nyilvánuló ellentét elég föl­tűnő ahhoz, hogy a francia országos párt­gyűlés változtasson a mai állapoton és siettesse a francia párt egészét átalakító folyamatot, amely most hat ponton áll. Újságiré-Kaip­ara és újságírói tisztesség A „Pesti Hírlap" vasárnapi számában „Zsolt" az újságírók legutóbbi gazdasági mozgalmáról elmélkedik, örül a mozgalom­nak, a szervezkedésnek. Azután azt mondja: Közel állunk már a sajtó­kamarának vagy az országos újságíró-egyletnek oly szerveze­téhez, amely kormányhatósági vagy tör­vényhozási szankcióval megkapja a biztosí­tékot, hogy más nem lehet hivatásszerű új­ságíró, mint aki tagja e testületnek, amint­hogy az országos színészegyesület rég bírja e jogosultságot és ezzel rendezte a színészet ügyét. Csak egy ily hivatalos tömörülés hoz­­hatja meg minden időkre e pálya anyagi és erkölcsi szabályozását. A közönség is biza­lommal fogadhatná ezt, mert az ügyvédi ka­marák mintájára ez orvoslást nyújthatna bírósági tárgyalás nélkül is minden újság­írói esetleges visszaélés ellen. Csak ez bizto­sítaná a szolidaritást. És ez maga után vonná azt is, hogy kvalifikálatlan elemek nem lep­nék el e pályát, mert ahol irodalmi munkás­ságot és tehetséget nem lehet kimutatni, leg­alább iskolavégzettséget követelne az új­­je­lentkezőktől. Ez a rendszer kiölné az álhír­lapírókat. Nehogy az ilyen tetszetős szóbeszéd eset­leg még világosabbfejű újságírókat is meg­tévesszen, idejében rá kell mutatnunk arra, hogy az újságíró-kamara (mint törvényesen alapuló kényszerszervezet) az újságírás és az újságírók érdekeire nézve káros; különö­sen káros és elvetendő az olyan újságíró­kamara, amely megszabja tagjainak kvalifi­kációját s dönt arról, hogy ki lehessen egyál­talában hivatásos újságíró. Az újságírói hi­vatást nem lehet semmiféle papiroskvalifi­kációhoz, iskolavégzettséghez, vizsgatételhez kötni, de ha lehetne is, az ilyen megkötés súlyos sérelme lenne a sajtószabadság alap­elvének. Szabad egyesülés, szabad szervez­kedés kell az újságíróknak éppen úgy, mint a tőke szolgálatában álló többi bérmunká­soknak. Nem pro domo mondjuk ezt. Szocialista hivatásos újságíró — a szó köznapi értelmé­ben vett hivatásos újságíró — nincs is. A köznapi szóhasználat szerint való hivatásos újságíró nincs laphoz, nincs párthoz és elv­hez kötve, ott adja el a munkaerejét, ahol megveszik és a lap irányára befolyást nem gyakorolhat, az irányt a kapitalista vállal­kozó szabja meg, a hivatásos újságíró tehát az idők folyamán esetleg különböző irányú lapokat kénytelen szolgálni, vagy egy olyan lapot, amely irányát, elveit változtatja. A szocialista újságíró ellenben összenőtt a a maga pártjával és annak programjával, ezt a pártot és programot ma újságírói, holnap esetleg más minőségben szolgálja, de elveit nem cseréli. A szocialista párt, természetesen, nem is tűrhetné, hogy kívülről szabják meg neki, milyen intellektuális és morális minősítéssel lehet valaki a szocialista sajtónak rendszeres munkása. De, kikapcsolva a kérdésből a szocialista újságírást, az is óriási tévedés, hogy bármi­lyen „hivatalos tömörülés" lényegesen meg­változtathatná a polgári újságírás mostani erkölcsi alapjait Erre éppen a „P. H." va­sárnapi száma kínál nekünk friss, eleven bizonyítékot Fényes László vádjai ellen mo­sakodik benne Pesta Frigyes újságíró a kö­vetkező szavakkal: Fényes László azt állította, hogy én „juta­lékot" kaptam abból az összegből, amit a Phönix biztosító intézet ezért a közgazda-,,­sági cikkért az „Esti Újság" kiadóhivatalán­­ak fizetett Mivelhogy én egy ideig közgaz­dasági rovatvezetője voltam az „Esti Ujság"­nak, csöppet sem szégyelném bevallani, hogy ha tényleg kaptam volna províziót. Azt szégyelném csupán, lesülne a bőr az ar­comról, hogyha­­ hazugságot írtam volna érte. Minthogy a „P. H." megjegyzés nélkül közli ezt a „védekezést", szabad általános szabályként megállapítanunk, hogy a pol­gári lapok előre vagy utólag megfizettetik közgazdasági cikkeiket és az így szerzett pénzből az újságíró províziót kap, ami rend­jén való dolog, amit egy csöppet sem kell szégyelni. Pesta úr a jelen esetben kapott-e províziót vagy nem, az nekünk egészen mel­lékes; az a fontos, hogy a nevezett újságíró — amikor a közvélemény előtt tisztálko­dik — rendjén valónak mondja, hozgy a lapok m­eg fizettetik közgazdasági cik­keiket az érdekelt üzleti vállalatokkal és a kapott pénzből jutalékot adnak illető munkatársaiknak. Ez valóban így van; köztudomású, hogy a legnagyobb lapok is így járnak el. A tisztálkodó újságírónak azt a szavát hogy provízióért is csak az igazat szabad megírni, nem kell komolyan venni. Az igazat ingyen kell megírni, ha közérdekű, ha pedig nem közérdekű, nem való a nyilvá­nosság elé, nem való az újságba. A valóság az, hogy polgári újságok maguk vallják, hogy közgazdasági cikkek megírásáért pénzt kap­nak, pénzt követelnek. (Sokszor bizony a meg nem írásért is.) Miért van ez így? Azért, mert a polgári lapok kapitalista vállalatok, amelyeknek egyik fő jövedelmi forrása az, hogy más kapitalista vállalatok üzleti érdekeinek szol­gálásáért pénzt kapnak. Hogy a közérdeknek használnak-e vagy ártanak-e írásaikkal, ez náluk egészen tizedrangú kérdés. (Avagy az ágyag­yártó kapitalista törődik-e azzal, hogy olyan termelésen szerzi az óhajtott profitot, amely tömérdek ártatlan embernek fogja a halálát okozni?!) De ha közgazdasági véle­ményt árul az újság pénzért, nem alapos-e az a föltevés, hogy árul biz az politikai véle­ményt és meggyőződést is? Aminthogy ez a legtöbb lapról szintén köztudomású. És árul irodalmi és képzőművészeti véleményeket is, sőt — Pesta állítása szerint, amely minden­esetre még bizonyításra szorul — esetleg a bolondok házából való kiszabadítást is. Szó­val: a kapitalista vállalat profitot akar és azért alkalmaz munkásokat — ebben az eset­ben újságírókat —, hogy azok neki profitot termeljenek az ő utasításai szerint. Változtathat-e ezen bármiféle hivatalos újságírószervezet ? Képzelhető-e újságíró­kamara, amely a tőke természetrajzát meg tudja változtatni?, amely meg tudja akadá­lyozni azt, hogy ipari kartelek vagy bank­csoportok, vagy egyéb kizsákmányoló érde­keltségek lapokat vásároljanak vagy lapokat alapítsanak a maguk rablóérdekeinek szolgá­latára?... És ha nem, változtathat-e azon, hogy a „hivatásos" újságíró — sokszor tán öntudatlanul is — kapitalista rablóérdekek­nek legyen a szolgája? NÉPSZAVA 1917 október 2.

Next