Népszava, 1930. szeptember (58. évfolyam, 198–221. sz.)

1930-09-02 / 198. szám

iL megmutatta a maga fegyelmezettségét, na­gyon sokszor volt őrzője, rendtartója ön­röstgenarc. Budapest­­dolgozó népe nem egy­­szer hömpölygött végig a körutak medrében, anélkül, hogy a város rendje fölborult volna, anélkül, hogy rendőri beavatkozásra szükség lett volna. De úgy látszik, Sztranyavszkyék a harcaiom erejét akarták m­egmuta­tni és igaf lett szeptember elsejéből a kenyér, és a rendőrkard nagy csatája. * Az SBBpbex.nfcer elsejét megelőző napokban volt ugyan valami nyoma annak, hogy a veszedelmes baklövést jóvá akarják tenni Sőt a nagy tüntető séta kezdeti idejében nyilvátít­ Ani is nyoma mutatkozott volna, hogy a rendőrség tapintatosan akar visel­kedni az áradattá nőtt munkás­tömegekkel szemben. De Szteranyivszkyék elvakultsága ekkor már nem volt jóvátehető, mert az óriási tömeg mozgását lehetetlen volt a meg­szabott korlátok közé szorítani. Minden moz­gásnak megvan, a maga törvényszerűsége, a tömegek mozgásának is. Ez a tömegmozgás tud lenni szelíd folyamatosság és válhat belőle háborgó áradat. A kivont kard száz­szorosan tükröződik ebben az áradatban és a tömeg megvakul tőle.­­Amikor valamelyik rendőrparancsnok „Kardot ránts !"-ot vezényelt, bizonyára nem szám­olt a konzekvenciákkal... Kenyér helyett rendőrkarddal megnyug­tatni a munkástömegeket már nem lehet. A tömeg indulatos volt. Nem csoda! Hosszú esz­tendők nyomorúsága tépte meg idegeit. A rendőrség vezetőinek ezzel tisztában kellett leinniök és amikor fölzúgott a tömeg ajkán a kiáltás: „Munkát!" Kenyeret!", erre nem kellett volna attakkal felelni. De persze ez már mind következmény, kö­vetkezménye annak, hogy Sztranyavszkyék tajp megtagadták a gyűlésre szóló engedélyt. Ha a tüntető tömegek az Iparcsarnok előtt összegyűlhettek volna, hogy végighallgassák szónokaikat, akkor a gyűlés után nyugodtan szétoszlott volna még ez a gigászivá növeke­dett tömeg is. Akár csak Debrecenben! De ehelyett az történt, hogy az Iparcsarnok elé vonuló munkástömegeknek nem engedtek szabad elvonulási területet. Attak attakot kö­vetett. A Vilma királynő-utat, amely öblös­­ medre lehetett volna az elvonulásnak, lezár-­­ták. Az Aréna-uton megvadult rendőrlovak száguldoztak és kivont kardok villogtak. Pá­nik keletkezett s aztán a tömeg dacba csapott át, így keletkeztek a véres csaták, a súlyos összeütközések s amikor már vér csurgott a munkásokból, amikor sebesültek feküdtek a földön, amikor már a tűz lobogott, akkor csendőrszázadok vonultak föl, páncélautók, katonaság. Ez mind nem szolgált arra, hogy a tömeg megnyugodjék, lecsillapodjék. Ellen­kezően, ez mind arra szolgált, hogy indulata még izzóbb, még elkeseredettebb legyen. Ami tehát a budapesti utcákon történt szeptember elsején, azért Sztranyavszkyék viselik a felelősséget. Hogyan is képzelhették el odafönt, a ha­talom magas polcain, ahová nem jut föl az élet igazi hangja, sem a polgárság, sem a munkásság panasza, ahová nem jut föl a mélység rivalgása, hogyan is gondolhattak arra, hogy a munkástömegeket örök időkre ki lehet szorítani az utcáról, hogyan is gon­dolhattak arra, hogy tizenegy év után még mindig a gyűlésbetiltások szájkosarát köt­hetik az éhes munkástömegek szájára. Hiszen a munkástömegek szeme előtt ját­szódtak le a legkülönbözőbb fajtájú tünteté­sek, nagy fölvonulások, eucharisztikus kör­menetek, különböző alakulatok díszmenetei. A munkástömegek mindezeket látták és azt gondolták magukban, hogy ha mindenkinek szabad az utca, amelyet a dolgos tömegek építettek, akkor ugyan miért nem volna szabad az utca a munkásság számára is? És meg is feleltek erre a kérdésre. * Nemcsak itt Budapesten, széles ez ország­ban mindenütt kint voltak a tömegek az ut­cán és ott, ahol nem bántották őket, ők sem bántottak senkit. Százezernyien tüntettek ezen a gyönyörű szeptember elsején a munka­nélkülisegélyért, a nyolcórás munkanapért és munkaalkalmakért. Százezernyien kiáltot­ták világgá, hogy élnek és élni akarnak. Budapest proletariátusa megint az első sorokban harcolt bátran, hősiesen és öntuda­tosan. Akik beálltak a harci sorokba, tisztában voltak azzal, hogy bármekkora tömegben vannak is együtt, bármekkora lelkesedés fűti is szíveiket, bármekkora dolgot is mű­veltek azzal, hogy, talpra álltak, ezzel még nem vívták ki követeléseiket. De tisztában voltak azzal is, hogy a tömegek aktivitása nélkül semmiféle mozgalom célt nem érhet. Ebben a fölismerésben van azután szeptem­ber elsejének messziható, nagy jelentősége az egész magyar politikára. Azt a tömegerőt, amely szeptember elsején országszerte meg­mozdult, nem lehet többé visszaszorítani a fölszabadító harc útjáról. Nem lehet, különö­sen nem lehet páncélautókkal, csendőrszáza­dokkal, gépfegyverekkel és szuronyokkal. Budapest dolgozó tömegei és velük együtt az egész ország népe végleg kiszakította magát az ellenforradalom rothasztó atmosz­férájából. Kitörölte szemeiből az ájultságot és most már harcolni fog körömszakadtáig. Sztranyavszkyék és a bolsevisták összjátéka nem maradhat megemlítés nélkül (s ez a né­hány megjegyzés itt­ legyen ideiglenes válasz arra a hosszadalmas , inkább nyelve­lésre, mint nyilatkozatra, amelyet Sztranyavszky ál­lamtitkár adott ki a félhivatalos kőnyomatos­ban). A gyönyörű szeptember elsejének voltak oktalan, csúnya, otromba jelenetei is. Történ­tek fosztogatások és történtek fölösleges és a tömegek erkölcsi értékét lealacsonyító rombo­lások. Nem olyan nagyarányuak ugyan, mint amilyenekké a polgári rémhírterjesztés dagasz­totta azokat, de mégsem olyan kicsinyek, hogy szó nélkül elmehetnénk mellette. Fölösleges tisztáznunk magunkat a tekintet­ben, hogy ezekhez a mi tömegeinknek semmi közük nem volt. A szervezett munkásság, de még azok a munkásrétegek sem, amelyek a nyomasztó gaz­dasági helyzet miatt most távol állnak szer­vezetektől, sohasem vállaltak közösséget azok­kal, akik rombolási dühük kéjét élvezik ki egy­egy ilyen tüntetés alkalmából. A tüntető ön­tudatos munkásság ezúttal is megtagad minden közösséget azokkal, akik a békés városi lakos­ság vagyontárgyaiban kárt tettek, vagy éppen szegény emberek ablakait zúzták be, mélyen el­ítéli a munkásság azokat, akik mellékutcákba bevonulva, kiskereskedők boltjait fosztogatták, vagy kisiparosok műhelyeit igyekeztek tönkre­tenni. Ugyanilyen nyíltan és kertelgetés nélkül mondjuk meg véleményünket a bolsevistákról is, aki­k a legalá valóbb módon igyekeztek azon, hogy a hatalmas tüntető ömeg egységét meg­bontsák, akik amikor ilyen sorsdöntően nagy dolgot művelt a munkásság, alávaló rágalmak­kal és vérszomjas dühvel próbálták az osztály­tudatos szervezett munkásság gigászivá növe­kedett demonstrációját bemocskolni. Az a sze­rencsétlen és elvadult munkásréteg, amelyet éppen a kapitalista rendszer tenyészt ki a maga medrében, természetesen öntudatlan vakságá­ban mindenre kapható és ,ha az áradat meg­indul, akkor ez az iszap kerül a tiszta vizek fölé, hogy bemocskolja a tömegek történelem­alakító megmozdulását és szennyével elöntse a legtisztább szándékokat is. A lumpenproleta­riátusnak, a kapitalista kizsákmányolás eme iszapjának jelenlététől a szervezett proletariá­tus mindig meg tudta magát szabadítani, ha cselekvőképességének teljes birtokában volt. De sohasem akkor, ha ezt a cselekvőképességét rendőri beavatkozással korlátozták. A bolse­vista elemeiktől is mindig szeparálni tudta ma­gát a szociáldemokrata munkásság, ha önmaga rendjét önmaga tarthatta fönn. Ez az azsán­provokatőrökből, rendőrspiclikből, forradalmi fanatikusokból és moszkvai bérencekből álló banda sohasem bújik elő a föld alól a maga fe­lelősségére, sohasem vállal kockázatot, soha­sem jelentkezik nyí­lt sisakkal, soha bátran szembe nem száll a hatalommal, mindig csak a többiek bátorságának a hátán kapaszkodik az események fölé s aztán gyáván elinal. Most is, ezen a szeptemberi tüntetésen is így volt. Csak ak­kor merészkedtek elő rejtekeikből, harcolni fog a győzelemig A hatalom urain múlik, egyedül ra­jtuk, hogy ez a harc milyen, lesz. Magyarország dolgozó népe elégszer adta tanújelét annak, hogy demokratikus eszkö­zökkel akarja társadalmi életét kiformálni, a demokrácia útján akar célhoz jutni Most sem törekszik más útra. Ne zárják el ezt az utat előle, ne szorítsák le erről az útról. Ne vigyék újra kísértésbe. De mindenekelőtt teremtsenek munkát a munkanélküliek számára, teremtsenek pénzt akár a föld alól is a munkanélküliek segélye­zésére, adják meg a munkásság számára az önvédelem eszközeit a kizsákmányolás eben, iktassák törvénybe a nyolcórás munka­napot, mert az ország népe és ebben benne­­foglaltatik a városi munkás éppen úgy, mint a dolgozó polgár, jó mezőgazdasági proletár éppen úgy, mint a kisfölt vagy, semmiföldű paraszt, nem bírja már tovább a nyomorúságot, de nem is hajlandó elpusz­tulni úgy, hogy még csak meg se kísérelje, hogy várjon megmenekülhet-e az éhhaláltól. Szeptember 1 erre emlékeztesse a hatalom urait, a dolgozó tömegeket pedig arra, hogy a harc még nem ért véget... amikor a munkástömegek hatalmas áradata már elöntötte a várost, csak akkor férkőztek a sorokba, amikor a sorok már megteltek és el­bújhattak a sorok között. S ekkor megkezdték rágalomh­adjáratukat. Nem Sztranyavszky államtitkár felé köpték ki mérges nyálukat, hanem a munkásság vezetőit rágalmazták és piszkolták, azokat, akik az ellenforradalom rettentő idejében is itt voltak, itt álltak s tel­jes felelősséggel, rendületlen bátorsággal őriz­ték a magyar munkásmozgalom nagyszerű hagyományait, védelmezték a szakszervezeteket és a pártot. Az osztály tudatos szervezett szociáldemokrata munkástömegeknek, a párt­és a szakszervezetek vezetőinek köszönhető, hogy Magyarországon munkásmozgalom van, a nyílt sisakkal harcoló szervezett munkásság­ érdeme, hogy európai értékű szervezeteink vannak még most is, a tizenegyesztendős ellen­forradalmi nyomás ellenére és most ők, a gyá­vák, a föld alatt bujkálók, moszkvai pretoriá­nusok, támadják hátba azt a mozgalmat, amely­nek megépítésében, föntartásában soha semmi részük nem volt. Amikor minden dolgozónak egységesen, egymással összefonva, a hatalom felé fordított arccal kell frontba állani, akkor jönnek ezek a forradalmi paprikajancsik és kétes alakok, hogy hátulról döfjék le a mun­kásmozgalom leggyönyörűbb megmozdulását. Egyfelől ezek, másfelől a Remete-utca 7 és az István-út 19 lebujainak sötét brigantijai. Sztranyavszkyiéknak kellett tudni arról, hogy mi történik a Remete-utcában és az István-úton, hiszen nemcsak a Népszava írta meg, hanem a polgári lapok is megemlékeztek róla. De, úgy látszik, ezek benne voltak a pro­gramjukban. Sztranyavszkyék mindenáron mese akarták védeni a társadalom békéjét és nyugalmát, holott erre semmi szükség sincsen a szervezett munkássággal szemben. Hogy a Dembinszky­ utcában és a Rózsa­ utcában és egyebütt rombolások és fosztogatások voltak, ilyenek lehettek, azért kizárólag Sztra­nyavszkyék felelősek. Hogy a hatalmas tün­tető tömeg neon tudta magából kivetni a bolse­vistákat, azért is kizáróan Sztranyavszkyék felelősek. Ha megengedik a tüntető fölvonu­lást és a gyűlést, akkor az a hatalmas munkás­tömeg, amely ebben a tüntetésben részt vett, meg tudta volna őrizni nyugalmát, meg tudta volna védelmezni seregeinek rendjét. Ne ér­tessünk félre, nem akarjuk magunkat tisz­tázni, mert mi tisztán állunk ebben az ügyben. Semmi felelősséget, amely bennünket illető el nem akarunk hárítani magunktól. Sean mink, sem elvtársainknak nagy tömege. De el kellett mindezt mondani, hogy egyszer már tisztán álljanak a dolgok. Azok a készülő­dések, amelyekről már föntebb is említést tet­tünk, nagyon emlékeztetnek az orosz cárizmus „fekete százai"-ra. Minden hatalomnak, amely szuronyokon ül, szüksége van ilyen gyanús ala­kulatokra. Szükségük van Sztranyavszkyéknak a bolsevista bandákra is. De a magyar munkás­osztályt sem a szuronyok, sem a páncélautók, még kevésbé a gyülevészproletariátus, a bolse­vista­­rondőrök és azok „magas" barátainak aknamunkája nem riasztják vissza megkezdett útjáról. NÉPSZAVA 1930 szeptember 2. Terjesszü­k a munk­ássüllót!

Next