Népszava, 1927. április (55. évfolyam, 74–97. sz.)
1927-04-01 / 74. szám
i927 április 11. NÉPSZAVA Merre figyel a Zűrös zenebena rikolt bele a világba a reakciós magyar tájakról a szociáldemokrácia ellen. Az egész régi elkoptatott frázisgyűjtemény új hangszerelésben lép a nyilvánosság elé. A munkásság hazafiasságát reklamálják. Ugyanakkor, amidőn Klebelsberg miniszter babérkoszorút tesz le arra az íróasztalra, amelyen Mussolini az ország megcsonkításának szellemi előkészítését elvégezte. A szociáldemokrácia nemzetközisége ellen emelnek kifogást. Ugyanakkor, amidőn Vass miniszter Bécsben, a Beethoven-ünnepélyen a nemzetközi szolidaritásról szaval szép szólamokat. Az éhbéreken tengődő munkásoknak prédikálnak lemondást és a munkanélkülieknek mondanak kemény tagadó szót. Ugyanakkor, amidőn a népjóléti minisztérium vezérkara ezer üveg pezsgős farsangot rendez a böjtben. A munkaszabadságot reklamálják azoktól, akiket nem engednek a munkapadhoz, vagy félig ingyen követelik tőlük a munkát. Erőszakot emlegetnek. Ugyanakkor, amidőn köztudott dolog, hogy az ellenforradalomban eírével fosztottak meg kenyerüktől tanárokat, tanítókat, tisztviselőket, hivatalnokokat, munkásokat, vasutasokat, postásokat, csak azért, mert szociáldemokraták voltak, akiknek sérelmeit a mai gyönyörűséges konszolidáció sem reparálta még... Miért ez a veszett lárma ? A nagy erőlködés mindenesetre nagyon gyanús. Mert hogy százszorta és ezerszerte fontosabb és égetőbb problémák érdeklik ma az országot, mint két egymást meg nem értő proletár összezördülése, vagy mint a nemzetközi munkásszolidaritás befejezett és megmásíthatatlan ténye — az egészen bizonyos. Miért mégis ez a humoros szélmalom harc? A délutáni kurzusújság mai vezércikkének első mondata önkéntelenül is megfelel erre. Azt mondja a tárgyilagosságáról és igazmondásáról hírhedt újság: „A munkaszabadság ellen elkövetett sorozatos merényletek a szociáldemokrata, terror felé terelték a közfigyelmet"... A közfigyelem! Ezt preparálják esztendők óta — az utóbbi hetekben föltűnő együttműködéssel és vehemenciával. A közfigyelmet akarják valamiről el és valamire ráirányítani. Mert a „közfigyelem" rendkívül kellemetlen tud lenni s hébe-hóba meg is zavar bizonyos cirkulusokat. Ami pedig sokaknak kellemetlen és káros. Hát beszéljünk a közfigyelemről. A tisztelt és még a mai kritikátlan világban is respektált közfigyelem az utóbbi időben nagyon ideges és nyugtalan. Riadtan figyel föl az üzletes kereszténység újabb dicsőséges tetteire. A régiekbe már belefásult. Már-már kezdett a minden mindegy apátiájába esni. Már beletörődött abba, hogy a nagy keresztények a fórumon antiszemitáskodnak, de szépen megférnek a nagyzsidókkal az igazgatósági szoba zöld asztalánál és testvériesen megosztoznak apazar tantiémeken. Olyan általánossá vált ez a helyzet, hogy már nem is törődött vele senki. Az erkölcsi rothadás bűze annyira túlsúlyba került, hogy már nem is tűnt föl. Mígnem új esetek jöttek. Nagy István bíró esete, a Széchenyi-fürdő ügye még el sem halványultak. És már hírt kellett adnunk a legkeresztényebb kereszténynek hirdetett Huszár Károly összeférhetetlenségi esetéről. Aki az országgyűlés alelnöke és keresztény pártvezér, mellesleg ádáz ellensége a szervezett munkásságnak, de azért testvéri együttesben igazgat zsidókkal együtt olyan ipari vállalatot, amely tetemes kedvezményeket kapott a kormánytól. Gaál Gaszton is cifra dolgokat mondott államtitkárokról, akik milliárdokat jövedelmező állásokat „gyűjtenek..." Más. Egy esős márciusi reggelen arra ébredt a tespedő közfigyelem, hogy a Margitsziget újabb kótyavetye után, több mint 40 milliárdért, újra visszakerült a Közmunkatanács, illetve a főváros tulajdonába. Ugyebár tudjuk, hogy a fővárosnak erre a kiesés kellemes területére csak bizonyos okulusok lefizetése után teheti a lábát a tiszta levegőt áhító pesti polgár? Azt is tudjuk, hogy ezt a gyönyörű kirándulóhelyet bérbeadta a Közmunkatanács egy pénzcsoportnak, azzal a feltétellel, hogy a bérlők a szigeten nagy beruházási programot hajtanak végre. Most már, a nagy titokban végrehajtott tranzakció után, azt is megtudtuk, hogy a bérlők csak részben tettek eleget szerződésben vállalt kötelezettségüknek, ami — ugyancsak a szerződés szerint — jogot adott volna a Közmunkatanácsnak arra, hogy a bérleti szerződést fölbontsa és a Margitszigetet minden közvéleményt ellenérték nélkül visszavegye. A Közmunkatanács azonban nem élt ezzel a jogával, hanem 42 milliárdért visszaváltotta a szigetet és busás haszonnal kiengedte a bérlőket a kötelezettségből. A visszavétel összegét súlyos feltételek mellett kölcsön veszik. Negyvenkét milliárd: horribilis összeg. Az elhanyagolt városi, állami szociálpolitika nagy darab területeit lehetne termékeny talajjá változtatni belőle. Célszerű beruházásokra költve, csökkenteni lehetne a munkanélküliséget. Az egészségügyet jól meg lehetne javítani, kórházakat, szanatóriumokat lehetne építeni belőle. Használni lehetne vele a köznek. Sok tátongó gazdasági, szociális és kulturális hézagot lehetne betömni ekkora összeggel. De nem a: szerződésszegő kapitalisták zsebébe vándorol ez a hatalmas összeg, a közvélemény előtt pedig kérdőjelek lejtenek veszett táncot. Miért kellett erre az üzletre a titokzatosság jótékony leple? Kiknek az érdekében való a szerződésszegő kapitalisták kisegítése és megjutalmazása? Ha most visszavették a szigetet: miért adták előbb ki a kézből? És ha kiadták bérbe: miért veszik most vissza? Mikor cselekedtek helyesen: most vagy akkor? Vagy megfordítva: mikor követtek el baklövést, a bérbeadásnál vagy a visszaváltásnál? Kik a mozgatói az ügynek és miért? Miért!l is végül: hol rekedt meg az a fennen hirdetett keresztény és nemzeti morál, amelynek nevében nyolcadik esztendeje sanyargatják az ország népét?... Egyelőre ezeket a kérdéseket tesszük föl. Majd megfelelő időben és helyen lesz még kérdeznivalónk. Most csak azt akartuk megállapítani, hogy a közfigyelem nem kíváncsi a handabandázók gyerekes nyelvöltögetésére és mocskolódásaira. Hanem arra figyel feszülten, hogy mi rejlik a Margitsziget körül lejátszódó esemény mögött. És a többi hasonló események mögött. A rothadás folyamatát szemléli elkeseredetten és egyelőre tehetetlenül. Csak legalább azt ne tételezzék föl róla, hogy ügyetlen trükkökkel kimozdíthatják figyelő állásából. Ennél sokkal okosabb és tapasztaltabb — a közfigyelem... „Békében akarunk élni szomszédainkkal és mmnalmiak militarista cselszövések részesei lenni !" —ITmnma mami A népjóléti miniszter egyetlen ígérete sem teljesült, az sem, hogy Somogyi és Bacsó gyilkosait kézrekerítik. — Szocialista bljálat a Kormány bel- és külpolitikájáról. A képviselőház csütörtöki ülését délelőtt 11 órakor nyitotta meg Zsitvay elnök. Az elnöki bejelentések során közölte, hogy a beérkezett mentelmi megkeresések közül Vanczák János elvtársnak hat rendbeli, Szabó Imre elvtársnak 30 rendbeli ügyben való kiadatását kérik. Lukács György, a külügyi bizottság előadója beterjesztette a bizottság jelentését, amely a Nemzetek Szövetségéről szóló törvényre vonatkozó kormányzói kéziratról szól, valamint a Spitzbergák tárgyában kötött nemzetközi szerződés becikkelyezéséről. Ezután folytatták az 1927—28. évi költségvetés általános tárgyalását. A vita első szónoka Esztergályos János elvtárs volt. Beszédében mindenekelőtt, foglalkozott azokkal a támadásokkal, amelyekkel a jobboldal a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek ellen fölvonul. A képviselőválasztások alatt a kormánypárti jelöltek nagy része erősen fogadkozott választói előtt, hogy ha bekerül a képviselőházba, minden erejével azon lesz, hogy a magyar munkásságnak sanyarú helyzetében segítségére legyen. Ezek a képviselők itt a képviselőházban éppen az ellenkezőjét teszik annak, amit a választásokon hirdettek. Ugyanakkor, amikor zengik dicsőítő dalaikat a kormányzat felé, támadják a szakszervezeteket, a szociáldemokráciát és a nemzetköziséget. Rámutatott a szociáldemokrata párt programjára és arra a törekvésére, hogy a munkaerő ne legyen védtelen prédája a tőkének. Idézi a népjóléti miniszternek a tőkéről elmondott beszédét, amelyben a miniszter is bevallotta, hogy a nemzetközi tőkének nincs lelke, hogy a nemzetközi tőke bárhol éri a munkást, mindenütt lelketlenül összezúzza, összemorzsolja és összetöri annak testét és lelkét. Miért tartják tehát bűnnek a kormánypárton, hogy a nemzetközi tőke lelketlen támadásával szemben a munkásság nemzetközi védelmét hirdetjük? A világ minden öntudatos dolgozó embere tudja, hogy a tőke saját jószántából nem juttat a termelt értékből a termelőnek és hogy a munkásnak életösztöne parancsolja gazdasági szervezeteinek megalakítását és védelmét. (Petrovácz Gyula: „De azért nem kell a hazát és a vallást megtagadni!" — Rothenstein Mór: ,,A munkás van olyan hazafi, mint bárki az önök pártjában!") A szakszervezetek a munkanélkülivé vált munkások támogatásával legalább egy részét teljesítették annak a missziónak, amelyet a kormánynak egészben kellett volna vállalnia. Sok bűnnek, öngyilkosságnak és más tragédiának vették elejét a szakszervezetek morális és anyagi támogatásaikkal. Azonban nem új dolog a munkásság ellen való osztályharc. Néhai Jászai Samu elvtárs könyvéből idéz példákat arra nézve, hogy királyi meg császári pátensek tiltották a munkások szervezkedését és jobb bérekre való törekvését. A népjóléti miniszter állásával és méltóságával össze nem egyeztethető módon támadja pártunkat és gazdasági szervezeteinket. Vass Józsefnek csupán legutóbbi fölszólalásaira és legutóbb elkövetett cikkére hivatkozom annak igazolására, hogy a népjóléti miniszter fékezhetetlen gyűlölettel viseltetik a munkássággal, a munkásság pártjával, a szociáldemokrata párttal és a munkásság szervezeteivel, a szakszervezetekkel szemben. A népjóléti miniszter a legutóbbi vasárnap megjelent cikkében hirdeti, hogy állja a harcot keményen, hősiesen jó, nem a kizsákmányoló, a testet-lelket megnyomorító tőkével szemben, hanem azokkal szemben, akik a munkásság érdekeit képviselik a tőke ellen való harcukban. A népjóléti miniszternek nagy harci készsége van. Mennyivel jobb volna, ha ez a készség az emberszeretet területén nyilatkoznék meg és ha például Pécsett teljesítené hivatását és lehetővé tenné az ottani napközi gyermekotthon létesítését. A miniszter azonban ezzel nem törődik és ha Pécsett iyerekotthont akarnak, akkor az ottani társadalomnak, a munkásosztálynak és a polgári nőknek együttesen kell az erre szükséges összeget összeadniok, illetve összekoldulniok. De ha harci kedve van a népjóléti miniszternek, miért nem száll harcba kollégájával, a közoktatásügyi miniszterrel és nem igyekszik kivívni azt, hogy tépjék ki a magyar törvénykönyvből azokat a megszégyenítő paragrafusokat, amelyek tanulni vágyó magyar gyermekeket kényszerítenek ki külföldre csupán azért, mert szüleik más templomba járnak imádkozni? A szociáldemokrata párt nem hogy nem fél, hanem óhajtva óhajtja a miniszter beígért harcát, ha ez valóban abban fog megnyilvánulni, hogy megoldja az égető szociális problémákat. De addig is számon kell kérnem a népjóléti miniszter ígéreteit. Itt, ezen a helyen, a nemzetgyűlés színe előtt ígérte a munkanélküliség esetére szóló biztosítást. Megvan ez? Nincs. Megígérte a rokkanttörvény beterjesztését. Megvan? Nincs. Megígérte az aggkori és rokkantbiztosítást. Az sincs meg. Ígért fürdőtörvényt, ígért anya-és csecsemővédő törvényt, ígérte a kórházi ápolási költségek viselésének rendezéséről szóló törvényt. És nincs, nincs, egyik sincs meg. És volt ígéretei között olyan is, amelynek biztosítására papi palástját tette a Ház asztalára. Amikor követeltük azoknak a megbüntetését, akik az ellenforradalom alatt ember és vagyon ellen bűncselekményeket követtek el és követeltük ezek között Somogyi Béla és Bacsó Béla gyilkosainak megbüntetését, fölállt a népjóléti miniszter, aki akkor a miniszterelnököt helyettesítette és kijelentette: „A fejemmel felelek érte, hogy ha a tettesek kézrekerülnek, le fog sújtani rájuk az igazságszolgáltatás. Sem Bethlen, sem én, az, én papi palástom nem volna kapható arra, hoary ilyen gyilkosokat födözzünk!" (Fölkiáltások a szociáldemokratáknál: „Szép szavak, szép ígéretek!") Amíg ezek az ígéretek nem teljesülnek, addig a miniszter lába alatt nincs meg az a szilárd talaj, amelyről támadását intézhetné a szociáldemokrata párt ellen. De nincs meg ez a talaj az ő számára más szempontból sem. Ha végignézünk a népjóléti miniszter miniszteri működésének hat esztendején, amely miniszterségének jubileumát ezer üveg pezsgővel ünnepelte, nem találunk semmi olyat, ami őt ilyen harcra följogosítaná és erkölcsileg képessé tenné. Az a díszem 3