Népszava, 1930. december (58. évfolyam, 274–297. sz.)

1930-12-25 / 294. szám

6 NÉPSZAVA A férfikarcnak korszerű irányvonalai. — Ir­a Jemnitz Sándor. — A férfikarcnek voltaképen kezdetétől fogva kottás jelen­tőségnek tekinthető, mert, egyszer­re két síkban mozog és egyfelől a meggyőződések és világnézetek kifejezését szolgálja, másfelől­­ viszont tiszta művészetet is óhajt adni. Mint a társadalmi hovatartozás kifejezőeszköze, első­sorban a közösség érzésének ápolását, fejlesz­tését szeretné előmozdítani s mint ilyen, részint a közös érdek, részint a nemzeti, illetve nemzet­közi kapcsok tudatát kívánja elmélyíteni, ilyenkor szócsöve lesz akár az életvidám paj­táskodásnak, akár a kemény életharcban meg­acélosodott osztályöntudatnak; mindenkor va­lamely szociális gondolat hírnöke és ebben a szerepében főként azokból az etikai, illetve po­litikai szempontokból ítélendő meg, amelyek leletre hívták és fölhasználják. Ha erről az olda­láról n­ézzü­k a férfi karéneket, akkor jelentő­ségének súlypontja nem annyira esztétikai, mint inkább etikai téren nyugszik és zenéjével szem­ben megfelelőképen inkább a szövege nyo­mni előtérbe, mint a világnézetnek szavakba foglalt, megszövegezett programja. Nem kell arra emlékeztetnünk, hogy nagyon sok kar­szerzeményt nem is annyira a zenéje, mint in­kább a szövege miatt énekelnek: az irányzatos­isága miatt, amely egy-egy időszerű pártfogla­lásnak, alkalmi osztály­véleménynek, kirobbanó tömeghangulatnak különösen kedvez. A férfi­dalárdáknak ez a szociálpolitikai szempontból hasznos, propagandisztikus, elvtársakat tobo­rozó működése semmiképen sem hagyható figyelmen kívül, sőt rendkívül megbecsülendő. De másfelől nem szabad elfelednünk, hogy a­­ szöveg jóhiszeműsége, megbízhatósága nem lehet a bírálat kizárólagos szempontja, mert a legforróbb meggyőződéstől hevített versek is tercművek maradhatnak, amelyek, ha meggyő­ződés szempontjából meg is állják a helyüket, művészeti, illetve politikai szempontból hasz­nálhatatlanok, silányak. Ha a karének nemcsak politikai, hanem művészi teljesítmény is akar lenni, akkor nem helyezkedhetik túl a művé­szeti föltételeken és nem vehet igénybe irodalmi szempontból selejtes szövegeket. Domborítsuk ki most már a férfikaréneknek azt az oldalát, ahol a zene kerül túlsúlyba a szöveggel a nemben. Mert komoly igyekezetű­ férfidalárdák még akkor sem veszik föl műso­rokba azt a szövegileg egyébként, használható szerzeményt, amely zenei igénytelenségében nem üti meg a­z elfogadható mértéket. Mert nem a szöveg oldja föl magában a zenét, hanem ellenkezőleg: a zene oldja föl magában a szöve­get! A jó dal dallama nem marad a szöveg alá­rendelt kísérője, hanem ellenkezőleg: szárnyára kapja a szöveget, egybefoglalja és kivetíti an­nak rejtett hangulati értékeit is. Azt látjuk, hogy a tendenciát burkolatlanul kifejező szö­vegek általáiban kevésbé értékesek, mint azok, amelyek a meggyőződésüket inkább csak mint szellemi háttért állítják oda és erről a tiszta költészet formaszépségével, plasztikus szabad­sággal domborodnak ki. Azt látjuk, hogy a ve­zérgondolat; épp akkor hat igazi erővel, ha nem közvetlenül, hanem közvetve, a költői beöltöz­tetés leplein keresztül szűrődik szét. A tenden­ciát ne a szerző vonja le, hanem a hallgatóság, amely annál mélyebben rendül meg és hevül föl, minél aktívabb együttműködésre készteti őt az ilyen általa kihámozandó vezéreszme. A hangulatban jövő zeneszerző eleinte szinte ha­sonlít, ehhez a passzivitásából fölrázandó kö­zönséghez: ő l­s a szöveg tüzétől lobban lángra, de nem ragaszkodik szolgaian a szövegéhez, hanem hangulatba hozva, máris önállóvá válik és a kapott, lendülettel a maga útján nyomul előre. Alkotó ereje fölébredt, teremtővé válik és most már fölényesen használja föl azt a szö­veget, amely e fölényhez fölsegítette. A zene­szerzőnek ez a benső szabadsága szinte mérték­egységül szolgálhat műve megítélésénél. Rend­szerint gyönge az a dalszerzemény, amely sán­títva botorkál a szöveg egyik sorától a másik­hoz, az egyes szavakhoz tapad és szóérzelm­eket huzigál alá, ahelyett, hogy az egész mondatot tömörítené a dallam egységet adó ívébe. Gyönge az a dalszerzemény, amelynek zenei részén megérezzük, h­ogy csak azért van ott, hogy a szöveget megszólaltassa, — az ilyen muzsika csupán „szükséges rossz", mivelhogy csak azért van ott, mert, kikerülhetetlen velejárója, mel­lőzhetetlen alkatrésze az összprodukciónak. Valamikor Európának is volt egy ideje, amelyben a tömegek éneke virágkorát élte: az énekkarok akkor hozzávetőleg olyan szerepet játszottak az általános zeneéletben, mint ma­napság a mi zenekaraink. Ha az énekkariroda­lom akkor keletkezett műremekeit vizsgáljuk, azto« klipot nyerhetünk erről a helyzetről. Ez volt az úgynevezett „niederlandi iskola" kor­szaka, amelyben oly karszerzemények kelet­keztek, amelyeket manapság a leghaladottabb és legnagyobb együttesek, mint előadathatat-VaMrfl «4 karátos | A gO arany karóra­i p Arany, ezüst ajj­­léktárgyak «leső árban TAUB. Rákfczt­at­lan, lehetetlenül nehéz műveket kereken vissza­utasítanának. Tizenhat- és húszszólamos dara­bok ezek; húsz­szólamuk önállóan halad egy­más mellett, keresztezi egymást és a lehető leg­nagyobb függetlenséggel halad a maga útján. Technikai virtuozitásuk csakis a modern zene­karok technikai virtuozitásához hasonlítható, amelyet az utolsó évtizedek egyre fokozott kö­vetelményei fejlesztettek ilyen előzménytele­nü­l ragyogóvá. Hasonlóan csillogó volt e kö­zépkori énekkarok mesteri föl­készültsége is, amelyet ugyancsak egy évszázados kultúra­ és e kultúra szervesen megnövekedett igényei ter­meltek ki ilyen sokrétűvé és a mai színvonalhoz képest szinte fölfoghatatlanná. E fejlődési fok­nak szinte megérthetetlen arányait némileg le­szállítja az az újabb hipotézis, amely szerint az énekszólamokat hangszerek kísérték. Az a nézet merült föl ugyanis, hogy az énekszólamokat hangszerek kettőzték meg, hogy ezek segítségé­vel a kényes belépések, a bonyolult ritmikai képletek támaszt nyerjenek és a hangsüllyedés veszélye is kikerülhetővé váljék... Nem tud­juk, hogy igaz-e ez a föltevés, de akárhogy áll­jon is a dolog, tanulhatnánk az itt fölmerült, véleményből és bizonyos körülmények között irányadónak vehetn­ek azt. Sok olyan értékes férfikar-szerzemény létezik, amelyet a férfi­dalárdák csak azért nem­ tehetnek magukévá s csak azért nem vehetnek föl műsorukba, mert a legyőzendő technikai akadályoktól visszabor­zadnak. Sajnos, e visszaborzadás a legtöbb eset­ben már a karnagyoknál veszi kezdetét, akik­nek zenei műveltsége nem áll mindig a helyzet magaslatán s akiknek korszerű tájékozottsága nem érdemli meg éppen ezt a „korszerű" jel­zőt. Az ilyen karnagyok, akik néhány előjeltől már megriadnak s néhány tizenhatod hangjegy után már hajmeresztő nehézségektől kezdenek dadogni, egyáltalán nem alkalmasak arra, h­ogy a rájuk bízott együtteseket a mai követelmé­nyeknek megfelelően neveljék és fejlesszék. Mert mitévő legyen az együttes, amelynek épp a karnagya kezdi meg a megfutamodást és ily­koralán rossz példával jár elől!? Meg kell követelnünk, hogy a felelősségének tudatában lévő karnagy alaposan ismerje a szakirodal­mát, nemcsak a régit és legrégebbit, hanem az ujjat és legújabbat, is. Az ilyen karnagy viszont már maga előtt látja azokat a teendőket, ame­lyekről műveletlen kollégáinak halvány sejtel­mük sincs. A művelt karnagy érzi kötelességét, hogy a reábízott csapatot a mai zene légkörébe ragadja magával, de egyúttal a legrégibb szak­irodalom műremekeiről se feledkezzék meg és igy a maga teljes egészében világítson rá ugy az elődöktől már megtett, mint a ma élőktől még megteendő útra. S ha e ténykedésében eleinte leküzdhetetlenenk látszó technikai ne­hézségekkel találkozik, ne feledkezzék meg a föntebb említett hipotézisről: vonja maga mellé a különböző hangszereket, talán elsősor­ban a kürtöt és a harsonákat, amelyeknek hang­színe legjobban belevegyül a férfikarok hang­színébe s ezeknek segítségével kétségtelenül könnyit majd úgy a saját, mint az énekesek dolgán és egyúttal oly műveket tesz együttese számára hozzáférhetővé, amely művek eddig kívül estek a műsoralakítás lehetőségein, vi­szont megérdemelnék a műsortervezetekbe való belevonásukat­. Hisszük és valljuk, hogy a férfi­karéneknek még jelentős lehetőségei vannak, amelyek az itt jelzett úton bizonyára gyorsab­ban volnának megvalósíthatók. A férfikarok és karnagyok művészi kötelessége, hogy a mai kor szellemében fogant karirodalmat közönségük­kel megismertessék és így a zenei fejlődés szol­gálatában az általános kulturális haladás té­nyezőivé váljanak. Sokan vannak még ma i­s, akik kizárólag akkor mennek hangversenyekre, ha dalárdista hozzátartozóik föllépnek. Az ilyen közönségréteg korántsem hagyható figyel­men kívül: kell, hogy ezeket a ritka h­angver­senylátogatókat is megcsapja az idő szele, hogy ők se távozhassanak anélkül, hogy ne kapnának útravalóul legalább is valamit az uj idők uj akarásából. Lehet, h­ogy eleinte idegenkedni, sőt tiltakozni fognak, de ez nem baj, mert a legkö­zelebbi cél: az anyag megismer­tettese. S ez elért­nek tekinthető. Vitatkozva is foglalkoznak ez­zel az anyaggal s e foglalkozásnál több igy előszörre nem is kívánható. A legelutasítóbb vita is százszorosan termékenyebb a közöny­nél, tudatlanságnál és tájékozatlanságnál. Oly utat látunk ki, amely a dalárdák és közönsé­günk között új kapcsolatokat, új szerves, meg­termékenyítő összefüggéseket létesíthet és tár­ ­1930 december 25. latos célokkal, nemes ideálokkal gazdagíthatja úgy a dalárdákat, mint jóban, rosszban felelős vezéreiket: a karnagyokat. Az ollalezred­es ötezer „Sólyom bevossalásával fenyegette meg Dan­a Haraszti Községet A „Sólyom"-egyssaiet ® © hzatos (oborzó­akcídia. Amióta vitéz Endre László gödöllői­­ fő­szolgabíró, a magyar közigazgatási hatóságok közismert fenegyereke, a TESZ legutóbbi ülésén bejelentette, hogy szeptember 1-én 5000 emberrel állott Gödöllő határában, készen arra, hogy „ököllel csapjon szét a vörösek kö­zött", úgy­ látszik, divatba jött az­­ 5000 emberek­kel való fenyegetődzés. Egyes belügyminisz­tériumi tényezők jóvoltából és támogatásából kitenyésztett­, állmunkásegyesületek, fascista és irredenta jelzőkkel dicsekvő alakulatok vezetői annyira beleszerettek az uniformisba, hogy olyan díszes egyenruhát fantáziáltak össze maguknak, hogy könnyen összetéveszthetők valamelyik külföldi nagyhatalom katonai attaséival. A rendőrség már többizben közbe­lépett és leszedette zubbonyaikról a dúsan aranyozott vállrojtokat, a legkülönfélébb ka­tonai rangjelzéseket és az operettgenerálisok­ból rejtélyes stipendium-pénzeken élő civil­szervezők lettek, akik így leszürkített állapo­tukban tovább fogadkoznak, hogy a mögöttük álló „tömegek" tudják csak biztosítani az or­szág társadalmi rendjét és békéjét. Ezek a kurjongatások ped­ig, úgy tetszik, egyelőre elégségesek ahhoz, hogy megélhetést jelentse­nek számukra. Legutóbb Dunaharasztin tűnt föl a hatósá­goknak, hogy a férfiak közül egyre többen jár­nak katonai formaruhában úgynevezett áutánt­övvel, katonai sapkával és zubbonyukon kitün­tetéseket és egyéb jelvényeket hordanak. Föld­váry Aurél, a község vezető jegyzője utánajárt a dolognak és megállapította, hogy a fővárosból állandóan kilátogat Dunaha­rasztira valaki, aki „alezredes ur"-nak szó­littatja magát és a községben a „Sólyom egyesület" részére toboroz hiveket. Toborzó munkáját röpiratok terjesztésével végzi és a toborzással összeszedett emberektől tagdijakat vesz föl. A toborzó „alezredest" Cser­halmy Kiss Istvánnak hívják. Mivel nem tudta fölmutatni az ismeretlen célu ,,Sólyom egyesü­let" részére való taggyű­jtési engedélyt, sem s toborzási engedélyt, Földváry jegyző további munkáját megtiltotta. Cserhalmi Kiss István „alezredes" a betiltó határozat után­ megjelent Pest vármegye szék­házában Némethy Jenőnél, a központi járás főszolgabírójánál. Az „alezredesen" teljes Só­lyom-fölszerelés feszült, zubbonya fölött derék­szíjjal és hivatalos méltóságának teljes dombo­rításával izgatottan tilta­kozott­ a községi jegyző eljárása ellen­. A központi járás vezetője jelentéstételre szólította föl a jegyzőt, aki erre nyomozást indíttatott az alezredes működésé­nek tisztázására. A csendőrök csakhamar meg­állapították, hogy Kiss úr sohasem volt alezredes és jogosu­latlanul toborzott a községben. Kisst berendelték a községházára, ahol fenye­getődzésbe kezdett: — Majd megmutatom, hogy ki vagyok. — mondotta —, ötezer Sólyommal vonulok be, Dunaharasztira. A csendőrség sok röpiratot és egyéb iratot­ foglalt le és azokat megküldik a budapesti fő­kapitányságra, mert a sólyom-toborzó ötezrek­kel fenyegetődző „alezredes" Budapesten lakik, a Pongrácz­ ut 17. számú házban. «« Tártoljuk a hazai ipart. — Elvégeztem kérem a vakolást, ifikor BinjU­­ ftatom be a számlát? Csütörtök megfelel magának­t — Hogyne. — Hát akkor mftf 'be mínk­ets csütörtökün.

Next