Népszava, 1922. február (50. évfolyam, 26–48. sz.)
1922-02-07 / 30. szám
NÉPSZAVA A miniszterelnök nyilatkozata a bizottságban. * * A kormány nem hosszabbikja meg a Remschgypülés időtartamát. - N lesz, ha nem 'smazzák meg Istire a javaslatot '* — Kerler- válasz az oktrojról és a Wekerlefne választólssról. — fi kormány nem engedett. — Az ellenzék kivonult a Váltságból. — Sivassay passzív rezisztenciával fenyeegetüzik. " A választójogi bizottság hétfőn este 6 órakortartotta ötödik ülését Simonyi-Semadam Sándor elnöklésével. Az ülés első fölszólalója gróf Bethlen István miniszterelnök volt Mielőtt a javaslat tartamára nézve nyilatkoznék, egy pár politikaikérdésre kíván válaszolni, amely a vita rendjén fölmerült. Az egyik kérdés az volt, hogy hajlandó-e a kormány hozzájárulni ahhoz, hogy a Ház ülése meghosszabbíttassék, illetve, hogy a két évi időtartam letelte után ennek a javaslatnak, esetleg más javaslatoknak tárgyalására egy bizonyos idő használtassák föl és erre az időtartamra az üléseit meghosszabbíttassanak. És egésszen céltalan volna, vagy akarja a nemzetgyűlés és vagy kívánja a nemzetgyűlés letárgyalni ezt a javaslatot, akkor erre a rendelkezésre álló idő bőven elegendő, mert hiszen a meghosszabbított ülésekkel, a nyolcórás ülésekkel bőven áll rendelkezésre idő, ha az ellenzék nem akar obstruálni az ellen, hogy ezt a javaslatot letárgyalhassuk. Ha nem akarja letárgyalni a nemzetgyűlés vagy m meg akarják akasztani azt, hogy a nemzetgyűlés többsége szavazatával eldöntse a kérdést, akkor fölösleges lenne a meghosszabbítás, mert két-három hét múlva újból csak ott volnánk, ahol ma vagyunk és újból meghosszabbításhoz kellene folyamodnunk, ami azonban célhoz nem vezetne. De hosszú időre való meghosszabbításhoz azért, sem járulhatnék hozzá, mert különben kikésünk a választási terminusokból, miután a választást legkésőbb abban a határidőben meg kell tartani, hogy az indemnitás lejárta előtt az új indemnitás megszavazható legyen. Hogy ez megtörténhessék, a nemzetgyűlésnek legkésőbb június 20-án együtt kell ülnie. Ha ezt az időspádtumot szemügyre veszem, akkor vagy a névlajstromok összeállításánál, vagy a föllebbezéseknél, a közigazgatási bíróság határozatainál, szóval az összes formaságoknál olyan rövid időszakokat kellene megállapítani, ami egyáltalán az egészet formalitássá sülyesztené. Ami már most azt a másik kérdést illeti, hogy ha nem sikerül kellő időpontban is tárgyalni és keresztülvinni a nemzetgyűléssel ezt a törvényjavaslatot vagy bármilyen törvényjavaslatot, amely a választójogot szabályozza, akkor a kormány mit fog tenni? Ez a kérdés már többször fölmerült. Én azt hiszem, hogy az ország legnagyobb érdekei fűződnek ahhoz, hogy a javaslat törvényerőre emelkedjék. Én a magam részéről mindent elkövettem, hogy az ellenzék állásfoglalását ebben a tekintetben megkönnyítsem, mert én magam fordultam az ellenzék egyik vezetőférfiához — mégpedig az ellenzék tudtával — azzal a kéréssel, hogy fejtse ki a kormány megbízásából az ellenzék vezetőférfiai előtt a kormány álláspontját és tolmácsolja ezt a kérést — gróf Apponyi Alberttel beszéltem erről a kérdésről — és tegye lehetővé azt, hogy az ellenzék a választójog keresztülvitelét garantálja. Kijelentettem azt is, hogy éppen a legvitásabb kérdésben, a titkos és a nyílt szavazás kérdésében, a kormány nem kíván semmiféle pressziót gyakorolni, nem teszi a kérdést kormánykérdéssé, sem pártkérdéssé. Sajnos, a fölszólításra semmiféle választ nem kaptam. Ebből azt kell következtetnem, hogy talán van az ellenzéknek egy frakciója, amely e tekintetben máskép gondolkodik és e tekintetben semmiféle garanciaadásra nem vállalkozik. Ha hozzám azt a kérdést intézik, hogy mit fogok csinálni, ha a választójog semmiféle formában a parlamentben nem megy keresztül, én viszont kérdéssel fordulok az ellenzékhez, garantálja-e azt, hogy a többségi akarat érvényesülhet-e vagy semmi Csak azt mondhatom, hogy a kormány min címképen a törvényes állásponton áll, törvényszegésbe semmi körülmények között nem fog sem maga belemenni,sem természetesen nem fogja a kormányzó urat ilyenbe belevinni. Kifejtette, hogy olyan kijelentése, amellyel a Wekerle-féle alaponvaló választást vagy az oktrojt ígéri, csak még inkább kiélezné az ellentéteket, míg ha a Friedrich-féle rendelet alapján való választás mellett kötné le magát, az ellenzék, mint olyant, amely neki kedvezőbb, ennek kedvéért akadályozná meg a javaslat megszavazását. Tehát én csakis ezzel a viszontkérdéssel felelhetek és természetszerű kijelentésem az, hogy semmiféle törvényszegést elkövetni nem vagyok hajlandó. Már most fölmerült az a kérdés is, hogy ki felelős a késedelemért, amely beállott a javaslat benyújtásánál, illetve a javaslat tárgyalásánál. Mi benyújthattuk volna a javaslatot régebben is, a mentelmi, vagy az indemnitási vita rendjén is, azonban azt hiszem, hogy ez teljesen céltalan lett volna és ugyanazon eredményre jutottnak volna, mint amelynél ma tartunk. Mert hiszen az a mentelmi vita vagy indemnitási vita ezzel egy perccel hosszabb vagy rövidebb nem lett volna. (Rassay Károly: „Minden ellenzéki szónok kijelentette, hogy rögtön véget ér az indemnitási vita, mihelyt beterjeszti a kormány a választójogi javaslatot.") Szerinte minden kétségen fölül áll az, hogy a mentelmi vitának és az irodemnitási vitának ilyen hosszúra nyúlása volta főoka annak, hogy a választójogi javaslat tárgyalásához csak ennyire megkésve foghattunk hozzá. A miniszterelnök ezután a javaslatban foglaltakkal szemben fölhozott kifogásokra tért át. Ez a választójog — mondotta — valóban általános, mert hiszen az általános választójognak nem az a kritériuma, hogy detailokban miféle intézkedéseket tartalmaz, hanem hogy valóban választójoghoz juttatja-e a tömegeket olyan mértékben, hogy azoknak döntő befolyásuk és szavuk legyen. Márpedig a férfilakosságnak majdnem 80%'o-a és a női lakosságnak is 50%-nál magasabb arányszáma választójoggal fog bírni. Az egyik fölfogás nagyjából úgy jellemezhető, hogy mindenkinek meg kell adni, a választójogot és az egyedüli korrektívum, amely lehetséges, a lajstromos szavazásban és a kisebbségi képviseletben keresendő. Tehát nem a lényegiben van közöttünk különbség. Meg vagyok győződve róla, hogy a jogfejlődés nálunk is az lesz a választójog terén, hogy idővel a lajstromos szavazós, a kisebbségi jog és a kisebbségi mandátumok megkonstruálása, lesz talán az egyedüli korrektívum. De hogy ma nem értünk rá annak kettős oka van. Egyik oka, hogy a lajstromos szavazáshoz és a kisebbségi korrektívumokhoz bizonyos kulturális nívó szükséges. Ha mi ma kiterjesztjük a választói jogot addig a pontig, ameddig a Friedrich-féle rendelet kiterjesztette, a lajstromos szavazás és különösen a kisebbségi képviselet olyan korrektívum volna, amelyet népünk nem értene meg és amely mellett a szavazás maira teljesen bizonytalanná válnék. Ebben az esetben olyan tömegendatnék le az érvénytelen szavazatoknak, hogy a puszta véletlenné süllyedne, hogy egyik vagy másik kerületben melyik lista győz. (A miniszterelnök indokolása ellentétben van a belügyminiszter indokolásával. Ez utóbbi ugyanis a kereszténypárt határozott óhajával okolta meg, hogy Budapesten a lajstromos szavazást hozzák be. — A szerk.) Ezután részleteiben vázolta a kormány javaslatát. A négy elemi osztályt vettük alapul — mondta ezek során —, mert az írni- és olvasnitudás egymaga mégis olyan csekély kulturális jogcím, hogy semmi garanciát sem nyújt. Fölhozták sokan, hogy sehol a választójogokban az általános választójogi rendszerben kuscurcenzus uines. Ez részben igaz, bár ez sem mindenütt. De ugyancsak a képviselők, akik ezt mondják, a választójogosultságot mégis az írni-olvasni tudáshoz akarja kötni. Vagy egyik kulturális cenzus sem fér össze az általános választójoggal, vagy mindkettő. Én azt hiszem, mind a kettő teljesen összefér és statisztikai tekintetben lényeges különbséget nem tesz. Nem fogok hosszasan időzni a titkosság kérdésénél, mert a parlamentben majd bővebben nyilatkozom. A titkosság nem ellenszere a korrupciónak és az erőszaknak, ez csak vélemény, amely talán megnyugvást kelt, de valóban az igazságnak nem egészen felel meg. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezért vetendő el a titkosság, csak nem látom a titkosságban azt a védelmet, mint képviselőtársaim. Hogy az utolsó választás nyugodtan folyt le, annak oka nemcsak a titkosság, hanem az a körülmény is, hogy akkor igazán nagy ellentétek nem domborodtak ki. Ma a helyzet egészen más. Ma küzdelem lesz, mert pártok kristályosodtakki, irányzatok erősödtek meg, a hangulat sem egységes a népben. A demokratikus fejlődés szempontjából a nyílt szavazásnak bizonyos értéke van. Mert nemcsak az kell, hogy a tömegek jogokat szerezzenek, hanem az is, hogy ezeket a tömegeket a jogok gyakorlására lassanként szoktassák, belevigyék, bennük köztudatot neveljenek. Ami a sajtószabdságot illeti, a cenzúra teljesen megszűnt. Ami a sajtószabadságot szerinte fenyegeti, az az 1914. évi sajtótörvény. Ez magában foglalja a kormány részére azt a jogot, hogy a lapok kolportázsjogát bizonyos esetekben megszüntetheti. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy rendeleti úton törvényt változtassak. Ami az 1922. évi kivételes törvényt illeti, mely magában foglalja azt a rendelkezést, hogy bizonyos esetekben a kormány egyes lapokat teljesen beszüntethet, ez is törvény, amely érvényben van. Az, hogy eddig sem éltem ezzel a törvénnyel, ez a múltam talán bizonyos garanciát nyújt arra, hogy, ha egyes lapok nem fognak olyan tónusban írni, amely reám nézve kötelességgé teszi, hogy ezzel a törvénnyel éljek, ezt ezután sem fogom tenni és kijelentem, hogy ha a lapok erre igazán komoly okot nem adnak, ezzel a törvénnyel semmiféleképen sem fogok élni. Az azonban világos, hogy egy olyan sajtókampányt, mint amilyen 1918-ban a forradalmat megelőzte, semmi körülmények között sem vagyok hajlandó tenni. Sajnos, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az internálásokról lemondhassunk. Ma Oroszországból bizonyos tömesiek jönnek haza és közöttük kitanítottbolsevisták, bolsevista iskolákat végzett egyének, egyenesen azzal a szándékkal küldetnek Magyarországba hogy itt az állapotokat fölforgassák, addig lehetetlenség ennek az intézményinek egyszerű megszüntetése. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mi ebből politikai fegyvert akarnánk bárkivel ezecmiben is kovácsolni. Rövid házszabályvita után az 1. §-nál gróf Klebelsberg Kunó belügyminiszter szólalt föl. A kétévi domicilium kellékét a kormány a javaslat egyik kardinális rendelkezésének tartja, de azért a maga részéről el tudna fogadni olyan módosítást, amely kimondaná hogy egyszerű lakásváltozás még nem üt el senkit a választójog gyakorlásától abban az esetben, ha előzőleg két évig abban a községben tartózkodott, ahol eredetileg lakott. A vita során először Rassay Károly szólalt föl. Meglepetéssel hallotta hogy a miniszterelnök nem járulhat hozzá a nemzetgyűlés párhetes meghosszabbításához. Hat nap alatt kell a nemzetgyűlésnek megszavaznia a javaslatot, ez kényszerhelyzetet jelent és elzárja attól, hogy azzal komolyan foglalkozzék. Megállapítja, hogy az ellenzék a miniszterelnök kívánságairól nem értesült és Apponyi a miniszterelnök kívánságait nem közölte velük. Ez alapjában véve lényegtelen. A lényeges az, hogy a kormány ezideig nem ült le az ellenzékkel egy komoly tárgyalásra. Nem próbálta a kompromisszum akadályait elhárítani. Azt mondja a miniszterelnök, hogy ő a titkosságból engedett, kvázi az ellenzék nyomására. (Fölkiáltások: „Nem azt mondotta!" — Gróf Bethlen István miniszterelnök: „Én azt mondottam, hogy könnyebbé tegyem az ellenzéknek is az állásfoglalását és helyzetét abban a tekintetben, hogy a javaslatot február 16-áig letárgyalni engedje.'") A miniszterelnök ezt az engedményt nem tíz ellenzéknek, hanem a kisgazdapártnak tette. Amikor ennek a javaslatnak 80—100 főnyi ellenzéke van, akkor az ellenzéket megakadályozni abban, hogy a maga súlyos kifogásait magában a plénumban kifejthesse, ezeletül volna tehát a plénumban ki fogják fejteni észrevételeiket, el fogják oda hozni nagymérvű módosításaikat. A felelősséget a késedelemért egyedül és kizáróan a kormány tartozik viselni. A kormány ezzel a javaslattal azért nem állott elő, mert nincs is komoly szándékában megalkotni a választójogi javaslatot. Fölfogásomban megerősít az, hogy amikor a miniszterelnök úrnak nyilatkoznia kellene abban a tekintetben, hogy mi történik akkor, ha február 16-áig nem lesz meg a választójogi törvény, akkor a miniszterelnök úr találós meséket mond itt nekünk, játszik velünk és kijelenti, hogy erre a kérdésre nem nyilatkozik. A miniszterelnök nem fog előállhatni azzal, hogy a Wekerle-féle törvény alapján akart választatni, de nem fordulhat a kormány olyan megoldáshoz sem, hoggy rendeleti úton alkosson választójogot. Mert rendeleti úton lehet ugyan választójogot csinálni, de ez a törvényhozó testület a magyar állam életében és jogfolytonosságában törvényes, alkotmányos törvényhozó testületként sohasem, fog szerepelni. A maga részéről nincs abban a helyzetben, hogy a választójogi bizottság tárgyalásaiban továbbra is részt vegyen és a választójogi bizottság további tárgyalását teljesen céltalannak és komolytalannak tartja. Nem hajlandó ötórás üléseken a négy fal között és 25 soros kommünikéknek elmondani azokat a kifogásokat, amelyek a választójogi törvény egyes rendelkezéseire vonatkoznak. Ezeket a plénum előtt fogja elmondani, ha pedig rendeletileg fogják a választójogot hatályba léptetni, akkor kijelenti, hogy soha törvényesnek nem fogják elismerni, sem azt a választójogot, amelyet így 1922 február 7-