Népszava, 1925. május (53. évfolyam, 98–122. sz.)
1925-05-01 / 98. szám
2 M®iPlF®F§i§t%yikba. A magyar, nemzetgyűlés és a magyar parlamentarizmus súlyos válságával kapcsolatban Rákosi Jenő cikket írt, amelyben természetesen a demokratikus ellenzék passzivitására helyezte a súlypontot. Okfejtésében Rákosi a konzervatív publiciszta szemszögéből nézi és bírálja az eseményeket és a többségi elv tiszteletének alapelvéből kiindulva, helyteleníti a passzivitást. Példa gyanánt Angliát említi, ahol tudniillik a többségi elv elismerése és tisztelete majdnem tökéletesnek mondható. A cikk idevonatkozó része így hangzik: Tudvalevőleg a konzesrovatív párt nagy győzelmet aratott a választáson JulacDonald munkáspárti kormányán s az új kormány pénzügyminisztere tegnap terjesztette a ház elé az új költségvetést A vitát erről nyomban a miniszter beszéde után Snowden, a volt munkáskormány pénzügyminisztere indította meg, aki azon kezdte természetesen ellenzéki beszédét, hogy gratulál Churchillnek a beszédéhez. Utána következett a liberális ellenzék nevében Lloyd George, aki szintén gratulált Churchillnek, aki, szerinte, nehéz feladatát mesteri módon oldotta meg, amivel elbájolta az egész alsóházat és megszilárdította azt a csodálatot, amellyel fényes adományai iránt mindenki viseltetik. Mikor hallottunk mi ellenzéki ajkról ilyen szavakat? El sem képzelhető, mily erkölcsi súlyt ad ez az úri módszer nem annak csak, akit dicsérnek, hanem és főleg az ellenzéknek és komoly kritikájának. Ott nincsen szükség gyanúsításokra, sértegetésekre és pletykák kiteregetésére. És nincsen szükség kölcsönös becsmérlésekre. A kölcsönös tisztelet és megbecsülés úgyszólván aranytál, amelyben az illető a maga szellemét és tudását prezentálja a nemzetnek. Mindenekelőtt helyre kell igazítanunk a közleménynek egyik súlyos, ténybeli tévedését. Snowden, a MacDonald-kormány volt pénzügyminisztere, amidőn Churchill mostani pénzügyminiszter előterjesztéséhez a Munkáspárt nevében hozzászólott, súlyos bírálatot mondott a Baldivin-kormány pénzügyi politikájáról. Kifogásolta ugyanis a hadiköltségek fentartását, illetve azt, hogy a tengerészeti büdzsét egymillió fonttal emelik, kifogásolta továbbá az örökségi és vagyonadó csökkentését és az újonnan bevezetendő vámokat. Általában a Munkáspárt úgy fogja föl az angol pénzügyi politikát, hogy a jövedelemadó tervezett csökkentése kedvezés a gazdagoknak, a szegények rovására. De ettől a vaskos tévedéstől eltekintve sincsen igaza a cikkírónak. Nincsen igaza pedig azért, mert összehasonlításánál nem volt tekintettel a két állam gazdasági és politikai különbözőségére, ugyanígy figyelmenkívül hagyta azt a megmérhetetlen különbséget is, amely a két állam két kormányának és két parlamentjének politikai erkölcsei között mutatkozik — az angolok javára. A magyar kormánytól és a magyar nemzetgyűléstől nem követeli a cikkíró, hogy a politikai erkölcs ugyanolyan magaslatáról intézzék a magyar nép ügyeit, mint ahogyan azt az angol kormány és az angol alsóház teszik, a magyar ellenzéktől azonban, elvárja, sőt megköveteli, hogy az angol ellenzék fegyvereivel és módszereivel küzdjön. A tárgyilagosság ebben az esetben tehát hiányzik a cikkírónál. Ez késztet bennünket arra, hogy bővebben foglalkozzunk a kérdéssel és legalább vázlatosan rámutassunk a magyar és angol viszonyok között tátongó széles és mély szakadékra... Anglia föltétlen alkotmányosan kormányzott ország. Ott nem tréfálnak az alkotmányos jogokkal. A lényeget és a formát egyképen tiszteletben tartják. Ott majdnem hiánytalanul demokratikus választójog alapján, természetesen titkos választójog alapján, aggálytalanul tiszta választásokon választják a képviselőket. Az ilyen módon létrejött többséget, az ilyen többségnek az akaratát azután nemcsak lehet, de kell is respektálni. Ott a kormány — bármelyik pártból kerüljön is ki — jár elől az alkotmányos jogok és intézmények tiszteletében. Ott elképzelni is merész dolog volna például nagyatádi és rétsági módra választani, — ott, ha valakinek eszébe jutna a nyilt szavazást javasolni, nem tömjént, hanem — kényszerzubbonyt kapna. Anglia a teljes értékű polgári szabadságok hazája. Ott — osztálykülönbség nélkül — mindenki szabad, független polgár, szabadon gyakorolhatja az egyesülés, a gyülekezés, a szólás jogát, ott a hatóságok nem gátolják és nem csökkentik, hanem támogatják és védik a közszabadságokat. Ott nem azt veszik rossz néven, ha valaki gyakorolja, vagy gyakorolni akarja a jogát, hanem azt csukják be, aki ezt megakadályozza. Anglia nem a szegénységre rakja a közterhek túlnyomó részét. Ott is szednek közvetett adókat, de az államháztartást nem erre az antiszociális adónemre, hanem a fokozatos jövedelmi adóra, az incom tax ra építették föl. Ott egyetlen napig sem maradhatna helyén egy olyan kormány, amely például fojtogató nyomorúság idején, amikor a munkátlanok és a kiskeresetű emberek még a rendes házbért sem tudják megfizetni, a kincstári lord tartja a zsákot és kincstári házhaszonrészesedést zsebeljen be a kenyörtelen nyomorultaktól. Angliában törődnek a néppel. Vass úr ott nem sokáig boldogulhatna a szociális minisztérium élén — az ő szociális elméletével, még a minisztérium kapujáig sem juthatna el.Ott is dúl a válság, ott is vannak munkanélküliek, de ott az állam gondoskodik arról, hogy a munkanélküliek — törvényes jog alapmagamból meritek erőt csak, bárhogy is kerengjen át már én alattam!... Mert én magam vagyok s ha másnak nem, de Néked, Istened akarok lenni!... örökre! — örök gyöngyöket adok s fényükben élsz, habár örökre fogsz is már pihenni! Ián — hozzájussanak a minimális életszint föltételeihez. Ott kötelező munkanélküliség esetére való biztosítás menti meg a munkanélkülieket az elzülléstől és az éhenhalástól. Ha ott valaki, úgy mint Vass úr, csúfolódni merészelne a nyomorgókkal és a munkanélküliekkel, bizony nem valami „úri" elbánásban volna része. Volna még sok mondanivalónk az egymás mellé állított két állam egyik-másik intézményének különbségéről. De ennyit is elégségesnek tartunk ahhoz, hogy Rákosi Jenő belássa tévedését. Meg aztán nem is akarunk a paragrafusok horgán fönakadni. Még csupán annyit, hogy kísérelje meg a cikkíró az ő nagy tekintélyének latbavetésével: beszélje rá Bethlen barátját, kezdené meg ő (Bethlen) az angol viszonyok utánzását. Ebben a nem remélt esetben mi hajlandók vagyunk akár gratulálni is — és „aranytálban" prezentálni a dolgozó és szenvedő, de ennek ellenére elnyomott magyar nép „szellemét és tudását..." —imiiyitiHHniwi'iiii'iiiii minn inim in min—w Májusi csodára várok. Májusi virágok kinyillottak sorba, Lágy, harmatos szirmok hullanak a porba. Van, akinek sorsa adott rózsaberket, Sokan örülünk, ha egy lepergett szirmot Az utunkba kerget. Május, illatozó, rózsaszínű hajnal, Tele vagy átokkal, vággyal és sóhajjal. Kevesünkre fordul szép napod sugara, Napestig szenvedünk szomorú robotban Szabadulást várva. Gyönyörű káprázat, boldog ember álma, Mért, hogy útjainkat mégis jájszó járja? Mért, hogy örömedből soknak nem jut semmi S aki nem is élt még, mért kell minden órán Álmokat temetni? Szent májusi lángok, teremtő szerelmek, Messze sugárzással világító lelkek, Kikkel verejtékes egy utakon járok: Gyertek! Menjünk mégis harcos szigetekre, Májusi csodára, győzelemre várok! Nagy Teréz. És szólok Hozzád, Májusasszonyom ! Az Uri az én vagyok! Idegen isteneid ne legyenek én előttem!... Hogy két szemem már nem ragyog? fényét kisírtam. S mert sokszor tépelődtem emberez évek előtt: magamba rogyva, busán árván és elátkozatlan STÉP SZAVA Sipos Iván. — írta Palassifty Marcell. — Mária Antoinettenek keresztelték, de az anyja Mariettának hívta. Az anyja nem szerette azt a cifra nevet. Babonás volt. — Azt a másikat is lefejezték — szokta mondogatni — pedig az francia királyné volt és az apja osztrák császár. — Elég sajnos és elítélendő! — jegyezte meg ilyenkor Wolfgang Erich pénztáros úr és nagyot sújtott a légycsapóval a falra. Szerencséje volt a forradalomnak, hogy nem került a légycsapó alá, mert palacsintává lapította volna ezt a gyülevész csürhét, amilyen dühös és lojális volt Wolfgang Erich pénztáros úr. Mária Antoinettet — mondom — Mariettának hívta akkoriban az anyja. Mindez azonban régen volt Az apja sikkasztott, becsukták. A család szétzüllött, a lány szolgálni ment és igy lett Mari. Mari hát szolgált. Finom helyen: — egy művésznőnél. Folyton mosnia kellett. Egészen vörösek és püffedtek voltak a kezei. w^m^mm^mmwBimmsmBF kfj «mim, Hogy ennyi fehérnemű kell a művészethez, azt sohasem hitte volna Mari, ha nem tapasztalja És főként ágyi ruha. Mari csaknem állandóan hideg fölvágottat evett. Ezt hozták többnyire színház utáni vacsorának az urak, akik egy szóra fölnéztek a művésznőhöz és többnyire hajnalban távoztak részegen. A hideg fölvágottból telt ki a Mari ebédje, vacsorája. Valami nagy rend nem volt ebben a háztartásban. Mari állandóan úgy érezte magát, mintha mindig úton lettek volna az idegen, szemtelen emberek országában, akik megfogdosták az előszobában és borszagú, pomádés csókokkal igyekeztek beszennyezni az arcát. A kisasszony sokszor dorgálta, hogy ne legyen olyan vad és olyan ostoba. Itt, az ő házánál megalapíthatja a szerencséjét. Mari ilyenkor tágra nyílt, lenvirágszínű szemével csakugyan ostobán bámult a kisaszszonyra. Nem tudta megérteni, mi jó lehet abból, ha ő tűri a részeg urak tolakodó negédeskedését. A kisasszony jó volt úgy máskülönben. Néha kapott egy-egy ócska ruhát is tőle Mari. Ebben parádézott minden második vasárnapon Mari a Városligetben és az a szép lila kosztüm volt rajta akkor is, amikor András, az ácslegény belegabalyodott. Egyszerű, nyíltarcú legény volt András. Mindjárt a második találkozásnál, amelyre Mari szörnyű szagos-vizesen ment el, a házasságról beszélt. Nem úgy, ahogy a bakák szoktak a Mari társnőivel, nem selymán, nem úgy, hogy rögtön valami valóságos foglalást zsaroljanak ki. Tisztán, elfogódottan és szinte áhítatosan beszélt a házasságról. És a Mari lelkében csodálatos szépen épült föl az otthon tündérvára. 1925 május 1V mmmmmmmmmmmmmmmmmsmmmm. Hárs János — Amerikában. Smith Jeremiás főbiztos úr ezidőszerint Amerikában piheni ki magyarországi fáradalmait, mindazonáltal időt és újabb fáradságot szakított arra, hogy nyilatkozatot tegyen Magyarország gazdasági és pénzügyi helyzetéről. A nyilatkozatnak csak rövid kivonata jutott el hozzánk, ebből is megállapíthatjuk azonban, hogy a főbiztos úr az ő magyarországi működésével, nemkülönben az ország gazdasági és pénzügyi állapotával a legnagyobb mértékben meg van elégedve. A nyilatkozatnak egyik-másik megállapítását nagy csodálkozással olvassuk. Nem tudjuk ugyanis megérteni, hogy egy olyan valaki, akinek módjában van a számok érthető és világos beszédén keresztül megismerni az ország helyzetét, miképen juthatott olyan következtetésekre, amelyek homlokegyenest ellentétben állanak a valóságos helyzettel. A főbiztos úr például azt mondja, hogy Magyarországon „a munkásság helyzete nagyon jó". Ehhez mindjárt hozzáfűzi, hogy sem a Népszövetség, sem a főbiztosság „semmiképen nem iparkodott beleavatkozni a magyar politikába", azt gondoljuk tehát, hogy a főbiztos úr a munkásosztály nagyon jó helyzetét gazdasági vonatkozásokban értette. Az amerikai újság, amelyben a nyilatkozat megjelent, tudomásunk szerint, nagy publicitásnak örvend, a legnagyobb határozottsággal meg kell tehát cáfolnunk a főbiztos megállapítását, nehogy ezer és ezer ember áldozatául essék ennek az érthetetlen és sajnálatos misztifikációnak. A magyar munkásosztály helyzete nemhogy nagyon jó volna, de még csak nem is jó: egyenesen tűrhetetlen, kétségbeejtő, az elviselhetetlenségig rossz. Ha a főbiztos úr nem a buda