Népszava, 1930. szeptember (58. évfolyam, 198–221. sz.)
1930-09-02 / 198. szám
iL megmutatta a maga fegyelmezettségét, nagyon sokszor volt őrzője, rendtartója önröstgenarc. Budapestdolgozó népe nem egyszer hömpölygött végig a körutak medrében, anélkül, hogy a város rendje fölborult volna, anélkül, hogy rendőri beavatkozásra szükség lett volna. De úgy látszik, Sztranyavszkyék a harcaiom erejét akarták megmutatni és igaf lett szeptember elsejéből a kenyér, és a rendőrkard nagy csatája. * Az SBBpbex.nfcer elsejét megelőző napokban volt ugyan valami nyoma annak, hogy a veszedelmes baklövést jóvá akarják tenni Sőt a nagy tüntető séta kezdeti idejében nyilvátít Ani is nyoma mutatkozott volna, hogy a rendőrség tapintatosan akar viselkedni az áradattá nőtt munkástömegekkel szemben. De Szteranyivszkyék elvakultsága ekkor már nem volt jóvátehető, mert az óriási tömeg mozgását lehetetlen volt a megszabott korlátok közé szorítani. Minden mozgásnak megvan, a maga törvényszerűsége, a tömegek mozgásának is. Ez a tömegmozgás tud lenni szelíd folyamatosság és válhat belőle háborgó áradat. A kivont kard százszorosan tükröződik ebben az áradatban és a tömeg megvakul tőle.Amikor valamelyik rendőrparancsnok „Kardot ránts !"-ot vezényelt, bizonyára nem számolt a konzekvenciákkal... Kenyér helyett rendőrkarddal megnyugtatni a munkástömegeket már nem lehet. A tömeg indulatos volt. Nem csoda! Hosszú esztendők nyomorúsága tépte meg idegeit. A rendőrség vezetőinek ezzel tisztában kellett leinniök és amikor fölzúgott a tömeg ajkán a kiáltás: „Munkát!" Kenyeret!", erre nem kellett volna attakkal felelni. De persze ez már mind következmény, következménye annak, hogy Sztranyavszkyék tajp megtagadták a gyűlésre szóló engedélyt. Ha a tüntető tömegek az Iparcsarnok előtt összegyűlhettek volna, hogy végighallgassák szónokaikat, akkor a gyűlés után nyugodtan szétoszlott volna még ez a gigászivá növekedett tömeg is. Akár csak Debrecenben! De ehelyett az történt, hogy az Iparcsarnok elé vonuló munkástömegeknek nem engedtek szabad elvonulási területet. Attak attakot követett. A Vilma királynő-utat, amely öblös medre lehetett volna az elvonulásnak, lezár-ták. Az Aréna-uton megvadult rendőrlovak száguldoztak és kivont kardok villogtak. Pánik keletkezett s aztán a tömeg dacba csapott át, így keletkeztek a véres csaták, a súlyos összeütközések s amikor már vér csurgott a munkásokból, amikor sebesültek feküdtek a földön, amikor már a tűz lobogott, akkor csendőrszázadok vonultak föl, páncélautók, katonaság. Ez mind nem szolgált arra, hogy a tömeg megnyugodjék, lecsillapodjék. Ellenkezően, ez mind arra szolgált, hogy indulata még izzóbb, még elkeseredettebb legyen. Ami tehát a budapesti utcákon történt szeptember elsején, azért Sztranyavszkyék viselik a felelősséget. Hogyan is képzelhették el odafönt, a hatalom magas polcain, ahová nem jut föl az élet igazi hangja, sem a polgárság, sem a munkásság panasza, ahová nem jut föl a mélység rivalgása, hogyan is gondolhattak arra, hogy a munkástömegeket örök időkre ki lehet szorítani az utcáról, hogyan is gondolhattak arra, hogy tizenegy év után még mindig a gyűlésbetiltások szájkosarát köthetik az éhes munkástömegek szájára. Hiszen a munkástömegek szeme előtt játszódtak le a legkülönbözőbb fajtájú tüntetések, nagy fölvonulások, eucharisztikus körmenetek, különböző alakulatok díszmenetei. A munkástömegek mindezeket látták és azt gondolták magukban, hogy ha mindenkinek szabad az utca, amelyet a dolgos tömegek építettek, akkor ugyan miért nem volna szabad az utca a munkásság számára is? És meg is feleltek erre a kérdésre. * Nemcsak itt Budapesten, széles ez országban mindenütt kint voltak a tömegek az utcán és ott, ahol nem bántották őket, ők sem bántottak senkit. Százezernyien tüntettek ezen a gyönyörű szeptember elsején a munkanélkülisegélyért, a nyolcórás munkanapért és munkaalkalmakért. Százezernyien kiáltották világgá, hogy élnek és élni akarnak. Budapest proletariátusa megint az első sorokban harcolt bátran, hősiesen és öntudatosan. Akik beálltak a harci sorokba, tisztában voltak azzal, hogy bármekkora tömegben vannak is együtt, bármekkora lelkesedés fűti is szíveiket, bármekkora dolgot is műveltek azzal, hogy, talpra álltak, ezzel még nem vívták ki követeléseiket. De tisztában voltak azzal is, hogy a tömegek aktivitása nélkül semmiféle mozgalom célt nem érhet. Ebben a fölismerésben van azután szeptember elsejének messziható, nagy jelentősége az egész magyar politikára. Azt a tömegerőt, amely szeptember elsején országszerte megmozdult, nem lehet többé visszaszorítani a fölszabadító harc útjáról. Nem lehet, különösen nem lehet páncélautókkal, csendőrszázadokkal, gépfegyverekkel és szuronyokkal. Budapest dolgozó tömegei és velük együtt az egész ország népe végleg kiszakította magát az ellenforradalom rothasztó atmoszférájából. Kitörölte szemeiből az ájultságot és most már harcolni fog körömszakadtáig. Sztranyavszkyék és a bolsevisták összjátéka nem maradhat megemlítés nélkül (s ez a néhány megjegyzés itt legyen ideiglenes válasz arra a hosszadalmas , inkább nyelvelésre, mint nyilatkozatra, amelyet Sztranyavszky államtitkár adott ki a félhivatalos kőnyomatosban). A gyönyörű szeptember elsejének voltak oktalan, csúnya, otromba jelenetei is. Történtek fosztogatások és történtek fölösleges és a tömegek erkölcsi értékét lealacsonyító rombolások. Nem olyan nagyarányuak ugyan, mint amilyenekké a polgári rémhírterjesztés dagasztotta azokat, de mégsem olyan kicsinyek, hogy szó nélkül elmehetnénk mellette. Fölösleges tisztáznunk magunkat a tekintetben, hogy ezekhez a mi tömegeinknek semmi közük nem volt. A szervezett munkásság, de még azok a munkásrétegek sem, amelyek a nyomasztó gazdasági helyzet miatt most távol állnak szervezetektől, sohasem vállaltak közösséget azokkal, akik rombolási dühük kéjét élvezik ki egyegy ilyen tüntetés alkalmából. A tüntető öntudatos munkásság ezúttal is megtagad minden közösséget azokkal, akik a békés városi lakosság vagyontárgyaiban kárt tettek, vagy éppen szegény emberek ablakait zúzták be, mélyen elítéli a munkásság azokat, akik mellékutcákba bevonulva, kiskereskedők boltjait fosztogatták, vagy kisiparosok műhelyeit igyekeztek tönkretenni. Ugyanilyen nyíltan és kertelgetés nélkül mondjuk meg véleményünket a bolsevistákról is, akik a legalá valóbb módon igyekeztek azon, hogy a hatalmas tüntető ömeg egységét megbontsák, akik amikor ilyen sorsdöntően nagy dolgot művelt a munkásság, alávaló rágalmakkal és vérszomjas dühvel próbálták az osztálytudatos szervezett munkásság gigászivá növekedett demonstrációját bemocskolni. Az a szerencsétlen és elvadult munkásréteg, amelyet éppen a kapitalista rendszer tenyészt ki a maga medrében, természetesen öntudatlan vakságában mindenre kapható és ,ha az áradat megindul, akkor ez az iszap kerül a tiszta vizek fölé, hogy bemocskolja a tömegek történelemalakító megmozdulását és szennyével elöntse a legtisztább szándékokat is. A lumpenproletariátusnak, a kapitalista kizsákmányolás eme iszapjának jelenlététől a szervezett proletariátus mindig meg tudta magát szabadítani, ha cselekvőképességének teljes birtokában volt. De sohasem akkor, ha ezt a cselekvőképességét rendőri beavatkozással korlátozták. A bolsevista elemeiktől is mindig szeparálni tudta magát a szociáldemokrata munkásság, ha önmaga rendjét önmaga tarthatta fönn. Ez az azsánprovokatőrökből, rendőrspiclikből, forradalmi fanatikusokból és moszkvai bérencekből álló banda sohasem bújik elő a föld alól a maga felelősségére, sohasem vállal kockázatot, sohasem jelentkezik nyílt sisakkal, soha bátran szembe nem száll a hatalommal, mindig csak a többiek bátorságának a hátán kapaszkodik az események fölé s aztán gyáván elinal. Most is, ezen a szeptemberi tüntetésen is így volt. Csak akkor merészkedtek elő rejtekeikből, harcolni fog a győzelemig A hatalom urain múlik, egyedül rajtuk, hogy ez a harc milyen, lesz. Magyarország dolgozó népe elégszer adta tanújelét annak, hogy demokratikus eszközökkel akarja társadalmi életét kiformálni, a demokrácia útján akar célhoz jutni Most sem törekszik más útra. Ne zárják el ezt az utat előle, ne szorítsák le erről az útról. Ne vigyék újra kísértésbe. De mindenekelőtt teremtsenek munkát a munkanélküliek számára, teremtsenek pénzt akár a föld alól is a munkanélküliek segélyezésére, adják meg a munkásság számára az önvédelem eszközeit a kizsákmányolás eben, iktassák törvénybe a nyolcórás munkanapot, mert az ország népe és ebben bennefoglaltatik a városi munkás éppen úgy, mint a dolgozó polgár, jó mezőgazdasági proletár éppen úgy, mint a kisfölt vagy, semmiföldű paraszt, nem bírja már tovább a nyomorúságot, de nem is hajlandó elpusztulni úgy, hogy még csak meg se kísérelje, hogy várjon megmenekülhet-e az éhhaláltól. Szeptember 1 erre emlékeztesse a hatalom urait, a dolgozó tömegeket pedig arra, hogy a harc még nem ért véget... amikor a munkástömegek hatalmas áradata már elöntötte a várost, csak akkor férkőztek a sorokba, amikor a sorok már megteltek és elbújhattak a sorok között. S ekkor megkezdték rágalomhadjáratukat. Nem Sztranyavszky államtitkár felé köpték ki mérges nyálukat, hanem a munkásság vezetőit rágalmazták és piszkolták, azokat, akik az ellenforradalom rettentő idejében is itt voltak, itt álltak s teljes felelősséggel, rendületlen bátorsággal őrizték a magyar munkásmozgalom nagyszerű hagyományait, védelmezték a szakszervezeteket és a pártot. Az osztály tudatos szervezett szociáldemokrata munkástömegeknek, a pártés a szakszervezetek vezetőinek köszönhető, hogy Magyarországon munkásmozgalom van, a nyílt sisakkal harcoló szervezett munkásság érdeme, hogy európai értékű szervezeteink vannak még most is, a tizenegyesztendős ellenforradalmi nyomás ellenére és most ők, a gyávák, a föld alatt bujkálók, moszkvai pretoriánusok, támadják hátba azt a mozgalmat, amelynek megépítésében, föntartásában soha semmi részük nem volt. Amikor minden dolgozónak egységesen, egymással összefonva, a hatalom felé fordított arccal kell frontba állani, akkor jönnek ezek a forradalmi paprikajancsik és kétes alakok, hogy hátulról döfjék le a munkásmozgalom leggyönyörűbb megmozdulását. Egyfelől ezek, másfelől a Remete-utca 7 és az István-út 19 lebujainak sötét brigantijai. Sztranyavszkyiéknak kellett tudni arról, hogy mi történik a Remete-utcában és az István-úton, hiszen nemcsak a Népszava írta meg, hanem a polgári lapok is megemlékeztek róla. De, úgy látszik, ezek benne voltak a programjukban. Sztranyavszkyék mindenáron mese akarták védeni a társadalom békéjét és nyugalmát, holott erre semmi szükség sincsen a szervezett munkássággal szemben. Hogy a Dembinszky utcában és a Rózsa utcában és egyebütt rombolások és fosztogatások voltak, ilyenek lehettek, azért kizárólag Sztranyavszkyék felelősek. Hogy a hatalmas tüntető tömeg neon tudta magából kivetni a bolsevistákat, azért is kizáróan Sztranyavszkyék felelősek. Ha megengedik a tüntető fölvonulást és a gyűlést, akkor az a hatalmas munkástömeg, amely ebben a tüntetésben részt vett, meg tudta volna őrizni nyugalmát, meg tudta volna védelmezni seregeinek rendjét. Ne értessünk félre, nem akarjuk magunkat tisztázni, mert mi tisztán állunk ebben az ügyben. Semmi felelősséget, amely bennünket illető el nem akarunk hárítani magunktól. Sean mink, sem elvtársainknak nagy tömege. De el kellett mindezt mondani, hogy egyszer már tisztán álljanak a dolgok. Azok a készülődések, amelyekről már föntebb is említést tettünk, nagyon emlékeztetnek az orosz cárizmus „fekete százai"-ra. Minden hatalomnak, amely szuronyokon ül, szüksége van ilyen gyanús alakulatokra. Szükségük van Sztranyavszkyéknak a bolsevista bandákra is. De a magyar munkásosztályt sem a szuronyok, sem a páncélautók, még kevésbé a gyülevészproletariátus, a bolsevistarondőrök és azok „magas" barátainak aknamunkája nem riasztják vissza megkezdett útjáról. NÉPSZAVA 1930 szeptember 2. Terjesszük a munkássüllót!