Népszava, 1925. május (53. évfolyam, 98–122. sz.)

1925-05-01 / 98. szám

2 M®iPlF®F§­i§­t%­yik­b­a. A magyar, nemzetgyűlés és a magyar par­lamentarizmus súlyos válságával kapcsolat­ban Rákosi Jenő cikket írt, amelyben termé­szetesen a demokratikus ellenzék passzivitá­sára helyezte a súlypontot. Okfejtésében Rá­kosi a konzervatív publiciszta szemszögéből nézi és bírálja az eseményeket és a többségi elv tiszteletének alapelvéből kiindulva, hely­teleníti a passzivitást. Példa gyanánt Angliát említi, ahol tudniillik a többségi elv elisme­rése és tisztelete majdnem tökéletesnek mondható. A cikk idevonatkozó része így hangzik: Tudvalevőleg a konzesrovatív párt nagy győzelmet aratott a választáson JulacDonald munkáspárti kormányán s az új kormány pénzügyminisztere tegnap terjesztette a ház elé az új költségvetést A vitát erről nyom­ban a miniszter beszéde után Snowden, a volt munkáskormány pénzügyminisztere in­dította meg, aki azon kezdte természetesen ellenzéki beszédét, hogy gratulál Ch­urchill­nek a beszédéhez. Utána következett a libe­­rális ellenzék nevében Lloyd George, aki szin­tén gratulált Churchillnek, aki, szerinte, ne­héz feladatát mesteri módon oldotta meg, amivel elbájolta az egész alsóházat és meg­szilárdította azt a csodálatot, amellyel fényes adományai iránt mindenki viseltetik. Mikor hallottunk mi ellenzéki ajkról ilyen szavakat? El sem képzelhető, mily erkölcsi súlyt ad ez az úri módszer nem annak csak, akit dicsérnek, hanem és főleg az ellenzéknek és komoly kritikájának. Ott nincsen szükség gyanúsításokra, sértegetésekre és pletykák kiteregetésére. És nincsen szükség kölcsönös becsmérlésekre. A kölcsönös tisztelet és meg­becsülés úgyszólván aranytál, amelyben­ az illető a maga szellemét és tudását prezentálja a nemzetnek. Mindenekelőtt helyre kell igazítanunk a közleménynek egyik súlyos, ténybeli tévedé­sét. Snowden, a MacDonald-kormány volt pénzügyminisztere, amidőn Churchill­ mos­tani pénzügyminiszter előterjesztéséhez a Munkáspárt nevében hozzászólott, súlyos bí­rálatot mondott a Baldivin-kormány pénz­ügyi politikájáról. Kifogásolta ugyanis a hadiköltségek fentartását, illetve azt, hogy a tengerészeti büdzsét egymillió fonttal eme­lik, kifogásolta továbbá az örökségi és va­gyonadó csökkentését és az újonnan beveze­tendő vámokat. Általában a Munkáspárt úgy fogja föl az angol pénzügyi politikát, hogy a jövedelemadó tervezett csökkentése kedvezés a gazdagoknak, a szegények rová­sára. De ettől a vaskos tévedéstől eltekintve sincsen igaza a cikkírónak. Nincsen igaza pedig azért, mert összehasonlításánál nem volt tekintettel a két állam gazdasági és po­litikai különbözőségére, ugyanígy figyelmen­kívü­l hagyta azt a megmérhetetlen különb­séget is, amely a két állam két kormányának és két parlamentjének politikai erkölcsei között mutatkozik — az angolok javára. A magyar kormánytól és a magyar nemzetgyű­léstől nem követeli a cikkíró, hogy a politi­kai erkölcs ugyanolyan magaslatáról intéz­zék a magyar nép ügyeit, mint ahogyan azt az angol kormány és az angol alsóház teszik, a magyar ellenzéktől azonban, elvárja, sőt megköveteli, hogy az angol ellenzék fegy­vereivel és módszereivel küzdjön. A tárgyilagosság ebben az esetben tehát hiányzik a cikkírónál. Ez késztet bennünket arra, hogy bővebben foglalkozzunk a kér­déssel és legalább vázlatosan rámutassunk a magyar és angol viszonyok között tátongó széles és mély szakadékra... Anglia föltétlen alkotmányosan kormány­zott ország. Ott nem tréfálnak az alkot­mányos jogokkal. A lényeget és a formát egyképen tiszteletben tartják. Ott majdnem hiánytalanul demokratikus választójog alap­ján, természetesen titkos választójog alap­ján, aggálytalanul tiszta választásokon vá­lasztják a képviselőket. Az ilyen módon lét­rejött többséget, az ilyen többségnek az aka­ratát azután nemcsak lehet, de kell is res­pektálni. Ott a kormány — bármelyik párt­ból kerüljön is ki — jár elől az alkotmányos jogok és intézmények tiszteletében. Ott el­képzelni is merész dolog volna például nagy­atádi és rétsági módra választani, — ott, ha valakinek eszébe jutna a nyilt szavazást ja­vasolni, nem tömjént, hanem — kényszer­zubbonyt kapna. Anglia a teljes értékű polgári szabadsá­gok hazája. Ott — osztálykülönbség nélkül — mindenki szabad, független polgár, szabadon gyakorolhatja az egyesülés, a gyülekezés, a szólás jogát, ott a hatóságok nem­ gátolják és nem csökkentik, hanem támogatják és vé­dik a közszabadságokat. Ott nem azt veszik rossz néven, ha valaki gyakorolja, vagy gya­korolni akarja a jogát, hanem azt csukják be, aki ezt megakadályozza. Anglia nem a szegénységre rakja a köz­terhek túlnyomó részét. Ott is szednek köz­vetett adókat, de az államháztartást nem erre az antiszociális adónemre, hanem a fo­kozatos jövedelmi adóra, az incom tax­ ra építették föl. Ott egyetlen napig sem marad­hatna helyén egy olyan kormány, amely például fojtogató nyomorúság idején, amikor a munkátlanok és a kiskeresetű emberek még a rendes házbért sem tudják megfizetni, a kincstári lord tartja a zsákot és kincstári házhaszonrészesedést zsebeljen be a kenyör­telen nyomorultaktól. Angliában törődnek a néppel. Vass úr ott nem sokáig boldogulhatna a szociális mi­nisztérium élén — az ő szociális elméletével, még a minisztérium kapujáig sem juthatna el.Ott is dúl a válság, ott is vannak munka­nélküliek, de ott az állam gondoskodik arról, hogy a munkanélküliek — törvényes jog alap­magamból meritek erőt csak, bárhogy is kerengjen át már én alattam!... Mert én magam vagyok s ha másnak nem, de Néked, Istened akarok lenni!... örökre! — örök gyöngyöket adok s fényükben élsz, habár örökre fogsz is már pihenni! Ián — hozzájussanak a minimális életszint föltételeihez. Ott kötelező munkanélküliség esetére való biztosítás menti meg a munka­nélkülieket az elzülléstől és az éhenhalástól. Ha ott valaki, úgy mint Vass úr, csúfolódni merészelne a nyomorgókkal és a munkanél­küliekkel, bizony nem valami „úri" elbánás­ban volna része. Volna még sok mondanivalónk az egymás mellé állított két állam egyik-másik intéz­ményének különbségéről. De ennyit is elég­ségesnek tartunk ahhoz, hogy Rákosi Jenő belássa tévedését. Meg aztán nem is akarunk a paragrafusok horgán fönakadni. Még csu­pán annyit, hogy kísérelje meg a cikkíró az ő nagy tekintélyének latbavetésével: beszélje rá Bethlen barátját, kezdené meg ő (Bethlen) az angol viszonyok utánzását. Ebben a nem remélt esetben mi hajlan­dók vagyunk akár gratulálni is — és „arany­tálban" prezentálni a dolgozó és szenvedő, de ennek ellenére elnyomott magyar nép „szel­lemét és tudását..." —imiiyitiHHniwi'iiii'iiiii minn inim in min—w Májusi csodára várok. Májusi virágok kinyillottak sorba, Lágy, harmatos szirmok hullanak a porba. Van, akinek sorsa adott rózsaberket, Sokan örülünk, ha egy lepergett szirmot Az utunkba kerget. Május, illatozó, rózsaszínű hajnal, Tele vagy átokkal, vággyal és sóhajjal. Kevesünkre fordul szép napod sugara, Napestig szenvedünk szomorú robotban Szabadulást várva. Gyönyörű káprázat, boldog ember álma, Mért, hogy útjainkat mégis jájszó járja? Mért, hogy örömedből soknak nem jut semmi S aki nem is élt még, mért kell minden órán Álmokat temetni? Szent májusi lángok, teremtő szerelmek, Messze­ sugárzással világító lelkek, Kikkel verejtékes egy­ utakon járok: Gyertek! Menjünk mégis harcos szigetekre, Májusi csodára, győzelemre várok! Nagy Teréz. És szólok Hozzád, Május­asszonyom ! Az Uri az én vagyok! Idegen isteneid ne legyenek én előttem!... Hogy két szemem már nem ragyog? fényét kisírtam. S mert sokszor tépelődtem emberez évek előtt: magamba rogyva, busán árván és elátkozatlan STÉP SZAVA Sipos Iván. — írta Palassifty Marcell. — Mária Antoinetten­ek keresztelték, de az anyja Mariettának hívta. Az anyja nem szerette azt a cifra nevet. Ba­bonás volt. — Azt a másikat is lefejezték — szokta mon­dogatni — pedig az francia királyné volt és az apja osztrák császár. — Elég sajnos és elítélendő! — jegyezte meg ilyenkor Wolfgang Erich pénztáros úr és na­gyot sújtott a légycsapóval a falra. Szerencséje volt a forradalomnak, hogy nem került a légycsapó alá, mert palacsintává lapí­totta volna ezt a gyülevész csürhét, amilyen dühös és lojális volt Wolfgang Erich pénz­táros úr. Mária Antoinettet — mondom — Mariettá­nak hívta akkoriban az anyja. Mindez azonban régen volt Az apja sikkasztott, becsukták. A család szét­züllött, a lány szolgálni ment és igy lett Mari. Mari hát szolgált. Finom helyen: — egy művésznőnél. Folyton mosnia kellett. Egészen vörösek és püffedtek voltak a kezei. w^m^mm^­mmwBimmsmBF kfj «mim, Hogy ennyi fehérnemű kell a művészethez, azt sohasem hitte volna Mari, ha nem tapasztalja És főként ágyi ruha. Mari csaknem állandóan hideg fölvágottat evett. Ezt hozták többnyire színház utáni va­csorának az urak, akik egy szóra fölnéztek a művésznőhöz és többnyire hajnalban távoztak részegen. A hideg fölvágottból telt ki a Mari ebédje, vacsorája. Valami nagy rend nem volt ebben a háztar­tásban. Mari állandóan úgy érezte magát, mintha mindig úton lettek volna az idegen, szemtelen emberek országában, akik m­egfog­dosták az előszobában és borszagú, pomádés csókokkal igyekeztek beszennyezni az arcát. A kisasszony sokszor dorgálta, hogy ne le­gyen olyan vad és olyan ostoba. Itt, az ő házá­nál megalapíthatja a szerencséjét. Mari ilyenkor tágra nyílt, lenvirágszínű sze­mével csakugyan ostobán bámult a kisasz­szonyra. Nem tudta megérteni, mi jó lehet abból, ha ő tűri a részeg urak tolakodó negédeskedését. A kisasszony jó volt úgy máskülönben. Néha kapott egy-egy ócska ruhát is tőle Mari. Ebben parádézott minden második vasár­napon Mari a Városligetben és az a szép lila kosztüm volt rajta akkor is, amikor András, az ácslegény belegabalyodott. Egyszerű, nyíltarcú legény volt András. Mindjárt a második találkozásnál, amelyre Mari szörnyű szagos-vizesen ment el,­­ a há­zasságról beszélt. Nem úgy, ahogy a bakák szoktak a Mari társ­nőivel, nem selymán, nem úgy, hogy rögtön valami valóságos foglalást zsaroljanak ki. Tisztán, elfogódottan és szinte áhítatosan be­szélt a házasságról. És a Mari lelkében csodálatos szépen épült föl az otthon tündérvára. 1925 május 1V mmmmmmmmmmmmmmmmmsmmmm. Hárs János — Amerikában. Smith Jeremiás főbiztos úr ezidőszerint Amerikában piheni ki magyarországi fáradal­mait, mindazonáltal időt és újabb fáradságot szakított arra, hogy nyilatkozatot tegyen Ma­gyarország gazdasági és pénzügyi helyzetéről. A nyilatkozatnak csak rövid kivonata jutott el hozzánk, ebből is megállapíthatjuk azonban, hogy a főbiztos úr az ő magyarországi műkö­désével, nemkülönben az ország gazdasági és pénzügyi állapotával a legnagyobb mértékben meg van elégedve. A nyilatkozatnak egyik-másik megállapítá­­­­sát nagy csodálkozással olvassuk. Nem tudjuk ugyanis megérteni, hogy egy olyan valaki, aki­nek módjában van a számok érthető és vilá­gos­­ beszédén keresztül megismerni az ország helyzetét, miképen juthatott olyan következte­tésekre, amelyek homlokegyenest ellentétben állanak a valóságos helyzettel. A főbiztos úr például azt mondja, hogy Magyarországon „a munkásság helyzete nagyon jó". Ehhez mind­járt hozzáfűzi, hogy sem a Népszövetség, sem a főbiztosság „semmiképen nem iparkodott bele­avatkozni a magyar politikába", azt gondol­juk tehát, hogy a főbiztos úr a munkásosztály nagyon jó helyzetét gazdasági vonatkozásokban értette. Az amerikai újság, amelyben a nyilat­kozat megjelent, tudomásunk szerint, nagy publicitásnak örvend, a legnagyobb határozott­sággal meg kell tehát cáfolnunk a főbiztos megállapítását, nehogy ezer és ezer embe­r ál­dozatául essék ennek az érthetetlen és sajná­latos misztifikációnak. A magyar munkásosztály helyzete nemhogy nagyon jó volna, de még csak nem is jó: egye­nesen tűrhetetlen, kétségbeejtő, az elviselhetet­lenségig rossz. Ha a főbiztos úr nem a buda­

Next