Népszava, 1930. március (58. évfolyam, 50–73. sz.)

1930-03-01 / 50. szám

.. .. . . A „A fővárosi javaslatnak az ajánlásokról szóló szakasza korrupcióra vezet erkölcstelenségre neveli a szavazókat és a nyílt osztályharcot jelenti." A belügyminiszter minden érvvel szemben csak azt szajkózza: „meg kell védeni a polgári társadalmat".­­ Belügyminiszteri vallomás arról, hogy az autonómiatipró fővárosi javaslat a szociáldemokrata párt ellen készült. A képviselőház pénteki ülését délelőtt 10 órakor nyitotta meg Almásy elnök, aki be­mutatta Békés vármegye feliratát a munka­nélküliség folytán bekövetkezett munkás­nyomor enyhítése ü­gyében­. A napirend értelmében folytatták az autonómiatipró fővárosi javaslat részletes tárgyalását éspedig a titkosságot megcsúfoló ajánlási rendszerről szóló 17. sza­kasz vitáját, amely többek között kimondja, hogy a fővárosnak mind a 14 választókerületé­ben 1000—1000 ajánlásra van szükség. Bárdos Ferenc elvtárs kimutatta, hogy mennyire nem helytálló a belügyminiszternek az az érvelése, hogy a­ kormány ezzel a javas­lattal általában és ezzel a szakasszal különös­képen a polgári társadalmat akarja meg­védeni. Holott egész Európában a tapasztalat azt mutatja, hogy a bolsevizmus azoktól az országoktól áll a legtávolabb, amelyekben a legfejlet­tebb a demokrácia. Az a körülmény, hogy ezer választónak kell aláírni egy évet, azt jelenti, hogy olyan párt, amely az összes szavazatok 10%-ával rendelke­zik, nem juthat szóhoz a törvényhatósági bizottságban. A szakaszt, miután csak arra­ alkalmas, hogy a választók akaratát, meg­hamisítsa, nem fogadta el, ellenben csatlako­zott Farkas István elvtárs módosító indítvá­nyához. Malasits Géza elvtárs utalt arra, hogy nem túlságosan jó szolgálatot tesz a polgári társa­dalomnak a belügyminniszter, amikor azt állítja, hogy ez a társadalom rászorul arra a szemérmet­len presszióra, erőszakra, csalásra és kor­rupcióra, amelyet ez a szakasz lehetővé tesz. A belügyminiszternek a szociáldemokráciával kapcsolatosan a csütörtöki ülésen tett kijelen­tése a legkíméletlenebb osztályharcnak a mi­niszteri székből való meghirdetése volt. A szakasszal egyébként a belügyminiszter való­ságos drótakadályokat állít föl, nem ugyan a polgári társadalom, hanem a­ kormány­hatalmi klikkek megvédésére. A szakasszal szemben Farkas elvtárs módosítását fogadta el, hangoz­tatván még, hogy a szavazástól elmaradó vá­lasztónak megbüntetése is egyenesen a mun­kásválasztók ellen irányul. Hiszen a munkál­tató egyszerűen visszatarthatja a munkást a szavazástól. Petrovácz (wolffists) tisztmészetesen­ elfogadta a szakaszt. Propper Sándor elvtárs mindenekelőtt meg­állapította, hogy a fővárosi kormánypárt min­den hivatalos presszió mellett is csak a szava­zatok 8%-át kaparhatta össze, tehát Kozmának a csütörtöki ülésen nem volt joga a szociálde­mokrata pártról mint kis pártról beszélni. Az ajánlási aláírások tekintetében a javaslat nagy visszafejlődést jelent a múlttal szemben. A belügyminiszter lesiklott az alkotmányos bázisról, amikor különbséget tett a társa­dalmi osztályok között azon a jogcímen, hogy a polgári társadalmat védi. Petrovácz szerint a javaslatba gyömöszölt korrektív­umokra azért van szükség, mert a kormány és pártjai nem akarnak vörös város­házát. Mi viszont nem a­karunk fekete város­házát, hanem olyant, amilyent Budapest népe aka­r. Semmiesetre sem kell olyan városháza, ahol Folkusházynak 136.001­ pengő fizetése lehet, a villamosok agyondolgoztatott alkalmazottai pedig emberfölötti munkájukért éh­béreket kapnak. A kormány nem az ő gazdasági politi­kájából tönkretett polgárságot, hanem a­ maga klikkjeinek hatalmát kívánja megvédeni. Ezért hamisítják meg a­ titkosságot. (Az elnök szüksé­gesnek látta ezért a megállapításért­­ rendre­utasítani a szónokot.) A túl sok ajánlási aláírás folytán illuzóriussá­ válik a titkos szavazás. A szelvény­rendszer pedig csak a dns választási kasszákkal rendelkező pártok érdekét szolgálja. Ez a szakasz korrupcióra vezet és lehetővé teszi a szavazatok megvásárlását, a szavazók beterelését a­ kormánypárti a­kiókba. (Propper elvtárs újabb elnöki rendreutasítást kapott.) A szakasszal szemben Farkas elvtárs módosítását fogadta el. Baracs Marcel (szabadelvűpárti) azt fejte­gette, hogy a javaslat ugyanakkor, amikor a kormány a polgári társadalom­ védelmét han­goztatja, tendenciózusan ki van élezve a haladó polgársággal szemben. Ez a szakasz aláássa Magyarország jó hír­nevét a külföldön és alátámasztja azt a fölfogást, hogy Magyar­országon választási visszaélések vannak. Nem fog­adta el a szakaszt,­ Peyer Károly elvtárs hangoztatta, hogy a polgári társadalom nem kér a belügyminisz­tertől említett „védelemből". Az általános vi­tában már kimutatta, hogy ez a törvényjavaslat a kisebbség diktatur­túráját lépteti életbe. ­­ litór március 1. NÉPSZAVA és A spanyol diktatúra bukása a szociáldemokrata párt kiáltványa. Irta Emile Vandervelde. — Primo de Rivera bukása nem volt, meg­lepő. Már hónapok óta előrelátható volt, igyekeztünk mérlegelni annak a következményeit. Elkerül­hetetlenné vált, a peseta árfolyama zuhant, a deficit egyre növekedett. Az állami adósságok hat év alatt több mint 14 milliárddal er­elked­tek. Az egyre fokozódó adóterhek mindenek­előtt a­ kisemberekre nézve nyomasztókká vál­tak: a külföld pénzügyi körei nem akartak a diktatúrával dolgozni, sőt inkább ellene léptek föl; a proletárság ellenségesen állt vele szem­a nagyiburaspázia megunta és visszatért a régi pártokhoz; a hadsereg félre nem érthető tüntetésekben juttatta kifejezésre az elégedet­lenséget; katonai kiálltvány segítette Primo de Riverát a hatalomra és egy fenyegető kiált­vány buktatta meg. Kétségtelen, hogy ez örvendetes esemény. Az 1929 határozottan kedvezőtlen volt a diktá­torokra és a diktatúrára vágyakozókra. Az an­gol munkáspárt győzelme elegendő volt arra, h­ogy Fuad királyt a parlament egybehívására kényszerítse. Voldemaras piszkos zsarnoksága elmúlt és ha kísérletet is tesznek arra, hogy folytassák, kénytelenek legalább a külső lát­szatot megtartani. Pilsudszky marsall nem merte, vagy talán nem akarta átlépni a Rubi­kont. Ausztria Heimwehrjei beleütköztek a „bécsi marxisták" kősziklájába, amely az egész Internacionálé szolidaritására támaszkodhat­ik. A német fajvédők kénytelenek voltak meggyő­ződni arról, hogy a köztársaság mindenáron megvédi önmagét. És most megbukott a spa­nyol diktatúra, vagy legalább is — ami nem szükségszerűen ugyanaz — Primo de Riverát eltávolították. A spanyolországi események megítélésében természetesen nem szabad túlzottan optimis­táknak lennünk. A polgári hírügynökségek szinte versenyeznek az örvendetes tudósítások közlésében: a száműzöttek — sok száműzött — visszatérn­etett Spanyolországba. Umamuillo me­gint elfoglalta, tanszékét a salamancai a£yete­rnen; a diktatúra idején kibocsátott rendelete­det visszavonták; a tűzoltók parancsot kaptak, hogy a Cortex épületéről a „Nemzetgyűlés" föl­iratot eltávolítsák és bronzbetűkből visszaállít­sák a régi ,,Képviselőház" fölirast; a király új miniszterei bejelentik, hogy küldetésük csak átmeneti jellegű és arról biztosítják a népet, hogy választásokat írnak ki és visszatérnek az 1876-iki alkotmányhoz, ehhez a legyőzött köz­társaság és a helyreállított monarchia között létrejött kompromisszumhoz. Spanyolországi elvtársaink azonban egészen más hangon szó­lalnak meg. Föltétlenül szükséges, hogy vala­mennyi ország szocialista sajtója teljes­­egészé­ben leközölje a szocialista munkáspárt és az általános szakszervezeti szövetség Spanyol­országban eltiltott kiáltványát. (A Népszava nemrég teljes szövegében leközölte ezt a kiáltványt. — A szerk.) Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a kiáltványt több mint egy hónappal ezelőtt írták és azóta az események tovább fejlődtek. Mindamellett nyilvánvaló, hogy ha Primo de Riverát meg is buktatták és a király személyes hatalma továbbra is meg­maradt, azonkívül nagy különbség tátong a kormányigéretek és a valóság között. Nyilván­való továbbá, hogy a szabadság győzelmének szempontjából Primo de Rivera bukása egy­általán nem annyira fontos­ jelentőségű, mint benne például Olaszországban a faseista kor­mányzat bukása. Azt mondják, hogy amikor az olasz király meglátogatta Spanyolország­ban XIII. Alfonzot, ezt a saját­ diktátorát ezek­kel a szavakkal mutatta be neki: „Ez az­ én Mussolinim!" De ez legalább is túlzás volt. Az olasz és a spanyol diktatúra között volt ugyan némi felületes hasonlatosság, annál is inkább, mert­ a­ spanyol diktatúra igyekezett, minden dologban az olasz diktatúrát majmolni. Más­részt azonban a kettő között igen fontos, alap­vető különbség volt. Az olasz­ fascisták, ami­kor a hatalmat magukhoz ragadták, nemcsak a k­öz­szabadságokat és a parlamenti intézmé­nyeket irtották ki, hanem megszüntették, meg­semmisítették a már azelőtt is erősen korlá­tozott királyi hatalom maradványait és a ki­rályságot siralmas, lealacsonyító öngyilkos­ságra ítélték. Sp­w­nyol követőik alapjában véve csak a király eszközei voltak, tőle függtek, a főpapságtól és a hadseregtől. Nem volt saját, katonai erejük, készen kellett leülniök arra, hogy lemondjanak a hatalomról, mihelyt a monarchia nem tartotta, előnyösnek a szolgá­latukat. III. Viktor Emánuel, mielőtt, hatal­mától megfosztották, szigorúan alkotmányos király akart, leirni parlamentáris monarchiá­ban. De XIII. Alfonz, miután a Hohenzoller­nek, a Habsburgok és a Romanovok eltűntek, Primo de Rivera diktatúrájának a bukása után, ha nem is az isteni jognak, de legalább az alkotmány csalóka látszata mögé rejtőzködő személyes hatalomnak az utolsó képviselője maradt. 1923 szeptemberében, amikor a marok­kói események veszedelembe sodorták a m­on­archiát, visszatért San Sebastianból, hogy mo­solyogva végrehajtsa az államcsínyt. Talán, nem, kétségtelenül a jólértesült ember mosoly­gása volt ez. 1930 januárjában tudta, hogy mi­kor kell kidobnia a ballasztot. Anélkül, hogy sokat törődött volna a formával, lerázta ma­gáról d'Estella márkit. A diktátor eltűnt, de a király megmaradt és vele, körülötte, katonai vezérkarának főnökében szimbolizálva, a régi Spanyolország, a hadsereg, a klérus, a konzer­vatív pártok váltakozó uralmának a Spanyol­országa, ahol az általános választójog eddig csak paródia, az alkotmány pedig csak ku­lissza és látszat volt. De ezzel a Spanyolország­gal szemben, amely nem változott, amely nagy­jából, de növekvő bomlásban ugyanaz, ami 1876-ban volt, amikor — sajátságos találkozás — egy másik Primo de Rivera segített meg­menteni XII. Alfonz koronáját a köztársaság­tól, egy másik Spanyolország emelkedik föl, amelynek a köztársaságért és a szocializmu­sért folytatott harca sokkal többet jelent, mint az állítólagos liberális és demokrata alkotmá­nyosság látszatához és hazugságához való visszatérést. Körülbelül 25 esztendővel ezelőtt madridi tartózkodásom alatt bámulattal láttam Paco Iglesiasna­k hatalmas erkölcsi tekintélyét, az első munkás szakszervezetek feltörő erejét. Ami a­kkor csak reménység volt, most való­sággá változott. Spanyolország indusztrializá­lódik. Megnyílik a demokrácia út­ja. Igaz, hogy még sok akadály gördül erre az útra. De az általános szakszervezeti szövetség valóságos hatalommá vált. Ma a legszorosabb kapcsolat­ban áll a szocialista munkáspárttal. Mind a­ kettő megnövekedett a­ diktatúra alatt és ma­ a szabadság legerősebb védőbástyái, a jobb jövő legbizonyosabb ígéretei. Nehéz időket él­tek át.­Még fönnáll az a lehetőség, hogy újabb, épp olyan nehéz, sőt talán még nehezebb idő­ket kell átélniök. De telve vannak bizalommal és az Internacionálé megbízik és megbízhatik bennük. Nemrégen azt írták barátaink, hogy olyan sok támadás után újabb merényletet készíte­nek elő az általános szakszervezeti szövetség és a munkáspárt ellen. Bizonyos, hogy ezzel is igazi energiával és azzal a nyugodt szilárdság­gal szállnak szembe, amely a háború utáni sú­lyos esztendőkben cselekvéseiket jellemezte. Taktikájuk az, ami a harcoló szociáldemokrá­ciának mindenütt a taktikája. A királyi cen­zúra megakadályozta, hogy a kiáltvány nyilat­kozatait Spanyolországban közreadják. Az In­ternacionálé­ a lehető legnagyobb nyilvánossá­got biztosítja neki. ív

Next