Népszava, 1927. június (55. évfolyam, 123–145. sz.)

1927-06-01 / 123. szám

1927 junius 1. .... ^^ . . . .. •• .. i-i.". •..•• " - - -* i -y'-­ NÉPSZAVA A b­rit kormány osztályh­arcot folytat. Az oroszokkal való szakítás lényege. írta H. N. Brailsford (London). A­ konzervatív Anglia és a bolsevista Orosz­ország között végre bekövetkezett a szakítás és most, amikor megtörtént, azt látjuk, hogy ennek a dolgok természeténél fogva így­­kell lennie. Lehetetlenség, hogy ennyire mélyen­fekvő ellenszenv a hamu alatt lappangva ma­radjon. Az ennyire ellentétben álló kormá­nyoknak csak két út áll rendelkezésükre. Vagy együttműködnek, vagy pedig nyíltan veszekszenek. De nem űzhetik a végtelenségig azt, amit London és Moszkva cselekedett a Zinovjev-választások óta. Nem élhetnek dühös kevélységben és kölcsönös gyanakvásban az esetleges szakítás bizonyossága nélkül. Az együttműködés nem lett volna könnyű, de még a konzervatív kormány alatt sem volt lehetet­len. Mindent föl lehetett mellette hozni, még olyan érveket is, amelyeket a kapitalista párt is elfogadhatott. Oroszország és a mi országunk gazda­sági értelemben egymást kiegészítő egység, amelyet a történelem és a természet egymás szükségleteinek a kielégítésére teremtett. Egy bátor és messzelátó kereskedelmi számítás Oroszországban , kivitelünknek és gépeinknek nagy piacát és a barátságos vállalkozás ha­tártalan területét látta volna. A távol Keleten való céljainkban annak a bölcs mérlegelése, ami jogszerű, arra indított volna bennünket, hogy megállapodást keressünk Kína fölszaba­dítására és kifejlesztésére nézve. Az a diplo­mácia, amelyik állítólag Európa pacifikálására törekszik, tudta volna, hogy nem bír biztos békét teremteni a Rajnán, ha féltucat dühös ellenséget hagy Oroszország határán. De, Chamberlain ezeknek a dolgoknak egyi­két sem érti meg. Lenézte a kereskedelem meg­indítását. Abból a föltevésből indult ki, hogy a messze Keleten elkerülhetetlen az ellenséges­kedés. Locarnói rendszere annak a gyanak­vásnak adott, teret, hogy Oroszország elszige­telése a célja. A maga személyes politikája ennek megfelelően az volt, hogy ne vegyen Oroszországról tudomást. De Oroszország túl­ságosan nagy, túlságosan életképes, túlságo­san jelenté­keny ahhoz, hogy tudomást ne ve­gyenek róla. Mások töltötték be az űrt. Chamberlain kezét minden fordulóban a saját pártjának nyersebb és kevésbé gondolkozó része erőszakolta. Szakításra került a sor. Most vigyáznunk kell, hogy háború ne legyen belőle. Talán meg kell még vitatnunk azokat az ürügyeket, amelyek alapján az Arcosnál le­folytatott kutatás szolgáltatott a szakítás ja­vára. De nagyon együgyűek lennénk, ha egy pillanatra megengednénk azt, hogy azok az indiszkréciók, amelyeket a razzia leleplezett, kellő magyarázatot adnak a kormány cselekvé­séről. A­zo­knak az embereknek, akik kierősza­kolták ezt a szakítást, mindig megvolt a maguk határozott fölfogásuk arra nézve, hogyan kell bánni Oroszországgal. Megtámadták és blo­kálták, támogatták kormányának belső ellen­ségeit, elég logikusak volta­k ahhoz, hogy szembeszá­lljanak úgy a kereskedelmi egyez­ménnyel, mint az elismeréssel. Elejétől végig sohasem titkolták azt a véleményüket, hogy csak egyetlen helyes módszert alkalmazhat­nak a komm­ralista köztársaság ellen: hogy har­coljanak ellene. Lehet, hogy az utóbbi eszten­dőkben csak kisebbség volta­k a saját pártjuk­ban, ha most elég erősek arra, hogy ráerősza­kolják akaratukat azokra az emberekre, akik névleg a vezéreik, bizonyosak lehetünk abban, hogy erősebb érveik voltak, mint bármelyik azok közül, amelyeket a pneumatikus furó föl­fedezett. Három valószínű indítóoka van ennek az erőszakos cselekvésnek. Először is a választá­sokra spekulálnak, amikor tisztában vannak azzal, hogy a konzervatív pártnak semmiféle eredmény nem szól a javára, sem itthon, sem külföldön, amit az ország előtt fölemlíthetné­nek. Nem­ teremtett békét az iparban, háborús műveletekbe, olyan dicstelen, mint fölösleges műveletekbe keveredett a Keleten. Most igyek­szik teljes mértékben kizsákmányolni azt a fé­lelmet, amelyre ösztönszerűen hivatkozik. A Zinovjev-hamisítással látszólagos többséget szerzett magának: azt reméli, hogy ezzel a méltatlan melodrámával meg is tarthatja. Két panasza van Oroszország ellen, amelyek né­mileg alaposak. Mivel nem akarja megérteni, hogy az általános sztrájk egyetlen oka Bald­win gyöngesége és tétlensége, valamint a bányatulajdonosok provokáló csökönyössége, elvakultságáb­an azt képzeli, hogy Moszkva sugalla. De igaz, hogy amikor a bányászok viszálya már csökönyös és elkeseredett harccá fajult, Oroszország szervezett munkásai nagy­lelkűen jöttek a bányászok támogatására. Az­után pedig, mivel nem tudja megérteni, hogy a­ brit politika az ópiumháborútól kezdve a shanghai lövöldözésig eléggé megmagyarázza a rómnai nacionalisták ellenszenvét, Orosz­országnak tulajdonítja azokat a megaláztatá­sokat és bajokat, amelyeket mi magunk hoz­tunk magunkra. De igaz, hogy Oroszország segítette Kínában győzelemre juttatni a nép ügyét. Ezek és nem a belügyminiszter hőstet­tének a kicsinyességei a szakítás közvetlen okai. Mind a két esetben az oroszok úgy csele­kedtek, mint azok, akik hisznek a világ mun­kásainak a­ szolidaritásában. Ebben a modern világban elavult az a hagyományos fölfogás, hogy az emberek anélkül is élhetnek, hogy a határok korlátain túl is kifejezzék rokonszen­vüket. De még kevés angol értette meg ezt az igazságot annyira tökéletesen, mint Churchill. Mit kellett Baldwinnek lelepleznie? Először is az a gyanúja, bár nem talált ennek a gyanú­nak a megerősítésére szolgáló okmányt, hogy az orosz kémszolgálat az utób­bi időben hadügy­minisztériumunkból igyekezett írásokat meg­szerezni. Ez lehetséges, sőt valószínű is. Ha ebben a tekintetben tevékenykedett, csak azt cselekedte, amit a világ valamennyi kémszol­gálata, a magunkét is beleszámítva, rendszerint megtesz. Valóban Baldwin saját nyilatkozatai­ból is nyilvánvaló, hogy a kereskedelmi szer­ződés nem korlátozta, a brit kémszolgálat mű­veleteit Oroszországgal szemben. A brit kor­mány nyilvánvaló ellenségeskedése mellett túl­ságosan sok lett volna azt kívánni, hogy Moszkva szemet hunyjon és vattát dugjon a fülébe. Erre jött azután a bizonyíték­, hogy az Arcos két alkalmazottja propagandát űz a szakszer­vezetek vörös internacionáléja javára, bár vi­tatkozni lehetne arról, vajjon ez volt-e az a propaganda a brit birodalom ellen, amiről a kereskedelmi szerződés megemlékezik. De még ha így lenne is, ez sem lenne olyan világren­gető fölfedezés. Egy hatalmas intézmény két alkalmazottja indiszkrét volt, vagy még ennél is rosszabb, ha akarják. Egész könnyen el le­hetett volna intézni a vétségüket a diplomá­ciai viszony megszakítása nélkül is. Hát el­hiszi valaki, hogy ha Londonban a­ pneuma­tikus iúiót alkalmaznák minden olasz vagy francia intézmény fafejeivel és pincéivel szemé­ben, félhivatalos bankjaik, vasútjaik vagy lap­jaik alkalmazottai között nem találnának ké­meket és agitátorok­at? Borodin ügye már nehezebb. Az a bizonyság, hogy Moszkva ügynöke volt, azokból az okmá­nyokból derül ki, amelyek a pekingi orosz kö­vetségen tartott házkutatásból kerültek ki. Ezeknek az okmányoknak egyike bizonyosan hamis, mert azzal az­ elavult ortográfiával író­dott, amelyet a szovjet kormány tíz évvel ez­előtt megszüntetett. De a legrosszabb esetben is az történt, hogy Oroszország megtagadta azt az emberét, aki valóban az ügynöke volt. A provokációnak ezt a formáját sohasem hasz­nálják angolul? Ha erre fölszólítják, a brit kormány bevallotta volna, hogy fizetett ügy­nöke volt egy bizonyos Paul Dukes nevű­ em­ber, aki néhány esztendeig Petrográdon lakott? Az elismerés akkor történt, amikor báróvá tet­ték. Senki sem lát helytelenséget abban, ha Rosegoltz igyekszik elősegíteni a Kínából ér­kező jelentések beözönlését. Az első és legnyilvánvalóbb következménye­ket a saját munkanélküli munkásaink fogják megérezni. Nem becsületes dolog azt mondani, hogy a kereskedelmi kapcsolatok ezentúl is fönmaradhatnak. Ki lenne az az együ­gyű, aki elhiszi, hogy az oroszok bármit is vegyenek az ellenséges Angliában, amit megkaphatnak a barátságos Németországban, vagy Francia­országban? Johnson­ Hicksnek a nemzetközi érintkezés technikája terén való nyitása még sok bajt okoz nekünk. Ennek a módszernek az ügyetlen erőszakosságát nem csodálják meg a konti­nens civilizáltabb népei. A Keleten akadhat­nak utánzók és a kockázat az, hogy az Orosz­országgal határos kisállamok bátorításnak vehetik az angol kezdeményezést és számíthat­nak Baldwin támogatására valamilyen ellen­ségeskedés megindításában. Minden állam, amelynek van miért félnie, vagy van mit re­mélnie a brit birodalomtól, megérti, hogy jóban kell lennie azokkal, akik a blokád ellenáll­hatatlan fegyverét és hitelük nagy szerkezetét használhatják föl az Oroszország ellen irányuló közös offenzívában. A Nyugattól elzárva Moszkva bizonyára igyekezni fog, hogy meg­növelje be­folyását Kínában. Baldwin bele­vitte a diplomácia területére az osztályharcot, amelyet bátran vív odahaza. A világbékének ez a provokálása m­á­s népeknél éppen olyan okot ad arra, hogy bukását kívánják, mint ahogyan mi kívánjuk, akik a legközvetleneb­bül szenvedünk miatta. A munkásmozgalom­nak fokozott buzgalommal kell azon dolgoz­nia, hogy meg nem történtté tegye azt az esz­telenséget, amit a múlt héten elkövettek. Ilyen legyen a fővárosi sajtósrenifieiés? A szociáldemokrata párt laklásjogi n­övekelése­. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ha­talmas mozgalmat indított a lakáso­k fölszaba­dítása, a béremelés szabadsága ellen és minden eszközt fölhasznál, hogy a lakások fölszabadí­tásával elviselhetetlen csapást ne mérjenek a dolgozó munkások százezreire. Pártunk — amint a Népszava megírta —, bizottságot küldött ki céltudatos és már most megvalósítható lakás­ügyi program összeállítására. A lakásügyi program egyik része modern, a mai gazdasági és lakásviszonyoknak megfelelő fővárosi lakás­bérleti szabályrendelet, amely különösen az átmeneti időben, amíg kellő lakás rendelke­zésre nem áll, megvédi a lakókat a háztulaj­donosok diktatúrájától. A háztulajdonosok be­látására, jóindulatára bízni a lakáskérdést nem lehet. Elég­ volt a lakóknak az a jóaka­rat, ami a háztulajdonosok részéről eddig megnyilatkozott. Komoly, ki nem játszható lakásrendelet kell, amely megállítja az apo­kalypsis ötödik lovasát,­­ a lakásuzsorát. El a szerződési szabadság frázisával! A budapesti lakásbérleti szabályrendelet a szerződési szabadság hazugságán épült föl. Hazugság, hogy a háztulajdonos és a lakók gazdaságilag egyenlő felek. A lakó, akinek la­kása nincs és akinek laknia kell valahol, telje­sen ki van szolgáltatva a háztulajdonos hatal­mának. Itt nincs szerződési szabadság, csak a háztulajdonos részéről diktált feltételek. Minél kevesebb a lakás, minél több a lakásigénylők száma, annál nagyobb a háztulajdonos gazda­sági fölénye. A mai viszonyoknak csak oly lakásbérleti szabályrendelet felel meg, amely szakít a­ szerződési szabadság frázisával és oly rendelkezéseket tartalmaz, amelyektől való el­térésnek helye nincs, amelyek ellenkező szer­ződés kikötése esetén is érvényesek és amelyek kijátszását szigorúan büntetik. A háborús lakásrendeletek is csak ilyen szabályokat tar­talmaznak, amíg tehát a lakástermelés tereli a normális állapot, helyre nem áll, a. gazdasá­gilag gyöngébb fél érdekében kényszerítő jog­szabályokat kell a rendeletnek tartalmaznia. Az a­ gazdasági egyenlőtlenség, amely a­ ház­tulajdonos és a lakó között a háború kitörése előtt fönnállott, fokozottabb mértékben áll ma fönt, amikor a lakók lerongyolva, a munkás­osztály még háború előtti életstandarai.Carol is erősen lecsúszva került ki az infláció pusz­tításaiból. A másik oldalon pedig a terheitől megszabadult, háztulajdon áll. A folytonosan emelkedő ingatlanárak és az emelkedő bérek mindig kedvezőbbé és kedvezőbbé teszik a ház­tulajdonosok helyzetét. Csak az a lakásrende­let lehet komoly, amely lehetetlenné tesszi a szabályok alól való kibúvást és a visszaélése­ket szigorúan bünteti. Havi bérfizetési! A lakások fölszabadításával megszűnik a havi részletfizetés. A budapesti lakásrendelet a bérfizetésre azt írja elő, hogy az egész ne­gyedévre járó bér előre fizetendő. Az új lakás­rendelet ezt a szabályt, nem tarthatja­ fönn. Nem elsősorban az egész negyedévi bér ese­dékessége tekintetében. Gazdasági életünk a havi fizetésre van berendezve. A tisztviselő ha­vonként­ kapja a fizetését, a het­ibéres munkás is havi időközökre osztja be, a kereskedő és az iparos üzletmenetét ultimától ultimóig, hónap­ról-hónapra szabja, meg. A munkás, a tiszt­viselő és bárki más utólag kapja a fizetést. Minden szolgálatot utólag díjaznak, csak a házbérre nem áll ez a szabály. A munkás, a tisztviselő, de a kiskereskedő és a­ kisiparos sem tudja három hónapra félretenni a házbér­fizetéshez szükséges összegeket. Minél jobban emelkednek a házbé­rek, annál nehezebb lesz a helyzet, mert a jövedelmek sehol sem követik a házbérek emelkedésének percentszámát. Mondja ki a szabályrendelet, hogy havi fizetés­nél is negyedév a fölp­vadási idő.

Next