Népszava, 1928. augusztus (56. évfolyam, 173–197. sz.)

1928-08-01 / 173. szám

1928 augusztus 1. NÉPSZAVA Jean Jaurés. Ak­kor már elindult dögvészes útjára a szennyes áradat. Megnyílt a csatornák szája, hogy ontsa mocskát az emberi tisztesség­nek, jóságnak és szeretetnek azokra a piciny csiráira, amelyek még a kapitalizmus talaján tenyészhetnek. Pária utcáin a boche-ok ki­irtásáról üvöltözött a napszámba fölfogadott csőcselék. Berlinben a gyűlölet énekeit okád­ták a nyugati országok népére a porosz mili­tarizmus megmé­telyezettjeit. Budapesten hiva­talos rendezésben fölharsant a vérgőzös „Vesz­szen Szerbiai" — ds a newyorki tőzsdén meg­kezdték zabolátlan vágtatásukat az ég felé a hadiszereket gyártó üzemek részvényei. A pusztítás falánk tüzei kigyúltak körös­körül a szemhatár tövében. És észak és dél felől, kelet és nyugat felől rászabadultak a tehetetlen emberiségre a háború éhes ruh­ái. A vonatok már ontották a háborúba menő tízezreket a határok felé. Az ágyuk gyilkos torka már elbődült, hogy négy és fél véres és borzalmas esztendőn keresztül ne hallgasson el többé A repülőgépekre gyors kezek szerel­ték a halált okádó bombákat és a tengeralatt­járók acélteste lebukott a víz alá, hogy oldalba futja a sokat magasztalt civilizációt és kul­túrát. Borzalmas láz mérge­­szivárgott be az embe­rek ereibe, hogy elbódítsa tisztánlátásukat, megfojtsa maroknyi értelmüket. A vérszag ősi dühödtsége visszaráncigálta az emberi­séget az állatember százezeréves múltjába. A karmok egymás torka ellen feszültek, ma­gasra ívelt az első szörnyűséges husáng, el­lendült az első gyilkos kő. És akkor úgy látszott, hogy egyetlen akadály még ott tornyosodik a világra rászabaduló rémségek útjában. Egyetlen ember, és ön­tudatos munkásmilliók akarata irányította a gondolatait. Tízmillió és tízmilli­ó dolgozó asszony és védtelen gyermek jajveszékelése emelte figyelmeztetésre az ujját Egyetlen ember: alacsony, tömzsi, őszes férfi, akitől még a legjózanabb gondolkodásúak is csodát vártak. Csodát, hogy Jaurés hatalmas kopo­nyája, mesteri íráskészsége, ragyogó ékes­szólása az utókb pillanatban gátat dob a háború­s indulatok özönlő árja felé. Hogy Jaurés, a francia és nemzetközi munkásmoz­galom nagy vezére mózesi csodát t­es­zen a veszendőbe zuhanó emberiségért. De a nacionalizmus hitvány orgyilkosának fegyveréből kiröppent két golyó — és a Café Croissant poros, piszkos padlóján véresen, borzalmasan eltorzulva, utolsót hörgött Jaurés... A háborucsinálók is érezték Jaurés történelmi jelentőségét és egy pillanatig sem haboztak, hogy elpusztítsák az útból a világ­békének akkor már egyetlen, eleven remény­ségét. Jaurès a francia délnek, a tarka, csillogó, napfényes Provencenek szülötte volt; lázadó temperamentumát, kiapadhatatlan energiáját onnét hozta magával. Temperamentuma és energiája a fiatalság ragyogó éveiben a köny­vek homályába temetkezett. Könyvtárakon dolgozta keresztül magát, hogy huszonkétéves korában már egyetemi magántanár legyen. Első két munkája megszabta egész életére szólóan pályáját. Pedig akkor még a múltba temetkezett és távol élt a mától. De a történe­lemben is az életet kereste. A napi politika nagy problémái még messze estek kutató haj­landóságától. De a múlt hamuja alól is elő­kotorta az eleven élet parazsát. A történelem fakó lapjairól életre lobbantotta a ma gyötrel­meit, a ma tépelődéseit, a ma örömét és a ma bánatát. Első munkája az érzékelhető világ realitásairól szóló elvont filozófiai elmélkedés volt, a második latin nyelvű tanulmány a német szocializmus eredetéről, amelynek gyökereit Luthernél, Kantnál, Fichtenél, Hegelnél, tehát idealist­a bölcselőknél nyomozta. Amikor rávetette magát a nagy francia forradalom történetének tanulmányozására, az idealisztikus filozófia vezette lelke­sedését a politikai szabadságjogok megterem­tésének korszaka felé. A francia forradalom hagyományai tették a köztársaság lelkes fanatikusává. „Köztársaság és szocializmus elválaszthatatlanok és identikusait" — írta „A szocializmus és a politikai pártok" című tanulmányában. A köztársaság a francia­­proletárság nagy, forradalmi öröksége. S a proletárságnak meg kell védelmeznie örök­ségét mindenki és minden ellen, aki és ami kezet mer emelni a köztársaság ellen. Amikor, a katolikus egyház birokra kelt a köztársaság­gal, Jaurés ott állott a köztársaság védelme­zőinek első sorában. Az állam és az egyház különválasztásának nagy cselekedete mögött ott magaslott Jaurés következetes és meg nem tántorodó politikája. Ízig-vérig idealista gondolkozású volt. A ma­terialisztikus történelmi fölfogás mellé, amely­nek fogalmát Lafargue-gal folytatott vitájá­ban úgy határozta meg, hogy aszerint „az em­ber agyában nem keletkeznek kész, elvont esz­mék, hanem az emberben, annak agyában a társadalmi viszonyok tükröződnek vissza", s odaállította a maga idealisztikus történelmi fölfogását: „az emberiségben már keletkezésé­nél fogva megvolt rendeltetésének, fejlődésé­nek homályos eszméje, első sejtése". Ez az idealista fölfogás lobogott minden politikai cselekedetéből. Amikor a könyvek világát már odahagyta, hogy a szerkesztőség vagy a poli­tikai élet zajából csak néha zarándokoljon vissza a könyvtárak magányába, amikor a politika szószékén már nem volt nála súlyo­sabb egyéniség Franciaországban, még mindig az idealizmus csodálatos hite izzott benne, hogy cselekedeteiben a lehetetlent is megvaló­sítsa, hogy az elképzelhetetlent életbe for­mázza. Lelkes energiájának talán ezért sikerült az, ami másnak nem: a sok frakcióra szabdalt francia szocialista mozgalom egyesítése. Ezért mert belenyúlni a külpolitika és a militariz­mus különösen kényes kérdéseibe. Néphad­sereget követelt és demokratikus, a nyilvános­ság ellenőrzése előtt lejátszódó diplomáciát. Pacifista volt, aki a háborút abszolút rossz­nak tekintette, ami csak gonosz következmé­nyeket szülhet. A béke egyetlen biztosítékát az öntudatos munkásmozgalomban látta. A marokkói zavarok idején mondotta volt a francia képviselőházban a fegyverkezés őrült­jeivel, a militarizmus brigantijaival és az imperializmus tömegmészárosaival szemben, „amiképen a szervezkedő és erősödő proletár­ság a belső társadalmi fejlődésnek egyetlen előrehajtója: azonképen nincs más biztosítéka rajta kívül a nemzetközi békés életnek sem". 1914 nyarának fogvacogtató, agyvelőt forraló napjaiban ezért tárta karját a szocializmus minden reménysége Jaurés felé. De ezért nyomta hitvány bérencének kezébe az orgyil­kos revolvert az imperializmus is. Jaurés a békét jelentette. A nacionalizmus, militarizmus és imperializmus fenevadjai azonban háborút akartak. És a gyilkos fegyvere eldördült és egyszerre lángba borult az ég alja és bömbölt az ágyú, kattogott a gépfegyver... Az első halottat, a béke nagy halottját a háború tizenötmillió halottja követte... Jaurés azonban mégsem­ került a világháború nagy tömegsírjába. Amikor a legszörnyű­ségesebb és legalávalóbb büntetés évforduló­ján a tömeggyilkosokon számonkérjük a kiontott vért és szent elhatározásunkként fogadjuk: soha, soha többé! — voltaképen Jaurés ábrándját hirdetjük: a szocializmus szent magvából mégis csak kinő — ki kell, hogy nőjjön — a nemzeti határokat magába olvasztó, egyetemes emberi közösség, amelyben ragyogó virágzásra jut a béke és az igazságosság"... 3 Hogyan látják francia elvtársaink a francia, az angol és a magyar helyzetet? — Interviu Jean Longuet elvtárssal. — (Paris, 1928 július 27.) Az egész világ prole­tariátusa nagy várakozással nézett a francia, német és angol képviselőválasztások elé. Ezek­nek az eredményei döntő módon befolyásolják az egész világ politikáját. Ha ebben a három vezető országban elvtár­saink győztesen kerülnek ki az urnákból, ez nemcsak az illető országok dolgozóinak na­gyobb jólétét jelenti, de enyhíti az egész vilá­got uraló nemzetközi politikai feszültséget is. A francia és a német választások már lezaj­lottak, azoknak eredményei ismeretesek. Az angol választások 1929-ben esedékesek. A német választások ottani elvtársaink ha­talmas előretörését eredményezték. Ezzel szem­ben a franciaországi választások nem hordtak változást. A pártok számaránya jóformán nem változott. Az úgynevezett stabilizációs Poincaré-kormány helyzete szilárdnak látszik. Egyedül a kommunista párt szenvedett nagy vereséget. Ez a párt a legteljesebb agitációs szabadság ellenére teljesen fölörlődött, mandá­tumain a legkülönbözőbb világnézetű pártok osztoztak. A jövő évi angol választások kimenetele ilyen körülmények között különös érdeklődést érdemel. Jobbra vagy balra? A konzervati­vizmus felé vagy a munkáspárt felé? Utóbbi esetben a világbéke kérdését talán ki lehetne emelni az utópiák sorából. És a nemzeti kisebbségek sorsa? Hogyan vélekednek mindezekről a francia politikai körök? Izgatóan érdekes probléma. Franciaországi elvtársaink szellemi vezérei között egyik első hely illeti Jean Longuet elvtársat. Szavának súlya van az általános francia politikában is. Jean Longuet elvtárs Marxnak veje, a francia proletariátus szemében a legpuritá­nabb marxista. Szerkesztője a La Nouvelle Reme Socialiste című folyóiratnak. Avocat à la Cour, a mult ciklusban a szocialista parlamenti frakció vezére, irodájában foga­dott. Bátorszavu ember, aki a legkényesebb kérdésekre is mer felelni. Ismeri a magyarországi párt heroikus küz­delmét, ismeri, nagyrabecsüli a Népszavát, szívesen áll olvasóinak rendelkezésére. Ma­gyar elvtársait testvéreinek tekinti. Ennek az őszbe csavarodó, hatalmas termetű, érceshangú embernek szájából ezek nem frázisok. Félreértések elkerülése érdekében írásban föladott kérdéseimre írásban válaszolt, íme azoknak szószerinti szövege: 1. Hogyan bírálja el a francia képviselő­választások eredményét? — Úgy látom, hogy egész Franciaországban erőteljes proletár­előretörés mutatkozik, amely végeredményben az 1924-esnél sokkal baloldalibb kamarát adott volna, ha a mun­kás- és demokrata osztálynak legeviden­sebb érdekeit a kommunista párt el nem árulja. Ez a párt a pótválasztások körül tanúsított eljárásával ostoba és gonosz módon sok kerületben biztosította a győzelmet egy többé-kevésbé nyíltan vallott reakció számára. Ennek ellenére az új francia kamara sokkal kevésbé jobb­oldali, semmint arra a reakció számított. Ami a világbéke kérdését illeti , a választók tömegeinek akarata olyan határozottan nyilvá­nult meg, hogy annak végül is meg kell valósulnia. 2. Milyen eredményt vár az angol választá­soktól? — Ezt az eredményt megjósolni nehéz. An­gol elvtársaink előretörése vitathatatlan. Min­den időközi választás is ezt igazolja. Mind­azonáltal nem hiszem, hogy a Labour Party abszolút többségére számíthatnánk. Viszont remélhetjük, hogy a polgári pártokkal szem­ben mandátumainak számát lényegesen szapo­rítani fogja, így újból munkáspárti kormány meghívására kerül a sor. Ez a kormány azonban előre­láthatóan csak a liberális párt támogatá­sával fogja uralmát megtarthatni. Igaz ugyan, hogy a liberális párt erősen le­sorvadt, de mégis határozott támogató erőt képviselhet. Magától értetődik, hogy mindez Harcot érünk a harcoljuk­a m!

Next