Népszava, 1927. augusztus (55. évfolyam, 173–196. sz.)

1927-08-02 / 173. szám

1927 augusztus 2. NÉPSZAVA Tizenhárom éve, hogy a háború gyilkos lavinája elindult azon a végzetes útján, amelyet az osztálydiktatúra alatt nyögő államok kormányzói, a kapitaliz­mus és a militarizmus zászlóhordozói évtize­deken át a titkos diplomácia cselszövéseivel, a népmilliók érdekeinek elárulásával készítet­tek elő. Tizenhárom évvel ezelőtt, 1914 augusz­tus 2-án Pétervárott, a cári Oroszország fő­városában adta át az ottani német nagykövet kormányának Oroszország részére adresszált hadüzenetét és ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy azt az ultimátumot, amelyet az osztrák­magyar monarchia felelős tényezői küldtek el Szerbiának, a világ legborzalmasabb és­­ leg­véresebb tragédiája követi nyomon. A kocka el volt vetve... A népek hóhérai ..jól dolgoztak" és azok az aggodalmaik, hogy „amire lehull a fal levele", vége lesz az ő vé­res „farsangi mulatságuknak", nehm bizonyul­tak valóknak. Európa ötödfél esztendeig volt a tömeggyilkosok vérbem úszó mészárszéke, ötödfél esztendeig gázolhattak proletárok ten­gernyi vérében azok, akik a maguk osztály­os zsebérdekeikért, imperialista elvakultságuk­ban, militarista dölyfüktől kergetve a háború elindításával a világ legnagyobb bűntettet követték el. Vájjon, ha megkérdeznénk őket, hogy most, tizenhárom év múltán mit szólnak véres mű­­vükhöz­? Vájjon azt kapták-e, amit vártak, re­méltek? A millió és millió fakeresztek, amelyek alatt a háború furiájának áldozatául odavetett proletártestvéreink összekapart testroncsai porladoznak, azok a sírhalmok, amelyek a háború örökségeként Európának úgyszólván minden városát­­szegélyezik, aligha késztetnék az ötödféléves tömegmészárlás fölidézőit a bűnbánatra. És mégis, mégis nekik sem telhet különösebb örömük munkájukban, a tengernyi proletárvér ellenében mégsem kapták azt, amit tizenhárom évvel ezelőtt vártak, reméltek. Elvégre trónok omlottak össze, oligarchák, akik hatalmukat megdönthetetlennek hitték és igye­keztek elhitetni, trónfosztottal­, volt „orszá­gaik­" határain kívül, mint egyszerű polgárok ábrándozhatnak el azon, hogy bizony 1914 augusztusában valahogyan nem így gondol­ták. És a „boldog" győztesek, akik még 1914 őszén is győzelmi tért ü­ltek a millió évs millió hulla fölött, vájjon van-e még okuk örülni ennek a vélt győzelemnek? És van-e a néhány­tízezer hadseregszállítón és a háborús kitünte­tések csecsebecséin örvendező „hadvezéreken" kívül bárki, aki ne gondolna a legborzalma­sabb szörnyűséggel arra a beláthatatlan vér­tengerre, amely négy és fél évig lepte el a fél földtekét és amelynek ittmaradt pocsolyái még ma is szinte járhatatlanná teszik Európa földjét. Reggel vígan ment a templom elé. Vasárnap volt. Mozgalmas, őszi, napos vasárnap, békélt szivek derűje. Keresztes János leü­lt a helyére, megvárta a másikat.,. aztán elkezdett kiabálni. A hangja félelmetesen zengett a készülő reg­gelben, utálatosan, megrémítőn, elidegenítőn. A másik feléje döbbent s amikor meglátta Ke­resztes János diadalittas arcát, megértette: élethalálharc kezdődött most. Az átkoldus átértette a fordulatot s — alkal­mazkodott. Egyszeribe, mintha elvágták volna a hangját, némán csak ült, mint tegnap még Keresztes János és könyörgő szemeit fordít­gatta az emberek felé, é­sizáratkozó, gyötrelmes, szomorú lett a szeme, mint a­ki némaságának súlyos bánatát a szemeivel mondja, ült né­mán és nézett, szenvedett, ő, a meghurcolt kol­dus, aki népa­i kialbál már, nem eszőlködik, csak ül szegény, néma, roncs áldozat, aki nézni tud csak már és várni a kicsi morzsát, amivel szenvedő életét hosszabbitgathassa... Keresz­tes János meg ordított, mint tegnap még a másik, de nem tettetőn s igy ellenszenvesen, utálatosan és ugy, hogy értelmes fejek és rész­vétes szivek ki is mondták rá a szentenciát: Fuj, hogy tetteti magát!... S ahogy gyarapodik, sürül a népség a templom előtt s jövő-menő embereknek szivét Jézus Krisztus jósága dobolh­atja, előkerülnek kis, hitvány koronások és megtelítik a néma, szomorúan néző koldus kalapját a másiik szög­leten. Keresztes János meg ordít tovább, mindig keservesebben, a nyakán kidagadnak a­, erek, ahogy látja a pénz hullását a templomajtó másik oldalán, gyötrőbbé erőlteti a hangját és már vonit, sikolt, a szemei kidüllednek, döb­bentő jelenség, ijesztő, kerestő, leprás alak — csak egy fehér galamb nem félt Keresztes Já­nostól, sovány, fiatal galamb, a­ki kiszállt Krisztus templomának harangjai közül és Keresztes János vállára szállt. De mindez késői bűnbánat, még akkor is, ha őszinte volna és azt jelentené, hogy azok, akik 1914 augusztusát megelőzően a népek sorsát intézték és sokhelyütt még ma is intézik, va­lóban mindörökre lemondtak volna háborús ábrándjaikról. Ám hol látunk ilyen őszinte, a jövőre szóló bű­nbánatos mea cu­lpázást? Akik vakon imádják a háború „istenét", akik nem tudnak aludni ágyászó é­s golyótól, gránáttól sebzett proletárok halálhörgése nélkül, ma épp oly őrjöngő dühvel mesterkednek a háború fur­áinak fölidézésén, mint a világháborút megelőző évtizedekben. Ma is le akarják do­rongolni mindazokat, akik proletá­r öntudatuk és szolidaritásuk teljes erejével emelik föl til­takozó szavukat minden háborús uszítás ellen. Akárcsak tizenhárom évvel ezelőtt. Akkor is a h­áború kitörésének előestéjén — noha hiva­talosan még nem volt háború — a francia­országi szocialista mozgalom héroszának, Jaurès elvtársnak Parisban mártírhalált kel­lett halnia bátor, szókimondó pacifizmusáért, mert a háborúra fölkészült osztálydiktatúra kardcsörtetői benne látták elszánt, harcos el­lenfelét annak a törekvésüknek, hogy vér­szomjukat kényük-kedvük szerint kielégítsék. És mindenütt a háborús centrumokban meg­indult a cenzurás hajtóvadászat az osztály­tudatos proletariátusnak a nagy katasztrófát előrelátó, utolsó percig kitartó tiltakozásával szemben. De a tiltakozás ennek ellenére min­denütt föllángolt, ahol csak a szocializmus tana és hi­te gyökeret vert. Amikor már kitört a szerbekkel való háború, a Népszava a követ­kezőkben adott kifejezést a magyar munkás­ság tiltakozó óvásának az elindított veszede­lemmel szemben: „Nem sejtheti senki, mit hoz a végzet. Talán világháború szakadékának szélén állunk és ebben a­ fájdalmas, ebben a borzalmakkal ter­hes órában ki kell kiáltanunk, hogy a szociál­demokrácia minden szívósságával ragasz­kodunk magasztos programjához, a világ­békéhez!"­ És a munkásság testvéri szolidaritása ha­sonló módon nyilatkozott meg az Európa vég­zetét fölidéző háború ellen úgy a központi, mint az antantállamokban. Ausztria német­ajkú szociáldemokrata pártjának reichsrati képviselői az ultimátumra a többi között a kö­vetkező választ adták: „A munkálkodó osztályok nevében, mint az ausztriai német munkások képviselői, kijelent­jük, hogy ezért a háborúért nem vállalhatjuk el a felelősséget és ho°gy ér le és mindazokért a rettenetesen komoly következményekért, ame­lyek belőle származhatnak, azokra hárítjuk a felelősséget, akik azt a végzetes lépést, amely a háborúhoz vezetett, kigondolták, támogatták és segítették... A népnek nem adatott meg, hogy háborít, és béke fölött döntsön. Az a par­lament, amelyen keresztül megszólalt és ér­vényesült, néma; a gyűlések és a sajtók poli­tikai szabadsága bilincsekbe van verve. E sorsdöntő óra teljes tudatában hangozzék el még egyszer figyelmeztető szavunk: a béke az emberek legdrágább kincse, a népek legna­gyobb szükséglete! Minden felelősséget elhárí­tunk magunktól e háborúért; határozottan és ünnepélyesen ráhárítjuk azokra, akik innen és túlnan előidézői voltak és ránk akarják zúdí­tani." 1914 július 31-én, a részleges orosz mozgó­sítás megtörténtekor a német osztálytudatos proletariátus lapja, a Vorwärts így írt: ,,A népek nemzetközi szolidaritásának pártja gyanánt valamennyi állam felelős tényezői­hez fordulunk óvásunkkal és figyelmezteté­sünkkel. Óvjuk Oroszországot, hogy mozgó­sításával olyan állapotot teremtsen, amely a legvéresebb népgyilkolást idézi föl, amely azonban elhozhatja a cárizmus végét is! Kérve kérjük Franciaországot, hogy érvényesítse egész befolyását Oroszországnál, hogy durva kozákpolitikájával ne rántsa magával Francia­országot is az európai háború beláthatatlan borzalmaiba. De még egyszer a legnyomaté­kosabban figyelmeztetjük a német kormányt, hogy ne feszítse túl a húrt! A német nép — ezt a német proletárság tüntetései bizonyították — békét akar, tárgyalásokat akar, a konfliktus elsimítását akarja." Jaurés elvtárs, mielőtt a háborús uszítás revolvergolyója örökre elnémította volna, a kö­vetkezőkben fejezte ki a francia szocialisták álláspontját: „Kötelességünk megmaradni amellett, hogy a francia­ kormány nyomatékosan beszélje rá Oroszországot, hogy a hadüzenettől tartózkod­jék. _ Ha azonban szerencsétlenségül Orosz­ország ezt nem követné, akkor kötelességünk kijelenteni, hogy­ egyetlenegy szerződést isme­rünk csak el, azt, amely az egész emberiséghez köt." Az angol munkáspárt fölhívással fordult Nagybritannia dolgozó millióihoz és ebben a fölhívásban a többi között a következőket mon­dotta: „Munkások, tartsatok össze a béke mellett! Egyesüljetek és győzzétek le a militarista ellenséget és az önző imperialistákat egyet és mindenkorra. Nagybritannia fér­fiai és asszo­nyai! Példátlan alkalom nyílik számotokra, hogy ragyogó­ szolgálatot tegyetek az emberi­ségnek, az egész világnak! Hirdessétek, hogy számotokra elmúltak a fosztogatásnak és mészárlásnak napjai. Küldjétek el a béke és testvériség üdvözléseit elvtársaitokhoz, akiknek kevesebb a szabadságuk, mint ti nektek. Le az osztályuralommal! Le a brutális erő hatalmá­val! Le a háborúval! Éljen a nép békés uralma!" Az ötödféléves tömeggyilkolás áldozataiul ki­szemelt munkásmilliók mindenfelől fölhangzó tiltakozásait azonban elnyelte a világkatasz­trófát elindító ágyuk tízezreinek döreje és a szocializmus harcosai — noha előre látták a végzetet, az elkövetkezendőket — nem bizo­nyultak elég erőseknek, hogy a háború ellen meghirdetett harcukat, harcukat a békéért ér­vényesíteni tudják a népek ellenségeinek,­­IA oligarcháknak, a háborús diplomáciának a tö­megeket föláldozó háborújával szemben. Ám tizenhárom év óta mégis csak változtak az idők, változtak a viszonyok. Megváltozott Európa geográfiai térképe és megváltoztak némileg — éppen a világháború következmé­nyeként — Európában a hatalmi viszonyok is. Ma szabad, demokratikus köztársaságokat lá­tunk ott, ahol a háború kitörésekor az önkény­uralom parancsszava szólította testvérgyilkos­­ságra a munkásmilliókat és a proletariátus osztályöntudat a ma, a világháború véres ta­nulságai nyomán, még azokban az államokban is sokkal, erősebb és számottevőbb hatóerő, amelyekben az osztálydiktatúra a háború előtti módszerekkel igyekszik útját állani a népakarat érvényesülésének. És ha elsősorban azokra a munkástestvéreinkre hárul is a fel­adat, hogy minden háborús uszítással és ve­szedelemmel szembeszögezzék a munkásság megbonthatatlan, testvéri szolidaritását, akik számára ezt a demokratikus államberendezés korlátlanul lehetővé teszi, mégis a magyar proletariátusra is ebből a testvéri szolidari­tásból missziós kötelességek hárulnak. Ma­gyarország osztálytudatos munkásainak, ha ezt a körülmények számukra nehezebbé is te­szik, mint a szabad köztársaságokban élő elv­társaink számára, mégis, a világ proletariá­tusával együttesen minden alkalmat föl kell használniok, hogy kifejezésre juttassák a dol­gozó milliókkal szolidáris akaratukat és foga­dalmukat: — Soha többé háborút! 3 Hétezer kuli sztrájkja Hankauban. A rendőrség sortüzet adott a sztrájkolókra. Hankauban 7000 riksaszállító kuli sztrájkba lépett, mert a kínai kereskedelmi kamara meg­szüntette eddigi hozzájárulását számukra. A kulik otthagyták riksáikat (gyaloghintóikat) és behatoltak a kereskedelmi kamara épüle­tébe. Erre rendőrséget és katonaságot vezé­nyeltek ki ellenük. A bulik ezután kísérletet tettek egyesületük letartóztatott tisztviselői­nek a benszülöttek negyedében levő rendőrségi épületekből­­ való kiszabadítására, akiket a sztrájk miatt fogtak el. A tömeg fellépésére a rendőrök sortűzzel válaszoltak. Négy buli életét vesztette. többen megsebesültek. Hankauban kihirdették az ostromállapotot. A kulik sztrájkja még tart. Csang-Kai-Sek hajlandó fegyverszünetet kötni a pekingi kormánnyal. Londonba érke­zett értesülések szerint Csang-Kai-Sek tábor­nok a pekingi kormánnyal szemben most már sokkal békülékenyebb hangot ütött meg, mint eddig. Csang-Kai-Sek a fegyverszünet meg­kötését eddig attól tette függővé, elismeri-e a pekingi kormány a Kuo-Min-Tang elveit és csatlakozik-e a Kuo-Min-Tang-mozgalomhoz. Csang-Kai-Sek most közölte a pekingi kor­mánnyal, hogy minden előzetes feltétel nélkül is hajlandó tárgyalásokat kezdeni a fegyver­szünet megkötése tárgyában.­­ A „Times" pe­kingi levelezője jelenti: Csang-Kai-Sek visz­szavonulása tovább folytatódik, de tárgyalá­sok folynak Csang-Kai-Sek, Csang-Cso-Lin és Sanszi tartomány katonai kormányzója között hármasszövetség megkötése érdekében. A je­lenlegi helyzet kialakulásánál döntő fontos­ságú az a­ körülmény, hogy Csang-Kai-Sek Shanghai kikötőjének hatalmas vámbevéte­leivel rendelkezik.

Next