Népszava, 1930. december (58. évfolyam, 274–297. sz.)
1930-12-25 / 294. szám
6 NÉPSZAVA A férfikarcnak korszerű irányvonalai. — Ira Jemnitz Sándor. — A férfikarcnek voltaképen kezdetétől fogva kottás jelentőségnek tekinthető, mert, egyszerre két síkban mozog és egyfelől a meggyőződések és világnézetek kifejezését szolgálja, másfelől viszont tiszta művészetet is óhajt adni. Mint a társadalmi hovatartozás kifejezőeszköze, elsősorban a közösség érzésének ápolását, fejlesztését szeretné előmozdítani s mint ilyen, részint a közös érdek, részint a nemzeti, illetve nemzetközi kapcsok tudatát kívánja elmélyíteni, ilyenkor szócsöve lesz akár az életvidám pajtáskodásnak, akár a kemény életharcban megacélosodott osztályöntudatnak; mindenkor valamely szociális gondolat hírnöke és ebben a szerepében főként azokból az etikai, illetve politikai szempontokból ítélendő meg, amelyek leletre hívták és fölhasználják. Ha erről az oldaláról nézzük a férfi karéneket, akkor jelentőségének súlypontja nem annyira esztétikai, mint inkább etikai téren nyugszik és zenéjével szemben megfelelőképen inkább a szövege nyomni előtérbe, mint a világnézetnek szavakba foglalt, megszövegezett programja. Nem kell arra emlékeztetnünk, hogy nagyon sok karszerzeményt nem is annyira a zenéje, mint inkább a szövege miatt énekelnek: az irányzatosisága miatt, amely egy-egy időszerű pártfoglalásnak, alkalmi osztályvéleménynek, kirobbanó tömeghangulatnak különösen kedvez. A férfidalárdáknak ez a szociálpolitikai szempontból hasznos, propagandisztikus, elvtársakat toborozó működése semmiképen sem hagyható figyelmen kívül, sőt rendkívül megbecsülendő. De másfelől nem szabad elfelednünk, hogy a szöveg jóhiszeműsége, megbízhatósága nem lehet a bírálat kizárólagos szempontja, mert a legforróbb meggyőződéstől hevített versek is tercművek maradhatnak, amelyek, ha meggyőződés szempontjából meg is állják a helyüket, művészeti, illetve politikai szempontból használhatatlanok, silányak. Ha a karének nemcsak politikai, hanem művészi teljesítmény is akar lenni, akkor nem helyezkedhetik túl a művészeti föltételeken és nem vehet igénybe irodalmi szempontból selejtes szövegeket. Domborítsuk ki most már a férfikaréneknek azt az oldalát, ahol a zene kerül túlsúlyba a szöveggel a nemben. Mert komoly igyekezetű férfidalárdák még akkor sem veszik föl műsorokba azt a szövegileg egyébként, használható szerzeményt, amely zenei igénytelenségében nem üti meg az elfogadható mértéket. Mert nem a szöveg oldja föl magában a zenét, hanem ellenkezőleg: a zene oldja föl magában a szöveget! A jó dal dallama nem marad a szöveg alárendelt kísérője, hanem ellenkezőleg: szárnyára kapja a szöveget, egybefoglalja és kivetíti annak rejtett hangulati értékeit is. Azt látjuk, hogy a tendenciát burkolatlanul kifejező szövegek általáiban kevésbé értékesek, mint azok, amelyek a meggyőződésüket inkább csak mint szellemi háttért állítják oda és erről a tiszta költészet formaszépségével, plasztikus szabadsággal domborodnak ki. Azt látjuk, hogy a vezérgondolat; épp akkor hat igazi erővel, ha nem közvetlenül, hanem közvetve, a költői beöltöztetés leplein keresztül szűrődik szét. A tendenciát ne a szerző vonja le, hanem a hallgatóság, amely annál mélyebben rendül meg és hevül föl, minél aktívabb együttműködésre készteti őt az ilyen általa kihámozandó vezéreszme. A hangulatban jövő zeneszerző eleinte szinte hasonlít, ehhez a passzivitásából fölrázandó közönséghez: ő ls a szöveg tüzétől lobban lángra, de nem ragaszkodik szolgaian a szövegéhez, hanem hangulatba hozva, máris önállóvá válik és a kapott, lendülettel a maga útján nyomul előre. Alkotó ereje fölébredt, teremtővé válik és most már fölényesen használja föl azt a szöveget, amely e fölényhez fölsegítette. A zeneszerzőnek ez a benső szabadsága szinte mértékegységül szolgálhat műve megítélésénél. Rendszerint gyönge az a dalszerzemény, amely sántítva botorkál a szöveg egyik sorától a másikhoz, az egyes szavakhoz tapad és szóérzelmeket huzigál alá, ahelyett, hogy az egész mondatot tömörítené a dallam egységet adó ívébe. Gyönge az a dalszerzemény, amelynek zenei részén megérezzük, hogy csak azért van ott, hogy a szöveget megszólaltassa, — az ilyen muzsika csupán „szükséges rossz", mivelhogy csak azért van ott, mert, kikerülhetetlen velejárója, mellőzhetetlen alkatrésze az összprodukciónak. Valamikor Európának is volt egy ideje, amelyben a tömegek éneke virágkorát élte: az énekkarok akkor hozzávetőleg olyan szerepet játszottak az általános zeneéletben, mint manapság a mi zenekaraink. Ha az énekkarirodalom akkor keletkezett műremekeit vizsgáljuk, azto« klipot nyerhetünk erről a helyzetről. Ez volt az úgynevezett „niederlandi iskola" korszaka, amelyben oly karszerzemények keletkeztek, amelyeket manapság a leghaladottabb és legnagyobb együttesek, mint előadathatat-VaMrfl «4 karátos | A gO arany karórai p Arany, ezüst ajjléktárgyak «leső árban TAUB. Rákfcztatlan, lehetetlenül nehéz műveket kereken visszautasítanának. Tizenhat- és húszszólamos darabok ezek; húszszólamuk önállóan halad egymás mellett, keresztezi egymást és a lehető legnagyobb függetlenséggel halad a maga útján. Technikai virtuozitásuk csakis a modern zenekarok technikai virtuozitásához hasonlítható, amelyet az utolsó évtizedek egyre fokozott követelményei fejlesztettek ilyen előzménytelenül ragyogóvá. Hasonlóan csillogó volt e középkori énekkarok mesteri fölkészültsége is, amelyet ugyancsak egy évszázados kultúra és e kultúra szervesen megnövekedett igényei termeltek ki ilyen sokrétűvé és a mai színvonalhoz képest szinte fölfoghatatlanná. E fejlődési foknak szinte megérthetetlen arányait némileg leszállítja az az újabb hipotézis, amely szerint az énekszólamokat hangszerek kísérték. Az a nézet merült föl ugyanis, hogy az énekszólamokat hangszerek kettőzték meg, hogy ezek segítségével a kényes belépések, a bonyolult ritmikai képletek támaszt nyerjenek és a hangsüllyedés veszélye is kikerülhetővé váljék... Nem tudjuk, hogy igaz-e ez a föltevés, de akárhogy álljon is a dolog, tanulhatnánk az itt fölmerült, véleményből és bizonyos körülmények között irányadónak vehetnek azt. Sok olyan értékes férfikar-szerzemény létezik, amelyet a férfidalárdák csak azért nem tehetnek magukévá s csak azért nem vehetnek föl műsorukba, mert a legyőzendő technikai akadályoktól visszaborzadnak. Sajnos, e visszaborzadás a legtöbb esetben már a karnagyoknál veszi kezdetét, akiknek zenei műveltsége nem áll mindig a helyzet magaslatán s akiknek korszerű tájékozottsága nem érdemli meg éppen ezt a „korszerű" jelzőt. Az ilyen karnagyok, akik néhány előjeltől már megriadnak s néhány tizenhatod hangjegy után már hajmeresztő nehézségektől kezdenek dadogni, egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy a rájuk bízott együtteseket a mai követelményeknek megfelelően neveljék és fejlesszék. Mert mitévő legyen az együttes, amelynek épp a karnagya kezdi meg a megfutamodást és ilykoralán rossz példával jár elől!? Meg kell követelnünk, hogy a felelősségének tudatában lévő karnagy alaposan ismerje a szakirodalmát, nemcsak a régit és legrégebbit, hanem az ujjat és legújabbat, is. Az ilyen karnagy viszont már maga előtt látja azokat a teendőket, amelyekről műveletlen kollégáinak halvány sejtelmük sincs. A művelt karnagy érzi kötelességét, hogy a reábízott csapatot a mai zene légkörébe ragadja magával, de egyúttal a legrégibb szakirodalom műremekeiről se feledkezzék meg és igy a maga teljes egészében világítson rá ugy az elődöktől már megtett, mint a ma élőktől még megteendő útra. S ha e ténykedésében eleinte leküzdhetetlenenk látszó technikai nehézségekkel találkozik, ne feledkezzék meg a föntebb említett hipotézisről: vonja maga mellé a különböző hangszereket, talán elsősorban a kürtöt és a harsonákat, amelyeknek hangszíne legjobban belevegyül a férfikarok hangszínébe s ezeknek segítségével kétségtelenül könnyit majd úgy a saját, mint az énekesek dolgán és egyúttal oly műveket tesz együttese számára hozzáférhetővé, amely művek eddig kívül estek a műsoralakítás lehetőségein, viszont megérdemelnék a műsortervezetekbe való belevonásukat. Hisszük és valljuk, hogy a férfikaréneknek még jelentős lehetőségei vannak, amelyek az itt jelzett úton bizonyára gyorsabban volnának megvalósíthatók. A férfikarok és karnagyok művészi kötelessége, hogy a mai kor szellemében fogant karirodalmat közönségükkel megismertessék és így a zenei fejlődés szolgálatában az általános kulturális haladás tényezőivé váljanak. Sokan vannak még ma is, akik kizárólag akkor mennek hangversenyekre, ha dalárdista hozzátartozóik föllépnek. Az ilyen közönségréteg korántsem hagyható figyelmen kívül: kell, hogy ezeket a ritka hangversenylátogatókat is megcsapja az idő szele, hogy ők se távozhassanak anélkül, hogy ne kapnának útravalóul legalább is valamit az uj idők uj akarásából. Lehet, hogy eleinte idegenkedni, sőt tiltakozni fognak, de ez nem baj, mert a legközelebbi cél: az anyag megismertettese. S ez elértnek tekinthető. Vitatkozva is foglalkoznak ezzel az anyaggal s e foglalkozásnál több igy előszörre nem is kívánható. A legelutasítóbb vita is százszorosan termékenyebb a közönynél, tudatlanságnál és tájékozatlanságnál. Oly utat látunk ki, amely a dalárdák és közönségünk között új kapcsolatokat, új szerves, megtermékenyítő összefüggéseket létesíthet és tár 1930 december 25. latos célokkal, nemes ideálokkal gazdagíthatja úgy a dalárdákat, mint jóban, rosszban felelős vezéreiket: a karnagyokat. Az ollalezredes ötezer „Sólyom bevossalásával fenyegette meg Dana Haraszti Községet A „Sólyom"-egyssaiet ® © hzatos (oborzóakcídia. Amióta vitéz Endre László gödöllői főszolgabíró, a magyar közigazgatási hatóságok közismert fenegyereke, a TESZ legutóbbi ülésén bejelentette, hogy szeptember 1-én 5000 emberrel állott Gödöllő határában, készen arra, hogy „ököllel csapjon szét a vörösek között", úgy látszik, divatba jött az 5000 emberekkel való fenyegetődzés. Egyes belügyminisztériumi tényezők jóvoltából és támogatásából kitenyésztett, állmunkásegyesületek, fascista és irredenta jelzőkkel dicsekvő alakulatok vezetői annyira beleszerettek az uniformisba, hogy olyan díszes egyenruhát fantáziáltak össze maguknak, hogy könnyen összetéveszthetők valamelyik külföldi nagyhatalom katonai attaséival. A rendőrség már többizben közbelépett és leszedette zubbonyaikról a dúsan aranyozott vállrojtokat, a legkülönfélébb katonai rangjelzéseket és az operettgenerálisokból rejtélyes stipendium-pénzeken élő civilszervezők lettek, akik így leszürkített állapotukban tovább fogadkoznak, hogy a mögöttük álló „tömegek" tudják csak biztosítani az ország társadalmi rendjét és békéjét. Ezek a kurjongatások pedig, úgy tetszik, egyelőre elégségesek ahhoz, hogy megélhetést jelentsenek számukra. Legutóbb Dunaharasztin tűnt föl a hatóságoknak, hogy a férfiak közül egyre többen járnak katonai formaruhában úgynevezett áutántövvel, katonai sapkával és zubbonyukon kitüntetéseket és egyéb jelvényeket hordanak. Földváry Aurél, a község vezető jegyzője utánajárt a dolognak és megállapította, hogy a fővárosból állandóan kilátogat Dunaharasztira valaki, aki „alezredes ur"-nak szólittatja magát és a községben a „Sólyom egyesület" részére toboroz hiveket. Toborzó munkáját röpiratok terjesztésével végzi és a toborzással összeszedett emberektől tagdijakat vesz föl. A toborzó „alezredest" Cserhalmy Kiss Istvánnak hívják. Mivel nem tudta fölmutatni az ismeretlen célu ,,Sólyom egyesület" részére való taggyűjtési engedélyt, sem s toborzási engedélyt, Földváry jegyző további munkáját megtiltotta. Cserhalmi Kiss István „alezredes" a betiltó határozat után megjelent Pest vármegye székházában Némethy Jenőnél, a központi járás főszolgabírójánál. Az „alezredesen" teljes Sólyom-fölszerelés feszült, zubbonya fölött derékszíjjal és hivatalos méltóságának teljes domborításával izgatottan tiltakozott a községi jegyző eljárása ellen. A központi járás vezetője jelentéstételre szólította föl a jegyzőt, aki erre nyomozást indíttatott az alezredes működésének tisztázására. A csendőrök csakhamar megállapították, hogy Kiss úr sohasem volt alezredes és jogosulatlanul toborzott a községben. Kisst berendelték a községházára, ahol fenyegetődzésbe kezdett: — Majd megmutatom, hogy ki vagyok. — mondotta —, ötezer Sólyommal vonulok be, Dunaharasztira. A csendőrség sok röpiratot és egyéb iratot foglalt le és azokat megküldik a budapesti főkapitányságra, mert a sólyom-toborzó ötezrekkel fenyegetődző „alezredes" Budapesten lakik, a Pongrácz ut 17. számú házban. «« Tártoljuk a hazai ipart. — Elvégeztem kérem a vakolást, ifikor BinjU ftatom be a számlát? Csütörtök megfelel magánakt — Hogyne. — Hát akkor mftf 'be mínkets csütörtökün.