Népszava, 1929. március (57. évfolyam, 50–73. sz.)

1929-03-19 / 64. szám

1929 március 10. NÉP­­­ZAVA 1848 őrültükéi. fa munkásság márciusi ünnepsége. Rendőrkard a márciusi eszmék ellen. 1848 örökösei ismét fölvonultak Petőfi Sán­dor szobra elé, hogy hitet valljanak Március örökké ifjú, sohasem hervadó eszméi mellett. Fölvonultak a külvárosok sápadt lakói, hogy arcukra a reménység rózsáit fesse a hitvallás magasságos ünnepe. Fölvonultak a munkában rokkant öregek, a pártmozgalom veteránjai, hogy fölidézzék elmúlt márciusok lelkesítő emlékét. Fölvonultak a munkásanyák, is, hogy gyermekeik parányi arcocskáját először fordítsák Március gondolata felé. És fölvonult a munkás fiatalság, amelynek gondolkozását tegnap még az iskola prése szorította, prédi­kációk ráspolv­a igyekezett simára csiszolni. De megküzdöttek a tegnappal és Március ün­nepén odasereglettek Petőfi szobra és a Világ­szabadság eszméje köré, hogy tanúságot te­gyenek róla: 1848 törvényes örököseinek har­cos táborát örökkön újabb és újabb zászlóaljak frissítik. 1848 márciusában az egyetemek fia­talsága lengette a zászlót, 1929 márciusában a munkásifjúság markolta meg a zászló nyelét­ — nemcsak visszaemlékezésül a 48-as forrada­lom napjaira, hanem dacos, magabízó figyel­meztetéssel a jövendő felé. A ragyogó tavaszi napsütésben áradt, özön­lött a Petőfi-térre a nép tengere. Az Erzsébet­híd lejárója mozgó fekete pántlika, amely ontja a tengerbe az újabb patakokat. Amikor az ünnepség már vég­efelé járt, még mindig eresztette az ujjongó, lelkes tömegbe az újabb százakat, akik legalább néhány percig együtt akartak ujjongani, együtt akartak lelkesedni a hullámzó emberáradattal. Hullámzott, ringott az embertenger, amint a fölszabadult gondolatok ritmusa rászállott és fölkavarta. Volt valami föltámadásszerű ebben a mozgalmasságban: az ellenforradalom kiet­len fagya hiába markolja már a sziveket, az elvakult múlt hiába, csörgeti már a bilincse­ket, a lelkeket megcsapta a tavasz lehellete s az öreg Gellérthegy hóköpönyege alól is mo­solyogva, biztatóan nézte a régi Március örö­köseit. A tömeg feje fölött piros léggömböt lóbált a szél: emelkedett, alászállott, vergődött­, amint börtönzeinórja engedte, amint a csípős szél kényszerítette. A tavaszi ég alatt, a napsuga­rak baráti özönében akaratosan viaskodott a csöppnyi piros léghajó — kis piros folt a vég­telenség tövében. S amikor az ünnepség véget ért, hirtelen fölívelt a magasba, föl a szabad levegőóceá­nba ,s fol­rt­­u­l veszi nap fére, diadal­masan, győzedelmesen. Az embertengeri Már­cius népi, sugárzó ,­arccal, határtalan hittel, a diadal és a győzelem mosolyával nézett utána, amíg csak el nem tűnt a házrengeteg fölött... Peyer elvtárs beszél. Az új márciusi tizenkét pent. A nagygyűlést a pártvezetőség nevében Pajor "Rudolf elvtárs, párttitkár nyitotta meg. Akár­csak 48-ban — mondotta. —, ma is dermesztő légkörben él Magyarország dolgozó népe. Sze­génység, szolgaság, elnyomatás nehezedik meg­kínzott életünkre. A győzelmes ellenforrada­lom törvénybe iktatja a márciusi eszméket­­, de gúzsba köti a sajtószabadságot! Ünnepli Petőfit, de megcenzúrázza költeményeit,! Demo­kráciáról szaval, de nyílt szavazással válasz­tat! A proletariátus szívében azonban oltha­tatlan lánggal él a szabadságvágy, a törhetet­len akaraterő, a harci készség — minden el­tipró szánd­éka ellen. A mai találkozónk Petőfi szobra előtt — seregszemle. Ezután Pajor Oszkár elvtárs, színművész el­szavalta Petőfi „Egy gondolat bánt engemet" című­ elragadó költeményét. Peyer elvtárs ünnepi beszéle. A hatalmas tömeg lelkes tapsvihara közepette Peyer Károly elvtárs, országgyűlési képviselő lépett most a szónoki emelvényre és mondott nagyhatású ünnepi beszédet március 15, vala­mint Petőfi Sándor és Kossuth Lajos eszméi­nek jelentőségéről. Nyolcvanegy évvel ezelőtt — mondotta — szabadságért lelkesülő tömeg hullámzott Pest utcáin. Szabadságért rajongó ifjak letépték a nyomdagépekről a cenzúra bélyegét, kinyo­matták a magyar sajtó első, szabad termékét, Petőfi Sándor „Talpra magyar!" című­ költe­ményét. A szabadságmozgalom egyik lelkes vezére Petőfi Sándor volt, aki előbb tollával állott az ügy szolgálatában, később kardot kö­tött és ott esett el a harcmezőn, a szabadság védelmében. Az osztrák kamarilla és a magyar reakció nem nézték tétlenül a magyar népnek szabadság iránti rajongását. A reakció sötét lovagjai féltek a nép sza­badságától, főleg a jobbágyok fölszabadulásától. Miután egyedül képtelenek voltak a gyöngén fölfegy­verzett honvédséggel elbánni, segítségül hív­ták a cári kozákokat, és azok támogatásával leverték a forradalmat, megszüntették a fiatal magyar köztársaságot és beiktatták Magyar­országot az osztrák örökös tartományok közé. Gyászos idők következtek, amelyekben nem egy „történelmi" név viselője vált árulójává hazájának. A cseh beamterek mellett ott találjuk azokat, akik haszonlesésből, vagy a szabadság iránt való gyűlöletből állottak be az elnyomók közé. Akasztófa, börtön voltak a megfélemlítés esz­közei és a tizenhárom aradi vértanú és sok­sokszáz ismeretlen haláláért és a börtönben szenvedők ezreinek kínjaiért nemcsak a Habs­burgok felelősek, hanem a tanácsadók is, akik bosszúállásra uszítottak. Ezek azt hitték, hogy akasztófával, börtönnel ki lehet irtani a sza­badság iránt való szeretetet. Nem tudták, hogy az eszmék halhatatlanok. Az osztrák Schwarzenberg, az orosz Pas­kievics mellett ott volt a magyar gróf Zichy Ferenc is. Amíg­ az orosz hajlandó volt a ma­gyarokkal legyőzött katonákként bánni, addig a Sch­war­z­en berge­k, a Zichyek, a Haynauk bosszúért lihegtek, bitófát, börtönt kívántak a rebellis magyaroknak. De nekik nem volt elég a bosszú, amit, a vezetőkön és a forradalom résztvevőin töltöttek ki, bosszút akartak állni az országon is. A magyar reakciós főurak 1819-ben javaslatot terjesztettek a Habsburg­kamarilla elé, hogy Magyarországot föl kell darabolni, mert így könnyebben lehet le­igázni. Már 1849-ben meg akarták csinálni Trianont. A sötét évek során ki mert volna beszélni is márciusi ifjak 12 pontjáról? Ki merte volna elszavalni Petőfi „Talpra magyar"-ját! Ki merte volna követni Kossuth bölcs mondását: Annak az országnak, amelyben nem lehet az összes nézeteket szabadon vallani, rossz a kor­mányzata és rosszak az intézményei. Csönd honolt az országban. Az emberek sut­togva beszéltek, mint a temetőben, csak a szí­vekben égett tovább a szabadság mécsese. És a nép várt, hogy leszámoljon elnyomóival. 1887-ben „kiegyeztek", de a népet ismét ki­hagyták az alkotmány sáncaiból. A nép hiába dörömbölt évtizedeken keresztül. Hiába követelte az általános, egyenlő, tit­kos választójogot, föntartották az egyoldalú osztályuralmat. A népre csak akkor volt szükségük, amikor ki kellett mennie a frontra, hogy vérét r­ontsa azért a hazáért, amely nem adta meg a lehetőséget, hogy az ügyek intézé­sébe beleszóljon. A háborút követő összeomlás ismét alkalmat adott arra, hogy a 48 utáni időkhöz hasonló bosszú megismétlődjék. Mindent lemásoltak, amit 48 után alkalmaz­tak a Purifikationskommissióktól egészen az internálótáborig mindent megtaláltunk. Het­ven év után épp úgy megállították az embe­reket, hogy igazolják magukat, nem gyanú­sak-e, mint ahogyan 49-ben a cseh beamterek előtt kellett igazolniuk magukat a magyarok­nak. A márciusi 12 pont ma is itt lebeg előt­tünk és az első pont, a sajtószabadság talán sohase volt olyan időszerű, mint éppen ma, amikor a közeljövőben megérhetjük, hogy a szabadságjogoknak azt a kis mértékét is el­vonják, ami még megvolt. (Lelkes fölkiáltások: „Éljen a Népszava!") Mily jó, hogy Petőfi már­nem él, mert ha ma élne, akkor őrá is alkal­maznák az ú­j sajtótörvény rendelkezéseit Petőfi- ma aligha, tudna irtni, mert honnan szedné össze azt a sok tízezer pengő kauciót, ami szükséges ahhoz, hogy valaki írhasson® Az­­új törvény szerint nem ész kell majd az újság­íráshoz, hanem a pénz. Petőfi ha ma élne, na­gyon nehezen találna kiadót, mert ugyan me­lyik kiadó merne vállalkozni Petőfi műveinek kiadására, amikor tudja, hogy a jövőben a szerzővel együtt a kiadót is leültetik a vádlot­tak padjára. Heckenast a, 48-as időkben talán ki merte nyomatni a, ,,Talpra magyar"-t, de ma, 1929-ben aligha akadna új Heckenast, aki ki merné nyomatni. A sajtótörvényben kaptunk külön Nép­szava-szakaszt. Petőfi, ha te élnél, bizonyo­san kapnál Pető­fi-szakaszt. Gondoskodnának róla, hogy ne írhass olyan lázító költeményt, mint aminő az „Apostol". Már 80 évvel ezelőtt is nagy szálka volt a sajtó a szemükben és még a Windischgratz-féle be­­vonulás előtt a magyar konzervatívok vezéreit gróf Dessewffy Emil, gróf Andrássy György, gróf Apponyi György és gróf Majláth János az osztrák udvarnak emlékiratot adtak át, amelynek egyik fő követelése a sajtó megrend­szabályozása volt. Követelték, hogy minden újságíró személye után tegyenek le 2000 forint kauciót s vegyenek tőlük ígéretet arra, hogy nem támadják majd a kormányt. Követelték, hogy az ellenzéki lapok szerkesztőit csukassák A dalárda énekel. IT

Next