Népszava, 1926. június (54. évfolyam, 121–144. sz.)

1926-06-01 / 121. szám

1926 június IL NÉPSZAVA 99 is nem lesz csosszatos ai ilyen frzelmek megismétlődése. Munkanélküliség, öngyilkosságok, csődök, a kereset lehetőiségek csökkenése jelzik a szanálás alját. — Az anóterkek 65% -át a nincstelen tömegek viselik. — A nyílt választójoggal a korrupció baktériumait terjesztik. — Diktatúra az egész vonalon. — A választókerületek beosztását is a népakarat meghamisítására akarják fölhasználni. n Megszavazták a 12 órás üléseket. A nemzetgyűlés hétfői ülését délelőtt 12 óra­kor nyitotta meg Scitovszky elnök, aki kö­zölte, hogy Apponyi Albert köszönetét nyilvá­nította a nemzetgyűlésnek a 80. születésnapja alkalmaiból kifejezett szerencsekívánatokért. A napirend értelmében folytatták az appropriációs javaslat tárgyalását. Tamássy József egységes párti szólalt föl elsőnek, aki azt fejtegette, hogy a szanálás terheit főként a köztisztviselői kar érezte meg. Beszélt a köztisztviselői karból történt elbo­csátásokról, a st­átuszrendezés hibáiról és arról, hogy az adóterheket csökkenteni k kell. A javaslatot elfogadta. Strausz István pártonkívüli félreértett sza­vai helyreigazítása címén utalt egy korábbi felszólalására és kérte a pénzügyminisztert, tájékoztassa a nemzetgyűlést, mikor terjeszti elő az elmaradt zárószámadásokat Majd össze­férhetetlenségi bejelentést tett önmaga ellen, miután az Egyesült­ Fővárosi Takarékpénztár igazgatósági tagjává választották. A bejelentést áttették az összeférhetetlenségi bizottsághoz. Az ország gazdasági válsága a realiciós, diktatórikus kormányzás kö­vetkezménye. Peyer Károly elvtárs volt a következő szó­nok. Ennek a törvényjavaslatnak előterjeszté­sét — úgymond — törvénytelennek tartom, neon is­merem el a kormánynak azt a jogát, hogy két évi költségvetést egy törvényjavas­latban kíván elintézni. Hiszen­­lehetnek kép­viselők, akik az egyik év költségvetését elfo­gadják, de a másikét nem, de a mostani javas­lattal szemben ezt az álláspontjukat nem jut­tathatják kifejezésre. Most tulajdonképen új pénzügyi gazdálkodás korszaka indul meg. A szájnál­ás befejeztével javulást vártunk Ámde a korona stabilizálásán, az államháztartás egye­nsúlyba­hozatalán­­kkívül más eredmény nincs. Ezekkel az „eredményekkel" azonban a külföldi hitelezőik nem érik be, azt is nézik, hogy a költségvetés egyes tételei milyen cé­lokra használtatnak, hogy az egyes társadalmi osztályokra milyen terhek hárulnak. A kül­földi kapitalisták vizsgálj­á­k, hogy az állami bevételek milyen címen folynak be és hogy az adóbevételeket mire fordítják. A külföldi hi­telezők azt is nézik, hogy milyen célra akarják a kölcsönt fordítani. Budapest hiába bizonyí­totta be, hogy bevételei és kiadásai rendben vannak, csak akkor kapott kölcsönt, amikor a külföldi hitelezők látták, hogy azt hasznos beruházásokra kívánja fordítani, így történt a főváros és a városok mostani kölcsöneinél. Az államháztartásban a kiadásoknál elma­radt a körültekintő gondosság, a bevételek­nél elmaradt az adórendszer megváltoz­tatása. A hiába OFLTN után új gazdasági rendszerre volt szükség, Magyarországon azonban az állami apparátusit nem idomították hozzá a meg­maradt terület szükségleteihez, a kiadásokat neon szaorították meg. Az állam bevétele az üzeműek nélkül 724.8 millió pengőt tesz ki. Ebből a fogyasztási adók 6119 milliót, a for­galmi adó 194.7 milliót és a vámbevételek 67 millió pengőt tesznek ki. A fogyasztókat közvetlenül terhelő adók összege tehát 326.6 millió. Az állam bevételének 50%-át teszik ki a fenti adók. A magyar adórendszer tehát a bevételek nagy részét a dolgozó népet terhelő adókra hatírozza. Ez az adóteher a különböző ille­tékekkel körülbelül 65%-át teszi ki az össz­bevételeknek. Pedig a lakosság fogyasztóképessége nagyon alászállott. A­­kiadások 724,2 millió pengőben vannak előirányozva és ennek hetedrészét a­ honvédelmi tárca emészti fö. A honvédelmi és belügyi tárca­­kiadásai 204,8 millió pengőt tesz­nek­­ki, az összkiadásoknak 39%-át. A budapesti kereskedelmi és iparkamara emlékiratot dol­gozott ki, amely rávilágít a kormány pénzügyi gazdálkodásának hibáira. Az emlékirat meg­állapítja, hogy a közigazgatás nálunk elhelyez­kedési lehetőséget jelent az úgynevezett törté­nelm középosztály számláira. Valóban, ennek az osztá­lyn­ak azok a tagjai, akik nem bírták magukat eltartani, mert elúszott a vagyonuk, egyszerűen bevornultak a megyékhez s ugy tartatták el magaikat. Ezen az segítene, ha a tisztviselői kart az egész országban államo­sítaná le. Az állami tisztviselők képesség, munkatelj­esítmény tekintetében fölötte állnak a megyei tiszázvis­előkne­k. A jegyzői karban is vannak hasznos emberek, de a legtöbb község­ben a jegyzőnél hiányzik sok szükséges tulaj­donság, mert azokat néhány hónapos tanfolya­mokon nem lehet elsajátítani. Sok ember a politikának és nem rátermettségének köszön­hette ilyen állását. Békeidőben 294.7 millió aranykoronát for­­dítottak a tisztviselők javadalmazására, tehát a bevételeknek 20.95%-át. Most a tiszt­viselők fizetése 296.6 millió, a bevételeknek 64.61%-a. (Propper Sándor: „Nincs állam, amely est­ebb írná!") Az 1926—27-es költség­vetésben ez a szám fölszökik 65,4%-ra. A megcsonkított Magyarország jóval többet fizet ki tisztviselői illetmények fejében, mint amennyit a 21 milliós lakosú régi Nagy­magyarország kifizetett. Elvben az az állás­pontunk, hogy jól fizetett, ügybuzgó tisztvise­lőkre van szükség. A költségvetésben található hivatalokra azonban nincs szükség. (Propper Sándor: „Sok a sóhivatal!") Például mi szük­ség van vámőraltábornagyra, mi szükség van a pénzügyőrségnél 6 tábornokra, 23 ezredesre, 37 alezredesre, 41 őrnagyra és 149 századosra? A vámőrségnél minden hatodik vámőrre esik egy tiszt. Nem emlékszem, hogy a nagy mon­archia idején lett volna vámőraltábornagy. Ennek a sok előkelő tisztnek azonban hivatali helyiségek, fűtés, világítás és megfelelő iroda­személyzet is kell. Ebben a vonatkozásban óriási összegeket lehetne megtakarítani, ha a fölöslegesen nagyszámú személyzetet apasztanák. Hasonló aránytalanságok tapasztalhatók a mi­nisztériumokban is. A jelenlegi Magyarország­nak több tisztviselője van, mint amennyi volt a békeidőben. Ezt azután megsínyli az egész gazdasági élet. A megszállott területekről ide­özönlött sok tisztviselő. (Propper Sándor: „Idecsődítették őket!") Voltak, akik kénysze­rűségből jöttek, de nagyon sokan voltak, akik a megszállás okozta zavarokat arra használ­ták föl, hogy­ fölkerüljenek a fővárosba, a köz­pontba. A békeidőkben nem a legkiválóbbakat helyezték el a vidéki hivatalokban. Most az­után az állam kénytelen volt őket a központi hivatalokban alkalmazni. A tisztviselői kar nívójának leromlására vezetett ez. Miután előrelátható volt a létszámapasztás, a hivatal­nokok egymás bőrére igyekeztek érdemeket szerezni, hogy így biztosítsák pozíciójukat, így sok érdemes tisztviselőt szorítottak B-lis­tára más menekült tisztviselő kedvéért. Annak ellenében, hogy az állam a tisztviselők fizetését megjavította, kérdés, hogy a tiszt­viselők munkateljesítmény tekintetében mit nyújtottak? Maguk a miniszterek állítják, hogy a munkateljesítmény nem javult, mert tudjuk, hogy az ügyek elintézése most is ép­pen olyan nehézkes, mint volt. A tisztviselők­kel szemben az állam elment teljesítőképessé­gének végső határáig. Az állam egyik fő bevé­telét, a kereseti adót átengedte a községeknek, amelyek házartásának éppen ez az adó az alapja. Ezt a helyzetet nem szabad megboly­gatni, különösen nem ama községieket illetően, amelyeknek területén ipartelepek vannak. Le­hetővé kell tenni, hogy a munkások adójuk ellenében legalább kapjanak valamit a községtől az építkezés, a közművek, utak javítása és más köz­munkák révén. A kereseti adót nem lehet ismét a vár­megyéknek juttatni. A községek, városok így nagy hivatali apparátust tartanak fönn. Köz­ségekben, városokban, amelyekben azelőtt né­hány rendőr végzett szolgálatot, most kapi­tányság, tanácsosokkal és főkapitányokkal meg­fogalmazókkal „ügyel a közbizton­ságra" és ez a megnövekedett szám súlyos­bítja a lakásviszonyokat és növeli a közterhe­ket. Az államrendőrségi tisztviselők inspekciós díjakban néha többet kapnak, mint amennyi a fizetésük. Egy munkásegyesület műkedvelői előadá­sát olyan nagy illetékekkel meg különböző címen szedett díjakkal terhelik meg, hogy azok több mint 1.008.000 koronát tesznek ki. Az ilyen fölösleges illetékek lehetetlenné te­szik a munkásegyesü­letek ünnepélyeinek meg­tartását. Pedig ezek kultúrszükség­letet elégí­tenek ki és a látni, tanulni vágyó munkáso­kat elvonják a füstös, alkoholos helyiségektől. Tudni kell, hogy a státuszrendezésnél fölvett illetményeken kívül jár-e még egyéb díjazás is a tisztviselőknek. A fővárosban a tisztviselők­nek a törzsfizetésen kívül egyéb címen járó be­vételeik is voltak. A szanálás gazdasági hatásai mutatkoznak a csődökben és öngyilkosságokban, a munkanélküliségben, a kereseti lehetőségek csökkenésében. A Szakszervezeti Tanács statisztikája sze­rint 1923-ban 16.491 mumfkanél­kü­li volt, ez a szám ez év áprilisában 28.776-ra növekedett. Ebben a kimutatásban nincsenek bent a munkanélküli bányamunkások. A bányamun­kások munkanélküliségét megállapítani ugyan­is nagyon nehéz. Megáll­apítható azonban, hogy most 18-20.000-rel kevesebb munkás van foglalkoztatva a bányaiparban, mint soz évvel ezelőtt. Tehát összesen körülbelül 50.000 ipari munkás szenved keresethiányban a munkanél-­ küliség miatt. Ebben a számban azonban nin­csenek benne a munkanélküli falusi mukások, a vidéki téglaiparban, kőbányákban foglal­koztatott emberek. Mindent összevéve Magyarországon 116.000 a munkanélküli munkások száma. Ezekről a munkásokról az állam nem gondoskodik. A szakszervezetek munkanélküli- és egyéb se­gélyek címén összesen 16.105.553.366 koronát fizettek ki. Ha a munkások keresetét minimá­lisan vesszük is, súlyos milliárdokra mennek azok az összegek, amelyeket a keresetnélküli munkások munkabér címén vesztenek el. A keresetnélküliség egyik fő oka az, hogy a tö­megek vásárlóképtelenek. Még a munkában levő emberek se vásárlóképesek. A heti 793.000 korona minimális ellátási szükséglettel szem­ben a szakmunkás heti keresete csupán 500.000 korona. A békéltetőbizottságokat nem valósí­tották meg. Ezek a gazdasági viszonyok azonban csak azért lehetségesek, mert Magyarországon antidemokratikus kormányzás pusztít. („Úgy van!" „Úgy van!" — a baloldalon.) Azért lehet a népre olyan súlyos terheket rakni, mert a törvényhozásnak nincsen köze a néphez a mai választórendszer mellett. Általános, titkos választójog mellett nem volna föntarthaató a mai antiszociális adó­rendszer, nem volna lehetséges a Bacher-féle szanálás. Nem volna lehetséges a Futura és hasonló in­tézmények támogatása, kizárt volna a protek­ciós vámhitelezés, lehetetlen volna a szeszkar­tel működése. („Igaz!" „Úgy van!" — baloldalon, — Zaj, közbeszólások az egységes párton.) Ba­cher szanálása, az angol kapitalisták kielégí­tése teszi lehetővé a numerus clausus föntartá­sát. Ha a mai viszonyok között a függő hely­zetben levő tisztviselő vagy munkás meggyőző­dése szerint szavazna, kitenné magát az elbo­csátás veszedelmének A nyílt választójog a legnagyobb­ erkölcs­telenségre neveli az embereket. Nyílt választásnál nem lehet hű tükrét kapni a nép akaratának. Az ózdi kerületben elkép­zelhetetlen, hogy az ottani munkásválasztók az őket foglalkoztató gyár mindenható igazgatója, Biró Pál ellen szavazzanak. Hasonlóképen függő helyzetben van a kerületbeli kisgazda is. A nyílt szavazási rendszer egyedül Magyar­országon van egész Európában. Ha a titkosság nem fér össze a magyar ember jellemével, ho­gyan férhetnek össze a titkos társaságok. (Farkas István: „A titkos eskü is összefér?") Az általános, titkos választójog nem csupán szociáldemokrata követelés, hanem a legele­mibb polgári jog. Budapesten a lajstromos vá­lasztójogot akként érvényesítették, hogy elő­nyösebb, kedvezőbb elbánásban részesítették azokat a kerületeket, amelyekből a kormány­párt számára vártak mandátumokat. A kormány nem a nép akaratából kívánja az ország ügyeit intézni, hanem álparla­mentáris rendszert követ, amely csupán elburkolása a diktatórikus hatalomnak. (Propper Sándor: „Tiszta fascizmus!") Ez a diktatúra teljes mértékben érvényesült két és fél évig pénzügyi téren. Bizonyos törvényeket nem hajtanak végre, így azt a törvényt, amelynek értelmében a há­borúban fölmentetteknek adót kellett volna fizetniök a rolkscantak segélyezésére. Törvény ad fölhatalmazást a bányatárs pénzt­áraknak rendeleti úton való központosítására. Ezt a törvényt sem hajtották végre. Pedig letárgya­lása óta 7 hónap telt el. Ez semm­iesetre se alkotmányos módja a kormányzásnak. A szántszándékos késleltetésnek az a célja, hogy megkímélje a munkáltatókat bizonyos járulé­kok lefizetésétől, amelyeket a törvény végre­hajtása esetén attó­l kezdődően fizetniük kel­lene. Az törvény, amelynek alapján az új nemzetgyűlési választásokat akarják lebonyo­lítani, föntartja a nyílt választójogot, sőt több vidéki kerületben, ahol a munkások függő helyzetben vannak, eltörölte a titkosságot. Ezt betetőzik azzal, hogy a választójog fel­tételeként megkövetelik a négy elemit. Ez olyan kikötés, amelynek nagyon sok állam­polgár a saját hibáján kívül nem tud eleget tenni. A munkások sokszor nem bírják saját hibájukon kívül igazolni a négy elemi elvége­zését. Megszállott területről csaknem tehetet­len beszerezni az iskolai bizonyítványt. Csak különösen szerencsés helyzetben, egyéni összek. 17

Next