Népszava, 1926. augusztus (54. évfolyam, 172–196. sz.)

1926-08-01 / 172. szám

2 .Visszatért tehát a Bloc National, igaz, hogy erősen fölhigított állapotban, mert hiszen mi­niszterei között ott van Her­riot és Painlevé is. S ezenkívül dologi szempontból is sok víz vegyült a Bloc National borába, mert a bal­oldali kartel kétéves uralma sok mindenféle befejezett tényt teremtett, így például véget vetett a Ruhr-kalandnak, megkötötte a Da­nee-egyez­ményt, útját egyengette Németor­szág belépésének a Népszövetségbe. Mindennek visszacsinálásáról már szó sem lehet, annál ke­vésbé, mert hiszen — amint már említettü­k — mindazok a férfiak, akik mindezt végrehajtot­ták, ott ülnek Poincaré kabinetjében, sőt az a Briand maradt a külügyminisztere, akinek ne­véhez fűződik Locarno fogalma. A mostani Poincarté-kormány tehát távol, sem egyenes folytatása a réginek s a Bloc National politi­kájának töretlen folytatásáról szó sem lehet. Mindamellett: a Bloc National egykori mi­niszterelnökének és házelnökének egyszerre való visszatérése a balodali kartel férfiainak második helyre való szorulása ugy hat, mintha teljes körforgás fejeződött volna be s mintha két esztendő elég lett volna ahhoz, hogy el­söpörje a baloldal győztes táborát és vissza­hozza az akkori választások bukottjait. S ami a legföltűnőb­b jelenség lehet mindenki szá­mára, aki nem ismeri a francia parlamenta­rizmus sajátosságait: ez a változás anélkül ment végbe, hogy új választások új többséget adtak volna az országnak. A régi parlament régi pártjai hajtották végre az egész átalaku­lást! Valóban: a francia parlamentarizmus mecha­nizmusának ismerete nélkül ezt a jelenséget alig lehet megértenünk. Ez a mechanizmus me­rőben elüt a többi parlamentekétől; mások a szokásai, mások a hagyományai. Az eltérés legfontosabb jelensége a­z, hogy a francia par­lamentben sokkal nagyobb szerepet játszik az egyéniség, a szónoklat ereje és sikere s ugyan­akkor sokkal kisebb szerepet játszik benne a pártok csoportosulása, mint bármely más par­lamentben.­­Valóban, alig van olyan parlament Európában, amelynek fontos kérdésekben való döntése isa piroson előre kiszámítható ne volna. Az ismert pártarányok megadják a szavazás arányát is. Franciaországban ez a biztosság még féjbenjáró kérdéseknél is gyakran hiány­zik, mert teljesen hiányzik a merev pártrend­szer s nagy szerepe van a képviselők pillanat­nyi hangulatának, amely keletkezhet valamely nagysikerű szónoklat, esetleg választóinak be­folyása vagy éppenséggel egy sikerült folyosói intrika hatása alatt. A francia parlament dön­tése ilyenformán ritkán múlik — mint máshol — a pártok előzetes értekezleteinek határoza­tain. Ehelyett a folyosói egyéni „meggyőzés" sokszor cselszövényes munkájának, nagyon gyakran pedig a szószéken lefolyó nyílt vitá­nak, szónoki összecsapásnak az eredménye a döntés. (így pl. legutóbb Herriot Briand-ellenes síkraszállása idején saját pártjának csak kö­rülbelül egyharmada szavazott vele, de a többi pártok mégis többséghez segítették!) A fran­cia parlament talán az egyedüli az egész vilá­gon, amelynek szónokai azzal a reménységgel beszélhetnek a szósz­ékről, hogy beszédeikkel jobbra vagy balra dönthetik el a vitát. Ez a furcsa jelenség történelmileg talán az­zal magyarázható, hogy a francia kamara egyenes leszármazottja a forradalmi konvent­nek, amely, éppen mert forradalmi volt, min­dig az elhangzó szónoklatok pillanatnyi ha­tása alatt cselekedett és amelyben a merev pártrendszer ki sem alakulhatott. Európa többi parlamentjeinek nincsen ilyen közvet­len forradalmi ősük, ez a tradíciójuk tehát hiányzik. Lélektanilag is van magyarázata annak, hogy éppen ezt a tradíciót őrizte meg a francia kamara: a francia nép minden egyes tagjában erősen kifejlődött az individualista hajlandóság, amely irtózik minden fegyelem­től s a­mely egyformán állja útját minden szervezkedésnek s minden egységes föllépés­nek. Harmadik magyarázatul szolgálhat az a rendkívül erős demokratikus érzés és hagyo­mány, amely a képviselők és választóik kö­zött rendkívül szoros kapcsolatokat teremt és amely miatt minden képviselő szabad kezet biztosít magának, hogy kérdésenként válasz­tói óhajtása szerint foglalhasson állást. Hogy mindez helyesen van-e így, ez külön kérdés. E cikk keretén belül meg kell eléged­nünk a meglevő helyzet megállapításával, mint amely magyarázatát adja annak a furcsa jelenségnek: miként volt az lehetséges, hogy ugyanaz a kamara, amely két év előtt, az ak­kori választások eredménye gyanánt, egyetlen hatalmas mozdulattal elsöpörte helyéről a Bloc National képviselőit, most visszahozza őket a hatalom csúcsaira? Amit eddig mondottunk, az azt magyarázza meg, hogy mi tette mindezt lehetővé? Most az a kérdés oldandó meg: mi tette azt, hogy ez a lehetőség bekövetkezett, azt, hogy a kamara élt ezzel a lehetőséggel? Legelsősorban a baloldali kartel belső szer­kezeti gyöngeségét kell fölsorolnunk. E kartel teljesen egységes volt a Bloc National milita­rista-imperialista politikája ellen irányuló ál­lásfoglalásában, találkozott sok belső politi­kai kérdésben, de szükségszerűen széjjeltagolt volt a szociális kérdés lényegéről való fölfo­gásában, mert hiszen tagjainak közel egyhar­madát a szocialista párt szolgáltatta, éppen az a párt tehát, amely valamennyi között a legtöbb belső fegyelemre és a legnagyobb elvi egységre tett szert s amelytől a kartel többi kispolgári-köztársasági tagjai nem sok enged­ményre számíthattak. Az első csapás valóban akkor érte a bal­oldali kartelt, amikor a nagy választási győ­zelem után elvtársaink kimondották, hogy Herriot kabinetjében neon vesznek részt s azt csa­k kivülről hajlandók, bizonyos föltételek mellett, támogatni. Ettől kezdve a kartel már csak mankón bicegett, de másrészt elvtársaink nem hozhattak más határozatot, ha nem akar­ták szocialista különállásukat a többi kartel­p­ár­tok kispolgári szempontjai kedvéért föl­adni. Ig­az, ho­gy pártunkon belül, Renauded ve­zetése alatt, igen erős csoport alakult, amely éppen a kartel megmentése szempontjából tar­totta szükségesnek a kormányban való részt­vételt, de ez kisebbségben maradt s fegyelme csodálatosképen eléggé erős volt mindmosta­náig arra, hogy kifelé a párt egységén ne essék csorba. Egyébként lehet, hogy az ő állás­pontjuk győzelme meghosszabbította volna a kartel életét, de az is bizonyos, hogy ebben az esetben a kartelnek így is bekövetkezett pénz­ügyi kudarca, e kudarc részesévé tette volna a szocialista pártot s az ország előtt való fele­lősség nagy részét reáhárította volna... Az itt fölhozottak mellett a válság igazi lényege az, amely lassan megőrülte a baloldalt, amely annak pártjait széjjelhasogatta s egész rendszerét válságból válságba hajszolta: a pénzügyi válság volt. A frank értékét állandó­sítani kell, ezen múlik Franciaország jelene és jövője. De ez a stabilizálás nem egyszerű prob­léma, hanem rendkívül súlyos kérdés, amelyet a világháború vetett föl a maga belföldi és Németországtól Anglián át Amerikáig nyúló kapcsolataival , amely megint csak ugyan­ezen külföldi és bel­földi kapcsolatokon keresz­tül oldható meg. A kül- és belpolitika minden kérdése fölvetődik e probléma nyomán. Bel­földön: a tőke és munka, az adózás, a szociális haladás kérdései, tehát végső soron az osztá­lyok hatalmának miként való megoszlása ve­tődik föl. Külföldön, az angol és amerikai tartozások, a német reparáció, a kontinensen való befolyás kérdései s végső soron az a prob­léma vetődnek föl, hogy Franciaország nem lesz-e kénytelen nagyhatalmi helyzetének meg­csorbításába belenyugodni? Az egykori Bloc National és a helyét el­foglalt baloldali kartel tehetetleneknek bizo­nyultak e kérdésekkel szemben. Kérdés, hogy a baloldali kartel egy részével fölhigított új Bloc National több eredményt tud-e majd el­érni? Ennek vizsgálatához egy kissé közelebb­ről kell megtekintenünk a fölmerült pénzügyi problémáik részleteit s a megoldások lehetősé­geit is. A nagyköveti értekezlet Ausztria lefegyver­zéséről, Bécsből táviratozzák. Párisi jelentés alapján a lapok azt írják, hogy a nagyköveti értekezlet jelenleg Ausztriának ipari lefegy­verzéséről és az osztrájk politikai és sport­egyesületeknek katonai tevékenységéről tár­gyalt. A tárgyalások elsősorban arra vonat­koznak, hogy 7000 különleges gépet kiszolgál­tassanak vagy szétromboljanak. Szó van továbbá a köztársasági védőszövetség szabály­zatáról és hasonló kérdésekről. A lapok fön­tartással közlik ezeket a híradásokat. l/WWWWWWVWWWAIWWWUWUVWWWVinJXA­ W­WWWWWQ Adok neked egy jó tanácsot. Ha nagy baj­ban vagy, ha úgy látod, hogy mindenki elha­gyott és érzed, hogy valóban segítségre van szükséged, fordulj önmagadhoz. (V.) Este falun. Falu fölött, az erdőszélen, A naplementét nézem. Felhők az égen Jönnek-mennek. Pajkos a kedvük S mintha színarany olvadna bennük: Sárgás fényük­ a tájra tükrözik. Bíborvörös köntösbe öltözik Lassan az ég, a tájék... Majd eltűnik a fény, az árnyék. Szelid alkonyat Fátyolt bontogat S mögötte, mint egy óriási test, Ott bujkál az est, Friss szellőszárnyon viszi szerteszét A hazatérő dolgozók neszéi, Amint a hullámzó vetések mellett Fáradt-vidáman falujukba mennek Tarka sorokban öreg, fiatal — Víg kacaj hangzik, fölcsendül a dal, Pattog az ostor... tülköl a kanász... Fürge gyerekhad vihog, hahotáz, Sűrű porfelhő hömpölyögve árad —; Terelgetik a lármás lib­any­áj­át... Pezsdül a falu, újul a dolog; A kútgém — föl-le — egyre nyikorog.. A kisborjú, az anyja után, Bőg, hosszan, bután... A kéményekből füst bodoroz, szálldos ízes ételt igér a lábos... A tűzhely tövében, az anyjuk körül Apró gyerek-nép zsivajog, örül, S mire sötétbe belevész a látás: Sorra kigyúl a mécses, a lámpás, S mikor az estebédnek vége, Egy kis tercferére Kiülnek még a ház élébe, Megy a szóbeszéd, mese is éppen... Ezüstös sarló kúszik az égen... Távol ködében csillagok tanyáznak. Görbedt vityillók szomorún méláznak... A cigánysoron, a falu alatt, A zsellérviskó mind... mind hallgatag, Szűk, sötét odúk vackai alól Egy-egy rekedtes köhögés ha szól... Künn a kis padkán görnyedt vénei: Tovább mesélnek... Bágyadt szemüknek tüze lobban — Csudákat várnak valahonnan. Tuba Károly. NÉPSZAVA 1926 augusztus 1. mmi A vonat. — Irta Barabás Gyula. — Az ablakhoz ment. Azaz vitték. Mari néni vitte, óv­atosan átfogta a derekát és leültette a párnáis székbe. Kissé nyögött, lábai reszket­te­k, de minden különösebb baj nélkül eljutott az ablakhoz. A tanító úr a vonatot várta. Minden nap nézte, amint délutánonként elrobog. Hat esz­tendeje már. Egy esztendő óta a párnáé szék­ből. Még több is, nyár eleje volt akkor, amikor kezdődött a tavaly és immár lassanként vége a nyárna­k. Peregnek az akácszirmok, a másod­szor nyíl­ik és cik­örnyál úszik a levegőben. Amikor lefelküdt, melege volt és valami visz­ketett a torkában, a vizsga után volt másnap. Mari néni megkente borecettel, „minek olvas dohogta és forró téglát tett a­z egész­­éjszaka" talpa alá. Másnap neon kelt föl, jött a járásorvos és azt mondta: hm... Azóta az ágyban olvas. Még c­sak két vizsga volna hátra, de minnek. Ó, igen, ha úgy lehetett volna, amint számította, el­menni innnen a városba emeletes iskolában ta­nítani nagy fiukat, vagy pláne Leányoukat, bod­ros, illatos kisasszonyokat, tanárnak lenni, zon­gora, feleség, üveges szekrényben so­k könyv és a­z as­szony délutánonként zongorázna De vége mindennek, már csak Nien­zsclnét olvassa, azt is ritkán. Úgy is meghal, minek. Hányszor búgott föl a gerendás szoba elmé­lyült csöndjében, is­kola után, délutáni nyújtóz­kodáskor, vagy a könyveik fölött ábrándozva valami képzeletbeli izzó, édes kacagás és ime, hiába... Már régebben kezdődött. Amint fogyott a tanuilnivaló, úgy fogyott a tanító úr is. A má­sodik vizsgánál már csak a csont és bőr volt rajta. Mari néni egyre jobban, egyre zsírosab­ban főzött és ő egyre kevesebbet evett és töb­bet cigarettázott. Most csak a citromos tea kell forrón és a cigaretta­m­uigy is mindegy. Sodort, rágyújtott és lázas szemét belefúrta a távolba, várta a vonatot. Alkonyodott már, teheneik ballagtak a poros úton lomhán, nagy, szomorú szemeikkel, izzón virítottak a kövér napraforgók. A homokos szélén szikár akácok őrködtek, peregtek a fehér pillék róluk. Eszébe jutott, amikor először lépett be ebbe az alacsony gerendás szobába. Délután volt, egy gyermek várta az állomáson mezítláb, csöndes eső könnyezett le a zsindely tetőkről és ő a nyirkos szobában, a borús, fojtó at­moszféráiban, amint egyedül maradt, kibuigy­gyant belőle a sírás. Az emlékek, vágyak, föl­bukkanó offjában ringatódzott akkor bele a szebb jövőbe, igen, tanulni, tanárnak lenni.

Next