Népszava, 1924. november (52. évfolyam, 245–269. sz.)

1924-11-01 / 245. szám

JL viszont a munkáspárt 4.4­00.000 szavazattal 193 mandátummal került ki a választási lakérelemből, míg­ ugyanennyi szavazattal a liberális párt csupán 150 mandátumot kapott. Ha egy választási rendszer ilyen differen­ciáit mutathatja a mandátumok megoszlásá­nak, akkor­ nyilvánvalóan nemcsak a vá­lasztók hangulata és meggyőződése döntheti el valamely párt sorsát, hanem a választási geometria és a választási matematika is. Az angol választási rendszer ugyanis a viszony­lagos szavazattöbbségen épül föl, vagyis, ha egy kerületben a munkáspárt, tegyük föl:­ 8000 szavazatot kapott, a liberális párt ugyanennyit, viszont a konzervatív párt m­ondjuk 8100 szavazatot, akkor a 16.000 sza­vazattal szemben a konzervatív flort­a győz­tes és­ 10.000 választó képviselet nélkül ma­rad.­­Teljesen oktalan tehát az a reakciós ujjongás, amely, mint valami megbolondult Orchester csinál itt zenebonát, az angol vá­lasztások eredményeit látva. Ugyanígy okta­lanság reményt vesztetten nézni Anglia felé. Az angol választásokon, a munkáspárt nem bukott meg, csak mandátumainak a száma csökkent. Szavazatot nemcsak, hogy egyetlen egyet sem vesztett el, h hanem 1.100.000 szava­zattal kapott többet,, mint azon a választá­son, amely kormányra juttatta. Talán nem lesz érdektelen, ha a föntebb közölt számadatokkal összevetjük a mostani választás számadatait. A munkáspárt 200.00­0 szavazattal többet kapott ezen a választáson, mint amennyi szavazata volt a­ konzervatív pártnak az előző két választáson és mégis, ,amíg a konzervatív párt az 1923-as válasz­tásban 250 mandátumot, az azt megelőző vá­lasztásban 341 mandátumot kapott, addig a munkáspárt a mostani választáson, ismétel­jük, 200.000-rel több szavazat ellenében, csu­pán 152 mandátumhoz jutott. A konzervatív pá­rt viszont mind­ösze 2.000.000-rel több sza­vazattal 415 mandátumot szerzett, mí­g a li­berálisok 3.100.000 szavazattal csupán 44 man­dátumhoz jutottak. Nyilvánvaló ezekből a számokból, hogy a szerdai angol választások nem juttatták kifejezésre a nép, illetőleg a választók akaratát, amelyet bizonyos mér­tékig­­már az is meghamisít, hogy egy saját­ságosan angol pluralitás érvényesült az an­gol választ­ásoknál. Hanem azért mindez nem­ elégséges ma­gyarázata az angol pártok erőviszonyaiban történt eme váratlan és megdöbbentően aránytalan­­eltolódásának. Kétségkívül, még emellett a választási rendszer mellett is aránytalanul több mandátumot szerezhetett volna az angol munkáspárt, ha éppen a vá­lasztási küzdelem­ kellős közepébe nem rob­ban bele a Zinovjev-levél. Nem valószínű ugyan, hogy a bolsevistáknak ez a csíny­tevése­­mu­nkásszavazókat elriasztott a mun­káspárti szavazócéduláktól, de az egészen kétségtelen, hogy megmozdította, mégpedig a­ számadatokat tekintve, meglehetősen nagy tömegeit mozdította meg a konzervatív vá­lasztóknak, akik félelemben és rettegésben „a vörös rémtől", bedobták szavazatukat a választás mérlegébe. Ez a Zinovjev-levél lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy az angol munkáspárt néhány tucat mandátumot el­vesztett. Az angol kapitalisták éppen úgy, mint a világ minden kapitalistái, örömmel üdvözölhetik Moszkvát, mert ismét sikerült ezeknek a politikai álmodozóknak, ha csak időlegesen is, a világ egyik — legnagyobb — birodalmában a szocializmus építő munkáját megakasztani. A bolsevisták, ha öntudatlanul is, kétség­telenül az európai kapitalisták érdekeit szolgálják. Mert hiszen minden cseleke­detük nem egyéb, mint pusztítása az egész­séges munkásmozgalomnak. A bolsevisták erősítették meg Németországban, Olaszor­szágban és itt Magyarországon is, de minde­nütt máshol is a reakciói, kik lemondottak már ott, Moszkvában a világforradalom esz­telen ábrándjáról. De nem mondottak le ar­ról, hogy nyugtalanítsák a világot, hogy a guruló szovjet rubel segítségével megfertőz­zék a világ minden munkásmozgalmát, hogy árkot ássanak a szociáldemokrata munkás­mozgalom elé és tönkretegyék az évtizedes, nehéz harccal szerzett eredményeket. A bol­sevisták a tömegek tudatlanságára speku­lálnak és fájdalom, eddig nem spekuláltak rosszul. De a tömegek mindinkább kijózanodnak a forradalmi romanticizmus mámorából, mind­inkább tisztábban látják, hogy a fejlődésnek törvényszerűen megszabott útja van. De még mindig nem elegen és még mindig nem eléggé tisztán látják ezt az utat. Ami tanul­ság tehát levonható az angol választás ered­ményéből is és sok egyéb másból is, az nem lehet más, mint az, hogy a szociáldemokrata pártoknak mindenütt sokkal nagyobb súlyt kell vetni arra, hogy a fölvilágosítás minden fegyverét szembeszögezzék a bolsevista go­noszsággal és értelmetlenséggel. A szociálde­mokrata munkásmozgalomnak most, ebben az időben százszorosan több feladatot kell magára vállalnia a tömegoktatásnak, a tö­megek szocialista megszervezésének. Le kell számolni azzal a veszedelmes teóriával, hogy az erőszak megszerezheti, és meg is tarthatja a­ hatalmat. És el kell mélyíteni a tömegekbe a demokráciába vetett hitet. Ez lehet az an­gol választások tanulsága, a munkásmozga­lom és a magyar mozgalom számára is. A másik tanulság majd a konzervatív minisztérium kormányzása után lesz levon­ható mindazok számára, akik most, a reakció berkeiben ujjonganak. Nem valószínű ugyan, hogy a megalakulandó Baldwin-kormány külpolitikája lényegesebb eltérést mutathat majd attól a külpolitikai irányvonaltól, ame­lyet MacDonald szabott meg. Hiszen, ha Baldwin megkísérelné, hogy lényegben mást akarjon, mint amit akart és nagy részében meg is valósított MacDonald, abban a pilla­natban az angol közvélemény elsöpörné a­ helyéről. De kétségtelen, hogy Baldwin nem a népek demokráciájának apostola, hanem annak az angol imperializmusnak a­ kép­viselője, amely egyik részege volt a világ­háborúnak és a különböző népeket meg­nyomorító békeszerződéseknek. Ebből követ­kezik, hogy Baldwin nem fogja azzal a hatá­rozottsággal és keménységgel szolgálni az európai béke ügyét, mint tette volt azt Mac­Donald. A magyar irredentistáknak tehát nincs sok okuk az ujjongásra. A magyar konzervatívoknak pedig, akiket inkább illet meg a reakciós melléknév, szintúgy nincs okuk mellük düllesztésére, mert az angol konzervatív pártot egy napon m­ég emlegetni sem lehet a magyar reakció­sok számban kicsiny,, de elszánt csapatával. Az angol konzervatívok a külpolitikában kétségtelenül azok, akik nem ismernek tré­fát, ha az angol kapitalizmus étvágyát kell elcsituítani, hanem a belpolitikában mégsem hasonlíthatók Bethlenhez és pártjához, ha még annyira ott díszeleg is az egységes párt termében a népies jelző. A konzervatív párt a szociális reformok egész sorát valósította meg és nem kis része van abban, hogy az angol polgári demokrácia úgyszólván tel­jessé épült. De elég, ha annyit említünk itt az angol konzervatív párt jellemzéséül, hogy éppen az angol konzervatív, politikusok ír­ták ama ismeretes leveleket Apponyi Al­berthez, amelyekben hihetetlenül és csodál­kozva kérdezték, hogy váljon helytállóak­-e a magyar választási rendszerről Angliába is eljutott hírek. A­z angol konzervatívok cso­dálkoztak azon, hogy akad még Európában állam, ahol nyílt a­­szavazás. Ezek volnának egyelőre azok a tanulsá­gok, amelyeket a nagyszájú reakció levonhat a maga számára.­­Egyelőre mondjuk, mert úgy lehet, örömük nem is lesz túlságosan tartós, hiszen Baldwin olyan problémákkal kerül szembe, amelyekkel csak nagyon ne­hezen vagy talán alig birkózhatik meg. A legközelebbi angol választás pedig lényege­sen más képet fog mutatni, mint a mostani. Az angol választások eredménye egyéb­ként a­ világ szoc-'féldemokrata munkássá­gára nézve csak lényegtelen atmoszféra­változást jelenthet. 1. szocializmus megy to­vább a maga útján, öntudatban és erőiben egyre gyarapodva, hogy majdan jogos örök­ségét átvehesse... rwuv, ^nrWWVA/IAA^AArt/r^, ^ « összehívják a nemzetgyűlés közigazgatási bizottságát. A szociáldemokrata parlamenti frakció és a polgári ellenzéki pártok tagjai a fővárosi vita során több ízben szóvá tették, h­ogy a kornány tervszerűen nem gondoskodik a vidéki törvényhatósági bizottságok újjá­választásáról és az erről szóló törvényes intéz­kedést elamerikázza. Ezért a parlamenti frak­ció a polgári ellenzéki Demokratikus Szövet­séggel együttesen összehívatta a nemzetgyűlés közigazgatási bizottságát a törvényhatósági bi­zottságok újjászervezéséről szóló javaslat meg­sürgetése végett. Az erre vonatkozó kérelmet, az ellenzék megbízottai át is adták a közigaz­gatási bizottság elnökének. Ennek folytán a közigazgatási bizottság kedden (délelőtt )11 órakor ülést tart, amelynek tárgya a bizottság­ egybehívásának megindokolása. Ugyancsak kedden délelőtt — 12 órai kezdettel — tart ü­lést a földmivelésügyi és közigazgatási bizottság. Fru­sztarózsa. — Goethe. — Ott virult, a réten egy Piros puszta rózsa. Ifja s szép volt, mint a regg. Pajkos fiu odamegy S unszolgatja szóra. Rózsa, rózsa, rózsa, szép Piros pusztarózsa. Szól hozzá: Letéplek én Piros pusztarózsa! Szól­emez: Megszúrlak én Gonosz, vakmerő legény, Ugy, hogy koldulsz róla. Rózsa, rózsa, rózsa, szép Piros pusztarózsa. És letépte. Volt sirá . Piros pusztarózsa Védekezett, szúrt s mi más, Ám sem oh, sem jajgatás Meg nem védi, ója. Rózsa, rózsa, rózsa, szép Piros pusztarózsa. Fordította: Zoltán ,Vilmos. NÉPSZAVA. Egy forintos kalandjai. — ír­ta Varstas Untat. — Az eklézsiát látogatta az öreg, hófehér szakál­las főpásztor. Ez a mesterségével járó munka el­bágyasztotta. Nem a lelke vágyakozott a pi­henésre, hanem a teste. Ó, az ő lelke egészen friss volt: egy-egy napi hivatalos cerimónia, a parochiák­­ús lakomája után a legveszedel­mesebb helyzetben levő és megkontrázott ulti­mét megrekontrázta és meg is nyerte. A főbiró, aki a kerület minden eklézsiáján vele lakomá­zott és kártyázott, mondta is az egyik vendég­látó pópának: — Ha az öreg úr ezt a mesterségét a más­világon is folytatja, a kalendárium összes szentjeit megkoppasztja. Nem csodálnám, ha még életében szentté avatnák, hiszen a kaláb­riászban valóságos csodákat produkál. Igaz is, mert­ a Jobiró valamennyi kártya­csatában elvérzett. Most is úgy készült föl az ütközetre, hogy a hivatalában az iróasztalfiókot teljesen kiürítette: marékszámra rakta zsebre a bankókat meg az ezüst tallérokat. Majd a leg­végi­n összeszámolja, hogy mi maradt és mennyi volt ebből a hivatalos pénz, mennyi a saját pénze. Most nem­ ér rá ilyesmivel bíbe­lődni, mert a parochián már várják. Így esett meg, hogy az a gyanuscsöngésű ezüstforintos, ami a lefoglalt bűnjelek között őriztetett már esztendők óta, ismét forgalomba került és kártyázás közben a főpásztor kasszá­jába vándorolt, ahol szépen meghúzódott. A főpásztor nemcsak jámbor, de rendes em­ber is voló: kártyázás után mindig megolvasta a nyereséget. A plébánia vendégszobájában, az éjjeli szekrény márványlapján történt a földi kincseknek ez az összeszámolása, amikoron is minden pénz a főpásztor okuláréján keresztül megméretett és a hamis forintos könnyűnek találtatott, — Teringettét, valaki becsapott — sóhajtozott a főpásztor és galambszelid lelke nem tudott egy darabig megnyugodni amiatt, hogy az em­berek még mindig gonoszok. No, igen, mert ez a hamis ezüstforintos arról tett itt tanúbizonyságot, hogy kárhozatra érett lelkek még mindig akadnak, akik az ő feleba­rátjukat megrövidítik. A főpásztor a hamis pénzt a többitől külön, a reverendája zsebébe dugta, aztán lefeküdt és másnap reggel elbucsúzott a­ plébániától, hin­tóba ült, hogy a titkára kíséretében a szék­helyére kocsikázzék. A falu végén, az országúton istenes énekeket­ dúdolgatott az öreg Jupu, a vak koldus. Össze­kulcsolt kezekkel rimánkodott az utonjárókhoz, az irgalom morzsáiért. A sok énekléstől ki-ki­száradt a torka és ilyenkor a faluvégi kocs­mába botorkált, ahol az irgalom morzsáit ir­galmatlanul leeresztgette a torkán. Aztán­ me­gint kibotorkált a posztjára és tovább sarcolta a kegyes sziveket. Estefelé már rendesen a világi dalok istentelenségével keverte össze a jámbor zsoltárokat, miután öreg­ember lévén, hamar bekaparászott. A főpásztor az énekes koldus mellett meg­állíttatta a hintaját. Muszáj is volt, Jnon a hintórobogást­ már jó messziről meg tudta kü­lönböztetni a soványpénzű parasztszekerek zör­gésétől és­ olyan buzgó éneklésbe fogott, hogy a lovak a hintót fölborítással fenyegették az óbégató embertől való ijedelmükben. A főpásztor a reverendája zsebébe nyúlt, egy ezüstforintost nyomott a titkár markába, hogy menjen és vesse a jámbor felebarát kalapjába. A titkár nagyon takarékos férfiú vola. Kis- 1924 november 1-

Next