Népszava, 1925. január (53. évfolyam, 1–25. sz.)

1925-01-01 / 1. szám

­­s­ A Népszava vlla nem volt simára kövezett sohasem. Meg­indulása első percétől mind mostanáig a hatalmon levők ellenségüket látták benne és úgy is bántak vele. Az üldöztetés korbácsa suhogott fölötte már akkor, amikor heten­ként csak egyszer vagy kétszer hallathatta szavát és megsokasodott az üldözők száma, megsokasodott az ütések száma, amikor naggyá nőtt és napilappá izmosodott. Büszkék vagyunk az ütések nyomaira. Szent jelek ezek, amik hirdetik, hogy a Népszava, amikor először vetette meg lábát ezen a földön, fölhasította a középkor áporodott levegőjét és uj igéket harsogott bele a süket magyar fülekbe. Uj igéket, amelyek az elnyomott és embervoltában megalázott magyar proletariátust hittel és reménységgel, harci kedvvel és bátorsággal töltötték el és egy pusztulásra itélt népet fordítottak a fejlődés útja felé, a kultúra ragyogó napja felé; megindította az új lég­áramlást és ahol sem­mi sem volt a buta belenyugváson kívül, az elsorvasztó nyugal­mon kívül, amelyet a hatalom birtokosai kényszerítettek rá egy pompás és fejlődésre képes népre, ott fölgyújtotta új eszmék nagyszerű tüzeit. A dermedt vér friss keringésnek indult. A Népszava csapott rá a politikai kártya­asztalokra és a kalábriászpártik csöndes hangulatába belekiáltotta az izgalmas figyelmeztetést: közjogi viták nem érdeklik már az országot — a népjogok előbbre­valók! A céhek dohos levegőjét szétzavarta és a friss légáramlattól az ájult ipari prole­tariátus magához tért, gondolkodni kezdett és szervezkedett. A leigázott mezőgazdasági munkásságot szörnyű elhagyottságának ál­mából a Népszava riasztotta föl és a kasza­kapa népe Dózsa Györgyre emlékezett. A kocsmák szombat esti hangulatát is meg­zavarta a Népszava. Kezdett a virtus alább­hagyni: a söröskancsók virtusa. Új virtus jött divatba: ki tud többet a szocializmusról, ki ismeri jobban a történelmet, ki a filozófiát, ki rangosabb a tudásban. Munkásképzők és szakegyesületek esti lámpafényében egyre több f­ej hajolt könyvek és újságok fölé és egyre ritkább lett az adomázó és léha mesterlegény és egyre sűrűbbé tömörült a jövő társadalomról álmodozók és vitázók csoportja. Csodálatos változás történt a magyar ég alatt. És ezt a változást néhány „iparoslegény" teremtette. Merész álom volt és valósággá tették, mert volt bennük hit, akarat, bátor­ság. Heti keresetüket adták oda, hogy a Népszava megjelenhessék, amíg ők végig­koplalták a hetet. Vállalták a börtönt éppen úgy, mint a tolonckocsik megaláztatását, a rendőrségi ütlegeket, társaik gúnyos vigyor­gását; vállaltak mindent, mert hittek. Ez a hit, ez a csodálatot, fanatizmus, mint valami roppant erejű mágnes, úgy vonta maga köré az álmosak, a fáradtak, a hitetlenek és a tudatlanok seregét, hogy beléjük ömlessze az új élet és az új hit reménységét. Emberteremtés volt ez. Ezeknek a „mesterlegényeknek" a szíve dobogott a Népszavában. Ezeknek a „fölfor­gatóknak" a tiszta elméje és forró vére gon­dolkodott és lüktetett a Népszavában. Ezért maradt meg a Népszava hosszú útján, soha el nem fáradva, mindig harcosan és egyre izmosabban, amíg idáig ért. Idáig ért. Igen, dátum. Jubileumi esztendő küszöbére ért el újra a Népszava. Napilappá válásának huszadik esztendeje a most következő. 1905 április 1-nek hajna­lán dobálta ki magából nagy ujjongásunkra és boldog örömünkre a mi magunk rotációs masinája, a mi magunk nyomdájában, saját födelünk alatt, a napilappá lett Népszava első példányait. Nagy és merész kísérlet volt ez is. Hosszú és fáradságos út vezetett idáig is. Hiszen ezt a kísérletet megelőzően, 1895 május 1-én már megindult egyszer a Népszava a mindennapi megjelenés útján. De a nagy erőfeszítés akkor hiábavaló volt. És az első kísérlet nem sikerült. De akik a Népszava körül álltak akkor és azután, mindig reménységgel és vággyal gondoltak arra, hogy napilap lehessen és napilapnak megmaradhasson a Népszava. Egy évtized­del az első kísérlet után a reménység valóra vált, egy sereg lelkes és erősakaratú férfiú, vezetők és közkatonák, tetté kovácsolták a vágyat és az akaratot és húsz évvel ezelőtt újra megtette a merész lépést a Népszava és azóta sem fordult vissza, meg nem ingott, mindig előre és egyre előbbre jutott. A fiatalabb generáció ma már nehezebben tudja fölfogni, hogy mit jelentett akkor, húsz évvel ezelőtt ez a cselekedet, mit jelen­tett a Népszava minden nap való megjele­nése. Jelentette a párt erejének és tekinté­lyének roppant megnövekedését. Szükség is volt erre. A közjogi harcok ebben az időben érték el csúcspontjukat; a szociáldemokrata párt akkor vetette bele a magyar közvéle­ménybe a kiharcolás kemény szándékával a választójog követelését. Kellett a minden­napos megnyilatkozás, kellett, hogy minden nap újra és újra újult erővel vigye szét a Népszava a szociáldemokrata párt igazságát, arritatív erejét, toborzását és tanító szavát. Kellett — és a Népszava teljesítette köteles­ségét, szilárdan, percnyi megnyugvás nél­kül, noha soha olyan szaporán nem záporo­zott rá az üldöztetés sebet vágó ütése. Nagy­szerű idő, nagyszerű harc volt ez. A Népszava napilappá, válásának első tíz esztendejét még el sem érte, amikor kitört a háború. Úáj nehézségek, új kötelességek. Vál­lalta, legyűrte. Azután jöttek a forradalmak. A Népszava a forradalmak hónapjaiban is régi hittel teljesítette a ráháruló kötelessé­geket. Nem alkudott sem jobbra, sem balra, Vége, a másodikban a fia, a harmadikban a Csodaszép, húszéves leánya, a mandulaszemű, ébenfaszinhajú Nufár, akinek szépségét Egyip­tom összes költői dicsőítették. A vigasztalha­tatlan fáraó egész népével meggyászolta leá­nyát s bebalzsamozott holttestét egy fából re­mekbe faragott tehén belsejében helyezte el. Azután a megaranyozott és biborpalásttal le­teritett tehenet fölállittatta a szaiszi királyi palota legszebb termében, ahol a papok éjjel­nappal tömjént égettek előtte. Az istenek kegyetlensége megdöbbentette Hikerinoszt, miért is a papok tanácsára elha­tározta, hogy követet küld Butóba, Bubusztisz templomába, hogy ez kérdezze meg az istennő­től az istenek haragjának okát és szándékukat Hikerinosz jövő sorsát illetőleg. Tikkasztó nyári alkony volt, amikor Heri­heb, a király követe és Hórusz papja a fáraó díszes fogatán megérkezett Butóból és Szaisz már lebocsátott kapujánál bebocsáttatást kért. A kaput őrző két hatalmas pilon karc­sú obe­liszkumot rózsaszínre, festették a lenyugvó nap sugarai és Heriheb kocsija mögött sűrű, vérvörös porjelleg feküdte meg a sivatagot. A város házaiban már égtek a fáklyák és olaj­lámpák, de a királyi palota a halott királyi leányért még tartó gyász miatt sötét volt. Csak Nufár tehenének szemében égett az örökmécs. A fáraó a gyöngéin megvilágított tróntermé­ben, tanácsosai és az Izisz-papok jelentében, fogadta követét — Heriheb hirem és Hórusz szent papja — szólt a térdreborult követhez, kegyes intéssel jelezve, hogy keljen föl —, jöjj közelebb és tu­dasd, mit üzen alázatos szolgájának Bubusztisz istenasszony? — Semmi jót felséges fáraó — szólt baljós­latú arccal a pap. — Az istenasszony azt ü­zeni, hogy készülj a halálra. Még hat évig fogsz És ellenségei jobbról is, balról is éppen ezért támadtak rá vak dühvel. 1919 februárjában a kommunisták támadták meg a Népszava épületét . . . aztán jött az ellenforradalom, amelynek első cselekedetei közé tartozott a Népszava épületének szétrombolása. De a Népszavát megölni nem lehet. Szedő­gépeit szétrombolták, rotációs masináit meg­rongálták, de másnap a Népszava mégis megjelent. Sem a kézigránát, sem a cenzúra, kék plajbásza nem ölhette meg a lelket a Népszavában. De megölték a szerkesztőjét boldogult Somogyi Béla elvtársunkat és egyik munkatársát, Bacsó Bélát. Mártinak vére szentelte meg a Népszavát. Ez a vér az erők új forrása volt. Minden­napos házkutatások, lesbenálló brávók, a­ be­tiltás fenyegető pallosa, mind nem volt elég­­arra, hogy elhallgattassa a Népszava hangját. Véres út, tövises út, göröngyös út, veze­tett idáig, a Népszava napilap huszadik esz­tendejéig és a Népszava, a mi Népszaván­k, a magyar proletariátus harci lobogója, szennytelenül, mártírok vérétől megszentel­ten magasodik a sereg fölött. Megteremtette és megtartotta a proletariátus jövőbe vetett hite, áldozatkészsége és bátorsága. Most, hogy átlépjük a huszadik esztendő küszöbét, mit üzenhet a Népszava a munkásoknak? A bátorság és az áldozatkészség példáját kövesse minden dolgozó ember. Ellenségeink száma nem fogyott meg, a hatalom most még fokozottabb dühvel támad a Nép­szavára. Nemrégiben tiltotta ki az utcákról a Népszavát. A hatalom most is éppen úgy érzi a Népszava erejét és jelentőségét, hogy minden eszközt jónak lát ellene fordítani. A munkásoknak is érezniük kell, hogy a­ Népszava több a számukra a mindennapi újságnál. Éppen most sokkal több: a harc szablyája. A kormány támad és ha a kor­mány támad, akkor az elvtársak tömegei­nek nem is csak a védekezés a kötelességük, az a kötelességük, hogy a támadásra — támadással feleljenek. Sorakozzanak föl a reakció ellen a Népszava körül. Most újra nagy harcban vagyunk. A húsz év előtt kez­dett harcot kell újra kezdenünk, vagy inkább tovább folytatnunk. A demokráciát, kell győzelemre juttatni. Ebben a harcban minden aktív erőre szükség van. És minél több erőt kell aktívvá tenni. Ezt majd el­végzi a Népszava, az elvtársaknak az a kö­telességük, hogy erőssé tegyék a Népszavát. A Népszava huszadik esztendeje a Népszava­agitáció jegyében kezdődjék. Meg kell ér­tenie mindenkinek, hogy nincsen hasznosabb pártmunka a Népszaváért való agitációnál, meg kell értenie mindenkinek, hogy nincsen a reakciónak nagyobb erőssége az öntudat­lan és buta tömegeknél. Hit, áldozatkészség, bátorság teremtette meg és tartotta meg a Népszavát, ezek az erények tegyék hatalma­sabbá, mint valaha. Az elődök példáját kövessék az utódok. k Sforbely saran. — Isla ZQüän vuroes. — A szaiszi szisz papok hetek óta hasztalan tör­ték a fejüket azon a rejtélyen, hogy az Iste­nek és Istennők — Ízisz, Ozirisz, Hórusz, Hathor és a többi mind — miért haragusznak oly engesztelhetetlen­ül az istenfélő, jószivü , igazságos Hikerinosz fáraóra, akit uralko­dása kezdetétől szakadatlanul a legszörnyűbb csapásokkal sújtanak. Amikor Hikerinosz atyja, Cheopsz, ötvenévi uralkodása után meghalt, fia éppen egyéves volt. Ezért éppen nem is ő következett a trónon, hanem Cheopsz fivére, Chefren, aki öt­venhat évig ült a fáraók trónján és az agyon­sanyargatott egyiptomiak nyakán. Mert a két király összesen százhatévi uralkodása legsöté­tebb korszaka az egyiptomiak történetének. Mind a két fáraó mindjárt uralkodása kezde­tén bezáratta a templomokat, elvonta a né­pet az istentisztelettől és foglalkozásától s ez­rével a kettejük nevéről elnevezett két pira­mis építésére hajtotta. Százhat évig tartott a szenvedés, nélkülözés és baromi munka s csak akkor ért véget, aam­ikor Hikerinosz ötvenkét­éves korában végre elfoglalta trónt, újból ki­nyitotta a templomokat és hazabocsátotta a népet. A fáraó egyébként is nemesezivü uralkodó volt. Ragyogó szaiszi palotája mindenki előtt nyitva állt s ő maga a birói széken enyhe és igazságos ítéleteket hozott. Akárhányszor megtörtént, hogy az általa birságra itélt bű­nös helyett ő maga fizette le a bírságot. És az istenek, bár az ő tönkrement tekintélyüket is helyreállitotta, mégis haragudtak rá és csapásokkal sújtották. Uralkodása első hónapjában meghalt a fele­m^^m^mw^emmmsm^msmsmmmmm^c élni s egy nappal sem tovább. Mondta pedig ezt tegnap. Káthor havának 7-ik napján este 6 órakor. Az istenek haragja engesztelhetetlen. A király elsápadt környezetében pedig fölé­hangzott az elszörnyedés moraja. — S mi az oka az istenek haragjának? —­ kérdezte Hikerinosz. — Azt nem mondta az istenasszony. — Heriheb hivem — folytatta a fáraó —, hol­nap újból elutazol Butóba s megmondod Bubusztisznak, hogy Hikerinosz vigasztalha­tatlan az istenek haragja miatt De nem érti, hogy miért, büntetik, amikor jobb a nép­hez, mint Cheopsz és Chefren volt, akiknek pedig hosszú életet adtak. Azután kérdezd meg, hogy nem m ámítható-e meg az istenek akarata? Heriheb négy nap alatt megfordult Butóból. A király fogadta Ízisz templomában, körülvéve papjaitól. — Fölséges fáraó! — jelentette Heriheb —, az istennő azt üzeni, hogy túlságosan jó vagy a néphez. Az istenek határozatából Egyiptom né­pének százötven évig szenvednie kell bűneiért. Két elődöd ezt észrevette és százhat évig sa­nyargatta alattvalóit. De te vak voltál és id és ezért kell hat év múlva meghalnod. Az iste­nek akarata megmásíthatatlan! A papok elszörnyedtek, a fáraó pedig daco­san hátravetette a­ fejét. A következő pillanat­ban egy gondolat villant át agyán, amire elmo­solyodott. Nem szólt semmit és elbocsátotta a papokat. Másnap reggel az összes íródeákjai a palotának rendeleteket írtak, amelyet futárok vittek el Egyiptom minden városába. Az volt a parancsban, hogy ami fáklya, szurok, olaj­lámpa és világítószer bárhol található, az mind és azonnal beszállítandó a szaiszi királyi pa­lotába. Aznap este már a királyi palota nappali fény- NÉPSZAVA 1925 január 1.

Next