Népszava, 1925. január (53. évfolyam, 1–25. sz.)

1925-01-01 / 1. szám

­­s­ magára nézve kötelezőnek a megbeszélések reá eső részét, mert nem respektálja az adott szó szentségét, hanem azért, mert nagyfokú politi­kai erkölcstelenségnek minősítette a kormány közjogi végeladását és alaposan megzsaroltnak érezte magát. Márpedig a zsarolások ellen a törvény is védelmezi azokat, akiknek kényszer­helyzetét lelkiismeretlenül kiaknázzák. Külön fejezetet érdemel Rassay ú­r vagdalko­zása. Ö­n árulásról beszél, noha nagyon jól tudja, előnyére tapasztalta, hogy az 1922-iki vá­lasztások alatt a szociáldemokrata párt a mun­kásság védelme alá helyezte a demokratikus polgári ellenzék választási küzdelmét és ki­mondta, hogy azokban a kerületekben, ahol sa­ját jelöltje nincs, a demokratikus polgári el­lenzék jelöltjét támogatja. Ez megtörtént Nagy­kanizsán is, Bassay úr javára. Bassay úr en­nek ellenére megbukott és ezt a bukást is a „paktum" terhére könyveli. Nem veszi észre, hogy itt egyszerűen nevetségessé teszi magát azáltal, hogy bukásának okait nem a nyilt sza­vazásban és a Bethlen—Gömbös-féle választási terrorban keresi. Jellemző reá és érthetetlen metamorfózison átment gondolatmenetére, hogy tűzön-vizen támogatja azt az „arany közép­utat", amely ma sem hajlandó vállalni a titkos szavazás és a tiszta választások kockázatát — de hátbatámadja azt a harcos csoportot, amely azt tűzte ki célul, hogy nagykanizsai módszer szerint ne lehessen többé Magyarországon meghamisítani a közvéleményt. Az emigrációért is fáj a feje Bassay úrnak. Pedig tanúja lehe­tett annak a gigászi küzdelemnek, amelyet a szociáldemokrata parlamenti csoport a nem­zetgyűlésben végigharcolt az emigráció likvi­dálása érdekében — Bassay nélkül. Egyébként ezt az ügyet bátran átengedheti nekünk és az emigrációnak, amelynek hozzánk tartozó, a Hamburgban megalakult londoni Internacionálé alapján álló részét sohasem tagadtuk meg és ma is magunkénak valljuk. Sajnáljuk, de befejezésül is azt kell monda­nunk a demokrácia ellen összeesküvőknek, hogy másfelé kereskedjenek. A „paktumból" nem lehet tovább élősködni, még kevésbé meg­élni. A szociáldemokrata párt a demokratikus polgári ellenzékkel együtt tovább fogja foly­tatni a küzdelmet az ország demokratizálásáért — bármennyire fáj is ez a reakció álliberális különítményeinek! A megszállott területek ügye. A párisi „Journal" értesülése szerint a Németországhoz intézendő jegyzék olyan passzust is tartalmaz, amely a nagyköveti konferencia hajlandóságát nyilvánítja arra, hogy Németországgal tár­gyalásba bocsátkozzék a kiürítés dátumáról és valamennyi füg­gő kérdésről. — Kölnből jelent­k, hogy a megszállott területre illetékes szakszervezeti bizottság, miit a dolgozó lakos­ság képviselője, határozatot hozott, amelyben tiltakozik a kölni körzet megszállásának to­vábbi fentartása ellen. A szakszervezet a megszállás meghosszabbítását újabb szank­ciónak tekinti, amely csak arra alkalmas, hogy a megszállott vidék lakosságát megfossza a nemzetközi szerződések szentségébe vetett hit­től. A szakszervezeti bizottság elvárja, hogy az ügyben érdekelt kormányok nyomban tár­gyalásba bocsátkozzanak a fönnálló ellentétek kiküszöböléséne­k érdekében.­ ­ (A Népszava bécsi tudósítójától.) A beköszön­tött új esztendőnek első napján éppen 30 éve, hogy osztrák testvérpártank lapja, az Arbei­ter-Zeitung, naponként megjelenő újsággá alakult át. Egyszerű beszámoló ez az írás, de ebben a szerény keretben is erősen kell vias­kodnunk azzal a sok, forró érzéssel, amely en­nek a jubileumnak az alkalmából megragad. Az ünnepi üdvözlők sorából bizonyos, hogy az Internazionale egyetlen pártja sem hiány­zik majd. Hiszen az Arbeiter-Zeitung nemcsak a••/. osztrák proletárságé, de az egész Inter­nacionálénak egyik legelismertebb szócsöve. Az ünneplők­­sorában, történeti mul­ja alap­ján, éppen a magyar munkásosztály mond­hatja legtöbb joggal, hogy az a múlt, amelyet a most elért határkő jelez, sokban az ő saját múltja s hogy az a nagy idő, amit éppen ez a most lezajlott három évtized zár magába, a magyar munkásosztály szám­ám is a valóban nagy időket magába foglaló korszak volt. Ugyancsak a magyar munkásmozgalom az, am­elyet a nemzetközi szocializmus közös esz­méi k­évül, a múltban, az osztrák proletárság­gal a politikai, az állami közösségnek,­­ tehát sok tekintetben közös célkitűzéseknek erős kö­telékei tartották együtt és sokszor közös cse­lekvésre utaltak. Az ünneplők közü­l tehát senki nálunk jobban nem méltányolhatja, hogy ebben a történelmi harminc esztendőben mi­­lyen nagy volt a jelentősége a jubiláló Arbeiter-Zeitungnak. Senki nálunk illetékeseb­ben meg nem állapíthatja, hogy az Arbeiter-Zeitung ezt a történeti hivatását — mond­hatni — rangosan töltötte be. Ugyancsak az osztrák elvtársakkal sokban való közösségünk és közelségünk teszi, hogy a nagy időkről és a nagy eseményekről való gondolataink összevegyülnek a nagyemberre, a valóban hivatott vezetőre, Adler Viktorra, való megemlékezésünkkel. Az Arbeiter-Zeitung­nak, a napilapnak megteremtése, épp ugy en­nek a férfiunak géniuszát dicséri, mint az osztrák munkásmozgalomnak a lefolyt 30 év­ben létrejött minden egyéb nevezetes alkotása. A nagy tömegek mozgalmában a döntő szó és a döntő cselekedet ugyan mindig a nagy tömegeké, de Adler Viktornak, az osztrák munkásmozgalom alkotásaiban és történései­ben, a közönségesen elképzelt méreteket messze­­túlhaladó, nagy, egyéni szerepét és érdemeit nem lehet, és nem szabad tagadni. Csak mély megilletődéssel, meghatottan és a hála érzé­sével nézhetők azok a most már történeti doku­mentumok, amelyek Adlernek az Arbeiter-Zeitung napilappá való alakítása körül vég­zett korszakos kezdeményezéseiről szólnak. Ez okmányok között amelyek, mintha csak azért léteznének, hogy minden harcos szociáldemo­krata kezében ennek a jubileumnak ünnepi olvasmányai lehessenek, Adler Viktor és En­gels Frigyes levelezése is megtalálható. Ezek­nek a leveleknek első fő tanulsága --ez tűnik ki Adlernek 1894 július 13-án Engelshez irott leveléből is -, hogy osztrák elvtársaink is, élükön A­dlerrel, olyan időben igyekeztek meg­szerezni a napilap harci eszközét, amikor arra szánták rá magukat, hogy a választójogért ví­vott sok sikertelen ostromukat mindennek elle­nére­ újra megismétlik. Adler ebben a levelé­ben szó szerint írja Engelenek: „Agyon törjük a fejünket, hogy új agitációs eszközöket talál­junk..." S a legjobb eszköz, amit találtak, a szocialista napilap volt! „Nagy a felada­t — írja Adler — és csak azért merünk belevágni, mert muszáj!..." S míg elcsodálkozunk az el­szántságon és a lelkességen, amely e dokumen­tum szerint ezt a kiváló embert ennyire jel­lemzi, hirtelen olyan körülmény ötlik a sze­münk elé, ami úgy az akkori viszonyokat, mint magát Adlert, még a fentieknél is jobban jellemzi. Kiderül ugyanis a levél keltéből, hogy Adler a levelei­t a börtönből irja. Szó­val a harcban szerzett seb még javában vér­zik és az, aki kapta, máris — új támadás foglalkoztatja. Engelsnek a szocialista moz­galom másik klasszikus öregének, válaszaiból nemcsak az tűnik k­i, hogy mindenben csatla­kozik Adler véleményéhez, de kitűnik az is, hogy mily határtalan személyi bizalommal vi­seltetik­­Adler iránt. 1894 december 14-iki, Ad­lerhez intézett levele, ennek különösen meg­ható bizonyítéka. Ebben közli, hogy talált (egy párton kívül álló) konzorcium.,, amely hajlandó volna a napilap alapjára 5000 forint­tal hozzájárulni, de fő feltételük, hogy a lap vezetése Adler kezében maradjon és ugyan­csak Adler vezesse a tárgy­alásokat és állapítsa meg a visszafizetés módozatait... Ez az egy-két adat is mutatja, hogy, mint minden m­unkáslap kezdeténél, osztrák testvér­pártunk lapjának bölcsőjénél is az anyagiak­ban való szegénység, a politikai reakció és mindenféle viszontagság állotta, s hogy mind­ezt a proletárlelkesedéssel és áldozatkészség­gel kellett leküzdeni. Röviddel a napilap meg­indítása után, január 23-án Adler már arról referál Engel­snek, hogy február elejére még csa­k 10.000 példányra számítottak, holott máris elérték hétköznap a 15.000, vasárnap pedig a 22.000-es példányszámot, amely majdnem egé­sz évben elfogy. Ilyen szerény kezdetből küz­dötte föl magát az Arbeiter-Zeitung Ausztria legelterjedtebb napilapjává amelynek példány­száma, amint köztudomásu, a 100.000-et már ré­gen fölülmúlta. A lap politikai és kulturális jelentőségének emelkedése egybeesik az osztrák szociáldemo­krata párt nagy politikai harcainak és sikerei­nek idejével. A választójogi küzdelemben a pártnak még a napilap első esztendejében si­került az első, igaz, hogy rendkívül szerény részlet­eredményt kivívnia, a hírhedt kuriális választójog formájában. Viszont, amire az Arbeit­er­ Zeitung fönnállásának első tízéves fordulójához jutott el, 1905-ben, a párt már megkezdte a döntő ostromot az általános, egyenlő és titkos választójogért, amelyet két­­esztendős — Magyarországon kezdődő , lendü­letes csatában ki is vivott magának. Mindezt Adler Viktor is megérte még, sőt megadatott neki, hogy láthatta a napvilap 25-ik évében a Habsburg-reakció összeomlását! Egyéni érdem, derékség és rátermettség dol­gában az agitáló bizalmi férfiak tömegein és Adler lángoló egyéniségén kívül, természete­­sen, más egyes elvtársakról és az ifjabb vezető generációról is meg kell emlékezni a jubileum alkalmából, így elsősorban Austerlit­z elvtárs­ról, aki a napilapnak elejétől fogva főmunka­társa volt. Adler halála óta pedig a lap érin­tetlen tekintélyű vezetője; Leuthnerről, aki Ausztria egyik legelismertebb publicistája; az ifjabbak közül pedig Renner és Bauer elvtár­sakról, akik a lapnak több mint 15 év óta erős oszlopai. Valóban nem az Arbeiter-Zeitungra vet árnyékot az a körülmény, hogy az az újság, amelynek szerkesztőségi gárdáját ilyen szel­lemi kapacitások alkották, Magyarországból ki volt tiltva már régebben is gyakran, ma pedig már esztendők óta nem juthat be Ma­gyarországba A lap jubiláris számát az Internacionálé elő­harcosainak sorai és munkatársainak és szer­­ vHiiwiiw11 Iiiimin iiiniiiiir — írta Révész Fsihály. — Az idén meglehetősen gazdag volt a kará­csonyi magyar könyvpiac, amelyre a Nép­szava-könyvkereskedés is elküldötte vagy fél­tucatnyi kiadványát; nem hisszük azonban, hogy nagyobb népszerűség fogadta volna és nagyobb népszerűség kísérné akármelyik ki­adó akármelyik könyvét, mint azt a könyvet, amelynek szerzőjét és címét e soraink fölé ír­tuk. Róka Tóni: Farkas Antal írói álneve és Farkas Antal nagyon régi ismerőse a magyar olvasóközönségnek és különösen kedves isme­rőse a magyar proletariátusnak; bizonyára nem túlozunk, ha azt írjuk, hogy a legnépsze­rűbb írók közül való. Húsz esztendő óta je­lennek meg az írásai a Népszavában; a most elmúlt évben volt harminc esztendeje, hogy az első könyve („Költemények") kikerült a sajtó aló. Jó húszkötetnyi könyv ennek a harminc­esztendős irói munkásságnak a termése. Még vidéken hírlapíróskodott, amikor a „Vihar­zúgás és pacsirtadal", a „Március", de legin­kább az „Álmok" (1904) című verskötete már kijelölték a helyét a mi sorainkban. Amikor húsz esztendővel ezelőtt a Népszava napilap lett, Farkas Antalt Szegedről meghívták Buda­pestre és azóta megszakítás nélkül munkája a szocialista írásnak. A mi sorainkba tartozók közül népszerűség, kedveltség, olvasottság dolgában senki,sem vetélkedhetik vele. Öt esz­tendeje már, hogy gazdátlan itt bent az író­asztala, az ellenforradalom felelőtlenül garáz­dálkodó terroristái kiüldözték őt is, mint annyi derék társunkat, a konszolidált, intézményesí­tett ellenforradalom jogászai és bürokratái pe­dig az ő számára sem akarják megnyitni a hazavezető, a munkahelyéhez, az övéihez ve­zető utat, mint olyan sok társunk számára, öt esztendeje már, hogy gazdátlan idebent az író­asztala, de azért a mi lapunk hasábjai eleve­nek Farkas Antal pompásan mulattató prózái­tól, hatalmas erejű, finoman csiszolt verseitől, Bujdosó Péternek sokszor a könnyeken át mo­solygó emigrációs históriától, Róka Tóninak kacagtató falusi történeteitől, hogy apró kar­colatainak, bökverseinek, epigrammáinak tö­megéről most ne is beszéljünk. Az emigráció a keserűségek teljességét jelenti mindenki szá­mára, de százszoros keserűséget jelentett Farkas Antalnak, akinek a lelkétől, a­z egész világától még Budapest is idegen, akinek a falu, a magyar vidék a világa, és Farkas An­tal még most is, még öt esztendő múltán is szinte ontja az eredeti írások tömegét Mik­száth, Tömörkény és Gárdonyi magyar nyel­ven, azon a nyelven, amit a magyarkodók han­gos tábora, amely a magyarság erényeiről fe­cseg és­ a fajta szeretetéről n­egdicsér fráziso­kat, soha nem tud megtanulni. A magyar falu, a tanya levegője adta ezt a magyarságot Farkas Antalnak és a bécselés keserves öt esz­tendeje még árnyalatban sem ronthatott rajta: minden sora a hamisítatlan magyarságot adja. Életének nagyobbik fele a tanyán, a magyar vidéken folyt le. A ma élő magyar írók közül talán egy sem ismeri jobban a magyar falu életét, mint Far­kas Antal. Nem a népieskedő irány alakjai az ő magyarjai, nem népszinmű­figurák, akiknek a mondatai éppen ugy köri­l­teremte­­ttéze­­ttek, akár a sujtásos nihájuk. Szentes, Mezőtúr, a Szeged- és a Makó-vidék magyarjai ezek: nem „faji erényekkel" kirí­vóan ékesített figurák, hanem az életből, a faluból, a tanyáról vett magyarok, mindennapi éte­tükkel, örömükkel-bajukkal, vágyaikkal­jajaikkal, kacagásukkal és humorukkal. Azo­kat a falusi históriákat, amiket a Népszava­könyvkereskedés most összegyűjtötten kiadott, nem írhatta meg más, mint Farkas Antal. Nem elég ezekhez magyarul tudni, m­agyarul­ érezni is kell tudni. Az ellenforradalomnak majdnem­ az egész idejét messzi idegenben töltötte, he nem hiszem, hogy magyar földön volna más tollforgató, aki az ellenforradalmi ostobasá­gok tömegét egypár tollvonással jobban tudná érzékeltetni, mint Farkas Antal. Már volt ilyen gyűjteményes kötete, mint ez a most megjelent „Erger-Berger". A háború borzal­mas négy esztendején keresztül a raffinált esz­közökkel és erőszakos módon dolgozó cenzúra a kritikának minden szavát elnyomta, de nem­csak a nevetségesség él, hanem a nevetséges­ség kifigurázása elnyomásának a kísérlete is. így jelenhettek meg akadálytalanul Farkas Antal háborús följegyzései a háború pusztítá­sainak legvadabb idejében és így jelenhetett, meg (1918) a „Jókedv a siralomházban (a nevető nyomor följegyzései)" című kötet, amely a háborús magyar élet körülményeit sok nagy­képű, oknyomozó, tudós könyvnél jobban ma­gyarázza, a megírásnak azzal a derűjével és kacagtató erejével, amely a Farkas Antal humoros írásaival való megismerkedést felejt­hetetlenné teszi. Az „Erger-Berger" az ellenforradalom Ma­gyarországát mutatja be és örökíti meg a ké- NÉPSZAVA 1925 január 1.

Next