Népszava, 1930. május (58. évfolyam, 98–122. sz.)
1930-05-01 / 98. szám
1930-nájus 1. NÉPSZAVA A háború logikája és a logika háborúja. — Irta Vámbéry A lisztem.— Békekonferenciák rendszerint nem járnak gyakorlati eredménnyel, aminek többek közt az az oka, hogy a háború kitörését nem szokták konferenciák megelőzni. Ebből is látszik, hogy az emberek sokkal nehezebben határozzák el magukat a békére, mint a háborúra, így a londoni flottaleszerelési tanácskozásnak sem volt sokkal több gyakorlati eredménye, mint ha az útonálló rablót arra sikerült volna reábírni, hogy három revolvere közül egyet átadjon, de kettőt megtartson a személyes biztonságának védelmére. Mégse tagadható, hogy a konferenciának volt egy nevezetes eseménye is: Ramsay MacDonald-nak az a kijelentése, hogy a háború a legnagyobb emberi ostobaság. Ez a nyilatkozat főleg azért nevezetes, mert aktív miniszterelnök szájából hangzott el. Egyébként azonban Montaigne már a XVI. században megírta, hogy a háború egész különös emberi ostobaság, mert a hangyáktól, szarvasoktól és néhány madárfajtól eltekintve, az állatok saját fajtájukat nem szokták elpusztítani. Ha a latin közmondás szerint az ember az emberrel szemben farkas, úgy ez a vélemény nem éppen igazságos a farkasokra. Ezzel a sajátos emberi ostobasággal szemben a nyugati civilizáció, miként az nemrég a jámbor Gandhit lesajnáló cikkek egyikében olvasható volt, a technika csodás vívmányaira szokott hivatkozni. Kétségtelen, hogy a nílusi lovaknak még nem sikerült ötletes repülőgépekkel a nehézkedés erejét legyőzni, de kérdés, vajjon ha aeroplánokkal rendelkeznének, ezeket arra használnák-e, hogy éjnek idején békésen alvó városokra ekvazitbombákat hajigáljanak. Igaz, hogy a zebrák se találtak még föl fojtógázokat, deaz se valószínű, hogy a „Zebra Hírlap", ha cikket közölne arról az idegcsiklandozó tényről, hogy egymillió zebrát egy óra alatt mérges gázokkal lehet elnyomorítani, vitézségre tüzelné a béketűrő zebrákat és arról elmélkednék, hogy minden zebrát gázmaszkkal kell ellátni, amely igen alkalmas életük megvédésére — amíg a maszkon is átszűrődő újabb gázt föl nem találnak. Még azok is,akik a kapitalizmus, a szuvereniitás és a tankok szentháromságában ismerik föl az emberiség fejlődésének fölülmúlhatatlan csúcspontját, magukban rendszerint bevallják, hogy bár a háború ostobaság, de mindig volt és mindig lesz, mert ez a végzet. Amiben vigasztaló ugyan, hogy alig néhányszáz éve az emberiségnek épp ily „örök" végzete volt a rabszolgaság és a boszorkányégetés, mégis nyilvánvaló, hogy e végzet egész különös fogyatékosságát fejezi ki az emberi értelemnek, amely föltalálta ugyan a rádiót és a füstreklámot, a hangosmozit és a Bedaux-rendszert, sőt sok egyebet, ami szem, száj, fülnek ingere, de Pláto, Kant, H. G. Wells vagy Bernard Shaw ösztönzése ellenére se talált föl jobb módszert nagyobb embercsoportok érdekellentétének kiegyenlítésére, mint néhány millió életerős ember lemészárlását. Annyit mégis elértünk, hogy már akadnak miniszterelnökök, akik a háborút nyíltan ostobaságnak merészelik bélyegezni. Igaz, hogy csak Angliában, amely, miként a világháború is bizonyítja, mindig gyáván megadkovó kalmárország volt. Ramsay MacDonald vakmerő nyilatkozatának ellensúlyozására szerencsére épp most jelent meg egy tudós német munka, méghozzá budapesti egyetemi professzor tollából, amely a logika törvényeivel éppen ennek ellenkezőjét, vagyis azt bizonyítja, hogy nem a háború, hanem a pacifizmus az ostobaság. Ennek a könyvnek címe: „Zum ewigen Frieden" (Az örök béke kérdéséhez, a pacifizmus és anarchizmus bölcseletének vázlata), szerzője pedig Moór Gyula dr., a jogbölcsészet rendes tanára, a Pázmány-egyetem jogi karának egyik legfiatalabb, de egyszersmind legtehetségesebb tagja. Gondolkodó elme, aki otthonos a filozófia berkeiben, szorgalmas kutató, aki szokatlan módon a professzurát nem a tudományos munkásság zárókövének, hanem kiindulópontjának tekinti Ilyen egyéni tulajdonságok fokozott jelentőséget kölcsönöznek munkájának, amely, sajnos, egyszersmind bizonyítja, hogy ha tudós ember téved, nagyobbat téved a tudatlannál. Szerinte a pacifizmus jogosultsága három kérdéses döntésétől függ: erkölcsileg valóban elvetendő-e a háború?, 2. van-e értelme az örök béke megvalósításának, 3. megvalósítható-e a pacifizmust Csak akkor van a pacifizmusnak jogosultsága, ha e hármas — etnkai, logikai és szociológiai — kérdés mindegyikére igennel felelhetünk. Minden pacifizmusnak magva és alapja Moór Gyula szerint is az erkölcsi probléma. Noha elismeri, hogy „minden háború kimondhatatlan szenvedést és pusztítást jelent", mégis csak a cél, amelyet szolgál, teszi a háborút, mint minden erőszakot, erkölcsileg elvetendővé vagy értékessé. Más szóval, csak az „igazságtalan" háború erkölcstelen, mert lehetséges, miként a tudós professzor tanítja, hogy a háború „a nemzet kulturkincseit gyarapítja és az emberiség legmagasabb eszményeinek megvalósulását mondítja elő". Tudvalevő azonban, hogy még nem volt a világon hadviselő kormány, amely azt állította volna, hogy az „ő" háborúja igazságtalan célt szolgál és Moór professzor valahogy megfeledkezett annak a tárgyilagos ítélőszéknek megjelöléséről, amely a háború céljának erkölcsi jogosultságát eldönteni hivatott volna. Még a földöntúli fórumra se nagyon lehet hivatkozni, mert Nagy Frigyes tanúsága szerint isten is az erősebb batalionok oldalán áll és a jobb hadifölkészültséget, a jobb idegeket vagy a csapatok nagyobb számát talán a jogfilozófia tanára se tekinti az igazságosság csalhatatlan próbakövének. Ha pedig az „igazságos" cél a háborúban elbukik, úgy az e cél érdekében viselt háborúról utóbb kiderül, hogy mégis csak igazságtalan volt, mert döntőbíróság híján mindig csak az a háború lehet „igazságos", amelyben az igazság győz. Ebbe a logikai egérfogóba pedig úgy került a tudós professzor, hogy ugyanakkor, amikor a pacifizmus tudományos igazságát kritikailag vizsgálja, ezt az igazságot a háborúi céljának szubjektív értékítéletétől teszi függővé. Sőt hiába próbál az egérfogóból azzal az állítással szabadulni, hogy lehetnek esetek, amelyekben a háború az emberiségnek legmagasabb eszményeit szolgálja. Noha óvatosságból sem az eszményeket, sem a háborúkat nem sorolja föl, amelyek ezeket az eszményeket, állítólag megvalósították, mégis adós marad a válasszal arra a kérdésre, hogyan lehet előre tudni, vájjon a háborúban valóban ezek az „eszmények" fognak-e győzni? Ha pedig utóbb kiderül, hogy mégis az eszmények buktak el, hogyan lehet ebből a szerencsejátékból a háború elvont fogalmának erkölcsi jogosultságára és a pacifizmus jogosulatlanságára következtetni? Hiába hivatkozik arra, hogy a béke se mindig biztosítja az igazságosságot, mert a jog keretében is megfér a legaljasabb elnyomás és a kizsákmányolás. Kétségkívül. Ebből azonban oda konkludálni, hogy a háború alkalmas eszköz az igazságosság biztosítására, oly logikai bakugrás, mintha valaki a tűzvész társadalmi hasznosságát azzal próbálná bizonyítani, hogy néha a vizbe is belefulladnak az emberek. Moór professzor szerint azonban nemcsak erkölcsileg fogyatékos a pacifizmus, hanem kiáltó logikai önellentmondásban is szenved. Minthogy a háború erőszak, az erőszakot pedig csak erőszakkal lehet leküzdeni s igy a háború is csak háborúval küszöbölhető ki, tehát egyáltalán nem küszöbölhető ki. Ha ez az okoskodás igaz volna, úgy azt mondhatnám, amit Eötvös Károly mondott, amikor a királyi ügyész a védőbeszédével szemben azt hangoztatta, hogy a vádlott fölmentése ellenkeznék az igazságszolgáltatás logikájával: „annál rosszabb a logikára nézve". Szerencsére azonban a logika kecskéje békésen megfér a pacifizmus káposztájával, mert a pacifizmus éppen az ellenkezőjét tanítja annak, amit a professzor úr a cáfolat céljából föltételez, tudniillik azt, hogy az erőszakot sohasem lehet erőszakkal megszüntetni és a háború épp oly kevéssé irtható ki háborúval, mint ahogy az ördögöt nem lehet Belzebubbal kifüstölni. Épp ily logikátlannak tartja a háború apologetája a jogászi pacifizmust is, amely a világállamban csúcsosodik ki. Minthogy a világállam minden közhatalmat egyesít, ezzel látszólag biztosítja a békét, mert ha nincsenek államok, nem is viselhetnek egymás ellen háborút. Így tanította ezt Kant Immanuel is, de Moór Gyula, mint neokantiánus, fölvilágosítja az öreg königsbergi salabaktert végzetes tévedéséről. Tévedett, mert hisz a világállamon belül is lehetséges, hogy lázadó nemzetek (ha nincsenek államok, hol vannak a „nemzetek"?) egymás ellen polgárháborút szítsanak, arról nem is szólva, hogy a világállam Moór véleménye szerint csak „véres háborúkkal" valósítható meg és csak rózsásan látó utópisták táplálhatják azt a tévhitet, hogy az emberek valaha is önként illeszkedjenek be a világállam egységébe. Hogy lázadó csoportok a világállamon belül is lehetségesek, az kétségtelen, de a lázadókat nem szokták fojtógázakkal elpusztítani és megfegyelmezésük épp oly kevéssé nevezhető háborúnak, mint ahogy nem háború, ha a rendőrség kasszabetörőket letartóztat. Aránylag még az erkölcsi pacifizmus az, amely Moór professzor szerint logikailag a legkövetkezetesebb (77 old.), de csupán addig, amíg a nemzeteket pusztán békére inti. Arról azonban, hogy a békét biztosítsa vagy megvalósítsa, a pacifizmus ne is merjen álmodni, mert az eszközt, amellyel a cél elérhető, maga a cél zárja ki. Ami nyilván abból következik, hogy a tudós szerző militarista gondolkodásával a tanításig, mint az etikai hatalom forrásáig fantáziájában föl sem ér. Aki tanár létére ily kevéssé hisz a tanítás erejében, az voltakép logikusan a pacifizmusról szóló könyvét sem írhatta volna meg. Ehelyett nyilván célravezetőbb lenne, ha huszonötöt vágat tanítványaira, akik nem hajlandók elhinni, hogy a pacifizmus illogikus, ellenben a háború az erkölcsi világrend harmóniájából fakadó logikai szükségszerűség. Minthogy pedig a pacifizmus logikailag ellentmondó, tehát értelmetlen (!) törekvés, amely ekkép önmagában megdől (86 old.), voltakép még erre a drasztikus eszközre sincs szükség. Lehetséges ugyan, még Moór professzor szerint is, hogy a tartós béke állapota valamikor valóban bekövetkezik, de a pacifista törekvésnek, hogy e tartós béke állandó legyen, „a logika ítélőszéke előtt" csak kedvezőtlen verdiktben lehet része. Aki ebben ismét logikai ellentmondást vél fölfedezni, az nyilván nem tudja, hogy még a szabályszerű militarista gondolkodás is megengedi, hogy a pacifizmus a békéről ábrándozzék. De az már igazán nem járja, hogy elvont tudományos megállapítások — méghozzá, ha oly „értelmetlenek", mint az illogikus pacifizmusé — az élet valóságába is beleszóljanak, hogy komolyan elérni próbálják azt a tartós békét, ami netán mégis bekövetkezhetik. Valamirevaló, rendes tudománynak ugyanis az a hivatása, hogy szép logikai konstrukciók álmát szője az elvont gondolatok elefántcsonttornyában, a háború és béke kérdését pedig engedje át a bölcs államférfiaknak, a logikus nehéziparnak és az előrelátó generálisoknak, akik tíz év előtt is oly nagyszerű áldozatokat hoztak az emberiségnek legszentebb eszményeiért. Igaza van ugyanis Moór professzornak, hogy az emberiség eszményei mártírvérre szomjaznak, de mostis csak furcsa vértanuk, akik másoknak vérét hozzák áldozatul. Szociológiai szemszögből lehetséges ugyan, hogy lesz oly idő, amikor az emberek nem fognak egymás ellen háborút viselni és ha nem lesznek háborúk, akkor tartós lesz a béke. Más szóval Moór Gyula szerint se logikátlan a pacifista állapot, csupán a pacifizmus logikátlan, amely ennek az állapotnak az elérésére törekszik. Nehogy azonban pacifizmussal legyen meggyanúsítható, hozzáteszi, hogy e szociológiai kérdés is kiesik a tudomány köréből, mert az örök béke megvalósulásának tudományos megállapítása föltételezné, hogy az emberiség történetét a végtelenségbe (!) előre lássuk, amire a véges emberi tudás képtelen. Ami ismét rendkívül logikus, mert mi értelme is volna a háborút előidéző tényezőkkel és azok elhárításának lehetőségével foglalkozni, ha rövid néhány milliárd év múlva földünk össze talál ütközni valamely másik mennyei golyóbissal. Ez a tudmányosan előre nem látható baleset nemcsak az emberiséget és a békét söpörné el, hanem, ami még szomorúbb, kizárná, hogy az örök béke lehetetlenségét logikusan bizonyító munkának újabb kiadása jelenhessék meg, amelyben a szerző tudomámányos álláspontját utólag igazolhatná. Mindebből eléggé kitűnik, hogy a pacifizmus értelmetlen ostobaság, amiből viszont világos, hogy a háború mégis csak okos dolog. Ha pedig okos, akkor nyilván kívánatos is. Már csak azért is, mert az örök béke, miként azt Moór Gyula Leibniz nyomán idézi, legföljebb temetőföliratnak alkalmas. Tudjuk, mily bánatos szomorúságban tespedett az emberiség a viszonylag békés XVIII. és XIX. században és látjuk, mily duhaj jókedvnek örvend most nemcsak a világháború tízmillió halottja és hétmillió rokkantja, hanem a többi életbenmaradott is, aki boldog, hogy a háborúnak kö- 3