Népszava, 1926. június (54. évfolyam, 121–144. sz.)
1926-06-01 / 121. szám
8 * NÉPSZAVA 1926 junius 1. t polgárháborúval volt kénytelen megfizetni a köztársasági elnöknek ezt a gyöngeségét. Wojciechowszki levonta a vesztett polgárháború tanulságait, lemondott a köztársaság elnökségéről és átadta a hatalmat a forradalom győztes vezérének, Pilsudszkinak. Pilsudszki azonban nem akart diktátor lenni, nem vette át a hatalmat, mert az érvényben levő lengyel alkotmány szerint a köztársaság elnöki székének megüresedése esetén az államfői méltóság az új államfő megválasztásáig a lengyel képviselőház, a szejm elnökét illeti meg. így került az ügyek élére Rataj, aki a Vitos-kormány fölmentése után új kormányt nevezett ki, melynek hadügyminisztere természetesen Pilsudszki lett. Az ui kormány megalakulásával tulajdonképen befejezettnek lehetett volna tekinteni a forradalmat, de a lengyel reakció még nem adott ki minden fegyvert a kezéből, Posenben, a lengyel oligarchia fészkében még sok ezer katona állott fegyverben, készen arra, hogy Varsó ellen vonuljon és új polgárháború rémségeit idézze föl. Pilsudszki államférfiúi tapintatára vall, hogy a lengyel reakció vezéreit diplomatikus tárgyalások után jobb belátásra bírta és meggyőzte őket arról, hogy neki esze ágában sincs a fegyver jogán kierőszakolni a köztársaság elnöki méltóságát. Kétségtelen, hogy ez a sima elintézés csak a lengyel szociáldemokrácia magatartása által vált lehetségessé. A lengyel munkásság impozáns egyöntetűséggel állott Pilsudszki mellett és a reakció tisztában volt vele, hogy a lengyel munkástömegek nem engednék legázolni Pisudszkit akkor sem, ha a hadsereg többsége a reakció oldalára pártolna. A lengyel alkotmány előírja, hogy a megüresedett államfői széket egy hónap alatt be kell tölteni. A lelkek bizonyos fokú megnyugvását mutatja az a körülmény, hogy az elnökválasztó nemzetgyűlés összehívásával ezt a hónapot sem kellett kivárni és május 31-ére össze lehetett hívni a lengyel parlament két házának együttes ülését, hogy új elnököt választhasson a lengyel köztársaság élére. 444 képviselőből áll a lengyel alsóház és 111 szenátor ül a lengyel felsőházban és így a nemzetgyűlés 555 tagból ál. 278 szavazatnak kellett tehát egy elnökjelöltre esni ahhoz, hogy az elnökválasztás első menete mindjárt pozitív eredménnyel végződjék. Elnökjelöltben valóban nem volt hiány. A reakciós jobboldal eleinte újból Wojciechovszkit akarta jelölni, aki azonban nem volt hajlandó kötélnek állni. Neki elég volt egy elnökségből és egy forradalomból. A jobboldal ezután a szenátus elnökéhez, Trampczynszkihoz fordult, aki szívesen vállalta volna az elnökséget, hiszen egyszer már pályázott rá, de az ő jelöltée is kilátástalan lett volna. Bobrzynszkit, Galicia régi helytartóját is szívesen elfogadta volna a jobboldal köztársasági elnöknek, de a szociáldemokraták és a kisebbségek hallani sem akartak erről a gőgös főúrról. Még Katajt, az alsóház elnökét is szívesebben látta volna a jobboldal az elnöki székben, mint Pilsudszkit, mert abban bíztak, hogy Kataj nem lesz olyan erőskezű ember, mint a tábornagy, nincs olyan népszerűsége sem a hadseregben, mint Pilsudszkinak és így azt remélték, hogy Rataj alatt folytathatják az eddigi jobboldali játékot. Rataj azonban nem pályázott az elnöki méltóságra és így végeredményben Pilsudszki és Brinszki kerültek egymással szembe a választási küzdelemben. A lengyel parlamenti pártok erőviszonyainak jellemzésére szolgáljanak a következő adatok: A három csoportból álló jobboldalon 165 képviselő ül a szejmben. Vitos parasztpártja 65 tagot számlál. A bukott miniszterelnök azt szerette magáról hirdetni, hogy az ő politikája mércékért politika,a középen áll és arra van hivatva, hogy a jobb- és baloldal között közvetítsen. Ez a beállítás azonban nem felelt meg a valóságnak, mert Vitos nem a parasztságnak, a föld szegény népének érdekeit képviselte, hanem a gazdag parasztok szekerét tolta és tulajdonképen ő is pártjával együtt a jobboldalhoz tartozott. A nemzeti munkáspártnak 18 tagja van. Ez a párt a forradalom napjai alatt ellenségesen állt szemben Pilsudszkival, de a forradalom győzelme után, a nemzeti katasztrófa elkerülése céljából — na meg a későbbi kormányban való esetleges résztvétel érdekében —, közeledni igyekezett a tábornagyhoz. A szociáldemokrata párt 41 tagjal, 11 radikális parasztpárt 65 tagja és a kisebbségi pártok 70 tagja föltétlenül Pilsudszki oldalán állott. A szenátusban körülbelül ugyanígy oszlottak meg az erőviszonyok. A beérkezett hírek szerint Pilsudszki 292 szavazatot kapott, bizonyos tehát, hogy a jobboldal néhány tagja is ráadta szavazatát. Mindenesetre Pilsudszki több szavazatot kapott, mint amennyi az abszolút szótöbbséghez szükséges és minthogy a választás törvényességét a jobboldal is elismeri, Pilsudszki tábornagy a lengyel köztársaság véglegesen megválasztott elnökének tekinthető. Pilsudszki azonban a megválasztást nem fogadta el, a szejmnek újra kell választania. Minden jel arra mutat, hogy Pilsudszki az elnöki méltóságot azért nem fogadja el, mert a szejm többsége nem hajlandó megadni részére azt a hatáskört, amelyre föltétlenül szüksége van a köztársaság elnökének, ha Lengyelországot ki akarja vezetni a mai anarchisztikus helyzetből. A lengyel állam rekonstrukciós munkája ugyanis még távolról sem lenne befejezve azzal, ha Pilsudszki elfogadná a részére fölajánlott és választás útján biztosított elnökséget. A lengyel nép tisztában van azzal, hogy a parlament a mai összetételében munkaképtelen. A mai lengyel parlament nem hű kifejezője a lengyel nép hangulatának, mert ez a hangulat az utóbbi évek szomorú eseményeinek hatása alatt lényegesen balra tolódott. Az új elnökre tehát elsősorban az a feladat vár, hogy a parlamentet föloszlassa és új választásokat rendeljen el, vagyis lehetővé tegye egy olyan parlament összeülését, amely nem a reakció partikularisztikus érdekeit, hanem a lengyel nép egyetemes céljait szolgálja. A jelenlegi lengyel alkotmány azonban a köztársaság elnökének nem adja meg a föltétlen jogot a parlament föloszlatására. Ha tehát Pilsudszki elfogadná az elnökséget, anélkül, hogy hatalmat kapjon egy munkaképes parlament összehívására, a győztes forradalom eredményei megsemmisülnének, mert Pilsudszki az elnöki székben rabja lenne az eddigi lengyel alkotmánynak, tehát rabja lenne a szejm reakciós többségének. Az eddigi jelentésekből az tűnik ki, hogy a szejm, illetve a nemzetgyűlés nem hajlandó az elnök jogkörét megfelelően kibővíteni. Most látjuk csak a lengyel reakció álnokságát. A parlamenti pártok erőviszonyainak fenti ismertetéséből és a Pilsudszkira leadott szavazatok számából megállapíthatjuk, hogy Pilsudszkira a jobboldali képviselők közül is többen szavaztak. Kétségtelen tehát, hogy a jobboldal egy része célszerűbbnek találta, hogy a győztes forradalom vezérét ráültetik az elnöki székre, fölesketik az alkotmányra, arra az anarchisztikus alkotmányra, amely lehetővé teszi, hogy egy reakciós parlamenti többség az ország valódi többségének akarata ellenére és érdekeivel dacolva akkor is megmaradjon a hatalmon, ha a parlament, amelyen keresztül a népet kizsákmányolja, munkaképtelen. Érthető, ha Pilsudszki nem akart belemenni ebbe a játékba és inkább visszautasította az elnökséget. Hogy mi fog történni Lengyelországgal az így előállott új helyzetben, azt nehéz lenne megjósolni. Lehet, hogy az újból összeülő nemzetgyűlés más elnököt fog választani, olyan elnököt, aki a Pilsudszki által és vele együtt az ország túlnyomó többsége által szükségesnek tartott felhatalmazások nélkül is hajlandó vállalni egy bábelnök szerepét. Ebben az esetben Lengyelország tovább sodródik az anarchia felé, tovább csúszik a gazdasági leromlás és politikai széthullás útján és kiszámíthatatlanok azok a következmények, amelyeket a lengyel anarchia a háború utáni Európára hozhat. Az is lehetséges, hogy a nemzetgyűlés jobb belátásra ébred és megadja Pilsudszkinak az általa kért felhatalmazásokat és ezzel kiküszöböli azt az akadályt, amely a tábornagyot meggátolta az elnöki méltóság elfogadásában. Kompromisszumos megoldás gyanánt nem látszik lehetetlennek az a gondolat, hogy a nemzetgyűlés nem módosítja ugyan az alkotmányt, nem adja meg az elnök részére a parlament föloszlatásának föltétlen jogát, hanem önmagát jelenti ki föloszlottnak és ezzel lehetővé teszi a lengyel nép akaratának újbóli megnyilvánulását, egy új parlament választását. A lengyel szociáldemokraták azt óhajtanék, hogy Pilsudszki menjen végig a forradalom útján és ha már fegyveres kézzel nyitott utat magának Varsóba, ha fegyverrel kergette el helyéről a reakciós Vitos-kormányt, ne riadjon vissza attól sem, hogy fegyverrel kergesse szét az élni nem tudó, meghalni nem akaró parlamentet. Nem diktatúrát akarnak a szociáldemokratáik, hiszen ők maguk is azt kívánják, hogy a parlament föloszlatása után nyomban új képviselőket válasszon a , és a munkások és parasztok ideiglenes kormányát csak arra az átmeneti időre akarják életbe hívni, amíg az új parlament össze nem ül és az új nemzetgyűlés meg nem választja a lengyel köztársaság új elnökét, aki azután ki fogja nevezni az új kormányt. Lélektani szempontból érthető, ha Pilsudszki nem vállalkozik erre a formai alkotmánysértésre és inkább sorsára bízza az imbolygó lengyel hajót. Vasárnapi összefoglaló cikkünkben megírtuk, lehet, hogy Pilsudszki nagyon meg fogja bánni ezt az alkotmánytiszteletet, de az államférfiak elhatározását determináló lelkierők ugyanolyan adottságok, mint a történelmet irányító egyéb mozzanatok. Lehet, hogy a lengyel nemzetgyűlésnek megjön az esze, bár az eddigiek után ez korántsem látszik bizonyosnak. E pillanatban Pilsudszkinak még kezében van a hatalom, a hadsereg még neki fogad szót, e pillanatban még mindent tehet Lengyelországgal és Lengyelországért. Ha a lengyel nemzetgyűlésben nem kerekedik fölül a jobb belátás és Pilsudszki továbbra is ragaszkodik legutóbb kinyilatkoztatott álláspontjához, akkor lehet, hogy nem jut egyik elődje sorsára, lehet, hogy megmenti a saját életét, lehet, hogy megmenti a lengyel alkotmányt, de úgy látszik, hogy veszni hagyja Lengyelországot. Tovább folyik az amerikázás a „Világ"4 ügyében. A nemzetgyűlés baloldali folyosóján ma is nagy méltatlankodással beszéltek arról a váratlan és különös válaszról, amelyet szombaton adott Vass József helyettes miniszterelnök a „Világ" ügyében nála járt újságíróküldöttségnek. Sőt el kell ismerni: akármilyen kritikátlan helyesléssel szokta fogadni az egységes párt Bethlen István állásfoglalását, ezúttal még a jobboldali folyosón is akadtak sokan, akik többé-kevésbé éles megjegyzéseket kockáztattak meg a miniszterelnöknek a „Világ" ügyében tanúsított magatartásával szemben. Akármilyen súlyos helyzetbe sodorta a „Világ"-ot a betiltás öt hete, június elsejével nem mondott föl egyetlen munkatársának és a kiadóhivatal egyetlen alkalmazottjának sem, bízva abban, hogy mégis sikerül elérni a lap újabb megjelenését. A „Világ" munkatársai és alkalmazottai azonban június 1-én csak félhavi fizetésüket kapják meg a betiltás pénzügyi következményei folytán és ezek annál súlyosabbak, mivel a posta a kereskedelmi miniszter rendeletéhez képest változatlanul megtagadja a pénzküldemények továbbítását a „Világ" címére, nyíltan föltárva a célt: a „Világ" kiéheztetését és a lapvállalat anyagi összeomlásának fölidézését. Úgy látszik, a kormány köreiben nem kelt föl lelkiismereti aggodalmakat az a körülmény, hogy a kiéheztetési politika sikere 400—500 embert tenne kenyörtelenné. Az Újságírók Egyesülete vasárnap tartott közgyűlésén kimondotta azt, hogy az újonnan választott elnökség legfőbb, legfontosabb, legsürgősebb feladata gyanánt tekinti, a „Világ” újabb megjelenésének biztosítását és egyben a „Világ" mellett történt állásfoglalásáról egy Genfbe küldött sürgönnyel értesítette a miniszterelnököt. Rákosi Jenő és a Vass helyettes miniszterelnöknél járt küldöttség többi tagja szintén Genfbe fordult táviratilag, a ,,Világ" engedélyezését sürgetve. Most az a kérdés, várjon vállalja-e Bethlen azt a felelősséget, amely azzal járna, ha Genfben és a Népszövetséget színe előtt utasítaná vissza a sürgetéseket, akkor, amikor a Népszövetség tagjainak talán mégis más fogalmaik vannak a sajtószabadság kérdéséről, mint a magyar miniszterelnöknek. Ez csak temtészetes... A nemzetgyűlés összeférhetetlenségi ítélőbizottságának tagjai hétfőn a nemzetgyűlés ülésén történt kisorsolás után báró Podmaniczky Endre korelnöklete alatt összeültek és elnökké Kenéz Bélát, jegyzővé pedig Meskó Zoltánt választották meg. Ezután Oberhammer Antal, az összeférhetetlenségi állandó bizottság előadója ismertette a Pakots József által Haler István keresztény -szociális nemzetgyűlésiképiselő ellen tett összeférhetetlenségi bajelontást és az állandó bizottság által megállapított tényállást. Abejelentés az összeférhetetlenségi törvény három szakaszára hivatkozik, a 11-ikre, a 13. szakasz i) pontjára és az 5. szakasz 3. pontjára. Az elnök ennek megfelelően tette föl a bizottságnak a kérdéseket. A szavazás során a bizottság az összeférhetetlenséget nem állapította meg. A szavazatok aránya a következő: 11:1, 8:4 és 7:5. ÍWWWUVWMWVWWWWUWWWWUU, (WWUWVUWWUWIÍ^WÍWUV Az osztrák kormány megtagadta a köztisztviselők fizetésrendezését. Ee "től jelentik Dr. Vaniek kancellár hétfőn közölte a köztisztviselők megbízottaival a kormánynak a tisztviselők követelésére a minisztertanács határozata alapján adott választ. A kormány arra az álláspontra helyezkedik, hogy sem az ország gazdasági helyzete, sem a legutóbbi hónapok átalakulása nem igazolja a köztisztviselői illetmények gyökeres rendezését. De a kormány nincs is abban a helyzetben, hogy a télen végrehajtott segélyakciót mostmegismételje. Ez csak úgy volna lehetséges, ha túllépnék a Népszövetséggel megállapított kiadások keretét, ami pedig szerződésszegést jelentene és megingatná az Ausztriába vetett bizalmat.