Népszava, 1922. február (50. évfolyam, 26–48. sz.)

1922-02-07 / 30. szám

NÉPSZAVA A miniszterelnök nyilatkozata a bizottságban. * * A kormány n­em hosszabbikja meg a Remschgypü­lés időtartamát. - N­ lesz, ha nem 'smazzák meg Istire a javaslatot '* — Kerler- válasz az oktrojról és a Wekerle­fn­e választólssról. — fi kormány nem engedett. — Az ellenzék kivonult a Vált­ságból. — Sivassay passzív rezisztenciával f­enyeeget­ü­zik. " A választójogi bizottság hétfőn este 6 órakor­­tartotta ötödik ülését Simonyi-Semadam Sán­­­dor elnöklésével. Az ülés első fölszólalója gróf Bethlen István­­ miniszterelnök volt Mielőtt a javaslat tarta­mára­ nézve nyilatkoznék, egy pár politikai­­­kérdésre kíván válaszolni, amely a vita rend­­jén fölmerült. Az egyik kérdés az volt, hogy hajlandó-e a kormány hozzájárulni ahhoz, hogy a Ház ülése meghosszabbíttassék, illetve, hogy a két évi időtartam letelte után ennek a javaslatnak, esetleg más javaslatoknak tár­gyalására egy bizonyos idő használtassák föl és erre az időtartamra az üléseit meghosszab­bíttassanak. És egésszen céltalan volna, vagy akarja a nemzetgyűlés és vagy kívánja a nemzetgyűlés letárgyalni ezt a javaslatot, akkor erre a rendelkezésre álló idő bőven ele­gendő, mert hiszen a meghosszabbított ülések­kel, a nyolcórás ülésekkel bőven áll rendel­kezésre idő, ha az ellenzék nem akar obstruálni az ellen, hogy ezt a javaslatot letárgyalhassuk. Ha nem akarja letárgyalni a nemzetgyűlés vagy m meg akarják akasztani azt, hogy a nem­zetgyűlés többsége szavazatával eldöntse a kérdést, akkor fölösleges lenne a meghosszab­bítás, mert két-három hét múlva újból csak ott volnánk, ahol ma vagyunk és újból meg­hosszabbításhoz kellene folyamodnunk, ami azonban célhoz nem vezetne. De hosszú időre való meghosszabbításhoz azért, sem járulhat­nék hozzá, mert különben kikésünk a válasz­tási terminusokból, miután a választást leg­később abban a határidőben meg kell tartani, hogy az indemnitás lejárta előtt az új indem­nitás megszavazható le­gyen. Hogy ez megtör­ténhessék, a nemzetgyűlésnek legkésőbb június 20-án együtt kell ülnie. Ha ezt az időspádtumot szemügyre veszem, akkor vagy a névlaj­stromok összeállításánál, vagy­ a föllebbezéseknél, a közigazgatási bíró­ság határozatainál, szóval az összes formasá­goknál olyan rövid időszakokat kellene meg­állapítani, ami egyáltalán az egészet formali­tássá sülyesztené. Ami már most azt a másik kérdést illeti, hogy ha nem sikerül kellő időpontban is tár­gyalni és keresztülvinni a nemzetgyűléssel ezt a törvényjavaslatot vagy bármilyen törvény­javaslatot, amely a választójogot szabályozza, akkor a kormány mit fog tenni? Ez a kérdés már többször fölmerült. Én azt hiszem, hogy az ország legnagyobb érdekei fű­ződnek ahhoz, hogy a javaslat törvényerőre emelkedjék. Én a magam részéről mindent el­követtem, h­ogy az ellenzék állásfoglalását ebben a tekintetben megkönnyítsem, mert én magam fordultam az ellenzék egyik vezetőfér­fiához — mégpedig az ellenzék tudtával — azzal a kéréssel, hogy fejtse ki a kormány megbízásából az ellenzék vezetőférfiai előtt a kormány álláspontját és tolmácsolja ezt a ké­rést — gróf Apponyi Alberttel beszéltem erről a kérdésről — és tegye lehetővé azt, hogy az ellenzék a­ választójog keresztülvitelét garan­tálja. Kijelentettem azt is, hogy éppen a leg­vitás­abb kérdésben, a titkos és a nyílt szava­zás kérdésében, a kormány nem kíván semmi­féle pressziót gyakorolni, nem teszi a kérdést kormánykér­déssé, sem pártkérdéssé. Sajnos, a fölszólításra sem­miféle választ nem kaptam. Ebből azt kell következtetnem, hogy talán van az ellenzéknek egy frakciója, amely e tekin­tetben máskép gondolkodik és e tekintetben semmiféle garanciaadásra nem vállalkozik. Ha hozzám azt a kérdést intézik, hogy mit fogok csinálni, ha a választójog semmiféle formában a parlamentben nem megy keresz­tül, én viszont kérdéssel fordulok az ellenzékhez, garantálja-e azt, hogy a többségi akarat érvé­nyesülhet-e vagy semmi Csak azt mondhatom, hogy a kormány min címképen a törvényes ál­lásponton áll, törvényszegésbe semmi körül­mények között nem f­og sem maga belemenni,­­sem természetesen nem fogja a kormányzó urat ilyenbe belevinni. Kifejtette, hogy olyan kijelentése, amellyel a Wekerle-féle alapon­­való választást vagy az oktrojt ígéri, csak még inkább kiélezné az ellentéteket, míg ha a Friedrich-féle rendelet alapján való választás mellett kötné le magát, az ellenzék, mint olyant, amely neki kedvezőbb, ennek kedvéért akadályozná meg a javaslat megszavazását. Tehát én csakis ezzel a viszontkérdéssel felel­hetek és természetszerű kijelentésem az, hogy semmiféle törvényszegést elkövetni nem va­gyok hajlandó. Már mo­st fölmerült az a kérdés is, hogy ki felelős a késedelemért, amely be­állott a javaslat benyújtásánál, illetve a ja­vaslat tárgyalásánál. Mi benyújthattuk volna a javaslatot régeb­ben is, a mentelmi, vagy az indemnitási vita rendjén is, azonban azt hiszem, hogy ez telje­sen céltalan lett volna és ugyanazon ered­ményre jutottnak volna, mint amelynél ma tartunk. Mert hiszen az a mentelmi vita vagy indemnitási vita ezzel egy perccel hosszabb vagy rövidebb nem lett volna. (Rassay Ká­roly: „Minden ellenzéki szónok kijelentette, hogy rögtön véget ér az indemnitási vita, mi­helyt beterjeszti a kormány a választójogi ja­vaslatot.") Szerinte minden kétségen fö­lül áll az, hogy a mentelmi vitának és az irodemnitási vitának ilyen hosszúra nyúlása volt­­a főoka annak, hogy a választójogi javas­lat tárgyalásához csak ennyire megkésve foghattunk hozzá. A miniszterelnök ezután a javaslatban fog­laltakkal szemben fölhozott kifogásokra tért át. Ez a választójog — mondotta — valóban általános, mert hiszen az általános választó­jognak nem az a kritériuma, hogy detailokban miféle intézkedéseket tartalmaz, hanem hogy valóban választójoghoz juttatja-e a tömegeket olyan mértékben, hogy azoknak döntő befolyá­suk és szavuk legyen. Márpedig a férfilakos­ságnak majdnem 80%'o-a és a női lakosságnak is 50%-nál magasabb arányszáma választó­joggal fog bírni. Az egyik fölfogás nagyjából úgy jellemezhető, hogy mindenkinek meg kell adni, a választójogot és az egyedüli korrektí­vum, amely lehetséges, a lajstromos szavazás­ban és a kisebbségi képviseletben keresendő. Tehát nem a lényegiben van közöttünk kü­lönbség. Meg vagyok győződve róla, hogy a jogfejlődés nálunk is az lesz a választójog te­rén, hogy idővel a lajstromos szavazós, a kisebbségi jog és a kisebbségi mandátumok megkonstruálása, lesz talán az egyedüli kor­rektív­um. De hogy ma nem értünk rá annak kettős oka van. Egyik oka, hogy a lajstromos szavazáshoz és a kisebbségi korrek­tívum­okhoz bizonyos kulturális nívó szüksé­ges. Ha mi ma kiterjesztjük a választói jogot addig a pontig, ameddig­ a Friedrich-féle ren­delet­ kiterjesztette, a lajstromos szavazás és különösen a kisebbségi képviselet olyan kor­rektívum volna, amelyet népünk nem értene meg és amely mellett a szavazás maira teljesen bizonytalanná válnék. Ebben az esetben oly­an tömege­ndatnék le az érvénytelen szavazatok­nak, hogy a puszta véletlenné süllyedne, hogy egyik vagy másik kerületben melyik lista győz. (A miniszterelnök indokolása ellentétben van a belügyminiszter indokolásával. Ez utóbbi ugyanis a kereszténypárt határozott óhajával okolta meg, hogy Budapesten a lajstromos szavazást hozzák be. — A szerk.) Ezután részleteiben vázolta a kormány ja­vasl­atát. A négy elemi osztályt vettük alapul — mondta ezek során —, mert az írni- és olvasni­tudás egymaga mégis olyan csekély kulturális jogcím, hogy semmi garanciát sem nyújt. Fölhozták sokan, hogy sehol a választójogok­ban az általános választójogi rendszerben ku­­scurcenzus uines. Ez részben ig­az, bár ez sem mindenütt. De ugyancsak a képviselők, akik ezt mondják, a­ választó­jogosultságot mégis az írni-olvasni tudáshoz akarja kötni. Vagy egyik kulturális cenzus sem fér össze az általános választójoggal, vagy mindkettő. Én azt hiszem, mind a kettő teljesen összefér és statisztikai tekintetben lényeges különbséget nem tesz. Nem fogok hosszasan időzni a titkosság kérdésénél, mert a parlamentben majd bővebben nyilatko­zom. A titkossá­g nem ellenszere a korrupció­nak és az erőszaknak, ez csak vélemény, amely talán megnyugvást kelt, de valóban az igaz­ságnak nem egészen felel meg. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezért vetendő­ el a tit­kosság, csak nem látom a titkosságban azt a védelmet, mint képviselőtársaim. Hogy az utolsó választás nyugodtan folyt le, annak oka nemcsak a titkosság, hanem az a körül­mény is, hogy akkor igazán nagy ellentétek nem domborodtak ki. Ma a helyzet egészen más. Ma küzdelem lesz, mert pártok kristá­lyosodtak­­ki, irányzatok erősödtek meg, a hangulat sem egységes a népben. A demokra­tikus fejlődés szempontjából a nyílt szavazás­nak bizonyos értéke van. Mert nemcsak az kell, hogy a tömegek jogokat szerezzenek, ha­nem­ az is, hogy ezeket a tömegeket a jogok gyakorlására lassanként szoktassák, belevi­gyék, bennük köztudatot neveljenek. Ami a sajtószabdságot illeti, a cenzúra teljesen megszűnt. Ami a sajtósza­badságot szerinte fenyegeti, az az 1914. évi sajtótörvény. Ez magában foglalja a kormány részére azt a jogot, hogy a lapok kolportázs­jogát bizonyos esetekben megszüntetheti. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy rendeleti úton törvényt változtassak. Ami az 1922. évi kivéte­les törvényt illeti, mely magában foglalja azt a rendelkezést, hogy bizonyos esetekben a­ kor­mány egyes lapokat teljesen beszüntet­het, ez is törvény, amely érvényben van. Az, hogy eddig sem éltem ezzel a törvénnyel, ez a múltam talán bizonyos garanciát nyújt arra, hogy, ha egyes lapok nem fognak olyan tónusban írni, amely reám nézve kötelességgé teszi, hogy ezzel a törvénnyel éljek, ezt ezután sem fogom tenni és kijelentem, hogy ha a la­pok erre igazán komoly okot nem adnak, ezzel a törvénnyel semmiféleképen sem fogok élni. Az azonban világos, hogy egy olyan sajtókam­pányt, mint amilyen 1918-ban a forradalmat megelőzte, semmi körülmények között sem va­gyok hajlandó tenni. Sajnos, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az internálásokról lemondhassunk. Ma Oroszországból bizonyos tömesiek jön­nek haza és közöttük kitanított­­bolsevisták, bolsevista iskolákat végzett egyének, egyene­sen azzal a szándékkal küldetnek Magyaror­szágba hogy itt az állapotokat fölforgassák, addig lehetetlenség ennek az intézményinek egyszerű megszüntetése. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mi ebből politikai fegyvert akarnánk bárkivel ezecmiben is kovácsolni. Rövid házszabályvita után az 1. §­-nál gróf Klebelsberg Kunó belügyminiszter szólalt föl. A kétévi domicilium kellékét a kormány a ja­vaslat egyik kardinális rendelkezésének tartja, de azért a maga részéről el tudna fogadni olyan módosítást, amely kimondaná hogy egy­szerű lakásváltozás még nem üt el senkit a vá­lasztójog gyakorlásától abb­an az esetben, ha előzőleg két évig abban a községben tartózko­dott, ahol eredetileg lakott. A vita során először Rassay Károly szólalt föl. Meglepetéssel hallotta hogy a miniszter­elnök nem járulhat hozzá a nemzetgyűlés pár­hetes meghosszabbításához. Hat nap alatt kell a nemzetgyűlésnek megszavaznia a javaslatot, ez kényszerhelyzetet jelent és elzárja attól, hogy azzal komolyan foglalkozzék. Megálla­pítja, hogy az ellenzék a miniszterelnök kíván­ságairól nem értesült és Apponyi a miniszter­elnök kívánságait nem közölte velük. Ez alap­jában véve lényegtelen. A lényeges az, hogy a kormány ezideig nem ült le az ellenzék­kel egy komoly tárgyalásra. Nem próbálta a kompromisszum akadályait elhárítani. Azt mondja a miniszterelnök, hogy ő a titkosságból engedett, kvázi az ellenzék nyom­ására. (Fölkiáltások: „Nem azt mondotta!" — Gróf Bethlen István miniszterelnök: „Én azt mondottam, hogy könnyebbé tegyem az ellen­zéknek is az állásfoglalását és helyzetét ab­ban a tekintetben, hogy a javaslatot február 16-áig letárgyalni engedje.'") A miniszterelnök ezt az engedményt nem tíz ellenzéknek, hanem a kisgazdapártnak tette. Amikor ennek a javaslatnak 80—100 főnyi ellenzéke van, akkor az ellenzéket m­eg­akadályozni abban, hogy a maga súlyos kifo­gásait magában a plénumban kifejthesse, ez­eletül volna tehát a plénumban ki fogják fej­teni észrevételeiket, el fogják oda hozni nagy­mérvű módosításaikat. A felelősséget a késedelemért egyedül és ki­záróan a kormány tartozik viselni. A kormány ezzel a javaslattal azért nem állott elő, mert nincs is komoly szándékában megalkotni a választójogi javaslatot. Fölfogásomban megerősít az, hogy amikor a miniszterelnök úrnak nyilatkoznia kellene ab­ban a tekintetben, hogy mi történik akkor, ha február 16-áig nem lesz meg a választójogi tör­vény, akkor a miniszterelnök úr találós mesé­ket mond itt nekünk, játszik velünk és kije­lenti, hogy erre a kérdésre nem nyilatkozik. A miniszterelnök nem fog előállhatni azzal, hogy a Wekerle-féle törvény alapján akart vá­lasztatni, de nem fordulhat a kormány olyan megoldáshoz sem, hoggy rendeleti úton alkos­son választójogot. Mert rendeleti úton lehet ugyan választójogot csinálni, de ez a törvény­hozó testület a magyar állam életében és jog­folytonossá­gában törvényes, alkotmányos tör­vényhozó test­ületként sohasem, fog szerepe­lni. A maga részéről nincs abban a helyzetben, hogy a választó­jogi bizottság tárgyalásaiban továbbra is részt vegyen és a választójogi bizottsá­g további tárgyalását teljesen céltalannak és komolytalannak tartja. Nem hajlandó öt­órás üléseken a négy fal kö­zött és 25 soros kommünikéknek elmondani azokat a kifogásokat, amelyek a választójogi törvény egyes rendelkezéseire vonatkoznak. Ezeket a plénum előtt fogja elmondani, ha pedig rendeletileg fogják a választó­jogot hatályba léptetni, akkor kijelenti, hogy soha törvényesnek nem fogják elis­merni, sem azt a választójogot, amelyet így 1922 február 7-

Next