Népszava, 1928. augusztus (56. évfolyam, 173–197. sz.)
1928-08-01 / 173. szám
1928 augusztus 1. NÉPSZAVA Jean Jaurés. Akkor már elindult dögvészes útjára a szennyes áradat. Megnyílt a csatornák szája, hogy ontsa mocskát az emberi tisztességnek, jóságnak és szeretetnek azokra a piciny csiráira, amelyek még a kapitalizmus talaján tenyészhetnek. Pária utcáin a boche-ok kiirtásáról üvöltözött a napszámba fölfogadott csőcselék. Berlinben a gyűlölet énekeit okádták a nyugati országok népére a porosz militarizmus megmételyezettjeit. Budapesten hivatalos rendezésben fölharsant a vérgőzös „Veszszen Szerbiai" — ds a newyorki tőzsdén megkezdték zabolátlan vágtatásukat az ég felé a hadiszereket gyártó üzemek részvényei. A pusztítás falánk tüzei kigyúltak köröskörül a szemhatár tövében. És észak és dél felől, kelet és nyugat felől rászabadultak a tehetetlen emberiségre a háború éhes ruhái. A vonatok már ontották a háborúba menő tízezreket a határok felé. Az ágyuk gyilkos torka már elbődült, hogy négy és fél véres és borzalmas esztendőn keresztül ne hallgasson el többé A repülőgépekre gyors kezek szerelték a halált okádó bombákat és a tengeralattjárók acélteste lebukott a víz alá, hogy oldalba futja a sokat magasztalt civilizációt és kultúrát. Borzalmas láz mérgeszivárgott be az emberek ereibe, hogy elbódítsa tisztánlátásukat, megfojtsa maroknyi értelmüket. A vérszag ősi dühödtsége visszaráncigálta az emberiséget az állatember százezeréves múltjába. A karmok egymás torka ellen feszültek, magasra ívelt az első szörnyűséges husáng, ellendült az első gyilkos kő. És akkor úgy látszott, hogy egyetlen akadály még ott tornyosodik a világra rászabaduló rémségek útjában. Egyetlen ember, és öntudatos munkásmilliók akarata irányította a gondolatait. Tízmillió és tízmillió dolgozó asszony és védtelen gyermek jajveszékelése emelte figyelmeztetésre az ujját Egyetlen ember: alacsony, tömzsi, őszes férfi, akitől még a legjózanabb gondolkodásúak is csodát vártak. Csodát, hogy Jaurés hatalmas koponyája, mesteri íráskészsége, ragyogó ékesszólása az utókb pillanatban gátat dob a háborús indulatok özönlő árja felé. Hogy Jaurés, a francia és nemzetközi munkásmozgalom nagy vezére mózesi csodát teszen a veszendőbe zuhanó emberiségért. De a nacionalizmus hitvány orgyilkosának fegyveréből kiröppent két golyó — és a Café Croissant poros, piszkos padlóján véresen, borzalmasan eltorzulva, utolsót hörgött Jaurés... A háborucsinálók is érezték Jaurés történelmi jelentőségét és egy pillanatig sem haboztak, hogy elpusztítsák az útból a világbékének akkor már egyetlen, eleven reménységét. Jaurès a francia délnek, a tarka, csillogó, napfényes Provencenek szülötte volt; lázadó temperamentumát, kiapadhatatlan energiáját onnét hozta magával. Temperamentuma és energiája a fiatalság ragyogó éveiben a könyvek homályába temetkezett. Könyvtárakon dolgozta keresztül magát, hogy huszonkétéves korában már egyetemi magántanár legyen. Első két munkája megszabta egész életére szólóan pályáját. Pedig akkor még a múltba temetkezett és távol élt a mától. De a történelemben is az életet kereste. A napi politika nagy problémái még messze estek kutató hajlandóságától. De a múlt hamuja alól is előkotorta az eleven élet parazsát. A történelem fakó lapjairól életre lobbantotta a ma gyötrelmeit, a ma tépelődéseit, a ma örömét és a ma bánatát. Első munkája az érzékelhető világ realitásairól szóló elvont filozófiai elmélkedés volt, a második latin nyelvű tanulmány a német szocializmus eredetéről, amelynek gyökereit Luthernél, Kantnál, Fichtenél, Hegelnél, tehát idealista bölcselőknél nyomozta. Amikor rávetette magát a nagy francia forradalom történetének tanulmányozására, az idealisztikus filozófia vezette lelkesedését a politikai szabadságjogok megteremtésének korszaka felé. A francia forradalom hagyományai tették a köztársaság lelkes fanatikusává. „Köztársaság és szocializmus elválaszthatatlanok és identikusait" — írta „A szocializmus és a politikai pártok" című tanulmányában. A köztársaság a franciaproletárság nagy, forradalmi öröksége. S a proletárságnak meg kell védelmeznie örökségét mindenki és minden ellen, aki és ami kezet mer emelni a köztársaság ellen. Amikor, a katolikus egyház birokra kelt a köztársasággal, Jaurés ott állott a köztársaság védelmezőinek első sorában. Az állam és az egyház különválasztásának nagy cselekedete mögött ott magaslott Jaurés következetes és meg nem tántorodó politikája. Ízig-vérig idealista gondolkozású volt. A materialisztikus történelmi fölfogás mellé, amelynek fogalmát Lafargue-gal folytatott vitájában úgy határozta meg, hogy aszerint „az ember agyában nem keletkeznek kész, elvont eszmék, hanem az emberben, annak agyában a társadalmi viszonyok tükröződnek vissza", s odaállította a maga idealisztikus történelmi fölfogását: „az emberiségben már keletkezésénél fogva megvolt rendeltetésének, fejlődésének homályos eszméje, első sejtése". Ez az idealista fölfogás lobogott minden politikai cselekedetéből. Amikor a könyvek világát már odahagyta, hogy a szerkesztőség vagy a politikai élet zajából csak néha zarándokoljon vissza a könyvtárak magányába, amikor a politika szószékén már nem volt nála súlyosabb egyéniség Franciaországban, még mindig az idealizmus csodálatos hite izzott benne, hogy cselekedeteiben a lehetetlent is megvalósítsa, hogy az elképzelhetetlent életbe formázza. Lelkes energiájának talán ezért sikerült az, ami másnak nem: a sok frakcióra szabdalt francia szocialista mozgalom egyesítése. Ezért mert belenyúlni a külpolitika és a militarizmus különösen kényes kérdéseibe. Néphadsereget követelt és demokratikus, a nyilvánosság ellenőrzése előtt lejátszódó diplomáciát. Pacifista volt, aki a háborút abszolút rossznak tekintette, ami csak gonosz következményeket szülhet. A béke egyetlen biztosítékát az öntudatos munkásmozgalomban látta. A marokkói zavarok idején mondotta volt a francia képviselőházban a fegyverkezés őrültjeivel, a militarizmus brigantijaival és az imperializmus tömegmészárosaival szemben, „amiképen a szervezkedő és erősödő proletárság a belső társadalmi fejlődésnek egyetlen előrehajtója: azonképen nincs más biztosítéka rajta kívül a nemzetközi békés életnek sem". 1914 nyarának fogvacogtató, agyvelőt forraló napjaiban ezért tárta karját a szocializmus minden reménysége Jaurés felé. De ezért nyomta hitvány bérencének kezébe az orgyilkos revolvert az imperializmus is. Jaurés a békét jelentette. A nacionalizmus, militarizmus és imperializmus fenevadjai azonban háborút akartak. És a gyilkos fegyvere eldördült és egyszerre lángba borult az ég alja és bömbölt az ágyú, kattogott a gépfegyver... Az első halottat, a béke nagy halottját a háború tizenötmillió halottja követte... Jaurés azonban mégsem került a világháború nagy tömegsírjába. Amikor a legszörnyűségesebb és legalávalóbb büntetés évfordulóján a tömeggyilkosokon számonkérjük a kiontott vért és szent elhatározásunkként fogadjuk: soha, soha többé! — voltaképen Jaurés ábrándját hirdetjük: a szocializmus szent magvából mégis csak kinő — ki kell, hogy nőjjön — a nemzeti határokat magába olvasztó, egyetemes emberi közösség, amelyben ragyogó virágzásra jut a béke és az igazságosság"... 3 Hogyan látják francia elvtársaink a francia, az angol és a magyar helyzetet? — Interviu Jean Longuet elvtárssal. — (Paris, 1928 július 27.) Az egész világ proletariátusa nagy várakozással nézett a francia, német és angol képviselőválasztások elé. Ezeknek az eredményei döntő módon befolyásolják az egész világ politikáját. Ha ebben a három vezető országban elvtársaink győztesen kerülnek ki az urnákból, ez nemcsak az illető országok dolgozóinak nagyobb jólétét jelenti, de enyhíti az egész világot uraló nemzetközi politikai feszültséget is. A francia és a német választások már lezajlottak, azoknak eredményei ismeretesek. Az angol választások 1929-ben esedékesek. A német választások ottani elvtársaink hatalmas előretörését eredményezték. Ezzel szemben a franciaországi választások nem hordtak változást. A pártok számaránya jóformán nem változott. Az úgynevezett stabilizációs Poincaré-kormány helyzete szilárdnak látszik. Egyedül a kommunista párt szenvedett nagy vereséget. Ez a párt a legteljesebb agitációs szabadság ellenére teljesen fölörlődött, mandátumain a legkülönbözőbb világnézetű pártok osztoztak. A jövő évi angol választások kimenetele ilyen körülmények között különös érdeklődést érdemel. Jobbra vagy balra? A konzervativizmus felé vagy a munkáspárt felé? Utóbbi esetben a világbéke kérdését talán ki lehetne emelni az utópiák sorából. És a nemzeti kisebbségek sorsa? Hogyan vélekednek mindezekről a francia politikai körök? Izgatóan érdekes probléma. Franciaországi elvtársaink szellemi vezérei között egyik első hely illeti Jean Longuet elvtársat. Szavának súlya van az általános francia politikában is. Jean Longuet elvtárs Marxnak veje, a francia proletariátus szemében a legpuritánabb marxista. Szerkesztője a La Nouvelle Reme Socialiste című folyóiratnak. Avocat à la Cour, a mult ciklusban a szocialista parlamenti frakció vezére, irodájában fogadott. Bátorszavu ember, aki a legkényesebb kérdésekre is mer felelni. Ismeri a magyarországi párt heroikus küzdelmét, ismeri, nagyrabecsüli a Népszavát, szívesen áll olvasóinak rendelkezésére. Magyar elvtársait testvéreinek tekinti. Ennek az őszbe csavarodó, hatalmas termetű, érceshangú embernek szájából ezek nem frázisok. Félreértések elkerülése érdekében írásban föladott kérdéseimre írásban válaszolt, íme azoknak szószerinti szövege: 1. Hogyan bírálja el a francia képviselőválasztások eredményét? — Úgy látom, hogy egész Franciaországban erőteljes proletárelőretörés mutatkozik, amely végeredményben az 1924-esnél sokkal baloldalibb kamarát adott volna, ha a munkás- és demokrata osztálynak legevidensebb érdekeit a kommunista párt el nem árulja. Ez a párt a pótválasztások körül tanúsított eljárásával ostoba és gonosz módon sok kerületben biztosította a győzelmet egy többé-kevésbé nyíltan vallott reakció számára. Ennek ellenére az új francia kamara sokkal kevésbé jobboldali, semmint arra a reakció számított. Ami a világbéke kérdését illeti , a választók tömegeinek akarata olyan határozottan nyilvánult meg, hogy annak végül is meg kell valósulnia. 2. Milyen eredményt vár az angol választásoktól? — Ezt az eredményt megjósolni nehéz. Angol elvtársaink előretörése vitathatatlan. Minden időközi választás is ezt igazolja. Mindazonáltal nem hiszem, hogy a Labour Party abszolút többségére számíthatnánk. Viszont remélhetjük, hogy a polgári pártokkal szemben mandátumainak számát lényegesen szaporítani fogja, így újból munkáspárti kormány meghívására kerül a sor. Ez a kormány azonban előreláthatóan csak a liberális párt támogatásával fogja uralmát megtarthatni. Igaz ugyan, hogy a liberális párt erősen lesorvadt, de mégis határozott támogató erőt képviselhet. Magától értetődik, hogy mindez Harcot érünk a harcoljuka m!