Népszava, 1925. január (53. évfolyam, 1–25. sz.)
1925-01-01 / 1. szám
s magára nézve kötelezőnek a megbeszélések reá eső részét, mert nem respektálja az adott szó szentségét, hanem azért, mert nagyfokú politikai erkölcstelenségnek minősítette a kormány közjogi végeladását és alaposan megzsaroltnak érezte magát. Márpedig a zsarolások ellen a törvény is védelmezi azokat, akiknek kényszerhelyzetét lelkiismeretlenül kiaknázzák. Külön fejezetet érdemel Rassay úr vagdalkozása. Ön árulásról beszél, noha nagyon jól tudja, előnyére tapasztalta, hogy az 1922-iki választások alatt a szociáldemokrata párt a munkásság védelme alá helyezte a demokratikus polgári ellenzék választási küzdelmét és kimondta, hogy azokban a kerületekben, ahol saját jelöltje nincs, a demokratikus polgári ellenzék jelöltjét támogatja. Ez megtörtént Nagykanizsán is, Bassay úr javára. Bassay úr ennek ellenére megbukott és ezt a bukást is a „paktum" terhére könyveli. Nem veszi észre, hogy itt egyszerűen nevetségessé teszi magát azáltal, hogy bukásának okait nem a nyilt szavazásban és a Bethlen—Gömbös-féle választási terrorban keresi. Jellemző reá és érthetetlen metamorfózison átment gondolatmenetére, hogy tűzön-vizen támogatja azt az „arany középutat", amely ma sem hajlandó vállalni a titkos szavazás és a tiszta választások kockázatát — de hátbatámadja azt a harcos csoportot, amely azt tűzte ki célul, hogy nagykanizsai módszer szerint ne lehessen többé Magyarországon meghamisítani a közvéleményt. Az emigrációért is fáj a feje Bassay úrnak. Pedig tanúja lehetett annak a gigászi küzdelemnek, amelyet a szociáldemokrata parlamenti csoport a nemzetgyűlésben végigharcolt az emigráció likvidálása érdekében — Bassay nélkül. Egyébként ezt az ügyet bátran átengedheti nekünk és az emigrációnak, amelynek hozzánk tartozó, a Hamburgban megalakult londoni Internacionálé alapján álló részét sohasem tagadtuk meg és ma is magunkénak valljuk. Sajnáljuk, de befejezésül is azt kell mondanunk a demokrácia ellen összeesküvőknek, hogy másfelé kereskedjenek. A „paktumból" nem lehet tovább élősködni, még kevésbé megélni. A szociáldemokrata párt a demokratikus polgári ellenzékkel együtt tovább fogja folytatni a küzdelmet az ország demokratizálásáért — bármennyire fáj is ez a reakció álliberális különítményeinek! A megszállott területek ügye. A párisi „Journal" értesülése szerint a Németországhoz intézendő jegyzék olyan passzust is tartalmaz, amely a nagyköveti konferencia hajlandóságát nyilvánítja arra, hogy Németországgal tárgyalásba bocsátkozzék a kiürítés dátumáról és valamennyi függő kérdésről. — Kölnből jelentk, hogy a megszállott területre illetékes szakszervezeti bizottság, miit a dolgozó lakosság képviselője, határozatot hozott, amelyben tiltakozik a kölni körzet megszállásának további fentartása ellen. A szakszervezet a megszállás meghosszabbítását újabb szankciónak tekinti, amely csak arra alkalmas, hogy a megszállott vidék lakosságát megfossza a nemzetközi szerződések szentségébe vetett hittől. A szakszervezeti bizottság elvárja, hogy az ügyben érdekelt kormányok nyomban tárgyalásba bocsátkozzanak a fönnálló ellentétek kiküszöbölésének érdekében. (A Népszava bécsi tudósítójától.) A beköszöntött új esztendőnek első napján éppen 30 éve, hogy osztrák testvérpártank lapja, az Arbeiter-Zeitung, naponként megjelenő újsággá alakult át. Egyszerű beszámoló ez az írás, de ebben a szerény keretben is erősen kell viaskodnunk azzal a sok, forró érzéssel, amely ennek a jubileumnak az alkalmából megragad. Az ünnepi üdvözlők sorából bizonyos, hogy az Internazionale egyetlen pártja sem hiányzik majd. Hiszen az Arbeiter-Zeitung nemcsak a••/. osztrák proletárságé, de az egész Internacionálénak egyik legelismertebb szócsöve. Az ünneplőksorában, történeti mulja alapján, éppen a magyar munkásosztály mondhatja legtöbb joggal, hogy az a múlt, amelyet a most elért határkő jelez, sokban az ő saját múltja s hogy az a nagy idő, amit éppen ez a most lezajlott három évtized zár magába, a magyar munkásosztály számám is a valóban nagy időket magába foglaló korszak volt. Ugyancsak a magyar munkásmozgalom az, amelyet a nemzetközi szocializmus közös eszméi kévül, a múltban, az osztrák proletársággal a politikai, az állami közösségnek, tehát sok tekintetben közös célkitűzéseknek erős kötelékei tartották együtt és sokszor közös cselekvésre utaltak. Az ünneplők közül tehát senki nálunk jobban nem méltányolhatja, hogy ebben a történelmi harminc esztendőben milyen nagy volt a jelentősége a jubiláló Arbeiter-Zeitungnak. Senki nálunk illetékesebben meg nem állapíthatja, hogy az Arbeiter-Zeitung ezt a történeti hivatását — mondhatni — rangosan töltötte be. Ugyancsak az osztrák elvtársakkal sokban való közösségünk és közelségünk teszi, hogy a nagy időkről és a nagy eseményekről való gondolataink összevegyülnek a nagyemberre, a valóban hivatott vezetőre, Adler Viktorra, való megemlékezésünkkel. Az Arbeiter-Zeitungnak, a napilapnak megteremtése, épp ugy ennek a férfiunak géniuszát dicséri, mint az osztrák munkásmozgalomnak a lefolyt 30 évben létrejött minden egyéb nevezetes alkotása. A nagy tömegek mozgalmában a döntő szó és a döntő cselekedet ugyan mindig a nagy tömegeké, de Adler Viktornak, az osztrák munkásmozgalom alkotásaiban és történéseiben, a közönségesen elképzelt méreteket messzetúlhaladó, nagy, egyéni szerepét és érdemeit nem lehet, és nem szabad tagadni. Csak mély megilletődéssel, meghatottan és a hála érzésével nézhetők azok a most már történeti dokumentumok, amelyek Adlernek az Arbeiter-Zeitung napilappá való alakítása körül végzett korszakos kezdeményezéseiről szólnak. Ez okmányok között amelyek, mintha csak azért léteznének, hogy minden harcos szociáldemokrata kezében ennek a jubileumnak ünnepi olvasmányai lehessenek, Adler Viktor és Engels Frigyes levelezése is megtalálható. Ezeknek a leveleknek első fő tanulsága --ez tűnik ki Adlernek 1894 július 13-án Engelshez irott leveléből is -, hogy osztrák elvtársaink is, élükön Adlerrel, olyan időben igyekeztek megszerezni a napilap harci eszközét, amikor arra szánták rá magukat, hogy a választójogért vívott sok sikertelen ostromukat mindennek ellenére újra megismétlik. Adler ebben a levelében szó szerint írja Engelenek: „Agyon törjük a fejünket, hogy új agitációs eszközöket találjunk..." S a legjobb eszköz, amit találtak, a szocialista napilap volt! „Nagy a feladat — írja Adler — és csak azért merünk belevágni, mert muszáj!..." S míg elcsodálkozunk az elszántságon és a lelkességen, amely e dokumentum szerint ezt a kiváló embert ennyire jellemzi, hirtelen olyan körülmény ötlik a szemünk elé, ami úgy az akkori viszonyokat, mint magát Adlert, még a fentieknél is jobban jellemzi. Kiderül ugyanis a levél keltéből, hogy Adler a leveleit a börtönből irja. Szóval a harcban szerzett seb még javában vérzik és az, aki kapta, máris — új támadás foglalkoztatja. Engelsnek a szocialista mozgalom másik klasszikus öregének, válaszaiból nemcsak az tűnik ki, hogy mindenben csatlakozik Adler véleményéhez, de kitűnik az is, hogy mily határtalan személyi bizalommal viseltetikAdler iránt. 1894 december 14-iki, Adlerhez intézett levele, ennek különösen megható bizonyítéka. Ebben közli, hogy talált (egy párton kívül álló) konzorcium.,, amely hajlandó volna a napilap alapjára 5000 forinttal hozzájárulni, de fő feltételük, hogy a lap vezetése Adler kezében maradjon és ugyancsak Adler vezesse a tárgyalásokat és állapítsa meg a visszafizetés módozatait... Ez az egy-két adat is mutatja, hogy, mint minden munkáslap kezdeténél, osztrák testvérpártunk lapjának bölcsőjénél is az anyagiakban való szegénység, a politikai reakció és mindenféle viszontagság állotta, s hogy mindezt a proletárlelkesedéssel és áldozatkészséggel kellett leküzdeni. Röviddel a napilap megindítása után, január 23-án Adler már arról referál Engelsnek, hogy február elejére még csak 10.000 példányra számítottak, holott máris elérték hétköznap a 15.000, vasárnap pedig a 22.000-es példányszámot, amely majdnem egész évben elfogy. Ilyen szerény kezdetből küzdötte föl magát az Arbeiter-Zeitung Ausztria legelterjedtebb napilapjává amelynek példányszáma, amint köztudomásu, a 100.000-et már régen fölülmúlta. A lap politikai és kulturális jelentőségének emelkedése egybeesik az osztrák szociáldemokrata párt nagy politikai harcainak és sikereinek idejével. A választójogi küzdelemben a pártnak még a napilap első esztendejében sikerült az első, igaz, hogy rendkívül szerény részleteredményt kivívnia, a hírhedt kuriális választójog formájában. Viszont, amire az Arbeiter Zeitung fönnállásának első tízéves fordulójához jutott el, 1905-ben, a párt már megkezdte a döntő ostromot az általános, egyenlő és titkos választójogért, amelyet kétesztendős — Magyarországon kezdődő , lendületes csatában ki is vivott magának. Mindezt Adler Viktor is megérte még, sőt megadatott neki, hogy láthatta a napvilap 25-ik évében a Habsburg-reakció összeomlását! Egyéni érdem, derékség és rátermettség dolgában az agitáló bizalmi férfiak tömegein és Adler lángoló egyéniségén kívül, természetesen, más egyes elvtársakról és az ifjabb vezető generációról is meg kell emlékezni a jubileum alkalmából, így elsősorban Austerlitz elvtársról, aki a napilapnak elejétől fogva főmunkatársa volt. Adler halála óta pedig a lap érintetlen tekintélyű vezetője; Leuthnerről, aki Ausztria egyik legelismertebb publicistája; az ifjabbak közül pedig Renner és Bauer elvtársakról, akik a lapnak több mint 15 év óta erős oszlopai. Valóban nem az Arbeiter-Zeitungra vet árnyékot az a körülmény, hogy az az újság, amelynek szerkesztőségi gárdáját ilyen szellemi kapacitások alkották, Magyarországból ki volt tiltva már régebben is gyakran, ma pedig már esztendők óta nem juthat be Magyarországba A lap jubiláris számát az Internacionálé előharcosainak sorai és munkatársainak és szer vHiiwiiw11 Iiiimin iiiniiiiir — írta Révész Fsihály. — Az idén meglehetősen gazdag volt a karácsonyi magyar könyvpiac, amelyre a Népszava-könyvkereskedés is elküldötte vagy féltucatnyi kiadványát; nem hisszük azonban, hogy nagyobb népszerűség fogadta volna és nagyobb népszerűség kísérné akármelyik kiadó akármelyik könyvét, mint azt a könyvet, amelynek szerzőjét és címét e soraink fölé írtuk. Róka Tóni: Farkas Antal írói álneve és Farkas Antal nagyon régi ismerőse a magyar olvasóközönségnek és különösen kedves ismerőse a magyar proletariátusnak; bizonyára nem túlozunk, ha azt írjuk, hogy a legnépszerűbb írók közül való. Húsz esztendő óta jelennek meg az írásai a Népszavában; a most elmúlt évben volt harminc esztendeje, hogy az első könyve („Költemények") kikerült a sajtó aló. Jó húszkötetnyi könyv ennek a harmincesztendős irói munkásságnak a termése. Még vidéken hírlapíróskodott, amikor a „Viharzúgás és pacsirtadal", a „Március", de leginkább az „Álmok" (1904) című verskötete már kijelölték a helyét a mi sorainkban. Amikor húsz esztendővel ezelőtt a Népszava napilap lett, Farkas Antalt Szegedről meghívták Budapestre és azóta megszakítás nélkül munkája a szocialista írásnak. A mi sorainkba tartozók közül népszerűség, kedveltség, olvasottság dolgában senki,sem vetélkedhetik vele. Öt esztendeje már, hogy gazdátlan itt bent az íróasztala, az ellenforradalom felelőtlenül garázdálkodó terroristái kiüldözték őt is, mint annyi derék társunkat, a konszolidált, intézményesített ellenforradalom jogászai és bürokratái pedig az ő számára sem akarják megnyitni a hazavezető, a munkahelyéhez, az övéihez vezető utat, mint olyan sok társunk számára, öt esztendeje már, hogy gazdátlan idebent az íróasztala, de azért a mi lapunk hasábjai elevenek Farkas Antal pompásan mulattató prózáitól, hatalmas erejű, finoman csiszolt verseitől, Bujdosó Péternek sokszor a könnyeken át mosolygó emigrációs históriától, Róka Tóninak kacagtató falusi történeteitől, hogy apró karcolatainak, bökverseinek, epigrammáinak tömegéről most ne is beszéljünk. Az emigráció a keserűségek teljességét jelenti mindenki számára, de százszoros keserűséget jelentett Farkas Antalnak, akinek a lelkétől, az egész világától még Budapest is idegen, akinek a falu, a magyar vidék a világa, és Farkas Antal még most is, még öt esztendő múltán is szinte ontja az eredeti írások tömegét Mikszáth, Tömörkény és Gárdonyi magyar nyelven, azon a nyelven, amit a magyarkodók hangos tábora, amely a magyarság erényeiről fecseg és a fajta szeretetéről negdicsér frázisokat, soha nem tud megtanulni. A magyar falu, a tanya levegője adta ezt a magyarságot Farkas Antalnak és a bécselés keserves öt esztendeje még árnyalatban sem ronthatott rajta: minden sora a hamisítatlan magyarságot adja. Életének nagyobbik fele a tanyán, a magyar vidéken folyt le. A ma élő magyar írók közül talán egy sem ismeri jobban a magyar falu életét, mint Farkas Antal. Nem a népieskedő irány alakjai az ő magyarjai, nem népszinműfigurák, akiknek a mondatai éppen ugy körilteremtettézettek, akár a sujtásos nihájuk. Szentes, Mezőtúr, a Szeged- és a Makó-vidék magyarjai ezek: nem „faji erényekkel" kirívóan ékesített figurák, hanem az életből, a faluból, a tanyáról vett magyarok, mindennapi étetükkel, örömükkel-bajukkal, vágyaikkaljajaikkal, kacagásukkal és humorukkal. Azokat a falusi históriákat, amiket a Népszavakönyvkereskedés most összegyűjtötten kiadott, nem írhatta meg más, mint Farkas Antal. Nem elég ezekhez magyarul tudni, magyarul érezni is kell tudni. Az ellenforradalomnak majdnem az egész idejét messzi idegenben töltötte, he nem hiszem, hogy magyar földön volna más tollforgató, aki az ellenforradalmi ostobaságok tömegét egypár tollvonással jobban tudná érzékeltetni, mint Farkas Antal. Már volt ilyen gyűjteményes kötete, mint ez a most megjelent „Erger-Berger". A háború borzalmas négy esztendején keresztül a raffinált eszközökkel és erőszakos módon dolgozó cenzúra a kritikának minden szavát elnyomta, de nemcsak a nevetségesség él, hanem a nevetségesség kifigurázása elnyomásának a kísérlete is. így jelenhettek meg akadálytalanul Farkas Antal háborús följegyzései a háború pusztításainak legvadabb idejében és így jelenhetett, meg (1918) a „Jókedv a siralomházban (a nevető nyomor följegyzései)" című kötet, amely a háborús magyar élet körülményeit sok nagyképű, oknyomozó, tudós könyvnél jobban magyarázza, a megírásnak azzal a derűjével és kacagtató erejével, amely a Farkas Antal humoros írásaival való megismerkedést felejthetetlenné teszi. Az „Erger-Berger" az ellenforradalom Magyarországát mutatja be és örökíti meg a ké- NÉPSZAVA 1925 január 1.