Népszava, 1927. szeptember (55. évfolyam, 197–221. sz.)
1927-09-01 / 197. szám
2 NÉPSZAVA * 1927 szeptember 3. Interparlamentáris tanulságok. (II.) Véget ért hát a párisi interparlamentáris konferencia, amely elé nem sok reményeivel mértünk, de amely még számunkra is meglepetéssel végződött mert ilyen, kudarcra még a legnagyobb pesszimizmus melllett sem lehetett számítani. Az Interparlamentáris Unió eddigi komfénsembijái sem boldogították pozitív eredménnyel a világot, a most véget ért párisi gyülés azonaibsan kifejezett erkölcsi deficittel végződött- A konferencia első diszszónoka, Palmaré, lelkesítő hatást vélt kiváltani hallgatóitól azzal, hogy az Inió utolsó párisi ülését idézte emlísfimnikbe, a kisérlet azonban balulütött 3d. anilije a fiaméi®. szenátus üléstermét megtöltő 400 hallgató közül soknak jutott az esenybe, hogy 1900-ban nemcsak interparlamentáris kon lolencia volt Párisiban, hanem nemzetközi viágbalitás is, amelyen egy egész világ -tette i kicakatba a békés munka eredményeit, a jelenlegi interparlamentáris konferencián az monban csak a háborús rombolás után, ha tilsait láthsijpik, ami szintén beillik világkiállításnak, a nemzetközi féltékenység, a politikai őreilet szivetszorító, látványos világkiálltásának. Az Interparlamentárus Unió párisi múltját idézte a kanadai törvényhozás egyik tagja is, aki résztvatt az Unió alakuló ülésein, amelyet ugyancsak Breisbann tartottak meg 1889-bem. A kanadai törvényhozó csöndes melanchóliával emlékkezettse vissza Passy Frigyesre, a magy francia pacifetára, az Unió egyik megalapítójára, akiszántón résztvett az alakuló ülésen és "lángoló beszédet mondott a leszerelésről. Két év hiján négy évtized telt el azóta, az Unió most harmsadszor ülésezett Parisban, ezen a harmadik párisi ülésen is beszéltek a leszerelésről, de a szónokok lelkeiből hiányzott Passy Frigyes lángoló idője, mert az utolsó évek keserű tapasztalatai miatt a hitet is kezdik lassanként kiölni a béke rajongóitól. Aki végigolvassa a konferencia torz javaslatát a leszerelésről, az elszörnyedve fogja összecsapni a kezeit és rimámkodva fogja kérni a politikusokat. mi,a készítsetek több leszerelési javaslatot, mert mennnél inkább nőma, javaslatok száma, annál inkább csökken a remény, hogy a leszerelés gondolatából valamikor, élő valóság válhassék. A párisi konferencia azonban nemcsak ilyen szomorú negatívumokat produkált, hanem még szomorúbb pozitívumokat is, mert nagyonszomorú pozitívum az, ha a nemzetközi összeműködés és nemzetköz béke előmozdítására hivatott konferencián olyan kijelentések hangzanak el, amelyek nem az összeműködés, hanem a széthúzás, nem a béke, hanem a gyűlölség szellemét szolgálják. Csak néhány ilyen kijelentést kötünk csokorba, hadd lássa a világ, milyen eredményesen szolgálja abékét ésharmóniát az interparlamentáris konferencia. Lord freeman, az angol delegáció vezetője, mindjárt az első ülésen éles szavakkal támadta Oroszorszáágot. Poincaré, a francia vezérszónok, az emberi haladást a nemzetközi féltékenységtől várja, idoébe, a német vezérszónok, a francia külpolitikáttámadta a rajnai megszállás föntartása aiatt, Jouvenel francia szenátor viszont a rajnai megszállás további föntartasában látja a béke legfőbb biztosítékát. A francia szenátor egyébként azzal is szolgálni vélte a béke ügyét, hogy a revíziós törekvéseket békebontóséfiak minősítette még abban az esetben is, de ezt a revíziót békés eszközökkel akarják elérni. A román Florescu a nemzeti szuverenitást fölébehelyezte a nemzeti összeműködésnek. Georgescu pedig nyíltan kijelentette, hogy Románia nem térhet el a prohibitív ipari vámoktól. Az univerzális nemzetközi összeműködés konferenciáján megalakult a speciális roma in-francia védő csoport, amelynek elnöke a francia hadügyminiszter lett, aki nyilatkozataiban nagy békebarátnak mondja magát, de akinek a német szocialisták nem minden alap nélkül vetették a szemére, hogy a békéről szóló nyilatkozatok mellett törvénybe iktatta a francia nép és francia gyermekek hadviselési kötelezettségét. Ilyen ábrázata volt a nemzetközi békének és nemzetközi összeműködésnek az Interparlamentáris Unió párisikonferenciáján. Nem deríti föl ezt a szomorú képet a francia Borés javaslata sem, amelyet az Unió elfogadott ugyan, de amelyről kötve hisszük, hogy írott malasztnál többre tudná, vinni. Mert elméletileg szép gondolat ugyan az, hogy az európai államok húsz éven át évi 5%-kal csökkentsék vámtarifáikat, ami egyértelmű lenne azzal, hogy húsz év múlva eltűnnek a vámhatárok, de figyeljük csak meg, hogy hány törvényhozó kongresszusi tag fog ilyen indítványt előterjeszteni saját parlamentjében és figyeljük csak meg, milyen indokolással fogják elutasítani a kormányok ezt a metán elhangzó javaslatot. Határozhat az Interparlamentáris Unió amit alkar, az európai vámfalak továbbra is szilárdan állanak és szilárdan áll az a hatezer kilométeres új vámfal is, amelyet a békeszerződések emeltek Európa népei közé. Az interparlamentáris konferencia nem tudott eredményeket produkálni, mert ez a konferencia hit tükre a különböző országok parlamentjeinek, e parlamentek pedig nem tudnák, vagy talán nem is akarnak nemzetközi békét és nemzetközi összeműködést. A párisi konferencia tanulsága gyanánt azonban mégsem szabad a parlamentarizmus csődjéről beszélnünk, mert nem a parlamentarizmus jutott csődbe, hanem az a kormányzati rendszer, amely a parlamentarizmus köpenyege alatt meghamisítja a parlamentarizmus igazi szellemét, a nép akaratának a népképviselet útján való érvényesülését és a népakarat címén néhány hatalmas érdekcsoport akaratát juttatja érvényre. Nem a parlamentarizmus jutott csődbe tehát, hanem az a politikai rendszer, amely csődbe akarja kerígetni a parlamentarizmust, amely meghamisítja a népakaratot, mert a nép mindenütt békét és összeműködést akar, a parlamentek azonban túl önzők, ttl gyöngék, vagy túl gyávák ahhoz, hogy ennek a népakaratnak érvényt szerezzenek. Meg kell változni a parlamentek képének, meg kell változni a parlamentek összetételennek, meg kell változni a különböző országok belpolitikájának, új parlamentek kellenek, amelyek szerves kapcsolatban állanak a néppel, ipari népképviselet kell és akkor megváltozik az Interparlamentáris Unió képe is és lesz nemzetközi összeműködés, lesz nemzetközi béke, a párisi konferencia legnagyobb tanulsága. A kerületi lakóvidő bizottságok pénteken, e hó 2-án este 7 órakor a szokott telyen együttes ülést tartanak. Hintien kerületi MiévéM bizottsági tag jelenjék meg. A tabniak Mum Utazómért kilakoltatásuk ellen. 11.11 Ii II ni fcyHiiii.ii A tabáni ezer lakást nem nélkülözheti a főváros, amikor tizenkétezer igénylőnek nem tud lakást adni. A tabáni albizottság összehívásával, tehát azzal, hogy Tabán lakosságát régi fészkének elhagyására akarják kényszeríteni, az egész kérdés a maga nyugtalanító hatásának a tetőpontjához közeledik. Három nagy érdek találkozott a tiltakozásban Tabán erőszakolt és alapjában véve céltalan kiürítése ellen. Az egyi érdek az, amelyet Tabán lakossága képvisel, az ősi városrésznek ez a törzslakossága, amelynek a bőrére megy a játék. Életérdekeik fűződnek ahhoz, hogy ne dobják őiket mostani lakhelyüktől messze. Egész seregét az ottani kisexisztenciáknak egyenesen tönkreteszi a főváros, ha a város ellenkező szélére dobja őket, távol kialakult gazdasági kapcsolataiktól. A tabániak azt kívánják, hogy ott Tabánban kapjanak lakást, üzlethelyiséget, műhelyt, de tulajdonképen ez a kívánságuk is inkább ábránd, mert a tabániak olyan szűkös anyagi viszonyok között élnek, hogy azt a nagy különbözetet, ami mostani lakbérük és az új kislakások lakbére között fönnáll, nem tudják födözni. A másik érdekeltség, amely ugyancsak tiltakozik a Tabán kiürítése ellen, a lakásigénylők óriási serege. Amikor a főváros ráerőszakolja a tabániakra a lakásokat, ugyanakkor ezzel kijátsza a lakásigénylőket. A két érdekeltséghez csatlakozik egy harmadik érdek, a főváros lakáspolitikájának érdeke, amely tiltakozik az ellen, hogy a mai viszonyok között ezer meglevő lakást megsemmisítsenek, leromboljanak, amikor azokban lakni lehet és laknak is és a mostani lakosság ragaszkodik ezekhez a lakásokhoz. A szociáldemokrata frakció elejétől fogva figyelmezetett arra, hogy a Tabán-kérdés fölvetése nemcsak teljesen időszerűtlen, de fölösleges is nyugtalanítani az érdekelt lakosságot, amikor a Tabán újjáépítésére a közeljövőben úgy sem kerülhet a sor. A főváros szociálpolitikai ügyosztályában, ahová nyilatkozattételre behívták a tabániakat, nap-nap után izgalmas jelenetek játszódtak le.— Minek hívtak ide minket! — Nem írunk alá semmit! — ezt kiabálták a folyosókon és az irodákban és a legtöbbek nem is egyeztek bele, hogy a lakásukat elvegyék. Azok pedig, akik aláírták, hogy „hajlandók átvenni" a főváros által kínált lakást, panaszkodnak, hogy nem kaptak megfelelő fölvilágosítást, azért írtak alá és most jelentkeznek aláírásuk visszavonása céljából. Amint már jeleztük, a tabániak mozgalmat indítottak, hogy a közgyűlési pártokat megnyerjék a maguk ügyének. Még a tabáni albizottság összeülése előtt nagyobb küldöttségben mennek a polgármesterhez, hogy ott is kérjék az egész tabáni akció beszüntetését. A francia kormány döntött az idegen munkások ellen. A párisi tüntetések utójátéka. (A Népszava párisi tudósítójától.) Szombaton Poinkaré minisztertanácsra hívta kollegáit. A miniszterelnöki palota fiakjában szokatlanul sok polgári újságíró jelent meg, pedig semmi politikai válság ebben a pillanatban nem fenyegeti a kormányt, semmi meglepetés nem érheti az országot, lévén a kamara zárva és a képviselők a vidéket járják, hogy személye szerint is bemutatkozzanak a választóknak, mivel a választásokat a jövőben egyealalapon fogják megejteni. Nagy dolgokkal foglalkozhatott a minisztertanács, az ülés zárt ajtók mögött folyt le és a kormány szigorú intézkedéseket léptetett életbe, nehogy a tárgyalás anyagából, bármi is, idő előtt kerüljön a nyilvánosság elé. Nem kellett valami nagy beavatottság ennek a megállapításához — és az újságírók maguk között eljáttszották a minisztertanács egész lefolyását, ami nagyon mulatságos volt, amikor az egyik újságíró Sarraut belügyminisztert utánozva kijelentette, hogy: „mindenki gyanús, aki él és kétszeresen gyanús, aki idegen. Ennek folytán kiutasítandók az összes gyanús elemek, az összes idegenek, hetedíziglen föl- és lemenő ágaikban. Valamennyien tudták tehát, hogy odabent a kipárnázott, ajtók mögött most a legutóbbi tüntetés ügyével foglalkoznak és a minisztertanács tagjai meginterpellálták a belügyminisztert: miként gondolja megakadályozni a jövőben az ilyen tüntetések megismétlődését, ami kissé kellemetlen volt Sarraut belügyminiszternek, aki a tüntetés előtt egy nappal jelentette ki, hogy a tüntetésből nem lesz semmi. Sokáig vártak az újságírók a miniszterelnöki palota halljában, amíg vége lett a minisztertanácsinak és a kormány tagjai a lehető leghivatalosabban komoly és komor arccal hagyták el a palotát. Mindenki bezárkózott és elzárkózott, csak a belügyminiszter mutatkozott hajlandónak arra, hogy informálja az újságírókat. A belügyminiszter, akit kollégái alaposan megtépáztak az ülésen, nagyon morózus volt és kijelentette, hogy a jövőben minden ilyen tüntetést a legkérlelhetetlenebb módon fog elnyomni. Máris elhatároztatta a minisztertanáccsal a rendőrség létszámának fölemelését és védelmi, valamint támadóeszközeinek a kibővítését. A miniszter azután teljes dühvel fordult az idegenek ellen. Kijelentette, hogy ellenük a legerélyesebb akciót fogja megindítani, sőt azt is kijelentette, hogy eddig is már erélyes módon járt el velük szemben. Kitűnt a legutóbbi tüntetés alkalmával elkövetett üzletrablásoknál, hogy ezeket majdnem mind idegenek követték el (ami nem egészen felel meg ugyan a valóságnak, mert az elfogottak között nagyon kevés volt az idegen) és így most szigorúan fogja ellenőriztetni az idegen munkásokat. Sarraut belügyminiszter valóban már régóta hajszát folytat az idegen munkások ellen. Bizalmas köriratban fordult eddig is már többizben az összes francia munkáltatókhoz, a gyárak igazgatóságaihoz, amelyben az ott dolgozó idegen munkásokról személyi adatokat kér, sőt a szállodatulajdonosokat is utasította, hogy az idegeneket figyeljék meg s amennyiben valamelyiket gyanúsnak találják, azonnal jelentsék be a rendőrségnek. Ezzel az eljárással ugyan nem sok eredményt ért el, mert a munkáltatók eddig is csak az idegen munkások legjavát tartották meg, ezekre pedig szükségük van, a szállodások pedig — a mai rossz gazdasági viszonyok között, amikor egész szállodák üresek és öles plakátokon hirdetik üres szobáikat — nem bolondok ezt a néhány idegen munkást is molesztálni és elkergetni. A belügyminiszter kijelentéseiből arra lehet következtetni, hogy a kormány az idegen munkások ellen újra szigorú intézkedéseket léptetett életbe, ami azt jelenti, hogy megint nagyon sok szegény proletárt fognak eddigi szerény keresetétől elütni, és ezzel megakadályozni, hogy tisztességes munkával keresse meg magának és családjának a kenyerét. K. W. B.