Népszava, 1927. szeptember (55. évfolyam, 197–221. sz.)

1927-09-01 / 197. szám

2 NÉPSZAVA * 1927 szeptember 3. Interparlamentáris tanulságok. (II.) Véget ért hát a párisi interparlamen­táris konferencia, amely elé nem sok remény­eivel mértü­nk, de amely m­ég számunkra is meg­lepetéssel végződött mert ilyen, kudarcra még a legnagyobb pesszimizmus melllett sem lehe­tett számítani. Az Interparlamentáris Unió eddigi kom­fénsemb­ijái­ sem boldogították­ pozitív eredménnyel a világot, a most véget ért párisi g­yülés a­zonaibsan kifejezett erkölcsi deficittel végződött- A konferencia első diszszónoka, Palmaré, lelkesítő hatást vélt kiváltani hallga­tóitól azzal, hogy az I­nió utolsó párisi ülését idézte emlísfimnikbe, a kisérlet azonban balul­­ütött 3d. anil­ije a fiaméi®. szenátus üléstermét megtöltő 400­ hallgató közül soknak­ jutott az esenybe, hogy 1900-ban nemcsak interparlamen­táris kon lolenci­a volt Párisiban, hanem nem­zetközi viágb­­alitás is, amelyen egy egész világ -­tette i kic­akatba a békés munka eredmé­nyeit, a jelenle­gi interparlamentáris konferen­cián az monban­ csak a háborús rombolás után, ha tilsait láthsijpik, ami szintén beillik világ­­kiállításnak, a nemzetközi féltékenység, a poli­tikai őreilet szivetszorító, látványos világ­kiálltásának. Az Interpar­lamentárus Unió párisi múltjá­t idézte a k­anadai törvényhozás egyik tagja is, aki résztvatt az Unió alakuló ülésein, amelyet ugyancsak Breisbann tartottak meg 1889-bem. A kanadai törvényhozó csöndes melanchóliával emlékkezettse vissza Passy Frigyesre, a m­agy francia pacifetára, az Unió egyik megalapító­jára, aki­­szántón résztvett az alakuló ülésen és "lángoló beszédet mondott a leszerelésről. Két év­ hiján négy évtized telt el azóta, az Unió most harmsadszor­ ülésezett Parisban, e­zen a harmadik párisi ülésen is beszéltek a leszere­lésről, de a szónokok lelkeiből hiányzott Passy Frigyes lángoló idője, mert az utolsó évek ke­serű tapasztalatai miatt a hitet is kezdik lassan­ként kiölni a béke rajongóitól. Aki végig­olvassa a konferencia torz javaslatát a leszere­lésről, az elszörnyedve fogja összecsapni­ a ke­zeit és rimámkodva fogja kérni a politikusokat. mi,a készítsetek több leszerelési javaslatot, mert mennnél inkább nő­ma, javaslat­ok szám­a, annál inkább csökken a remény, hogy a leszerelés gondolatából valamikor, élő valóság válhassék. A párisi konferencia azonban nemcsak ilyen szomorú negatívumokat produkált, hanem még szomor­úb­b pozitívumokat is, mert nagyon­­szomorú pozitívum az, ha a nemzetközi össze­működés és nemzetköz béke előmozdítására hi­vatott konferencián olyan kijelentések hang­zanak el, amelyek nem az összeműködés, hanem a széthúzás, nem a béke, hanem a gyűlölség szellemét szolgálják. Csak néhány ilyen ki­jelentést kötünk csokorba, hadd lássa a világ, milyen eredményesen szolgálja a­­békét és­­har­móniát a­z interparlamentáris konferencia. Lord freeman, az angol delegáció vezetője, mindjárt az első ülésen éles szavakkal támadta O­­roszorszáágot. Poincaré, a francia vezérszónok, az emberi haladást a nemzetközi féltékenység­től várja, idoébe, a német vezérszónok, a fran­cia külpolitikát­­támadta a rajnai megszállás föntartása a­iatt, Jouvenel francia szenátor viszont a rajnai megszállás további föntarta­sában látja a béke legfőbb biztosítékát. A fran­cia szenátor egyébként azzal is szolgálni vélte a béke ügy­ét, hogy a revíziós törekvéseket békebontóséfiak minősítette még abban az eset­ben is, de ezt a revíziót békés eszközökkel akarják elérni. A román Florescu a nemzeti szuverenitást­ fölébehelyezte a nemzeti össze­működésnek. Georgescu pedig nyíltan kijelen­tette, hogy Románia nem térhet el a prohi­bitív ipari vámoktól. Az univerzális nemzetközi összeműködés konferenciáján megalakult a speciális roma in-francia védő csoport, amely­nek elnöke a francia hadügyminiszter lett, aki nyilatkozataiban nagy békebarátnak mondja magát, de akinek a német szocialisták nem minden alap nélkül vetették a szemére, hogy a békéről szóló nyilatkozatok mellett törvénybe iktatta a francia nép és francia gyermekek hadviselési kötelezettségét. Ilyen ábrázata volt a nemzetközi békének és nemzetközi összemű­ködésnek az Interparlamentáris Unió párisi­­konferenciáján. Nem deríti föl ezt a szomorú képet a francia Borés javaslata sem, amelyet az Unió elfoga­dott ugyan, de amelyről kötve hisszük, hogy írott malasztnál többre tudná, vinni. Mert el­méletileg szép gondolat ugyan az, hogy az európai államok húsz éven át évi 5%-k­al csök­kentsék vámtarifáikat, ami egyértelmű lenne azzal, hogy húsz év múlva eltűnnek a vámhatá­rok, de figyeljük csak meg, hogy hány tör­vényhozó kongresszusi ta­g fog ilyen indítv­ányt előterjeszteni saját parlamentjében és figyel­jük csak meg, milyen indokolással fogják el­utasítani a kormányok ezt a metán elhangzó javaslatot. Határozhat az Interparlamentáris Unió amit alkar, az európai vámfalak továbbra is szilárdan állanak és szilárdan áll az a hat­ezer kilométeres új vámfal is, amelyet a béke­szerződések emeltek Európa népei k­özé. Az interparlamentáris konferencia nem tu­dott eredményeket produkálni, mert ez a kon­ferencia hit tük­re a különböző országok parla­mentjeinek, e parlamentek pedig nem tudnák, vagy talán nem is akarnak nemzetközi békét és nemzetközi összeműködést. A párisi konferen­cia tanulsága gyanánt azonban mégsem szabad a parlamentarizmus csődjéről beszélnünk, mert nem a parlamentarizmus jutott csődbe, hanem az a kormányzati rendszer, amely a parlamen­tarizmus köpenyege alatt meghamisítja a par­lamentarizmus igazi szellemét, a nép akaratá­nak a népképviselet útján való érvényesülését és a népakarat címén néhány hatalmas érdek­csoport akaratát juttatja érvényre. Nem a par­lamentarizmus jutott csődbe tehát, hanem az a politikai rendszer, amely csődbe akarja ker­ígetni a parlamentarizmust, amely meghami­sítja a népakaratot, mert a nép mindenütt békét és összeműködést akar, a parlamentek azonban túl önzők, ttl gyöngék, vagy túl gyávák ahhoz, hogy ennek a népakaratnak érvényt szerezze­nek. Meg kell változni a parlamentek képének, meg kell változni a parlamentek összetételennek, meg kell változni a különböző or­szágok bel­politikájának, új parlamentek kellenek, ame­lyek szerves kapcsolatban állanak a néppel, ipari népképviselet kell és akkor megváltozik az Interparlamentáris Unió képe is és lesz nem­zetközi összeműködés, lesz nemzetközi béke, a párisi konferencia legnagyobb tanulsága. A kerületi lakóvidő bizottságok pénteken, e hó 2-án este 7 órakor a szokott t­elyen együttes ülést tartanak. Hintien kerületi MiévéM bizottsági tag jelenjék meg. A tabniak Mum Utazómért kilakoltatásuk ellen. 11.11 Ii II ni fcyHiiii.ii A tab­áni ezer lak­ást nem nélkülözheti a főváros, amikor tizenkétezer igény­lőnek nem tud lakást adni. A tabáni albizottság összehívásával, tehát azzal, hogy Tabán lakosságát régi fészkének elhagyására akarják kényszeríteni, az egész kérdés a maga nyugtalanító hatásának a tető­pontjához közeledik. Három nagy érdek talál­kozott a tiltakozásban Tabán erőszakolt és alapjában véve céltalan kiürítése ellen. Az egyi érdek az, amelyet Tabán lakossága kép­visel, az ősi városrésznek ez a törzslakossága, amelynek a bőrére megy a játék. Életérdekeik fűződnek ahhoz, hogy ne dobják őiket mostani lakhelyüktől messze. Egész seregét az ottani kisexisztenciáknak egyenesen tönkreteszi a főváros, ha a város ellenkező szélére dobja őket, távol kialakult gazdasági kapcsolataik­tól. A tabániak azt kívánják, hogy ott Tabán­ban kapjanak lakást, üzlethelyiséget, műhelyt, de tulajdonképen ez a kívánságuk is inkább ábránd, mert a tabániak olyan szűkös anyagi viszonyok között élnek, hogy azt a nagy kü­lönbözetet, ami mostani lakbérük és az új kis­lakások lakbére között fönnáll, nem tudják födözni. A másik érdekeltség, amely ugyan­csak tiltakozik a Tabán kiürítése ellen, a la­kásigénylők óriási serege. Amikor a főváros ráerőszakolja a tabániakra a lakásokat, ugyan­akkor ezzel kijátsza a­ lakásigénylőket. A két érdekeltséghez csatlakozik egy harmadik ér­dek, a főváros lakáspolitikájának érdeke, amely tiltakozik az ellen, hogy a mai viszonyok között ezer meglevő lakást megsemmisítse­nek, leromboljanak, amikor azokban lakni lehet és laknak is és a mostani lakosság ragaszkodik ezekhez a lakásokhoz. A szociáldemokrata frakció elejétől fogva figyelmezetett arra, hogy a Tabán-kérdés föl­vetése nemcsak teljesen időszerűtlen, de fö­­­lösleges is nyugtalanítani az érdekelt lakos­ságot, amikor a Tabán újjáépítésére a közel­jövőben úgy sem kerülhet a sor. A főváros szociálpolitikai ügyosztályában, ahová nyilat­kozattételre behívták a tabániakat, nap-nap után izgalmas jelenetek játszódtak le.­­— Minek hívtak ide minket! — Nem írunk alá semmit! — ezt kiabálták a folyosókon és az irodákban és a legtöbbek nem is egyeztek bele, hogy­ a lakásukat el­vegyék. Azok pedig, akik aláírták, hogy „haj­landók átvenni" a főváros által kínált lakást, panaszkodnak, hogy nem kaptak megfelelő fölvilágosítást, azért írtak alá és most jelent­keznek aláírásuk visszavonása céljából. Amint már jeleztük, a tabániak mozgalmat indítot­tak, hogy a közgyűlési pártokat megnyerjék a maguk ügyének. Még a tabáni albizottság összeülése előtt nagyobb küldöttségben men­nek a polgármesterhez, hogy ott is kérjék az egész tabáni akció beszüntetését. A francia kormány döntött­­ az idegen munkások ellen. A párisi tüntetések utójátéka.­ ­ (A Népszava párisi tudósítójától.) Szombaton Poink­aré minisztertanácsra hívta kollegáit. A miniszterelnöki palota fiakjában szokatlanul sok polgári újságíró jelent meg, pedig semmi politikai válság ebben a pillanatban nem fe­nyegeti a kormányt, semmi meglepetés nem érheti az országot, lévén a kamara zárva és a képviselők a vidéket járják, hogy személy­e sze­rint is bemutatkozzanak a választóknak, mivel a választásokat a jövőben egyealalapon fogják megejteni. Nagy dolgokkal foglalkozhatott a minisz­tertanács, az ülés zárt ajtók mögött folyt le és a kormány szigorú intézkedéseket léptetett életbe, nehogy a tárgyalás anyagából­, bármi is, idő előtt kerüljön a nyilvánosság elé. Nem kellett valami nagy beavatottság ennek a megállapításához — és az újságírók maguk között elj­áttszották a minisztertanács egész le­folyását, ami nagyon mulatságos volt, amikor az egyik újságíró Sarraut belügyminisztert utánozva kijelentette, hogy: „mindenki gyanús, aki él és kétszeresen gyanús, aki idegen. Ennek folytán kiutasítandók az összes gyanús elemek, az összes idegenek, heted­íziglen föl- és lemenő ágaikban. Valamennyien tudták tehát, hogy odabent a­ kipárnázott, ajtók mögött most a leg­utóbbi tüntetés ügyével foglalkoznak és a minisztertanács tagjai meginterpellálták a belügyminisztert: miként gondolja megaka­dályozni a jövőben az ilyen tüntetések meg­ismétlődését, ami kissé kellemetlen volt Sarraut belügyminiszternek, aki a tüntetés előtt egy nappal jelentette ki, hogy a tüntetésből nem lesz semmi. Sokáig vártak az újságírók a miniszterelnöki palota halljában, amíg vége lett a miniszter­tanácsinak és a kormány tagjai a lehető leg­hivatalosabban komoly és komor arccal hagy­ták el a palotát. Mindenki bezárkózott és elzár­kózott, csak a belügyminiszter mutatkozott hajlandónak arra, hogy informálja az újság­írókat. A belügyminiszter, akit kollégái alaposan megtépáztak az ülésen, nagyon morózus volt és kijelentette, hogy a jövőben minden ilyen tüntetést a legkérlelhetetlenebb módon fog el­nyomni. Máris elhatároztatta a miniszter­tanáccsal a rendőrség létszámának fölemelését és védelmi, valamint támadóeszközeinek a ki­bővítését. A miniszter azután teljes dühvel fordult az idegenek ellen. Kijelentette, hogy ellenük a legerélyesebb akciót fogja megindítani, sőt azt is kijelentette, hogy eddig is már erélyes módon járt el velük szemben. Kitűnt a leg­utóbbi tüntetés alkalmával elkövetett üzlet­rablásoknál, hogy ezeket majdnem mind ide­genek követték el (ami nem egészen felel meg ugyan a valóságnak, mert az elfogottak között nagyon kevés volt az idegen) és így most szi­gorúan fogja ellenőriztetni az idegen munká­sokat. Sarraut belügyminiszter valóban már régóta hajszát folytat az idegen munkások ellen. Bizalmas köriratban fordult eddig is már többizben az összes francia munkáltatókhoz, a gyárak igazgatóságaihoz, amelyben az ott dolgozó idegen munkásokról személyi adato­kat kér, sőt a szállodatulajdonosokat is utasí­totta, hogy az idegeneket figyeljék meg s amennyiben valamelyiket gyanúsnak találják, azonnal jelentsék be a rendőrségnek. Ezzel az eljárással ugyan nem sok ered­ményt ért el, mert a munkáltatók eddig is csak az idegen munkások legjavát tartották meg, ezekre pedig szükségük van, a szállodá­sok pedig — a mai rossz gazdasági viszonyok között, amikor egész szállodák üresek és öles plakátokon hirdetik üres szobáikat — nem bolondok ezt a néhány idegen munkást is molesztálni és elkergetni. A belügyminiszter kijelentéseiből arra lehet következtetni, hogy a kormány az idegen munkások ellen újra szigorú intézkedéseket léptetett életbe, ami azt jelenti, hogy megint nagyon sok szegény proletárt fognak eddigi szerény keresetétől el­ütni, és ezzel megakadályozni, hogy tisztessé­ges munkával keresse meg magának és család­­jának a kenyerét. K. W. B.

Next