Népszava, 1926. augusztus (54. évfolyam, 172–196. sz.)
1926-08-01 / 172. szám
MV. évfolyam, 172. «. Budapest, l@2S ang»$Ztll$ 1, WCSureap Ara 4©§§ Korona AZ ELÖFIZETÉS ÁRAS Negyedévre . 150.000 K — küllőidre . 270.000 K Egy hóra . SO.OOO K — küllőidre . 00.000 K Ausztriában egy hóra ..... 60.000 magyar K MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE SZERKESZTŐS!? ( Telefonszámom, CONTI UTCA 4. SZ. József J—30 és József—32 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP ... 1.1 EGYES SZÁM ÁRA: 2000, ünnepnap 3000, vasárnap 4000 K, Ausztriában 3000, vasárnap 4000 o. K, Jugoszláviában 4 dinár, Franciaországban 130 Jr., 7 Csehszlovákiában hétközn. 1*50 ik, vasárn. 2 ik. KIADÓfflVATAU Telefonszám . . . Vm. CONTI-UTCA 4. SZ. : J. 3-30, J. 3-31 és J. 3-32 itt élned, Halnod kell... A dolgos magyar nép szívesen alávetné magát a költő óhajtásának. Szívesen dolgozna itthon, szívesen élné le életét családja körében, szívesem helyezkednék bele, mint egyenlő rangú, öntudatos egyed a nagy közösségbe, szívesen gyarapítaná termékeny munkájának eredményeivel a közvagyont, ha neki is jutna belőle annyi, amennyi munkájának becsével és emberi szükségleteivel arányos. Az utazni vágyókon, az ismeretlen tájak iránt érdeklődőkön, a tanulni és tapasztalni vágyókon kívül a nagy többség felé nem hiába hangoznék a költő marasztaló szava. Hely is volna itt mindenki számára. Az életlehetőségek sem hiányoznak. A természet és a dolgos kéz és az emberi elme összetett munkája kiad annyit, de még jóval többet is, amennyiből az itt élők emberi életet élhetnének... A költő óhaja mégis — óhaj maradt és óhaj marad továbbra. Minden föltétel önként kínálkozik az emberies lét alapjául és mégis: menekülnek az emberek! A régi, álszabadelvű világban sem volt valami fényes és kecsegtető a magyar munkás léte, — akkor is százezrével menekültek a legmagasabb élelmiszeráraik, a legalacsonyabb munkabérek és az örök jogtalanság klasszikus földjéről. Mentek mind a négy világtáj felé új hazát és új életlehetőségeket keresni akkor is, de amióta a keresztény és nemzeti irány telepedett rá az országra, azóta pánikszerűvé vált és megsokszorozódott a menekülés vágya. És ma nemcsak az országból, hanem az életből is menekülnek a reményt veszítették. Aki teheti, apró ingóságainak elkótyavetyélésével szerzi meg magának az utolsó menedék szimbólumát: az útlevelet, a vasút- vagy hajójegyet és megy, amerre lát, amerre tud, ismeretlen tájaik felé, a bizonytalanba, utolsó kísérletet tenni az élet megmentésére és föntartására. Igen! Odajutottunk, hogy a dolgozók, akiknek a költő azt dobta, hogy itt kell leélniök az életüket és itt kell bucsut mondaniok a világnak, utolsó reménységüket a barnafededű útlevélben látják és mennek amerre őket éppen sodorja a sors szeszélye. Pedig más országokban sem vár kényelem és jólét azidegen munkásra. Máshol is kikezdte a válság a munkások életszínvonalát, de a menekülők nagy serege és irtózatos erőfeszítése a menekülés útján f ordítva bizonyítja, hogy sehol olyan szemérmetlenül, nem tiporják el és csak szvámyolják ki a munkást, mint itt. Sokáig, végzetesen sokáig hideg közönynyel, sőt bizonyos kárörömmel nézték a kurzus urai az embersorok ritkulását. Nem tettek ellene semmit Nem igyekeztek olyan viszonyokat teremteni, hogy az újra elszántakat itthon marasztalja. Nem gondoskodtak arról, hogy a keresztény és magyar munkáscsaládok százezrei munkához és kenyérhez jussanak, nem nyugtatták meg a háborúban fölzaklatott lelkeket, nem igyekeztek fölkelteni és megerősíteni a tömeglélekben azt a tudatot, hogy a munkás biztonságban, nyugodt lélekkel, mint egyenrangú polgár élhet itt. Inkább ennek az ellenkezőjét cselekedték és ezzel még a legkocsonyásabb lelkekben is fölzaklatták a nyugalmat. És megmozdult a nagy tábor és azóta hullámzik és viharzik. Akik már el tudtak menekülni, azok boldogan hívogatják az itthonmaradtakat, akik szabályos úton tudtak elmenni, ezt az utat választották, akik előtt leeresztették a sorompókat, azok dugva csempészték át magukat és vágtak neki a világnak. „A fekete utasok" — így nevezik az útlevél nélkül vándorlókat — egész serege szivárog ki a határokon, hogy kövessék azokat, akik náluknál szerencsésebbek voltak és útlevéllel, vízummal vonaton vagy hajón indulhattak neki a nagy útnak. A kurzus nagy közönye, sgy látszik, most megtört. A gazdasági tárcák miniszterei még nem eszméltek ugyan rá a roppant vérveszteség fenyegető veszedelmére — a népjóléti, kereskedelmi és pénzügyminiszterek még nem dugták össze a fejüket, hogy kisüssék a védelemnek olyan módszerét, amely kenyérrel, munkával, életlehetőséggel tartja itthon a menekülőket. A hatalmi tárcák egyik minisztere, a belügyminiszter jött rá arra a gondolatra, hogy mégis csak jó volna valahogyan megakadályozni a nagy kiáramlást Megírta a Népszava, hogy a belügyminiszter a Franciaországba, Törökországba és Bulgáriába való kivándorlás elé bizonyos adminisztratív akadályokat épített Valóban megható ez a nagy gondoskodás! Meglepő és megható, hogy a kormány, amely előtt a munkásosztály eddig csak a drákói megszorító rendeletek kiadásánál és az adószedésnél jött számba, végre rájön arra, hogy a munkásosztály másra is hivatott, nemcsak arra, hogy pattogjon a hátán a kurzus kancsukája és fizesse a háború és a szanálás borsos számláját. De csak föltételes módban lehet meglepődnünk és meghatódnunk, mert ha közelebbről nézzük ezt az intézkedést, úgy nem találunk benne egyebet, mint amit eddig is kaptunk a kurzustól: lenézést, semmibevevést, határozatot és intézkedést rólunk — nélkülünk. Köteles a kormány — minden kormány, politikai pártállásra való tekintet nélkül — gondoskodni a magyar nép sorsáról a határon innen és a határon túl, de nincs joga föltartóztatni senkit, aki úgy tudja és úgy látja, hogy külföldön jobban boldogul és megmentheti az életét és a családját. Szociálpolitikának nem szociálpolitika ez az intézkedés, mert semmivel sincs megalapozva, mert nem történik sem gazdasági, sem szociálpolitikai gondoskodás azokról, akiket a belügyminiszter rendelkezése megfoszt a menekülés lehetőségétől. Amolyan potyázás ez a szociálpolitika terén. Nem kerül semmibe, egyetlen fillért sem kell rá elkölteni, egyetlen intézményt sem kell létesíteni és mozgósítani és mégis úgy fest a közvélemény előtt, mintha szociálpolitikai gondoskodás volna — bizonyára föl is jegyzi ezt az intézkedést a kurzus a szociálpolitikai főkönyvben. A magyar munkásság azonban nem kér az effajta gondoskodásból. Ha a kormány rájött arra, hogy kötelességei vannak a munkásvédelem terén és ha azt tapasztalta, hogy a külföldre szakadt magyar munkások rossz helyzetbe kerülnek, ám tegye meg az ilyen megszorító intézkedéseket, de előbb gondoskodjék arról, hogy az itthonmaradtak munkához, kenyérhez, megélhetéshez, joghoz és emberi megbecsüléshez jussanak!... Tudjuk, hogy ez az óhaj is óhaj marad és hogy ilyen természetű védelmi intézkedésre ez a kormány nem gondol. Tudniok kell ezt a magyar munkásoknak is! Azoknak is, akik már elmenekültek, azoknak is, akik menekülni szeretnének, de most már ezt az utat is elzárta előlük a kurzus. Az egész szenvedő magyar népnek rá kell eszmélnie arra, hogy csak önmagában, a saját erejében bízhat és azzal kell felelnie erre az új intézkedésre, hogy még erőteljesebben, még elszántabban, még nagyobb lelkesedéssel és elkeseredéssel száll harcba azzal az uralommal, amely még akkor is ül és fájó sebeket okoz, amikor simogatásra és segítésre nyújtja ki a karját ... A francia politikai és pénzügyi - Kéltihh, - Páris, julius. A két évvel ezelőtt, 1924 május 11-én végbement francia választások elsöpörték az addigi parlamenti többséget, a Bloc Nationalt, annak miniszterelnökével, Poincaréval együtt, sőt magatókat sodorták a köztársaság elnöki székéből a Bloc National legjellegzetesebb képviselőjét, Millarandt is. A jobboldal veresége tökéletes, a baloldali kartel győzelme teljes volt. Millerand helyére Doumergue, Poincaré helyére Herriot és Péret, a kamara elnökének helyére Painlevé, a kartel egyik vezető férfia került. Teljesnek és tökéletesnek látszott a rendszerváltozás, amelyet új kormány és az új többség néhány erőteljesebb belpolitikai gesztusa, főleg pedig külpolitikai magatartása is megerősített. Az Herriot-kormány ugyanis haladéktalanul hozzáfogott Pomoatré Szerencsétlen Ruhr-politikájának lebontásához, véget vetett a handabandázó nacionalista külpolitikának és lerakta az alapjait a németekkel való megértésnek. Emlékezetesek még az Herriot—MacDonaldféle tárgyalások és a nevezetes genfi egyezmény, amelyet az angol konzervatívok közben bekövetkezett uralomra jutása eltemetett ugyan, de amely bizonyos fokig még ma is az alapja annak az angol-francia népszövetségi politikának, amely a német köztársaságot igyekszik bevonni ebbe a nemzetközi szervezetbe s amely az alapját alkotta annak a német-francia gazdasági megegyezésnek is, amely Dawes néven ismeretes és amely a két hatalmas ország gazdasági viszonylatait tette tűrhetővé. Azokban az időkben úgy, látszott, hogy a baloldali kartel — amelynek szoros választási eszövetség révén elvtársaink is tagjai voltak — a maga győzelmével a francia belpolitikának teljesen uj korszakát nyitja meg s hogy a lármás, háborús nacionalizmus lovagjai örök időkre kiküszöbölődnek a francia politika életéből. Nem igy történt A balodali kartel hajója nem sokáig bizonyult eléggé szilárdan megépítettnek ahhoz, hogy a háború nyomában járó válságviharok egymáson tornyosuló hullámaival dacolni tudjon. Herriot rövidesen megbukott s bár csak helycsere következett be közte és Painlevé között, amennyiben ez ült a miniszterelnök és amaz a kamara elnökének székébe és így a kartel uralma érintetlennek látszott, mégis tulajdonképen akkor indult meg a kartel a lefelé vezető úton. Azóta mind gyorsabb iramban követték egymást a kormányválságok, a Painley és a különféle Briand-kormányok — amely utóbbiak már szemérmes, de mind merészebb kísérletek voltak a jobboldal felé való eltolódásra — s ezek között utolsó gyanánt a nemrégen megbukott Briand—Caillaux-kormány, még egyszer, egyetlen pillanatra, ugy látszott, mintha a baloldali kartel még teljes volna s mintha újból Herriot jutna az ország élére: akkor, amikor Herriot leszállva az elnöki székből, a baloldali kartel elvi álláspontjának vértezetében szállott síkra a kormány-követelte plein pouvoir (teljhatalom) ellen s egyetlen beszéddel buktatta meg a párnapos Brian de Caillaux-kormányt. De ez már csak látszat volt már valóban csak egyetlen pillanatig tartott, mert pár nappal később ugyanaz a kamara megbuktatta Herriot-t is s rövid néhány nappal később bekövetkezett a „csoda": — a kamara többséget adott az új Poincaré-kormánynak s megválasztotta saját elnökévé a Bloo National egykori házelnökét, Péret-t