Népszava, 1926. június (54. évfolyam, 121–144. sz.)

1926-06-01 / 121. szám

8 * NÉPSZAVA 1926 junius 1. t polgárháborúval volt kénytelen megfizetni a köztársasági elnöknek ezt a gyöngeségét. Wojciechowszki levonta a vesztett polgár­háború tanulságait, lemondott a köztársaság elnökségéről és átadta a hatalmat a forradalom győztes vezérének, Pilsudszkinak. Pilsudszki azonban nem akart diktátor lenni, nem vette át a hatalmat, mert az érvényben levő lengyel alkotmány szerint a köztársaság elnöki széké­nek megüresedése esetén az államfői méltóság az új államfő megválasztásáig a lengyel kép­viselőház, a szejm elnökét illeti meg. így ke­rült az ügyek élére Rataj, aki a Vitos-kormány fölmentése után új kormányt nevezett ki, mely­nek hadügyminisztere természetesen Pilsudszki lett. Az u­i kormány megalakulásával tulaj­­donképen befejezettnek lehetett volna tekin­teni a forradalmat, de a lengyel reakció még nem adott ki minden fegyvert a kezéből, Po­senben, a lengyel oligarchia fészkében még sok ezer katona állott fegyverben, készen arra, hogy Varsó ellen vonuljon és új polgárháború rémségeit idézze föl. Pilsudszki államférfiúi tapintatára vall, hogy a lengyel reakció vezéreit diplomatikus tár­gyalások után jobb belátásra bírta és meg­győzte őket arról, hogy neki esze ágában sincs a fegyver jogán kierőszakolni a köztársaság elnöki méltóságát. Kétségtelen, hogy ez a sima elintézés csak a lengyel szociáldemokrácia ma­gatartása által vált lehetségessé. A lengyel munkásság impozáns egyöntetűséggel állott Pilsudszki mellett és a reakció tisztában volt vele, hogy a lengyel munkástömegek nem en­gednék legázolni Pisudszkit akkor sem, ha a hadsereg többsége a reakció oldalára pártolna. A lengyel alkotmány előírja, hogy a meg­üresedett államfői széket egy hónap alatt be kell tölteni. A lelkek bizonyos fokú megnyug­vását mutatja az a körülmény, hogy az elnök­választó nemzetgyűlés összehívásával ezt a hónapot sem kellett kivárni és május 31-ére össze lehetett hívni a lengyel parlament két házának együttes ülését, hogy új elnököt vá­laszthasson a lengyel köztársaság élére. 444 képviselőből áll a lengyel alsóház és 111 szená­tor ül a lengyel felsőházban és így a nemzet­gyűlés 555 tagból ál. 278 szavazatnak kellett tehát egy elnökjelöltre esni ahhoz, hogy az el­nökválasztás első menete mindjárt pozitív ered­ménnyel végződjék. Elnökjelöltben valóban nem volt hiány. A reakciós jobboldal eleinte újból Wojciechovszkit akarta jelölni, aki azon­ban nem volt hajlandó kötélnek állni. Neki elég volt egy elnökségből és egy forradalom­ból. A jobboldal ezután a szenátus elnökéhez, Trampczynszkihoz fordult, aki szívesen vál­lalta volna az elnökséget, hiszen egyszer már pályázott rá, de az ő jelöltée is kilátástalan lett volna. Bobrzynszkit, Galicia régi helytartóját is szívesen elfogadta volna a jobboldal köztár­sasági elnöknek, de a szociáldemokraták és a kisebbségek hallani sem akartak erről a gőgös főúrról. Még Katajt, az alsóház elnökét is szí­vesebben látta volna a jobboldal az elnöki székben, mint Pilsudszkit, mert abban bíztak, hogy Kataj nem lesz olyan erőskezű ember, mint a tábornagy, nincs olyan népszerűsége sem a hadseregben, mint Pilsudszkinak és így azt remélték, hogy Rataj alatt folytathatják az eddigi jobboldali játékot. Rataj azonban nem pályázott az elnöki méltóságra és így vég­eredményben Pilsudszki és Brinszki kerül­tek egymással szembe a választási küzdelem­ben. A lengyel parlamenti pártok erőviszonyainak jellemzésére szolgáljanak a következő adatok: A három csoportból álló jobboldalon 165 kép­viselő ül a szejmben. Vitos parasztpártja 65 tagot számlál. A bukott miniszterelnök azt szerette magáról hirdetni, hogy az ő politikája mércékért politika,­a középen áll és arra van hivatva, hogy a jobb- és baloldal között közve­títsen. Ez a beállítás azonban nem felelt meg a valóságnak, mert Vitos nem a parasztságnak, a föld szegény népének érdekeit képviselte, ha­nem a gazdag parasztok szekerét tolta és tulaj­donképen ő is pártjával együtt a jobboldalhoz tartozott. A nemzeti munkáspártnak 18 tagja van. Ez a párt a forradalom napjai alatt ellen­ségesen állt szemben Pilsudszkival, de a forra­dalom győzelme után, a nemzeti katasztrófa elkerülése céljából — na meg a későbbi kor­mányban való esetleges résztvétel érdekében —, közeledni igyekezett a tábornagyhoz. A szociál­demokrata párt 41 tagj­al, 11 radikális paraszt­párt 65 tagja és a kisebbségi pártok 70 tagja föltétlenül Pilsudszki oldalán állott. A szená­tusban körülbelül ugyanígy oszlottak meg az erőviszonyok. A beérkezett hírek szerint Pilsudszki 292 sza­vazatot kapott, bizonyos tehát, hogy a jobb­oldal néhány tagja is ráadta szavazatát. Mindenesetre Pilsudszki több szavazatot ka­pott, mint amennyi az abszolút szótöbbséghez szükséges és minthogy a választás törvényes­sé­gét a jobboldal is elismeri, Pilsudszki tábor­nagy a lengyel köztársaság véglegesen meg­választott elnökének tekinthető. Pilsudszki azonban a megválasztást nem fogadta el, a szejmnek újra kell választania. Minden jel arra mutat, hogy Pilsudszki az elnöki méltóságot azért nem fogadja el, mert a szejm többsége nem hajlandó megadni ré­szére azt a hatáskört, amelyre föltétlenül szük­sége van a köztársaság elnökének, ha Lengyel­országot ki akarja vezetni a mai anarchisz­tikus helyzet­ből. A lengyel állam rekonstruk­ciós munkája ugyanis még távolról sem lenne befejezve azzal, ha Pilsudszki elfogadná a ré­szére fölajánlott és választás útján biztosított elnökséget. A lengyel nép tisztában van azzal, hogy a parlament a mai összetételében munka­képtelen. A mai lengyel parlament nem hű ki­fejezője a lengyel nép hangulatának, mert ez a hangulat az utóbbi évek szomorú eseményei­nek hatása alatt lényegesen balra tolódott. Az új elnökre tehát elsősorban az a feladat vár, hogy a parlamentet föloszlassa és új válasz­tásokat rendeljen el, vagyis lehetővé tegye egy olyan parlament összeülését, amely nem a reakció partikularisztikus érdekeit, ha­nem a lengyel nép egyetemes céljait szolgálja. A jelenlegi­ lengyel alkotmány azonban a köztársaság elnökének nem adja meg a föl­tétlen jogot a parlament föloszlatására. Ha tehát Pilsudszki elfogadná az elnökséget, anél­kül, hogy hatalmat kapjon egy munkaképes parlament összehívására, a győztes forra­dalom eredményei megsemmisülnének, mert Pilsudszki az elnöki székben rabja lenne az eddigi lengyel alkotmánynak, tehát rabja lenne a szejm reakciós többségének. Az eddigi jelentésekből az tűnik ki, hogy a szejm, illetve a nemzetgyűlés nem hajlandó az elnök jogkörét megfelelően kibővíteni. Most látjuk csak a lengyel reakció álnokságát. A parla­menti pártok erőviszonyainak fenti ismerteté­séből és a Pilsudszkira leadott szavazatok számából megállapíthatjuk, hogy Pilsud­szkira a jobboldali képviselők közül is többen szavaztak. Kétségtelen tehát, hogy a jobboldal egy része célszerűbbnek ta­lálta, hogy a győztes forradalom vezérét rá­ültetik az elnöki székre, fölesketik az alkot­mányra, arra az anarchisztikus alkotmányra, amely lehetővé teszi, hogy egy reakciós par­lamenti többség az ország valódi többségének akarata ellenére és érdekeivel dacolva akkor is megmaradjon a hatalmon, ha a parlament, amelyen keresztül a népet kizsákmányolja, munkaképtelen. Érthető, ha Pilsudszki nem akart belemenni ebbe a játékba és inkább visszautasította az elnökséget. Hogy mi fog történni Lengyelországgal az így előállott új helyzetben, azt nehéz lenne megjósolni. Lehet, hogy az újból összeülő nem­zetgyűlés más elnököt fog választani, olyan el­nököt, aki a Pilsudszki által és vele együtt az ország túlnyomó többsége által szükségesnek tartott felhatalmazások nélkül­­ is hajlandó vállalni egy bábelnök szerepét. Ebben az eset­ben Lengyelország tovább sodródik az anar­chia felé, tovább csúszik a gazdasági leromlás és politikai széthullás útján és kiszámíthatatla­nok azok a következmények, amelyeket a len­gyel anarchia a háború utáni Európára hozhat. Az is lehetséges, hogy a nemzetgyűlés jobb be­látásra ébred és megadja Pilsudszkinak az ál­tala kért felhatalmazásokat és ezzel kikü­szöböli azt az akadályt, amely a tábornagyot meg­gátolta az elnöki méltóság elfogadásában. Kompromisszumos megoldás gyanánt nem lát­szik lehetetlennek az a gondolat, hogy a nem­zetgyűlés nem módosítja ugyan az alkotmányt, nem adja meg az elnök részére a parlament föloszlatásának föltétlen jogát, hanem önma­gát jelenti ki föloszlottnak és ezzel lehetővé teszi a lengyel nép akaratának újbóli megnyil­vánulását, egy új parlament választását. A lengyel szociáldemokraták azt óhajtanék, hog­y Pilsudszki menjen végig a forradalom útján és ha már fegyveres kézzel nyitott utat magának Varsóba, h­a fegyverrel kergette el helyéről a reakciós Vitos-kormányt, ne riad­jon vissza attól sem, hogy fegyverrel kergesse szét az élni nem tudó, meghalni nem akaró par­­lamentet. Nem diktatúrát akarnak a szociál­demokratáik, hiszen ők maguk is azt kívánják, hogy a parl­ament föloszlatá­sa után nyomban új képviselőket válasszon a ,­ és a munkások és parasztok ideiglenes kormányát csak arra az átmeneti időre akarják életbe hívni, amíg az új parlament ös­sze nem ül és az új nemzetgyű­lés meg nem választja a lengyel köztársaság új elnökét, aki azután ki fogja nevezni az új kormányt. Lélektani szempontból érthető, ha Pilsudszki nem vállalkozik erre a formai al­kotmánysértésre és inkább sorsára bízza az im­bolygó lengyel hajót. Vasárnapi összefoglaló cikkünkben megírtuk, lehet, hogy Pilsudszki nagyon meg fogja bánni ezt az alkotmánytiszteletet, de az állam­férfiak elhatározását determináló lelkierők ugyanolyan adottságok, mint a történelmet irányító egyéb mozzanatok. Lehet, hogy a len­gyel nemzetgyűlésnek megjön az esze, bár az eddigiek után ez korántsem látszik bizonyos­­­nak. E pillanatban Pilsudszkinak még kezében van a hatalom, a hadsereg még neki fogad szót, e pillanatban még mindent tehet Lengyel­országgal és Lengyelországért. Ha a lengyel nemzetgyűlésben nem kerekedik fölül a jobb belátás és Pilsudszki továbbra is ragaszkodik legutóbb kinyilatkoztatott álláspontjához, akkor lehet, hogy nem jut egyik elődje sorsára, lehet, hogy megmenti a saját életét, lehet, hogy meg­menti a lengyel alkotmányt, de úgy látszik, hogy veszni hagyja Lengyelországot. Tovább folyik az amerikázás a „Világ"4 ügyében. A nemzetgyűlés baloldali folyosóján ma is nagy m­él­ta­tl­a­nko­d­ással beszéltek arról a vá­ratlan és különös válaszról, amelyet szombaton adott Vass József helyettes miniszterelnök a „Világ" ügyében nála járt újságíróküldöttség­nek. Sőt el kell ismerni: akármilyen kritikát­lan helyesléssel szokta fogadni az egységes párt Bethlen István állásfoglalását, ezúttal még a jobboldali folyosón is akadtak sokan, akik többé-kevésbé éles megjegyzéseket kockáztattak meg a miniszterelnöknek a „Világ" ügyében ta­núsított magatartásával szemben. Akármilyen súlyos helyzetbe sodorta a „Világ"-ot a betiltás öt hete, június elsejével nem mondott föl egyetlen munkatársának és a kiadóhivatal egyetlen alkalmazottjának sem, bízva abban, hogy mégis sikerül elérni a lap újabb megjelenését. A „Világ" munkatársai és alkalmazottai azonban június 1-én csak félhavi fizetésüket­­ kapják meg a betiltás pénzügyi következményei folytán és ezek annál súlyo­sabbak, mivel a posta a kereskedelmi minisz­ter rendeletéhez képest változatlanul meg­tagadja a pénzküldemények továbbítását a „Világ" címére, nyíltan föltárva a célt: a „Világ" kiéheztetését és a lapvállalat anyagi összeomlásának fölidézését. Úgy látszik, a kor­mány köreiben nem kelt föl lelkiismereti ag­godalmakat az a körülmény, hogy a kiéh­ez­tetési politika sikere 400—500 embert tenne kenyörtelenné. Az Újságírók Egyesülete vasárnap tartott közgyűlésén kimondotta azt, hogy az újonnan választott elnökség legfőbb, legfontosabb, leg­sürgősebb feladata gyanánt tekinti, a „Világ” újabb megjelenésének biztosítását és egyben a „Világ" mellett történt állásfoglalásáról egy Genfbe küldött sürgönnyel értesítette a mi­niszterelnököt. Rákosi Jenő és a Vass helyet­tes miniszterelnöknél járt küldöttség többi tagja szintén Genfbe fordult táviratilag, a ,,Világ" engedélyezését sürgetve. Most az a kérdés, várjon vállalja-e Bethlen azt a fele­lősséget, amely azzal járna, ha Genfben és a Népszövetséget színe előtt utasítaná vissza a­ sürgetéseket, akkor, amikor a Népszövetség tagjainak talán mégis más fogalmaik vannak a sajtószabadság kérdéséről, mint a magyar miniszterelnöknek. Ez csak tem­tészetes... A nemzetgyűlés összeférhetetlenségi ítélő­bizottságának tagjai hétfőn a nemzetgyűlés ülésén történt­ kisorsolás után báró Podma­niczky Endre korelnöklete alatt összeülte­k és elnökké Kenéz Bélát, jegyzővé pedig Meskó Zoltánt választották meg. Ezután Oberhammer Antal, az összeférhetetlenségi állandó bizott­ság előadója ismertette a Pakots József által Hal­er István keresztény -­szociális nemzet­gyűlési­­képiselő ellen tett összeférhetetlenségi bajelontást és az állandó bizottság által meg­állapított tényállást. A­­bejelentés az össze­fér­hetetle­nségi törvény három szakaszára hi­vatkozik, a 11-ikre, a 13. szakasz i) pontjára és az 5. szakasz 3. pontjára. Az elnök ennek meg­felelően tette föl a bizottságnak a kérdéseket. A szavazás során a bizottság az ö­s­szeférhetet­lenséget nem állapította meg. A szavazatok aránya a következő: 11:1, 8:4 és 7:5. ÍWWWUVWMWVWWWWUWWWWUU, (WWUWVUWWUWIÍ^WÍWUV Az osztrák kormány megtagadta a köztiszt­viselők fizetésrendezését. Ee "­t­ől jelentik Dr. Vaniek kancellár hétfőn közölte a köztisztvi­selők m­egbízottaival a kormánynak a tisztvise­lők követelésére a minisztertanács határozata alapján adott választ. A kormány arra az ál­láspontra helyezkedik, hogy sem az ország gazdasági helyzete, sem a legutóbbi hónapok átalakulása nem igazolja a köztisztviselői illetmények gyökeres rendezését. De a kor­mány nincs is abban a helyzetben, hogy a té­len végrehajtott segélyakciót most­­megismé­telje. Ez csak úgy volna lehetséges, ha túllép­nék a Népszövetséggel megállapított kiadások keretét, ami pedig szerződésszegést jelentene és megingatná az Ausztriába vetett bizalmat.

Next