Népszava, 1930. március (58. évfolyam, 50–73. sz.)
1930-03-01 / 50. szám
.. .. . . A „A fővárosi javaslatnak az ajánlásokról szóló szakasza korrupcióra vezet erkölcstelenségre neveli a szavazókat és a nyílt osztályharcot jelenti." A belügyminiszter minden érvvel szemben csak azt szajkózza: „meg kell védeni a polgári társadalmat". Belügyminiszteri vallomás arról, hogy az autonómiatipró fővárosi javaslat a szociáldemokrata párt ellen készült. A képviselőház pénteki ülését délelőtt 10 órakor nyitotta meg Almásy elnök, aki bemutatta Békés vármegye feliratát a munkanélküliség folytán bekövetkezett munkásnyomor enyhítése ügyében. A napirend értelmében folytatták az autonómiatipró fővárosi javaslat részletes tárgyalását éspedig a titkosságot megcsúfoló ajánlási rendszerről szóló 17. szakasz vitáját, amely többek között kimondja, hogy a fővárosnak mind a 14 választókerületében 1000—1000 ajánlásra van szükség. Bárdos Ferenc elvtárs kimutatta, hogy mennyire nem helytálló a belügyminiszternek az az érvelése, hogy a kormány ezzel a javaslattal általában és ezzel a szakasszal különösképen a polgári társadalmat akarja megvédeni. Holott egész Európában a tapasztalat azt mutatja, hogy a bolsevizmus azoktól az országoktól áll a legtávolabb, amelyekben a legfejlettebb a demokrácia. Az a körülmény, hogy ezer választónak kell aláírni egy évet, azt jelenti, hogy olyan párt, amely az összes szavazatok 10%-ával rendelkezik, nem juthat szóhoz a törvényhatósági bizottságban. A szakaszt, miután csak arra alkalmas, hogy a választók akaratát, meghamisítsa, nem fogadta el, ellenben csatlakozott Farkas István elvtárs módosító indítványához. Malasits Géza elvtárs utalt arra, hogy nem túlságosan jó szolgálatot tesz a polgári társadalomnak a belügyminniszter, amikor azt állítja, hogy ez a társadalom rászorul arra a szemérmetlen presszióra, erőszakra, csalásra és korrupcióra, amelyet ez a szakasz lehetővé tesz. A belügyminiszternek a szociáldemokráciával kapcsolatosan a csütörtöki ülésen tett kijelentése a legkíméletlenebb osztályharcnak a miniszteri székből való meghirdetése volt. A szakasszal egyébként a belügyminiszter valóságos drótakadályokat állít föl, nem ugyan a polgári társadalom, hanem a kormányhatalmi klikkek megvédésére. A szakasszal szemben Farkas elvtárs módosítását fogadta el, hangoztatván még, hogy a szavazástól elmaradó választónak megbüntetése is egyenesen a munkásválasztók ellen irányul. Hiszen a munkáltató egyszerűen visszatarthatja a munkást a szavazástól. Petrovácz (wolffists) tisztmészetesen elfogadta a szakaszt. Propper Sándor elvtárs mindenekelőtt megállapította, hogy a fővárosi kormánypárt minden hivatalos presszió mellett is csak a szavazatok 8%-át kaparhatta össze, tehát Kozmának a csütörtöki ülésen nem volt joga a szociáldemokrata pártról mint kis pártról beszélni. Az ajánlási aláírások tekintetében a javaslat nagy visszafejlődést jelent a múlttal szemben. A belügyminiszter lesiklott az alkotmányos bázisról, amikor különbséget tett a társadalmi osztályok között azon a jogcímen, hogy a polgári társadalmat védi. Petrovácz szerint a javaslatba gyömöszölt korrektívumokra azért van szükség, mert a kormány és pártjai nem akarnak vörös városházát. Mi viszont nem akarunk fekete városházát, hanem olyant, amilyent Budapest népe akar. Semmiesetre sem kell olyan városháza, ahol Folkusházynak 136.001 pengő fizetése lehet, a villamosok agyondolgoztatott alkalmazottai pedig emberfölötti munkájukért éhbéreket kapnak. A kormány nem az ő gazdasági politikájából tönkretett polgárságot, hanem a maga klikkjeinek hatalmát kívánja megvédeni. Ezért hamisítják meg a titkosságot. (Az elnök szükségesnek látta ezért a megállapításért rendreutasítani a szónokot.) A túl sok ajánlási aláírás folytán illuzóriussá válik a titkos szavazás. A szelvényrendszer pedig csak a dns választási kasszákkal rendelkező pártok érdekét szolgálja. Ez a szakasz korrupcióra vezet és lehetővé teszi a szavazatok megvásárlását, a szavazók beterelését a kormánypárti akiókba. (Propper elvtárs újabb elnöki rendreutasítást kapott.) A szakasszal szemben Farkas elvtárs módosítását fogadta el. Baracs Marcel (szabadelvűpárti) azt fejtegette, hogy a javaslat ugyanakkor, amikor a kormány a polgári társadalom védelmét hangoztatja, tendenciózusan ki van élezve a haladó polgársággal szemben. Ez a szakasz aláássa Magyarország jó hírnevét a külföldön és alátámasztja azt a fölfogást, hogy Magyarországon választási visszaélések vannak. Nem fogadta el a szakaszt, Peyer Károly elvtárs hangoztatta, hogy a polgári társadalom nem kér a belügyminisztertől említett „védelemből". Az általános vitában már kimutatta, hogy ez a törvényjavaslat a kisebbség diktaturtúráját lépteti életbe. litór március 1. NÉPSZAVA és A spanyol diktatúra bukása a szociáldemokrata párt kiáltványa. Irta Emile Vandervelde. — Primo de Rivera bukása nem volt, meglepő. Már hónapok óta előrelátható volt, igyekeztünk mérlegelni annak a következményeit. Elkerülhetetlenné vált, a peseta árfolyama zuhant, a deficit egyre növekedett. Az állami adósságok hat év alatt több mint 14 milliárddal erelkedtek. Az egyre fokozódó adóterhek mindenekelőtt a kisemberekre nézve nyomasztókká váltak: a külföld pénzügyi körei nem akartak a diktatúrával dolgozni, sőt inkább ellene léptek föl; a proletárság ellenségesen állt vele szema nagyiburaspázia megunta és visszatért a régi pártokhoz; a hadsereg félre nem érthető tüntetésekben juttatta kifejezésre az elégedetlenséget; katonai kiálltvány segítette Primo de Riverát a hatalomra és egy fenyegető kiáltvány buktatta meg. Kétségtelen, hogy ez örvendetes esemény. Az 1929 határozottan kedvezőtlen volt a diktátorokra és a diktatúrára vágyakozókra. Az angol munkáspárt győzelme elegendő volt arra, hogy Fuad királyt a parlament egybehívására kényszerítse. Voldemaras piszkos zsarnoksága elmúlt és ha kísérletet is tesznek arra, hogy folytassák, kénytelenek legalább a külső látszatot megtartani. Pilsudszky marsall nem merte, vagy talán nem akarta átlépni a Rubikont. Ausztria Heimwehrjei beleütköztek a „bécsi marxisták" kősziklájába, amely az egész Internacionálé szolidaritására támaszkodhatik. A német fajvédők kénytelenek voltak meggyőződni arról, hogy a köztársaság mindenáron megvédi önmagét. És most megbukott a spanyol diktatúra, vagy legalább is — ami nem szükségszerűen ugyanaz — Primo de Riverát eltávolították. A spanyolországi események megítélésében természetesen nem szabad túlzottan optimistáknak lennünk. A polgári hírügynökségek szinte versenyeznek az örvendetes tudósítások közlésében: a száműzöttek — sok száműzött — visszatérnetett Spanyolországba. Umamuillo megint elfoglalta, tanszékét a salamancai a£yeternen; a diktatúra idején kibocsátott rendeletedet visszavonták; a tűzoltók parancsot kaptak, hogy a Cortex épületéről a „Nemzetgyűlés" föliratot eltávolítsák és bronzbetűkből visszaállítsák a régi ,,Képviselőház" fölirast; a király új miniszterei bejelentik, hogy küldetésük csak átmeneti jellegű és arról biztosítják a népet, hogy választásokat írnak ki és visszatérnek az 1876-iki alkotmányhoz, ehhez a legyőzött köztársaság és a helyreállított monarchia között létrejött kompromisszumhoz. Spanyolországi elvtársaink azonban egészen más hangon szólalnak meg. Föltétlenül szükséges, hogy valamennyi ország szocialista sajtója teljesegészében leközölje a szocialista munkáspárt és az általános szakszervezeti szövetség Spanyolországban eltiltott kiáltványát. (A Népszava nemrég teljes szövegében leközölte ezt a kiáltványt. — A szerk.) Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a kiáltványt több mint egy hónappal ezelőtt írták és azóta az események tovább fejlődtek. Mindamellett nyilvánvaló, hogy ha Primo de Riverát meg is buktatták és a király személyes hatalma továbbra is megmaradt, azonkívül nagy különbség tátong a kormányigéretek és a valóság között. Nyilvánvaló továbbá, hogy a szabadság győzelmének szempontjából Primo de Rivera bukása egyáltalán nem annyira fontos jelentőségű, mint benne például Olaszországban a faseista kormányzat bukása. Azt mondják, hogy amikor az olasz király meglátogatta Spanyolországban XIII. Alfonzot, ezt a saját diktátorát ezekkel a szavakkal mutatta be neki: „Ez az én Mussolinim!" De ez legalább is túlzás volt. Az olasz és a spanyol diktatúra között volt ugyan némi felületes hasonlatosság, annál is inkább, mert a spanyol diktatúra igyekezett, minden dologban az olasz diktatúrát majmolni. Másrészt azonban a kettő között igen fontos, alapvető különbség volt. Az olasz fascisták, amikor a hatalmat magukhoz ragadták, nemcsak a közszabadságokat és a parlamenti intézményeket irtották ki, hanem megszüntették, megsemmisítették a már azelőtt is erősen korlátozott királyi hatalom maradványait és a királyságot siralmas, lealacsonyító öngyilkosságra ítélték. Spwnyol követőik alapjában véve csak a király eszközei voltak, tőle függtek, a főpapságtól és a hadseregtől. Nem volt saját, katonai erejük, készen kellett leülniök arra, hogy lemondjanak a hatalomról, mihelyt a monarchia nem tartotta, előnyösnek a szolgálatukat. III. Viktor Emánuel, mielőtt, hatalmától megfosztották, szigorúan alkotmányos király akart, leirni parlamentáris monarchiában. De XIII. Alfonz, miután a Hohenzollernek, a Habsburgok és a Romanovok eltűntek, Primo de Rivera diktatúrájának a bukása után, ha nem is az isteni jognak, de legalább az alkotmány csalóka látszata mögé rejtőzködő személyes hatalomnak az utolsó képviselője maradt. 1923 szeptemberében, amikor a marokkói események veszedelembe sodorták a monarchiát, visszatért San Sebastianból, hogy mosolyogva végrehajtsa az államcsínyt. Talán, nem, kétségtelenül a jólértesült ember mosolygása volt ez. 1930 januárjában tudta, hogy mikor kell kidobnia a ballasztot. Anélkül, hogy sokat törődött volna a formával, lerázta magáról d'Estella márkit. A diktátor eltűnt, de a király megmaradt és vele, körülötte, katonai vezérkarának főnökében szimbolizálva, a régi Spanyolország, a hadsereg, a klérus, a konzervatív pártok váltakozó uralmának a Spanyolországa, ahol az általános választójog eddig csak paródia, az alkotmány pedig csak kulissza és látszat volt. De ezzel a Spanyolországgal szemben, amely nem változott, amely nagyjából, de növekvő bomlásban ugyanaz, ami 1876-ban volt, amikor — sajátságos találkozás — egy másik Primo de Rivera segített megmenteni XII. Alfonz koronáját a köztársaságtól, egy másik Spanyolország emelkedik föl, amelynek a köztársaságért és a szocializmusért folytatott harca sokkal többet jelent, mint az állítólagos liberális és demokrata alkotmányosság látszatához és hazugságához való visszatérést. Körülbelül 25 esztendővel ezelőtt madridi tartózkodásom alatt bámulattal láttam Paco Iglesiasnak hatalmas erkölcsi tekintélyét, az első munkás szakszervezetek feltörő erejét. Ami akkor csak reménység volt, most valósággá változott. Spanyolország indusztrializálódik. Megnyílik a demokrácia útja. Igaz, hogy még sok akadály gördül erre az útra. De az általános szakszervezeti szövetség valóságos hatalommá vált. Ma a legszorosabb kapcsolatban áll a szocialista munkáspárttal. Mind a kettő megnövekedett a diktatúra alatt és ma a szabadság legerősebb védőbástyái, a jobb jövő legbizonyosabb ígéretei. Nehéz időket éltek át.Még fönnáll az a lehetőség, hogy újabb, épp olyan nehéz, sőt talán még nehezebb időket kell átélniök. De telve vannak bizalommal és az Internacionálé megbízik és megbízhatik bennük. Nemrégen azt írták barátaink, hogy olyan sok támadás után újabb merényletet készítenek elő az általános szakszervezeti szövetség és a munkáspárt ellen. Bizonyos, hogy ezzel is igazi energiával és azzal a nyugodt szilárdsággal szállnak szembe, amely a háború utáni súlyos esztendőkben cselekvéseiket jellemezte. Taktikájuk az, ami a harcoló szociáldemokráciának mindenütt a taktikája. A királyi cenzúra megakadályozta, hogy a kiáltvány nyilatkozatait Spanyolországban közreadják. Az Internacionálé a lehető legnagyobb nyilvánosságot biztosítja neki. ív