Népszava, 1925. szeptember (53. évfolyam, 195–219. sz.)

1925-09-01 / 195. szám

2 HÉFSZAVA 1925 szeptember 1. gyarság akármelyik része is az ellenségnek. Az a föltételezés pedig, hogy a kormányzó intésére ők a „belső ellenségnek" mehetnek neki, a valósággal kormányzósértésszámba megy. Mert: a társadalmi harcokban a kormányzó nem állhat sem az egyik, sem a másik oldalra. A törvények értelmében ő egész Magyarország kormányzója és nem egyes pártoké. Nagyon jól tudjuk, hogy Zsilinszky Endre, a fajvédő vezér, mit ért „belső ellenség" alatt. Mindig is a szociáldemokratákat tekintették az uralkodó osztályok „a haza belső ellenségének". Erzberger gyilkosainak védelmezője is bizonyára bennünket, szociáldemokratákat ért a „belső ellenség" elnevezése alatt. És mi, valóban, ellenségei is vagyunk annak a politikai rendszernek, amely ezt az országot a halál országává tette, a politikai szolgaság és a gazdasági nyomorúság hazájává. Mi, igenis, valljuk, hogy minden erőnkkel, tudásunkkal és lelkesedésünkkel azt a célt szolgáljuk, hogy ezt a mai Magyarországot boldogabb országgá tegyük, szabadabbá és kulturáltan, gazdaságban nagyobbá. És mindjárt azt is megmondjuk, hogy a fölemelt öklöktől nem félünk, soha nem is féltünk, akkor sem féltünk a fölemelt öklöktől, amikor ezek az öklök ekrazitot szorongattak és gumibotot suhogtattak. Nem félünk a fölemelt öklöktől egyszerűen azon oknál fogva, mert ökleink nekünk is vannak. Zsilinszky Endre, a fajvédő vezér tehát az ölök emlegetésével sem a külső ellenséget nem riasztja meg, sem pedig a „belső ellenséget" meg nem félemlíti. Ez az üres hencegés azonban mégis veszedelmes lehet külpolitikai szempontból éppen úgy, mint belpolitikai tekintetekben. Veszedelmes lehet pedig azért, mert a kormányzó előtt hangzott el és így olyan téves következtetésekre adhat alkalmat, amely az állam szuverenitása szempontjából nem kívánatos. Külpolitikai szempontból azért, mert a külföldön esetleg súlyt tulajdonítanak az ilyenfajta hencegésnek. Belpolitikailag pedig azért károsak az ilyen kijelentések, mert egyes társadalmi osztályokban azt a hitet ébresztheti, hogy az állam hivatalos rendfentartó és közigazgatási szervein kívül vannak nemhivatalos szervek is, amelyek nem a kormány és a nemzetgyűlés felelőssége és ellenőrzése alá tartoznak, hanem — a kormányzó intésére várnak. Ez pedig — ha így volna — a magyar alkotmányossággal ellenkezésben állana és a közrendet, valamint Magyarország belső struktúráját mérhetetlen veszedelmeknek tenné ki. Joggal gondolhatnának ugyanis más pártok és más társadalmi osztályok is arra, hogy olyan sportszervezeteket létesítsenek, amelyeket adandó alkalommal fölhasználhatnának politikai harcokban vagy társadalmi ellentétek eldöntésében. Mi mást jelentene ez, mint végeláthatatlan anarchiát? Csáky honvédelmi miniszter csak nemrégiben jelentette ki, hogy nincsenek titkos szervezetek. Kormánynyilatkozatok tucatszámra hirdették ugyanezt. De mit gondoljon a magyar közvélemény Zsilinszky Endre fajvédő vezérnek a kormányzó előtt elhangzott kinyilatkoztatása után? Az októberben összeülő nemzetgyűlésnek mindenesetre tisztáznia kell ezeket a kérdéseket és világos helyzetet kell teremtenie abban a tekintetben, hogy váryon vannak-e és hány olyan sportegyesület van Magyarországon, amely joggal várhatja a kormányzó egyetlen intését. Ennek a kérdésnek a tisztázása nemcsak az ország nyugalma érdekében kívánatos, hanem a kormányzói tekintély szempontjából is. Tisztázni kell tehát a kérdést minden körülmények között, mert egy pillanatig sem élhetnek az ország polgárai abban a hitben, amelyet a fajvédő vezér beszéde ébresztett föl, egy pillanatig sem tűrhető el, hogy olyan közhit alakuljon ki, mintha a hivatalos Magyarország mögött egy nemhivatalos Magyarország is élne és lélegzette, mintha az állam keretein belül egy másik kormány is kormányozna és készülődne céljai megvalósítására. Az ország népe szeretné azt hinni, hogy lejárt a „huj, huj, hajrák az ólmosbotok és a fölemelt ökrök ideje. Mert nagyon veszedelmes volna, ha akárkik is az ellenkezőjéről akarnák meggyőzni az állam polgárait. A franciák féltik a gyarmataikat. (A Népszava párisi tudósítójától.) Hirtelen, minden átmenet nélkül szakadt a marokkói háború a Painlevé-kormány nyakába. A francia közvélemény ugyan már hozzászokott az ilyen váratlan koloniális kalandokhoz, mert 100 év óta állandó a harc a kolóniák és az anyaország között Herriot kormánya valahogyan megúszta a háborús veszedelmet, kormányzatának viszonylagosan rövid ideje alatt semmiféle ember- és anyagáldozatot nem követeltek a kolóniák és Franciaországban végtelen nagy megnyugvást okozott ez, a ritka tény és mindenki meg volt győződve arról, hogy a baloldali blok uralma alatt semmiféle háború nem fenyegeti a franciák élet- és vagyonbiztonságát és különösen nagy megnyugvást keltett Painlevé kormánya, mert Painlevé nagy pacifista érzelmeit Franciaország határain túl is ismerték. És ime, majdnem minden átmenet nélkül kitört a véres gyarmati háború. Nem lehet letagadni, hogy Abd el Krim nagy erkölcsi, még nagyobb anyagi támogatásban részesült egyes államok részéről és habár az orosz szovjetek vezetői kijelentették, hogy nekik nincs részük a marokkói felkelés felidézésében, egészen bizonyos és tagadhatatlan, hogy a marokkói fronton harcoló riff-kabilok katonai felszerelése, valamint a háborúhoz szükséges pénzügyi támogatása Oroszországból került ki és az elfogott csapatok tisztjei között meglehetősen nagyszámban voltak orosz, angol, német és más nemzetiségű tisztek is. Ez az utóbbi körülmény ugyan önmagában nem sokat jelent, jelentheti azt, hogy egyes nemzetek polgárai közül néhányan, akik katonai nevelésben részesültek, otthon nem találván megfelelő katonai elhelyezkedést, ezt a tudományukat más országokban igyekeznek kenyérre váltani. De hogy orosz, német, angol, olasz fegyvereket, ágyukat és muníciót találtak az elfogott csapatoknál, az már gondolkodásra késztet és nagyon súlyos szimptómára mutat, arra, hogy az európai diplomácia, folytatja titokban apró üzelmeit, hogy az európai államok egymásközötti viszonyában nincs meg az az őszinteség, amelyre pedig föltétlen szükség van, csakúgy, mint az egyének egymás közötti viszonyában, ami viszont azt mutatja, hogy a nagy háború semmiféle lényeges változást nem okozott az európai diplomáciában és a világháború katonái hiábavaló célokért pusztultak el. A francia kamarában elvtársaink többször intéztek kérdést Painlevé miniszterelnök-hadügyminiszterhez és követelték tőle, hogy nyilatkozzék afelől, mi okozta a marokkói konfliktust Painlevé válaszképen állandóan hangsúlyozta, hogy a francia kormány óhajtja a békét, a marokkói háborúnak nincsen semmi imperialista célja és ha Abd el Krim elfogadható békeajánlatot tesz, az esetben azonnal meg lesz a béke. A valóság pedig az, hogy a francia gyarmatpolitika vezetése teljesen a militaristák kezébe ment át, akik Pavilevét „fait accompli" elé állították. Lyautey tábornok, marokkói kormányzó megunta a tétlenséget és a világháborúban szerzett babérjait gyarapítani akarta és egy szép napon bevonult olyan területekre is, amelyeket a nagykövetek tanácsa nem Franciaországnak, hanem a riffkabiloknak ítélt meg és pedig azzal az indokolással, hogy riff-kabilok „veszélyeztethetnék" a francia fönhatóságnak megítélt területeket is. Más kérdés, vájjon a nagykövetek tanácsa helyesen járt-e el és jogosan ítélt-e oda Franciaországnak olyan területeket, amelyeken egy más nép dolgozott. A francia politika vezetői ma ugyanis mindig a nagykövetek tanácsára hivatkoznak. Nagyon jól ismerjük ezeket a tanácsokat és határozatokat Kikből áll ma a nagykövetek tanácsa? Angolország, Franciaország és Amerika három kiküldöttjéből. És ezek az urak nagyon hamar megegyeznek egymással. A francia követ nagyon szívesen tudomásul veszi, hogy Amerika elfoglalja a hawai köztársaság területeit és Anglia érvényesíti jogait Ázsia petroleumdus területein, föltéve, hogy ezek pedig hozzájárulnak ahhoz, hogy Franciaország szabadkezet nyer Marokkóban. Joggal fölvetődik a kérdés: Mire való hát a Népszövetség? Az a Népszövetség, amelyről annyi szépet és jót beszéltek? Joggal vetjük föl a kérdést: Miért nem foglalkozik a Népszövetség Amerika, Anglia és Franciaország hódítópolitikájának legújabb következményeiről? Milyen jogcímen szabad Amerikának beleavatkoznia a hawai köztársaság belügyeibe és beavatkozni úgy, ahogyan ezt Amerika tette? Milyen jogcímen szabad Franciaországnak arra törekedni, hogy saját civilizációját légi kultúrájú és más vallású népre fegyveres erővel rákényszerítse? Jogcím: az talán van és Painlevé nem megy a szomszédba egy jó jogcímért. A marokkói háború azonban nem jogcímeikért folyik. Painlevé nem mondja és nem mondhatta meg az igazságot a kellemetlenül kíváncsiskodó francia szocialista pártnak. Ellenben a kommunista támadások kipattantották az igazságot és ez az igazság fájdalmas és kiábrándító mindenkire, aki Pavilevétől komoly és humánus politikát várt. A kommunisták ugyanis állandóan a békét, a föltétel nélkül való békét hangoztatják. Sőt többet: menjenek ki a franciák Marokkóból. A marokkóiak szempontjából mindenesetre igazuk van. Az orosz szovjetnek érdeke, hogy Franciaországnak bajokat csináljanak a gyarmatokon. Azért támogatja a marokkóiakat pénzzel, tisztekkel és fegyverrel. Hogy az minél jobban sikerüljön, ráparancsol a francia kommunistákra, hogy Franciaországban is zavarokat csináljanak. Ez ugyanis a végcél. De a francia hadsereg nem azért vonult be Marokkónak nem francia fönhatóság alá tartozó területeire, mert a marokkóiaktól féltek, hanem — és ez tűnik ki a Pallervé-kormánynak a kommunista párt ellene intézett támadására leadott válaszától —, mert a francia politikusokat a „félelem" vezeti marokkói vállalkozásukban. Painlevé egyik hivatalos lapja jelenti ki ezt egész nyíltan és őszintén, hogy félő, hogy a reirocsinálás munkájára Marokkóban, ha azt nem Franciaország végzi el, esetleg egy másik hatalom vállalkozik saját kezdeményezéséből. „Mert vannak ilyen hatalmak Európában — jelzi a hivatalos körökhöz közel álló lap —, vannak bizony, ott van mindenekelőtt Németország — mondja nagy naivan —, amelynek ezer érdekei fűződnek elveszett gyarmataihoz, ott van Angolország is, amely szívesen vállalkozik a rendcsinálás nagy és a kapitalisták érdekeit szolgáló munkájára, de ott van Mussolini Olaszországa, amelynek már régen fáj a foga Marokkó termékeny területeire és ott van Spanyolország is, amelynek amúgy is számlája van Marokkóban! A Painlevé-kormánynak ez a minden jelszótól megtisztított őszinte vallomása megmutatja azokat az okokat, amelyek a marokkói kalandot fölidézték. A félelem volt az ok, hogy Franciaország helyett esetleg egy másik állam vállalkozik arra, hogy leigázza és elrabolja Marokkó eddig el nem foglalt területeit Ebből kiviláglik, hogy a marokkói kaland tisztán imperialista célokat szolgál. A félelem politikája világot vet mindazokra az államférfiakra, aki ma, a XX. század első negyedében hivatva vannak arra, hogy államokat és népeket vezessenek. Eiben lehet tehát bízni, ha szövetséges államok — kötött szerződések mellett — nem bíznak egymás őszinteségében. Franciaország fél Amerikától és fél Angolországtól is, amelyek pedig szövetségesei, de megbízhatatlanok, ha Franciaország koloniális érdekeiről van szó. Úgy vesszük észre, hogy a Népszövetséget éppen azok az államok nem respektálják, amelyek a megteremtéseihez leginkább ragaszkodtak és mzért lehet az, hogy Amerika büntetlenül igázhatja le a hawai köztársaságot, Angolország büntetlenül India népét és Franciaország megkérdezés nélkül vonulhat be „civilizáló" hadseregével a riff-kabilok területére. Kapuvári W. Béla. Benikrí m miniszterelnök a jövő főévein átveszi iilva£a?át. Különböző hírek kerültek forgalomba a miniszterelnök távozását illetően. Szabadságának hosszú terminusából arra véltek következtetni, hogy a miniszterelnök visszavonul. Ezeket a híreket most halomra dönti az a tény, hogy szeptember 10-én a miniszterelnök Budapestre érkezik és átveszi hivatalát. A genfi konferencián — amint már megírtuk — a miniszterellök nem vesz részt A kormány rekonstrukciójáról szóló híreket vasárnap ismét erősen cáfolták az úgynevezett illetékes nyilatkozatok. Annyi azonban bizonyos, hogy a külügyminiszteri tárca rövidesen betöltésre kerül. Beavatottak az új külügyminiszter személyét legsűrűbben gróf Teleki Pálban jelölik meg. Jugoszlávia fél a döntőbíróságtól. Belgrádi közlés szerint Bendis görög külügyminiszter Genfbe utazik, ahol kedvező talajt szándékozik előkészíteni a görög kormány ama javaslata számára, hogy a Balkán-államok között döntőbíráskodást létesítsenek. A belgrádi kormány — amint az „Avala" értesül —, azon a véleményen van, hogy a döntőbíráskodás javaslatát még nem tanulmányozták eléggé, ezért abban az esetben, ha ezt a javaslatot elébe terjesztik, válaszát az ország érdekeihez fogja szabni. A szerb közvélemény nem fogadná szívesen, ha Ilepdis a kiírhatalmak közvetítésével bizonyos nyomást próbálna gyakorolni javaslatának elfogadása érdekében a belgrádi kormányra. A jogi szakértők megkezdik a tanácskozást, Londonban hétfőn megkezdődött a szakértői értekezlete. A Reuter-ügynökség jelentése szerint a szakértők egyelőre nem hivatalos konferencián kicserélik eszméiket a létesítendő biztonsági paktum formájáról. Döntést nem hoznak, mert munkájuk tulajdonképpen csak előkészítése annak a konferenciának, amelyen a külügyminiszterek vesznek majd részt, a német külügyminiszter bevonásával.