Népszava, 1927. április (55. évfolyam, 74–97. sz.)

1927-04-01 / 74. szám

i927 április 11. NÉPSZAVA Merre figyel a Zűrös zenebena rikolt bele a világba a reak­ciós magyar tájakról a szociáldemokrácia el­len. Az egész régi elkoptatott frázisgyűjte­mény új hangszerelésben lép a nyilvánosság elé. A munkásság hazafiasságát reklamálják. Ugyanakkor, amidőn Klebelsberg miniszter babérkoszorút tesz le arra az íróasztalra, amelyen Mussolini az ország megcsonkításá­nak szellemi előkészítését elvégezte. A szociál­demokrácia nemzetközisége ellen emelnek ki­fogást. Ugyanakkor, amidőn Vass miniszter Bécsben, a Beethoven-ünnepélyen a nemzet­közi szolidaritásról szaval szép szólamokat. Az éhbéreken tengődő munkásoknak prédikál­nak lemondást és a munkanélkülieknek mon­danak kemény tagadó szót. Ugyanakkor, ami­dőn a népjóléti minisztérium vezérkara ezer üveg pezsgős farsangot rendez a böjtben. A munkaszabadságot reklamálják azoktól, aki­ket nem engednek a munkapadhoz, vagy félig ingyen követelik tőlük a munkát. Erőszakot emlegetnek. Ugyanakkor, amidőn köztudott dolog, hogy az ellenforradalomban e­írével fosz­tottak meg kenyerüktől tanárokat, tanítókat, tisztviselőket, hivatalnokokat, munkásokat, vas­utasokat, postásokat, csak azért, mert szociál­demokraták voltak, akiknek sérelmeit a mai gyönyörűséges konszolidáció sem reparálta még... Miért ez a veszett lárma ? A nagy erőlködés mindenesetre nagyon gya­nús. Mert hogy százszorta és ezerszerte fonto­sabb és égetőbb problémák érdeklik ma az országot, mint két egymást meg nem értő proletár összezördülése, vagy mint a nemzet­közi munkásszolidaritás befejezett és meg­másíthatatlan ténye — az egészen bizonyos. Miért mégis ez a humoros szélmalom harc? A délutáni kurzusújság mai vezércikkének első mondata önkéntelenül is megfelel erre. Azt mondja a­ tárgyilagosságáról és igazmon­dásáról hírhedt újság: „A munkaszabadság ellen elkövetett sorozatos merényletek a szo­ciáldemokrata, terror felé terelték a közfigyel­met"... A közfigyelem! Ezt preparálják esz­tendők óta — az utóbbi hetekben föltűnő együttműködéssel és vehemenciával. A köz­figyelmet akarják valamiről el és valamire rá­irányítani. Mert a „közfigyelem" rendkívül kellemetlen tud lenni s hébe-hóba meg is zavar bizonyos cirkulusokat. Ami pedig sokaknak kellemetlen és káros. Hát beszéljünk a közfigyelemről. A tisztelt és még a mai kritikátlan világban is respektált közfigyelem az utóbbi időben na­gyon ideges és nyugtalan. Riadtan figyel föl az üzletes kereszténység újabb dicsőséges tet­teire. A régiekbe már belefásult. Már-már kez­dett a minden mindegy apátiájába esni. Már beletörődött abba, hogy a nagy keresztények a fórumon antiszemitáskodnak, de szépen meg­férnek a nagyzsidókkal az igazgatósági szoba zöld asztalánál és testvériesen megosztoznak a­­pazar tantiémeken. Olyan általánossá vált ez a helyzet, hogy már nem is törődött vele senki. Az erkölcsi rothadás bűze annyira túlsúlyba került, hogy már nem is tűnt föl. Mígnem új esetek jöttek. Nagy István bíró esete, a Széchenyi-fürdő ügye még el sem hal­ványultak. És már hírt kellett adnunk a leg­keresztényebb kereszténynek hirdetett Huszár Károly összeférhetetlenségi esetéről. Aki az országgyűlés alelnöke és keresztény pártvezér, mellesleg ádáz ellensége a szervezett munkás­ságnak, de azért testvéri együttesben igazgat zsidókkal együtt olyan ipari vállalatot, amely tetemes kedvezményeket kapott a kormánytól. Gaál Gaszton is cifra dolgokat mondott állam­titkárokról, akik milliárdokat jövedelmező ál­lásokat „gyűjtenek..." Más. Egy esős márciusi reggelen arra ébredt a tespedő közfigyelem, hogy a Margitsziget újabb kótyavetye után, több mint 40 milliárdért, újra visszakerült a Közmunkatanács, illetve a főváros tulajdonába. Ugyebár tudjuk, hogy a fővárosnak erre a kies­és kellemes területére csak bizonyos okulusok lefizetése után teheti a lábát a tiszta levegőt áhító pesti polgár? Azt is tudjuk, hogy ezt a gyönyörű kiránduló­helyet bérbeadta a Közmunkatanács egy pénz­csoportnak, azzal a feltétellel, hogy a bérlők a szigeten nagy beruházási programot hajtanak végre. Most már, a nagy titokban végrehajtott tranzakció után, azt is megtudtuk, hogy a bér­lők csak részben tettek eleget szerződésben vállalt kötelezettségüknek, ami — ugyancsak a szerződés szerint — jogot adott volna a Köz­munkatanácsnak arra, hogy a bérleti szerző­dést fölbontsa és a Margitszigetet minden k­özvélemény­t ellenérték nélkül visszavegye. A Közmunka­tanács azonban nem élt ezzel a jogával, hanem 42 milliárdért visszaváltotta a szigetet és busás haszonnal kiengedte a bérlőket a kötelezett­ségből. A visszavétel összegét súlyos feltételek mellett kölcsön veszik. Negyvenkét milliárd: horribilis összeg. Az el­hanyagolt városi, állami szociálpolitika nagy darab területeit lehetne termékeny talajjá változtatni belőle. Célszerű beruházásokra költve, csökkenteni lehetne a munkanélküli­séget. Az egészségügyet jól meg lehetne javí­tani, kórházakat, szanatóriumokat lehetne épí­teni belőle. Használni lehetne vele a köznek. Sok tátongó gazdasági, szociális és kulturális hézagot lehetne betömni ekkora összeggel. De nem a: szerződésszegő kapitalisták zsebébe vándorol ez a hatalmas összeg, a közvélemény előtt pedig kérdőjelek lejtenek veszett táncot. Miért kellett erre az üzletre a titokzatosság jótékony leple? Kiknek az érdekében való a szerződésszegő kapitalisták kisegítése és meg­jutalmazása? Ha most visszavették a szigetet: miért adták előbb ki a kézből? És ha kiadták bérbe: miért veszik most vissza? Mikor csele­kedtek helyesen: most vagy akkor? Vagy meg­fordítva: mikor követtek el baklövést, a bérbeadásnál vagy a visszaváltásnál? Kik a mozgatói az ügynek és miért? Miért!­l is végül: hol rekedt meg az a fennen hirde­tett keresztény és nemzeti morál, amelynek nevében nyolcadik esztendeje sanyargatják az ország népét?... Egyelőre ezeket a kérdéseket tesszük föl. Majd megfelelő időben és helyen lesz még kér­deznivalónk. Most csak azt akartuk megálla­pítani, hogy a közfigyelem nem kíváncsi a handabandázók gyerekes nyelvöltögetésére és mocskolódásaira. Hanem arra figyel feszülten, hogy mi rejlik a Margitsziget körül lejátszódó esemény mögött. És a többi hasonló esemé­nyek mögött. A rothadás folyamatát szemléli elkeseredetten és egyelőre tehetetlenül. Csak legalább azt ne tételezzék föl róla, hogy ügyet­len trükkökkel kimozdíthatják figyelő állá­sából. Ennél sokkal okosabb és tapasztaltabb — a közfigyelem... „Békében akarunk élni szomszédainkkal és mmn­almiak militarista cselszövések részesei lenni !" —ITmnm­a mami A népjóléti miniszter egyetlen ígérete sem teljesült, az sem, hogy Somogyi és Bacsó gyilkosait kézrekerítik. — Szocialista bljálat a Kormány bel- és külpolitikájáról. A képviselőház csütörtöki ülését délelőtt­­ 11 órakor nyitotta meg Zsitvay elnök. Az elnöki bejelentések során közölte, hogy a beérkezett mentelmi megkeresések közül Vanczák János elvtársnak hat rendbeli, Szabó Imre elvtársnak 30 rendbeli ügyben való kiadatását kérik. Lukács György, a külügyi bizottság előadója beterjesztette a bizottság jelentését, amely a Nemzetek Szövetségéről szóló törvényre vo­natkozó kormányzói kéziratról szól, valamint a Spitzbergák tárgyában kötött nemzetközi szerződés becikkelyezéséről. Ezután folytatták az 1927—28. évi költségvetés általános tárgyalását. A vita első szónoka Esztergályos János elv­társ volt. Beszédében mindenekelőtt, foglalko­zott azokkal a támadásokkal, amelyekkel a jobboldal a szociáldemokrata párt és a szak­szervezetek ellen fölvonul. A képviselőválasz­tások alatt a kormánypárti jelöltek nagy része erősen fogadkozott választói előtt, hogy ha bekerül a képviselőházba, minden erejével azon lesz, hogy a magyar munkásságnak sa­nyarú helyzetében segítségére legyen. Ezek a képviselők itt a képviselőházban éppen az ellenkez­őjét teszik annak, amit a választásokon hirdettek. Ugyanakkor, amikor zengik dicsőítő dalaikat a kormányzat felé, támadják a szakszervezete­ket, a szociáldemokráciát és a nemzetközisé­get. Rámutatott a szociáldemokrata párt pro­gramjára és arra a törekvésére, hogy a munka­erő ne legyen védtelen prédája a tőkének. Idézi a népjóléti miniszternek a tőkéről el­mondott beszédét, amelyben a miniszter is be­vallotta, hogy a nemzetközi tőkének nincs lelke, hogy a nemzetközi tőke bárhol éri a munkást, mindenütt lelketlenül összezúzza, összemorzsolja és összetöri annak testét és lelkét. Miért tartják tehát bűnnek a kormány­párton, hogy a nemzetközi tőke lelketlen tá­madásával szemben a munkásság nemzetközi védelmét hirdetjük? A világ minden öntudatos dolgozó embere tudja, hogy a tőke saját jó­szántából nem juttat a termelt értékből a ter­melőnek és hogy a munkásnak életösztöne pa­rancsolja gazdasági szervezeteinek megalakí­tását és védelmét. (Petrovácz Gyula: „De azért nem kell a hazát és a vallást megtagadni!" — Rothenstein Mór: ,,A munkás van olyan hazafi, mint bárki az önök pártjában!") A szakszervezetek a munkanélkülivé vált munkások támogatásával legalább egy ré­szét teljesítették annak a missziónak, amelyet a kormánynak egészben kellett volna vállalnia. Sok bűnnek, öngyilkosságnak és más tragédiá­nak vették elejét a szakszervezetek morális és anyagi támogatásaikkal. Azonban nem új do­log a munkásság ellen való osztályharc. Néhai Jászai Samu elvtárs könyvéből idéz példákat arra nézve, hogy királyi meg császári páten­sek tiltották a munkások szervezkedését és jobb bérekre való törekvését. A népjóléti mi­niszter állásával és méltóságával össze nem egyeztethető módon támadja pártunkat és gazdasági szervezeteinket. Vass Józsefnek csupán legutóbbi fölszólalásaira és legutóbb elkövetett cikkére hivatkozom annak igazolá­sára, hogy a népjóléti miniszter fékezhetetlen gyűlö­lettel viseltetik a munkássággal, a mun­kásság pártjával, a szociáldemokrata párt­tal és a munkásság szervezeteivel, a szak­szervezetekkel szemben. A népjóléti miniszter a legutóbbi vasárnap megjelent cikkében hirdeti, hogy állja a har­cot keményen, hősiesen j­ó, nem a kizsákmá­nyoló, a testet-lelket megnyomorító tőkével szemben, hanem azokkal szemben, akik a munkásság érdekeit képviselik a tőke ellen való harcukban. A népjóléti miniszternek nagy harci készsége van. Mennyivel jobb volna, ha­ ez a készség az emberszeretet terü­letén nyilatkoznék meg és ha például Pécsett teljesítené hivatását és lehetővé tenné az ot­tani napközi gyermekotthon létesítését. A mi­niszter azonban ezzel nem törődik és ha Pécsett i­yer­­ekotthont akarnak, ak­kor az ottani társadalomnak, a munkás­osztálynak és a polgári nőknek együttesen kell az erre szükséges összeget össze­adniok, illetve összekoldulniok. De ha harci kedve van a népjóléti miniszter­nek, miért nem száll harcba kollégájával, a közoktatásügyi miniszterrel és nem igyekszik kivívni azt, hogy tépjék ki a magyar törvény­könyvből azokat a megszégyenítő paragrafu­sokat, amelyek tanulni vágyó magyar gyerme­keket kényszerítenek ki külföldre csupán azért, mert szüleik más templomba járnak imádkozni? A szociáldemokrata párt nem hogy nem fél, hanem óhajtva óhajtja a miniszter beígért harcát, ha ez valóban abban fog meg­nyilvánulni, hogy megoldja az égető szociális problémákat. De addig is számon kell kérnem a népjóléti miniszter ígéreteit. Itt, ezen a helyen, a nemzetgyűlés színe előtt ígérte a munkanélküliség esetére szóló bizto­sítást. Megvan ez? Nincs. Megígérte a rokkant­törvény beterjesztését. Megvan? Nincs. Meg­ígérte az aggkori és rokkan­tbiztosítást. Az sincs meg. Ígért fürdőtörvényt, ígért anya-és csecsemővédő törvényt, ígérte a kórházi ápolási költségek viselésének rendezéséről szóló törvényt. És nincs, nincs, egyik sincs meg. És volt ígéretei között olyan is, amely­nek biztosítására papi palástját tette a Ház asztalára. Amikor követeltük azoknak a meg­büntetését, akik az ellenforradalom alatt em­ber és vagyon ellen bűncselekményeket követ­tek el és követeltük ezek között Somogyi Béla és Bacsó Béla gyilkosainak megbüntetését, fölállt a népjóléti miniszter, aki akkor a miniszterelnököt helyettesítette és kijelen­tette: „A fejemmel felelek érte, hogy ha a tettesek kézrekerülnek, le fog sújtani rájuk az igazságszolgáltatás. Sem Bethlen, sem én, az, én papi palástom nem volna kap­ható arra, hoary ilyen gyilkosokat födöz­zünk!" (Fölkiáltások a szociáldemokraták­nál: „Szép szavak, szép ígéretek!") Amíg ezek az ígéretek nem teljesülnek, addig a miniszter lába alatt nincs meg az a szilárd talaj, amelyről támadását intézhetné a szo­ciáldemokrata párt ellen. De nincs meg ez a talaj az ő számára más szempontból sem. Ha végignézünk a népjóléti miniszter miniszteri működésének hat eszten­dején, amel­y miniszterségének jubileumát ezer üveg pezsgővel ünnepelte, nem találunk semmi olyat, ami őt ilyen harcra följogosí­taná és erkölcsileg képessé tenné. Az a díszem 3

Next