Népszava, 1930. május (58. évfolyam, 98–122. sz.)

1930-05-01 / 98. szám

1930-­nájus 1. NÉPSZAVA A háború logikája és a logika háborúja. — Irta Vámbéry A lisztem.­­— Békekonferenciák rendszerint nem járnak gyakorlati eredménnyel, aminek többek közt az az oka, hogy a háború kitörését nem szok­ták konferenciák megelőzni. Ebből is látszik, hogy az emberek sokkal nehezebben határoz­zák el magukat a békére, mint a háborúra, így a londoni flottaleszerelési tanácskozásnak sem volt sokkal több gyakorlati eredménye, mint ha az útonálló rablót arra sikerült volna reá­bírni, hogy három revolvere közül egyet átad­jon, de kettőt megtartson a személyes bizton­ságának védelmére. Mégse tagadható, hogy a konferenciának volt egy nevezetes eseménye is: Ramsay MacDonald-nak az a kijelentése, hogy a háború a legnagyobb emberi ostobaság. Ez a nyilatkozat főleg azért nevezetes, mert aktív miniszterelnök szájából hangzott el. Egyébként azonban Montaigne már a XVI. században megírta, hogy a háború egész külö­nös emberi ostobaság­, mert a hangyáktól, szarvasoktól és néhány madárfajtól eltekintve, az állatok saját fajtájukat nem szokták elpusz­títani. Ha a latin közmondás szerint az ember az emberrel szemben farkas, úgy ez a vélemény nem éppen ig­azságos­­ a farkasokra. Ezzel a sajátos emberi ostobasággal szemben a nyugati civilizáció, miként az nemrég a jám­bor Gandhit lesajnáló cikkek egyikében olvas­ható volt, a technika csodás vívmányaira szo­kott hivatkozni. Kétségtelen, hogy a nílusi lovaknak még nem sikerült ötletes repülő­gépekkel a nehézkedés erejét legyőzni, de kér­dés, v­ajjon ha aeroplánokkal rendelkeznének, ezeket arra használnák-e, hogy éjnek idején békésen alvó városokra ekvazitbombákat haji­gáljanak. Igaz, hogy a zebrák se találtak még föl fojtógázokat, de­­az se valószínű, hogy a „Zebra Hírlap", ha cikket közölne arról az idegcsiklandozó tényről, hogy egymillió zeb­rát egy óra alatt mérges gázokkal lehet elnyo­morítani, vitézségre tüzelné a béketűrő zebrá­kat és arról elmélkednék, hogy minden zebrát gázmaszkkal kell ellátni, amely igen alkalmas életük megvédésére — amíg a maszkon i­s át­szűrődő újabb gázt föl nem találnak. Még azok is,­­akik a kapitalizmus, a szuvereniitás és a tankok szentháromságában ismerik föl az emberiség fejlődésének fölülmúlhatatlan csúcs­pontját, magukban rendszerint bevallják, hogy bár a háború ostobaság, de mindig volt és min­dig lesz, mert ez a végzet. Amiben vig­asztaló ugyan, hogy alig n­éhányszáz éve az emberiség­nek épp ily „örök" végzete volt a rabszolgaság és a boszorkányégetés, mégis nyilvánvaló, hogy e végzet egész különös fogyatékosságát fejezi ki az emberi értelemnek, amely föl­találta ugyan a rádiót és a füstreklámot, a hangosmozit és a Bedaux-rendszert, sőt sok egyebet, ami szem, száj, fülnek ingere, de Pláto, Kant, H. G. Wells vagy Bernard Shaw ösztönzése ellenére se talált föl jobb módszert nagyobb embercsoportok érdekellentétének ki­egyenlítésére, mint néhány millió életerős em­ber lemészárlását. Annyit mégis elértünk, hogy már akadnak miniszterelnökök, akik a háborút nyíltan os­tobaságnak merészelik bélyegezni. Igaz, hogy csak Angliában, amely, miként a világháború is bizonyítja, mindig gyáván megadkovó kal­márország volt. Ramsay MacDonald vakmerő nyilatkozatának ellensúlyozására szerencsére épp most jelent meg egy tudós német munka, még­hozzá budapesti egyetemi professzor tollá­ból, amely a logika törvényeivel éppen ennek ellenkezőjét, vagyis azt bizonyítja, hogy nem a háború, hanem a pacifizmus az ostobaság. Ennek a könyvnek címe: „Zum ewigen Frieden" (Az örök béke kérdéséhez, a pacifizmus és anarchiz­mus bölcseletének vázlata), szerzője pedig Moór Gyula dr., a jogbölcsészet rendes tanára, a Pázmány-egyetem jogi karának egyik leg­fiatalabb, de egyszersmind legtehetségesebb tagja. Gondolkodó elme, aki otthonos a filo­zófia berkeiben, szorgalmas kutató, aki szokat­lan mód­on a professzur­át nem a tudományos munkásság zárókövének, hanem kiindulópont­jának tekinti Ilyen egyéni tulajdonságok foko­zott jelentőséget kölcsönöznek munkájának, am­ely, sajnos, egyszersmind bizonyítja, hogy ha tudós ember téved, nagyobbat téved a tudat­lannál. Szerinte a pacifizmus jogosultsága há­rom kérd­és­es döntésétől függ:­­ erkölcsileg valóban elvetendő-e a háború?, 2. van-e értelme az örö­k béke megvalósításának­­, 3. megvalósít­ható-e a pacifizmust Csak akkor van a pacifiz­musnak jogosultsága, ha e hármas — etn­kai, logikai és szociológiai — kérdés mindegyikére igennel felelhetünk. Minden pacifizmusna­k magva és alapja Moór Gyula szerint is az erkölcsi probléma. Noha elismeri, hogy „minden háború kimond­hatatlan szenvedést és pusztítást jelent", mégis csak a cél, amelyet szolgál, teszi a háborút, mint minden erőszakot, erkölcsileg elvetendővé vagy értékessé. Más szóval, csak az „igazságtalan" háború erkölcstelen, mert lehetséges, miként a tudós professzor tanítja, hogy a háború „a nemzet kulturkincseit gya­rapítja és az emberiség legmagasabb eszmé­nyeinek megvalósulását mondítja elő". Tudva­levő azonban, hogy még nem volt a világon hadviselő kormány, amely azt állította volna, hogy az „ő" háborúja igazságtalan célt szol­gál és Moór professzor valahogy megfeledke­zett annak a tárgyilagos ítélőszéknek meg­jelöléséről, amely a háború céljának erkölcsi jogosultságát eldönteni hivatott volna. Még a földöntúli fórumra se nagyon lehet hivat­kozni, mert Nagy Frigyes tanúsága szerint isten is az erősebb batalionok oldalán áll és a jobb hadifölkészültséget, a jobb idegeket vagy a csapatok nagyobb számát talán a jog­filozófia tanára se tekinti az igazságosság csalhatatlan próbakövének. Ha pedig az „igaz­ságos" cél a háborúban elbukik, úgy az e cél érdekében viselt háborúról utóbb kiderül, hogy mégis csak igazságtalan volt, mert döntőbíróság híján mindig csak az a háború lehet „igazságos", amelyben az igazság győz. Ebbe a logikai egérfogóba pedig úgy került a tudós professzor, hogy ugyanakkor, amikor a pacifizmus tudományos igazságát kritikai­lag vizsgálja, ezt az igazságot a háborúi céljá­nak szubjektív értékítéletétől teszi függővé. Sőt hiába próbál az egérfogóból azzal az állí­tással szabadulni, hogy lehetnek esetek, ame­lyekben a háború az emberiségnek legmaga­sabb eszményeit szolgálja. Noha óvatosság­ból sem az eszményeket, sem a háborúkat nem sorolja föl, amelyek ezeket az eszményeket, állítólag megvalósították, mégis adós marad a válasszal arra a kérdésre, hogyan lehet előre tudni, vájjon a háborúban valóban ezek az „eszmények" fognak-e győzni? Ha pedig utóbb kiderül, hogy mégis az eszmények buk­tak el, hogyan lehet ebből a szerencsejátékból a háború elvont fogalmának erkölcsi jogosult­ságára és a pacifizmus jogosulatlanságára következtetni? Hiába hivatkozik arra, hogy a béke se mindig biztosítja az igazságosságot, mert a jog keretében is megfér a legaljasabb elnyomás és a kizsákmányolás. Kétségkívül. Ebbő­l azonban oda konkludálni, hogy a há­ború alkalmas eszköz az igazságosság biztosí­tására, oly logikai bakugrás, mintha valaki a tűzvész társadalmi hasznosságát azzal pró­bálná bizonyítani, hogy néha a vizbe is bele­fulladnak az emberek. Moór professzor szerint azonban nemcsak erkölcsileg fogyatékos a pacifizmus, hanem kiáltó logikai önellentmondásban is szenved. Minthogy a háború erőszak, az erőszakot pedig csak erőszakkal lehet leküzdeni s igy a háború is csak háborúval küszöbölhető ki, tehát egy­általán nem küszöbölhető ki. Ha ez az okos­kodás igaz volna, úgy azt mondhatnám, amit Eötvös Károly mondott, amikor a királyi ügyész a védőbeszédével szemben azt hangoz­tatta, hogy a vádlott fölmentése ellenkeznék az iga­z­ságszolgál­tatás logikájával: „annál rosszabb a logikára nézve". Szerencsére azonban a logika kecskéje békésen megfér a pacifizmus káposztájával, mert a pacifizmus éppen az ellenkezőjét tanítja annak, amit a professzor úr a cáfolat céljából föltételez, tudniillik azt, hogy az erőszakot sohasem lehet erőszakkal megszüntetni és a háború épp oly kevéssé irt­ható ki háborúval, mint ahogy az ördögöt nem lehet Belzebubbal kifüstölni. Épp ily logikátlannak tartja a háború apo­logetája a jogászi pacifizmust is, amely a világállamban csúcsosodik ki. Minthogy a vi­lágállam minden közhatalmat egyesít, ezzel látszólag biztosítja a békét, mert ha nincsenek államok, nem is viselhetnek egymás ellen há­borút. Így tanította ezt Kant Immanuel is, de Moór Gyula, mint neokantiánus, fölvilágo­sítja az öreg königsbergi salabaktert végzetes tévedéséről. Tévedett, mert hisz a világálla­mon belül is lehetséges, hogy lázadó nemzetek (ha nincsenek államok, hol vannak a „nemze­tek"?) egymás ellen polgárháborút szítsanak, arról nem is szólva, hogy a világállam Moór véleménye szerint csak „véres háborúkkal" valósítható meg és csak rózsásan látó utópis­ták táplálhatják azt a tévhitet, hogy az embe­rek valaha is önként illeszkedjenek be a világ­állam egységébe. Hogy lázadó csoportok a világállamon belül is lehetségesek, az kétség­telen, de a lázadókat nem szokták fojtógázak­kal elpusztítani és megfegyelmezésük épp oly kevéssé nevezhető háborúnak, mint ahogy nem háború, ha a rendőrség kasszabetörőket letar­tóztat. Aránylag még az erkölcsi pacifizmus az, amely Moór professzor szerint logikailag a legkövetkezetesebb (77 old.), de csupán addig, amíg a nemzeteket pusztán békére inti. Arról azonban, hogy a békét biztosítsa vagy meg­valósítsa, a pacifizmus ne is merjen álmodni, mert az eszközt, amellyel a cél elérhető, maga a cél zárja ki. Ami nyilván abból következik, hogy a tudós szerző militarista gondolkodásá­val a tanításig, mint az etikai hatalom forrá­sáig fantáziájában föl sem ér. Aki tanár létére ily kevéssé hisz a tanítás erejében, az voltakép logikusan a pacifizmusról szóló könyvét sem írhatta volna meg. Ehelyett nyilván célraveze­tőbb lenne, ha huszonötöt vágat tanítványaira, akik nem hajlandók elhinni, hogy a pacifizmus illogikus, ellenben a háború az erkölcsi világ­rend harmóniájából fakadó logikai szükség­szerűség. Minthogy pedig a pacifizmus logikai­lag ellentmondó, tehát értelmetlen (!) törekvés, amely ekkép önmagában megdől (86 old.), volta­kép még erre a drasztikus eszközre sincs szük­ség. Lehetséges ugyan, még Moór professzor sze­rint is, hogy a tartós béke állapota valamikor valóban bekövetkezik, de a pacifista törekvés­nek, hogy e tartós béke állandó legyen, „a lo­gika ítélőszéke előtt" csak kedvezőtlen verdikt­ben lehet része. Aki ebben ismét logikai ellent­mondást vél fölfedezni, az nyilván nem tudja, hogy még a szabályszerű militarista gondolko­dás is megengedi, h­ogy a pacifizmus a békéről ábrándozzék. De az már igazán nem járja, hogy elvont tudományos megállapítások — még­hozzá, ha oly „értelmetlenek", mint az illogikus pacifizmusé — az élet valóságába is beleszólja­nak, hogy komolyan elérni próbálják azt a tar­tós békét, ami netán mégis bekövetkezhetik. Valamirevaló, rendes tudománynak ugyanis az a hivatása, hogy szép logikai konstrukciók ál­mát szője az elvont gondolatok elefántcsont­tornyában, a háború és béke kérdését pedig en­gedje át a bölcs államférfiaknak, a logikus nehéziparnak és az előrelátó generálisoknak, akik tíz év előtt is oly nagyszerű áldozatokat hoztak az emberiségnek legszentebb eszmé­nyeiért. Igaza van ugyanis Moór professzor­nak, hogy az emberiség eszményei mártírvérre szomjaznak, de mostis csak furcsa vértanuk, akik másoknak vérét hozzák áldozatul. Szociológiai szemszögből lehetséges ugyan, hogy lesz oly idő, amikor az emberek nem fognak egymás ellen háborút viselni és ha nem­ lesznek háborúk, akkor tartós lesz a béke. Más szóval Moór Gyula szerint se logikátlan a pacifista állapot, csupán a pacifizmus logikát­lan, amely ennek az állapotnak az elérésér­e törekszik. Nehogy azonban pacifizmussal le­gyen meggyanúsítható, hozzáteszi, hogy e szo­ciológiai kérdés is kiesik a tudomány köréből, mert az örök béke megvalósulásának tudomá­nyos megállapítása föltételezné, hogy az em­beriség történetét a végtelenségbe (!) előre lássuk, amire a véges emberi tudás képtelen. Ami ismét rendkívül logikus, mert mi értelme is volna a háborút előidéző tényezőkkel és azok elhárításának lehetőségével foglalkozni, ha rö­vid néhány milliárd év múlva földünk össze talál ütközni valamely másik mennyei golyó­bissal. Ez a tudmányosan előre nem látható baleset nemcsak az emberiséget és a békét söpörné el, hanem, ami még szomorúbb, ki­zárná, hogy az örök béke lehetetlenségét lo­gikusan bizonyító munkának újabb kiadása jelenhessék meg, amelyben a szerző tudomá­mányos álláspontját utólag igazolhatná. Mindebből eléggé kitűnik, hogy a pacifizmus értelmetlen ostobaság, amiből viszont világos, hogy a háború mégis csak okos dolog. Ha pedig okos, akkor nyilván kívánatos is. Már csak azért is, mert az örök béke, miként azt Moór Gyula Leibniz nyomán idézi, legföljebb temetőföliratnak alkalmas. Tudjuk, mily bána­tos szomorúságban tespedett az emberiség a viszonylag békés XVIII. és XIX. században és látjuk, mily duhaj jókedvnek örvend most nemcsak a világháború tízmillió halottja és hétmillió rokkantja, hanem a többi életben­maradott is, aki boldog, hogy a háborúnak kö- 3

Next