Népszava, 1925. január (53. évfolyam, 1–25. sz.)

1925-01-01 / 1. szám

15)25 január­I NÉPSZAVA ben úszott, ezentúl hat teljes évig minden éjjel kivi­lágos-ki­virrad­tig. És a világos termekben éjjelente csaknem szünet nélkül szólt a tere és folyt a drága anthyllai és szelenib­iai bor és hárfapengés mellett fölhangzott az ősrégi egyiptomi bordal: Gondmosó szappan a bor! Ragyogó crecal ünnepelj napot S meg ne pihenj, szihitolertül mosdjál. Hogy gondtól tiszt­an menj a másvilágra ! És szakadatlan tivornya közepette a leghan­gosabb és legvígabb volt maga a fáraó. A papok és komoly tanácsosok eleinte meg­botránkoztak a királyi dáridón, de csakhamar megbarátkoztak a helyzettel és versenyt ittak királyukkal. A nép pedig egyenesen kötelességének tar­totta, hogy kövesse a jószívű uralkodó példá­ját s végül egyetlen óriási tivornya volt egész Egyiptom. úgy azonban senki sem birta, mint a király, akinek orvosa, a csodaszereiről híres Horam­heb valami titkos, álomű­ző szert adott be na­ponként, ugy hogy hetekig nem hunyta álomra a szemeit. Amikor pedig elérkezett a hatodik év Káthor havának 7. napja, a király, aki tudta, hogy végső órája ütööllt, még egy utolsó, nagy, ra­gyogó tivornyát rendezett. Amikor 6 óra már közeledett, papjai körülvették és Heriheb meg akarta vigasztalni. — Felséges fáraó — szólt —•, nyugodjál bele az istenei akaratába. Te nagy voltál, de ők még nagyobbak. íme, az ő akaratuk teljesedett, te még hat évig éltél... — Nem igaz — szólt a fáraó. — Túljártam az eszükön, tizenkét évig éltem, mert nappallá tet­tem az éjszakákat... És mosollyal, a szakadatlan tivornyától sá­padt arcán, meghalt. * A Zmhm Belgraal&asn. — Att­med regn Ttranában. (A Népszava, belgrádi tudósítójától.) A de­cemberi hónap egyik legnagyobb külpolitikai érdekessége az volt, hogy a bolgár miniszter­elnök, Cankov, Belgrádba érkezett. Cankov belgrádi utja egyik láncszemp­araiak a kül­politikai koncepciónak, amelyet Chamberlain Jaigod külügyminiszter vetett föl a Népszövet­ség római konferenciáján és amellyel az összes érdekelt európai hatalmakat föl akarja­­vonultatni Szovjetoroszország ellen. Angliá­nak a szovjet a gyarmatokon valóban sgk kellemetlenséget szerzett. Az európai bolse­vista agitáció ma ugyan szünőben van, de a szovjet ügynökei, diplomatái a távol keleten mm maradnak nyugton. Anglia a távol kele­ten nem tudja megbosszulni az orosz szovjet mindinkább kellemetlenné váló előretörését és most olyan erőket akar akciójának meg­nyerni, amelyek szatonailag mégis csak jelen­tenek valamit és amelyek az állandó bolsevista irritáció következtében s­em érzik­ magukat teljes biztonságban. Albert Thomas legutóbbi belgrádi tanácsko­zásán, a Munkáskamara ülésén Topolovics munkáskamara­ elnök szintén arról panasz­kodott, amikor az egységes szakszervezeti front kiépítéséről volt sz­, hogy az állandó orosz befolyás a Balkánon az egészséges szak­szervezeti mozgalom kialakulását is sok tekin­tetben akadályozza. Tagadhatatlan, hogy a szláv romantika, amelyet még az internacio­nális érzelmű szovjetdiktatúra sem tudott lerombolni, hanem még tovább fejlesztett, még ma is érezteti hatását. Bulgáriában például az agrárpárt, Sztamibininezddj halála után, átitatódott immmunista elemekkel, Jugoszlá­viában pedig Hradics csatlakozása a moszkvai parasztinternacionáléhoz jelképezi az orosz befolyás erősödését. Cankov bolgár miniszterelnök, aki Sztam­bu­linszkij halála óta vezeti Bulgáriát, az ottani tiszti szervezetek bizalmából van hatalmon. Sehol a világon olyan borzalmas pokol nem jutott osztályrészül üldözött politikusoknak, mint Bulgáriában. A bolgár fehér terrornak eddig 18.000 áldozata van, am­elybe­n a bolgár parasz­ti mozgalom­nak a legjobbjai" ptrszkillák­el és a felelőtlen, elem­ek isirázdálkodásánaik minden héten megvannak még most is az áldozatai. A macedón komit'', amely a bolgár kormánnyal ugyanolyan viszonyban áll, mint a magyar kormány az ébredőkkel, naponta hoz halálos ítéleteket, amelyet Prágában, Mi­lánóban épp úgy végrehajtanak, mint Szófiá­ban. Ennek a fehér terrorban élő Bulgáriának a miniszterelnöke eljött Belgrádba, hogy egy bolsevistaellenes front kialakulásáról tárgyal­jon, mert — amint a bolgár hivatalos lapok mondják — a bolsevista agitáció állandóan ve­szélyezteti a bolgár „konszolidációt". Cankov belgrádi fogadtatása hivatalos részről az összes formák betartásával történt, az utca azonban élesen demonstrált ellene. Az utca Cankov­ban Sztambulinszkij gyilkosát látta, azét a Sztam­bulinszkijét, aki a nagy jugoszláv koncepció híve volt. A jugoszláv sajtó is nagyon hűvö­sen fogadta Cankovot, sőt a sajtó munkatársai nem is mentek el a bolgár követségre, ahol Cankov az itteni tárgyalásainak eredményeiről akart a nyilvánosságnak beszámolni. Cankov belgrádi tárgyalásainak eredményei nem fitkrozódtak egy jegyzőkönyvben, hanem egy hivatalos kommüniké állapította meg, hogy bár a teljes barátsághoz még sok minden hiányzik, mégis az antibolsevista front kiépí­tése körül lehetett k közös munkaprogramról megegyezni. Ezek után Cankov eltávozott Belgrádból és Bukarestbe utazott, ahol a bolsevistaellenes front megalakítása a leginkább égető problé­mája a román hivatalos politikának. Bulgária, Jugoszlávia és Románia venne te­hát részt a balkáni bolsevistaellenes front ki­építésében. Románia szempontjából az egész bolsevistaellenes fölvonulás már egy nagyon­nagy politikai siker, hiszen ő az egyetlen kö­zelről érdekelt fé, mert a besszarábiai kérdés megoldása román szempontból így könnyeb­ben biztosítva lehet. Dehát mi is lehet a gya­korlati célja ennek a bolsevistaellenes frontnak, a belső bolsevista mozgalmat mind a három állam le fogja tudni gyűrni, egy katonai vé­delmi szövetség is posszibilis alakulás, de már egy támadó háború szervezése kívül esik a lo­gika törvényein. Egyes balkáni orgánumok félreérthetetlen célzást tettek egy szovjetelleni­ háborúra, de azonnal föl is tették a kérdést, várjon ad-e a külföld és különösen Amerika erre a­ célra megfelelő anyagi segítséget? A közeljövő ebben a fölötte veszedelmes kérdésben tiszta képet fog adni arról, hogy mit is akar jelenteni a bolsevistaellenes Balkán-front megalakulása. A decemberi hónap másik szenzációja az albán kérképre, fordította ügy­el­münket. Albá­niában még júniusban Fan­ Noli püspök, az­előtt, athéni színházi súgó, a földreform jel­szavával megbuktatta Ah­med Beg Zogu kor­mányát - amelynek­­ aztán Albániából Jaene­kü Ul­e -t- kellett. "Albánia már az. .1012-e­i bukaresti béke­­ista állandó­ viszály tárgya" Itáliának, a régi monarchiának, de az akkori szerb politikának is. Albánia, kitűnően fekvő kikötői sok gazdasági előnyt nyújthatnak an­nak, aki ott az állandó befolyást magának biz­tosítani tudja. Albánia 1912-ben alakult ön­álló állammá, a békeszerződések is elismerték az önállóságát ennek a 800.000 lakosú kis álla­mocskának, azonban Albánia nem tud mit kezdeni függetlenségével, hiszen még közép­kori a társadalmi berendezése, törzsi szer­vezete nagy akadálya annak, hogy Albániá­ban nyugodt polgári élet kifejlődhessen. Azonkívül az állandó harcok sem nagyon segítik elő az európai civilizáció elterjedését. Albániának nincsen egyetlen vonatja sem, primitív élet folyik ott, élet és lárma csak akkor van, ha a különböző törzssfőnökök i­énzt kapnak és elindulnak, hol az olasz bizalmi ember dicsőségéért, hol más hatalom bizalmi embere érdekében a háborúba. A háborúnak itt is ára van, mégpedig mindent aranyban kell üzetni, a papírpénznek itt nincsen értéke. Fan­ Noli, amint mondottuk, a földreform jelszavával indult el Achmed Beg Zogu ellen, azonban esze ágában sem volt megkezdeni a földosztást. Achmed Beg Zogu a feudális bégek vezetője, ő az albán Eszterházy herceg, neki van a legtöbb földje, mint elszánt emigráns féltette földjeit a Fan-Noli által indított hazaárulási pernek a kimenetelétől és ezért ellene fölkelést szított. Ah­med Beg Zogunak sikere volt, már Ti­rana és az ország nagyobb része kezében van. Fan-Noli és kormánya pedig Róma felé mene­kül. A római sajtó­­az egész lázadásban jugo­szláv pénzt és jugoszláv érdekeknek a mozgósí­tását látja, bár erős szordinóval írnak, amely­ből egyesek már Albániának három részre, úgy­mint jugoszláv, görög, olasz részre való fölosz­tását látják. Minden meneted-monda ellenére Achmed Beg Zogu uralomrajutása megfosztotta Olaszorszá­got attól a lehetőségtől, hogy a valonai—brin­disii kikötőkön keresztül az Adria bejáratát tetszése szerint elzárhassa és ebből a szempont­ból a legújabb albán esemény tekintélyes ve­resége a Mussolini-féle külpolitikának. Gr. Pecsenyeszagot szimatoltak a demokrácia ellenségei abban a tárgyalási jegyzőkönyvben, amelyet a Bethlen-kormány és a szociál­demokrata párt megbízottai között 1921-ben lefolyt tárgyaláson szövegeztek. Az álliberáli­sok és a nagyon is valódi reakciósok straté­giailag szétszórt, de taktikailag tökéletesen együttműködő különítményei külön-külön és együttvéve, boldogan dörzsölgették tenyerei­ket afölött való örömükben, hogy nyílt és bur­kolt célzásaikkal, a­ valóságot jóval meghaladó sejtetéseikkel diszkreditálhat­j­ák mindenek­előtt a szociáldemokrata pártot, azután, ezen keresztül, halálos csapást mérhetnek a letiport, de eszmélő és mindjobban izmosodó és előre­törő demokratikus gondolatra. A szociáldemokrata párt vezetőségének és országos választmányának együttes határo­zata folytán a Népszava szerdai számában a­ sokat vitatott jegyzőkönyv napvilágot látott és­­ a pecsenyeszagra gyülekezők leejtették az állukat: itt nincs kilátás pecsenyére! Nyom­ban be kellett látniok az ólálkodóknak, hogy nem ez az a pont, noha jobb hijján ezt szemel­ték ki erre a célra, amelyre támaszkodva a lábbadozó demokráciát ki lehet forgatni a sar­kaiból. Mert hogy a tulajdonképeni cél ez volt, úgy hisszük, egyetlen logikus fő előtt sem két­séges azóta, amióta a szóbanforgó — egyébként jelentéktelen — álliberális csoport a baloldal­ról támogatja a kormány reakciós törek­véseit. Nos, a nyilvánosság ítélőszéke előtt fekszik a jegyzőkönyv teljes szövege, mellette a hozzá­tartozó magyarázat. És mit látunk? A sajtó egy része egyszerűen hallgat, egyetlen meg­jegyzése sincs a Bethlen-kurzus eme produk­tumához — ez a hallgatás azonban igen ékes­szólóan sokatmondó! A kormánynak közvetle­nül alárendelt sajtó nem tud egyebeit produ­kálni szánalmas dadogásnál, a kormánnyal titkon szeretkező álliberális férfin, a „paktum­harc" vezéregyénisége pedig — elfojtott szitko­zód­ássa­l próbálja menteni a menthetőt.­­. kormány fölfogását a kormány délutáni félhivatalosa tükrözi vissza. Ennek a közle­ménynek két olyan része van, amelyre szüksé­gesnek tartunk egy-két megjegyzést tenni. Azt mondja a­ „8 Órai Újság" tisztelt „jól infor­máltja", hogy a ..kormány a szocialisták ki­váltságára­ nem publikálta az 1921. évi tárgya­lások eredményétEbben az egy állításban két valótlanság foglal helyet: 1. Nem felel meg a valóságnak, hogy a tárgyaló pártvezetőségi tagok ilyen irányú akaratot nyilvánítottak volna. 2. Nem igaz, hogy a kormány nem publi­kálta a jegyzőkönyvet, mert igenis publikálta; nem tette közzé hírlapokban, de sok példány­ban sokszorosítva, minden hivatalt elárasztott vele, közléseket is adott róla a nyilvánosság­nak, a sokat sejtető utalások száma pedig -- ami ravaszabb módja a közlésnek — meg­számlálhatatlan. Ez egyébként nem is fontos. Csak jellemző a kormányzat szellemére hogy a miniszterelnök a világ előtt, a „Neue Freie Presser-ben, döntő jelentőségűnek tünteti föl a jegyzőkönyvet, de amikor az nyilvánosságra kerül — csak ennyi a mondanivalója. Pontosabb ennél a „jól informált" másik megjegyzése, ami úgy szól, hogy: „a vállalt kötelezettségek be nem tartása különös poli­tikai morálról tesz tanúbizonyságot". Ez igaz, de elsősorban a miniszterelnökre áll, aki meg ...-­n kísérelte ígéreteinek teljes beváltását. Másrészről a döntő itt az, hogy a politikai morál ebben az ügyben akkor kapta, a halálos defektust, amidőn, a kormány természetes szükségletek kielégítéséért természetellenes ellenszolgáltatásokat erőszakolt ki. Amit a szo­ciáldemokrata párt akkor követelt, az mind olyan kiérett és természetes szükséglet volt, amit minden jóérzésű, jótakaró, a köz javát szem előtt tartó kormány, ellenszámla, alku és tárgyalás nélkül teljesíteni köteles lett volna! És viszont, amit a miniszterelnök követelt, az kivétel nélkü­l olyan egyoldalú párttaktikai szükséglete volt vagy lehetett a kormánypárt­nak, amit kormányfőnek követelni — a legeny­hébben szólva — a legnagyobb fokú politikai erkölcstelenség! Közjogok, közjogi szolgáltatá­sok nem lehetnek politikai alku tárgyai és ha azzá alacsonyítják, aki ezeket a közkincseket áruba bocsátja, annak van a legkevesebb joga arra, hogy politikai immoralitásról beszéljen. Éppen úgy nem lehet senkinek előírni, hogy kivel barátkozzék vagy szövetkezzék — a tör­vény, a jog keretein belül, ennek a puszta kí­sérlete, a polgári öntudat lealacsonyítása, a lelkiismereti szabadság konfiskálása. A­­szociál­demokrata párt tehát nem azért nem tartotta 3

Next