Népszava, 1917. október (45. évfolyam, 245–270. sz.)
1917-10-02 / 245. szám
s kolódást a béketörekvések s a békejegyzékek ellen. Ha hevesen is hadakoznak még mindig ellenük, bizonyos engedményeket mégis tesznek, bizonyos jóhiszeműséget mégis elismernek. S ami még feltűnőbb: ez a hangulatváltozás, ha nem is ily határozottan, de azért tapasztalható a francia sajtóban is a jegyzékeket illetőleg. Az olasz párt aktivitása fontos pillanatban gyors és kézzelfogható eredményt ért el. Annál föltűnőbb az a „várakozó álláspont", amelyet a francia párttöbbség még mindig elfoglal az új kormánnyal szemben. Ez a várakozás a pártkisebbség s a külföldi szocialisták (például Branting) szemében is a lemondás politikájával egyértelmű. Renaudel ígéretet kapott a l'Eumanitéban közölt levélben Ribottól, hogy a francia távirati ügynökségek ezentúl a békejegyzékek helyes és teljes szövegét fogják közölni. A Wilson-jegyzék meghamisításának leleplezése megtette a kívánt hatást. Ez mindenesetre helyes és örvendetes. De mennyi félreértést oszlatna el, mennyi hazugságot és ferdítést leplezne le a francia és német szocialisták személyes találkozása! És például az — útlevélkérdésben a francia párttöbbség mégsem cselekszik. Míg az olasz elvtársaknak vérük folyik a turini utcán a béke ügyéért, a francia „majoritaire"-ek(többségiek) udvarias nyílt leveleket váltanak a miniszterekkel, másod-harmad rangú kérdésekben kérve engedményeket. A „Populaire du Centre" bűnös lemondásnak nevezi a többség várakozó álláspontját és fölveti a kérdést: miért maradjon tétlen a munkásság pártja, amikor minden más párt s az egész burzsoázia napról-napra szabadon fejt ki propagandát és elszántan dolgozik a proletariátus ellen? Az „Ígéret földjének" (a nemzetek társadalma) elérését prédikálni, a proletároknak a háború utánra minden szépet és jót ígérni, ha most eltűrnek minden szenvedést és arculütést, — ez papi módszer, mondja a kisebbségi lap. Harc és cselekedet nélkül nincsen eredmény, ez az igazság még érvényesebb szerinte a három éves háború borzalmai közepette, mint békében volt. De a tettrekészség hiányzik. A stockholmi útlevelek kérdésében semmi sem történik. A stockholmi konferencia előfeltételéül, sőt lényegéül még mindig a háború előidézésében való felelősség tárgyalását jelöli meg — legutóbb a hollandi Vliegen tollával — a l'Humanité. A pápa békejegyzékére pedig azzal a megokolással kíván választ, hogy a válasznak nem kell igenlőnek lennie, hanem csak „hirdetnie kell a világnak a jogot". A londoni konferencia azt határozta el, hogy az antant-kormányokat hadicéljaik pontos körülírására kell kényszeríteni. A pápa jegyzékére adandó válasz pompás alkalom lenne erre. De ez az alkalom elmulasztódik, nem tudni, mi okból. A tétlenség a kisebbségiek szemében szép pacifista kijelentésekbe burkolt hódító háborús szándéknak tűnik s a lapjuk a többség fejére idézi Napóleont, aki háborúi hosszú sorát első konzulsága idején egy olyan proklamációval kezdte meg, amelyben „Franciaország boldogsága", „a világ nyugalma" s a világbéke nevében követelt katonát és pénzt hódító céljaira. És nemcsak a kormányok, hanem a többség inaktivitására való célzással is idézik R. Brodát, az ismert nevű francia pacifistát, aki az olasz „Coenobium" című folyóiratba ezeket a figyelemreméltó sorokat írta: Egy jövendő megrohanás ellen való hatásos biztosítékokat, a jövő tartós békéjének megőrzését tűzi ki nyilatkozataiban valamennyi hadviselő legfőbb hadicélul. Ez az egyetértés különösen hat és fölvet egy kérdést, amelyet aligha mondtak ki eddig. Valóban okvetlenül szükséges megtörni annak az ellenfélnek akaratát, amely ugyanazokat a célokat akarja elérni? Nem volna-e helyesebb a kérdésben fönnálló különbségeket alaposan megvizsgálni s kutatni, nemcsak módszerbeli különbség-e a közös cél elérésének akadálya? Ezeknek a kérdéseknek tisztázása egy másik döntő előnyt is hozna: lelepleződnének azok az államok és pártok, amelyek a tartós béke lobogóját a legkülönbözőbb célok takarására használják,... megmutatnák a semlegeseknek és hadviselőknek, kire lehet hát számítani hasonló kataklizmának gyermekeink fejéről való elhárítása s a tartós béke áldásainak számukra való biztosítása ügyében? Ismétlem, ezek az idézetek nemcsak a francia kormány jóhiszeműségének kétségbevonását jelentik, hanem szemrehányások is a kisebbség részéről a többségiek akcióhiánya miatt. A szemrehányás elég határozott, az olasz és francia pártok között levő, tettekben és tétlenségben nyilvánuló ellentét elég föltűnő ahhoz, hogy a francia országos pártgyűlés változtasson a mai állapoton és siettesse a francia párt egészét átalakító folyamatot, amely most hat ponton áll. Újságiré-Kaipara és újságírói tisztesség A „Pesti Hírlap" vasárnapi számában „Zsolt" az újságírók legutóbbi gazdasági mozgalmáról elmélkedik, örül a mozgalomnak, a szervezkedésnek. Azután azt mondja: Közel állunk már a sajtókamarának vagy az országos újságíró-egyletnek oly szervezetéhez, amely kormányhatósági vagy törvényhozási szankcióval megkapja a biztosítékot, hogy más nem lehet hivatásszerű újságíró, mint aki tagja e testületnek, aminthogy az országos színészegyesület rég bírja e jogosultságot és ezzel rendezte a színészet ügyét. Csak egy ily hivatalos tömörülés hozhatja meg minden időkre e pálya anyagi és erkölcsi szabályozását. A közönség is bizalommal fogadhatná ezt, mert az ügyvédi kamarák mintájára ez orvoslást nyújthatna bírósági tárgyalás nélkül is minden újságírói esetleges visszaélés ellen. Csak ez biztosítaná a szolidaritást. És ez maga után vonná azt is, hogy kvalifikálatlan elemek nem lepnék el e pályát, mert ahol irodalmi munkásságot és tehetséget nem lehet kimutatni, legalább iskolavégzettséget követelne az újjelentkezőktől. Ez a rendszer kiölné az álhírlapírókat. Nehogy az ilyen tetszetős szóbeszéd esetleg még világosabbfejű újságírókat is megtévesszen, idejében rá kell mutatnunk arra, hogy az újságíró-kamara (mint törvényesen alapuló kényszerszervezet) az újságírás és az újságírók érdekeire nézve káros; különösen káros és elvetendő az olyan újságírókamara, amely megszabja tagjainak kvalifikációját s dönt arról, hogy ki lehessen egyáltalában hivatásos újságíró. Az újságírói hivatást nem lehet semmiféle papiroskvalifikációhoz, iskolavégzettséghez, vizsgatételhez kötni, de ha lehetne is, az ilyen megkötés súlyos sérelme lenne a sajtószabadság alapelvének. Szabad egyesülés, szabad szervezkedés kell az újságíróknak éppen úgy, mint a tőke szolgálatában álló többi bérmunkásoknak. Nem pro domo mondjuk ezt. Szocialista hivatásos újságíró — a szó köznapi értelmében vett hivatásos újságíró — nincs is. A köznapi szóhasználat szerint való hivatásos újságíró nincs laphoz, nincs párthoz és elvhez kötve, ott adja el a munkaerejét, ahol megveszik és a lap irányára befolyást nem gyakorolhat, az irányt a kapitalista vállalkozó szabja meg, a hivatásos újságíró tehát az idők folyamán esetleg különböző irányú lapokat kénytelen szolgálni, vagy egy olyan lapot, amely irányát, elveit változtatja. A szocialista újságíró ellenben összenőtt a a maga pártjával és annak programjával, ezt a pártot és programot ma újságírói, holnap esetleg más minőségben szolgálja, de elveit nem cseréli. A szocialista párt, természetesen, nem is tűrhetné, hogy kívülről szabják meg neki, milyen intellektuális és morális minősítéssel lehet valaki a szocialista sajtónak rendszeres munkása. De, kikapcsolva a kérdésből a szocialista újságírást, az is óriási tévedés, hogy bármilyen „hivatalos tömörülés" lényegesen megváltoztathatná a polgári újságírás mostani erkölcsi alapjait Erre éppen a „P. H." vasárnapi száma kínál nekünk friss, eleven bizonyítékot Fényes László vádjai ellen mosakodik benne Pesta Frigyes újságíró a következő szavakkal: Fényes László azt állította, hogy én „jutalékot" kaptam abból az összegből, amit a Phönix biztosító intézet ezért a közgazda-,,sági cikkért az „Esti Újság" kiadóhivatalának fizetett Mivelhogy én egy ideig közgazdasági rovatvezetője voltam az „Esti Ujság"nak, csöppet sem szégyelném bevallani, hogy ha tényleg kaptam volna províziót. Azt szégyelném csupán, lesülne a bőr az arcomról, hogyha hazugságot írtam volna érte. Minthogy a „P. H." megjegyzés nélkül közli ezt a „védekezést", szabad általános szabályként megállapítanunk, hogy a polgári lapok előre vagy utólag megfizettetik közgazdasági cikkeiket és az így szerzett pénzből az újságíró províziót kap, ami rendjén való dolog, amit egy csöppet sem kell szégyelni. Pesta úr a jelen esetben kapott-e províziót vagy nem, az nekünk egészen mellékes; az a fontos, hogy a nevezett újságíró — amikor a közvélemény előtt tisztálkodik — rendjén valónak mondja, hozgy a lapok meg fizettetik közgazdasági cikkeiket az érdekelt üzleti vállalatokkal és a kapott pénzből jutalékot adnak illető munkatársaiknak. Ez valóban így van; köztudomású, hogy a legnagyobb lapok is így járnak el. A tisztálkodó újságírónak azt a szavát hogy provízióért is csak az igazat szabad megírni, nem kell komolyan venni. Az igazat ingyen kell megírni, ha közérdekű, ha pedig nem közérdekű, nem való a nyilvánosság elé, nem való az újságba. A valóság az, hogy polgári újságok maguk vallják, hogy közgazdasági cikkek megírásáért pénzt kapnak, pénzt követelnek. (Sokszor bizony a meg nem írásért is.) Miért van ez így? Azért, mert a polgári lapok kapitalista vállalatok, amelyeknek egyik fő jövedelmi forrása az, hogy más kapitalista vállalatok üzleti érdekeinek szolgálásáért pénzt kapnak. Hogy a közérdeknek használnak-e vagy ártanak-e írásaikkal, ez náluk egészen tizedrangú kérdés. (Avagy az ágyagyártó kapitalista törődik-e azzal, hogy olyan termelésen szerzi az óhajtott profitot, amely tömérdek ártatlan embernek fogja a halálát okozni?!) De ha közgazdasági véleményt árul az újság pénzért, nem alapos-e az a föltevés, hogy árul biz az politikai véleményt és meggyőződést is? Aminthogy ez a legtöbb lapról szintén köztudomású. És árul irodalmi és képzőművészeti véleményeket is, sőt — Pesta állítása szerint, amely mindenesetre még bizonyításra szorul — esetleg a bolondok házából való kiszabadítást is. Szóval: a kapitalista vállalat profitot akar és azért alkalmaz munkásokat — ebben az esetben újságírókat —, hogy azok neki profitot termeljenek az ő utasításai szerint. Változtathat-e ezen bármiféle hivatalos újságírószervezet ? Képzelhető-e újságírókamara, amely a tőke természetrajzát meg tudja változtatni?, amely meg tudja akadályozni azt, hogy ipari kartelek vagy bankcsoportok, vagy egyéb kizsákmányoló érdekeltségek lapokat vásároljanak vagy lapokat alapítsanak a maguk rablóérdekeinek szolgálatára?... És ha nem, változtathat-e azon, hogy a „hivatásos" újságíró — sokszor tán öntudatlanul is — kapitalista rablóérdekeknek legyen a szolgája? NÉPSZAVA 1917 október 2.