Népszava, 1931. február (59. évfolyam, 26–48. sz.)

1931-02-01 / 26. szám

2 új olvasótömegeket remélünk. Gondoljunk ezeknek a tömegeknek jogos elkeseredésére és a haragjára. Gondoljunk arra, hogy a politikai szolgáláig és a gazdasági nyo­morúság, ha mindjárt az egeket fogja is csapkodni, nem indítja meg azokat, akiknek az volna a kötelességük, hogy a szégyenletes és a tűrhetetlen állapotokon változtassanak. Csak a magunk fokozottabb ereje és csak a magunk tökéletesebb szer­vezettsége hozhatja meg a javulást és a várva várt változást! NÉPSZAVA 1931. február 1. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal a minikásiélkü­liség ellen intézkedéseke­t hívja föl a kormányokat. A Munkaügyi Hivatal albizottsága javaslatokat dolgozott ki a munkanélküliség leküzdésére. — Nemzetközi gazdasági együttműködésre van szükség. — A rövid munkaidő és a magas munkabér döntő szerephez jut a krízis elleni küzdelemben. Genfből jelentik: A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal igazgatótanácsa szombaton délelőtt foglalkozott a kiküldött külön bizottságnak a munkanélküliségről szóló jelentésével. Az egész világon észlelhető munkanélküliség okait a jelentés a következőkben látja: a) túltermelés a mezőgazdasági termények­ben, a mezőgazdasági termények rendkívül alacsony ára, a gazdatársadalom vászló­képességének csökkenése és ez utóbbi körül­mény következtében az ipari cikkek forgal­mának kisebbedése; b) egyes ipari készítményeknél a termelés és fogyasztás kiegyensúlyozatlansága; c)­ az aranykészletek aránytalan elosztó­dása, a pénzforgalom elégtelensége, a hitel­ellátás nehézségei; d) az ezüst árának hanyatlása, ami az ezüst­valutával bíró országok vásárlóképességét nagyban csökkentette; c) a nemzetközi kereskedelemben új terme­lési területek fejlődése következtében okozott megrázkódtatások, a nemzetközi áruforgalom, mesterséges eszközökkel való megakadályo­zása és az­ általános nemzetközi eladósodás; f) a még szű­z terü­letek kihasználásának nehézségei. A bizottság felszólította a Nemzetközi Munkaügyi Hivatalt, hogy keresse a Nép­szövetséggel a szoros együttműködést és igye­kezzék a munkanélküliséget megszüntetni, illetve enyhíteni. A Munkaügyi Hivatalnak a munkáltatók és munkások szervezeteivel karöltve gyakorlati rendszabályokhoz kell nyúlnia, hogy megóvja a világot a munkanélküliség következményei­től. A bizottság ezzel kapcsolatban az egyes kormányok figyelmét is fölhívja különböző intézkedésekre, többek között a munkapiac rendezésére álláski­lvántartás útján, a munka­nélküli biztosítás létesítésére és kiépítésére, nagy közmunkák megkezdésére, a munkaerők elhelyezésének megkönnyítésére olyan orszá­gokban, amelyeknek még munkaerőszü­kségle­tük van, valamint a nemzetközi gazdasági együtt­m­ű­ködésre. A bizottság jelentésében végül a rövidebb munkaidő és a magas bérek kérdésével is fog­lalkozott; e kérdésben a munkanélküliség le­küzdése szempontjából a munkások és mun­káltatók különböző állásfoglalását is mérle­gelés tárgyává teszi. Egyben annak a remé­nyének ad a bizottság kifejezést, h­ogy egy későbbi időpontban sikerül majd a munkál­tatók és munkások fölfogását közös nevezőre hozni. Nagyarányú szervezkedő mozgalmat indíta­nak a biztosítási tisztviselők. Kimondták, hogy tömegesen csatlakoznak a Magántisztviselők Szövetségéhez. Ausztriában és Csehszlovákiában, továbbá a nyugati államokban kollektív szerződések sza­bályozzák a biztosítási tisztviselők szolgálati, munka- és fizetési viszonyait. Magyarországon nincsenek kollektív szerződések és ennek tu­lajdonítható, hogy a magyar biztosítási tiszt­viselők sokkal rosszabb­­ helyzetben vannak, mint a szomszéd országok tisztviselői. Ez a kö­rülmény arra indította a biztosítási tisztvise­lők szervezetét — amely mint szakosztály, a magántisztviselők szövetségéhez tartozik —, hogy erőteljes szervezkedő akciót indítson a biztosítási tisztviselők között. Ennek az akció­nak egyik állomása volt az a jól sikerült nyil­vános gyűlés, amelyet pénteken este rendeztek a magántisztviselők Andrássy­ úti székházában. A nagyszámban egybegyűlt biztosítási tiszt-viselőket­ Pollák Sándor­­ el­vt­árs, a szakosztály elnöke üdvözölte. A gyűlésen először Kertész Miklós elvtárs szólalt föl, aki szívélyesen üd­vözölte az osztrák biztosítási tisztviselők szö­vetségének a gyűlésen megjelent titkárát, Attilio Vaselli elvtársat, aki a Szövetség meg­hívására jött Budapestre. Kertész elvtárs ki­fejtette, hogy a magyar biztosítási tisztvise­lőknek meg kell ismerniök az európai biztosí­tási tisztviselők mozgalmait, mert a biztosí­tási intézetek helyzete megjavult és a vállala­tok a jó konjunktúra ellenére sem gondolnak az alkalmazottak helyzetének javítására. Az igazgatósági és felügyelőbizottsági tagok nagy fizetéseket és jutalmakat kapnak, ezzel szemben a tisztviselők nagy tömeges éhbérekért dolgoznak. Ez annak tulajdonítható, hogy a magyar biz­tosítási tisztviselők szervezete még gyönge. Ezért erőteljes mozgalmat kell indítani a szer­vezet megerősítése érdekében. Különösen a kezdőfizetéseket kell rendezni. Aztán Vaselli elvtárs, az osztrák szövetség titkára mondott nagy figyelemmel hallgatott beszédet, amelyben az osztrák biztosítási tiszt­viselők szervezkedési küzdelmeiről és a ki­vívott eredményekről tájékoztatta a gyűlés hallgatóit. Az ausztriai biztosítási tisztviselők annak köszönhetik rendezett munka- és bér­viszonyaikat, hogy csaknem száz százalékig szervezve vannak. A kollektív szerződések segítségével biztosítot­ták helyzetük állandóságát és a kivívott szol­gálati szabályzat értelmében 3­1 évi ideigle­nes szolgálat után mindenki véglegesített tiszt­viselővé válik, akinek jogait az üzemi taná­csokban helyet fogató bizalmiak védelmezik meg. A 17 éves osztrák biztosítási tisztviselő­nek havi 120 schilling kezdőfizetése van, amely a legegyszerűbb tisztviselőknél is 400—500 schillingig emelkedik. A kitűnő munkaerőket az üzemi tanácsok véleménye alapján maga­sabb fizetési fokokba osztják be. A magasabb fizetési fokokba a várakozási idő elteltével mindenki automatikusan lép elő. Szabályozva van a felmondási idő, a beteg alkalmazottal való viszony és az is, hogy a tönkrement vállalatok milyen elbánásban ré­szesítsék volt tisztviselőiket. Bécsben csak 56 munkanéküli biztosítási tisztviselő van. Az­után ,i biztosítási tisztviselők nemzetközi moz­galmáról beszélt és lelkes szavakkal hivta föl szervezkedésre a magyar biztosítási tisztvise­lőket. Miután Pol­lók Sándor elvtárs megköszönte az élvezetes előadást, kimondták, hogy erőtel­jes szervezkedő mozgalmat indítanak és min­­den tisztviselőt fölszólítanak a szövetségbe való belépésre. Meleg kályha mellett. A kályhaláng duruzsolását telente én is szeretem, ha sárga sávok kergetődznek a hó­mennyezeten s a lelkünk zöld tavaszról és píros nyárról álmodik vagy szálldos színes szüretekre hangos hegyű határokig. ... De most a kályhaláng haragos fényét dobva ránk nem duruzsol, de mormol, mint lán­­ravert komondor és a haragja a legszebb álmot elugatja. Dühe parazsát szórva ránk, riaszt, kerget a kályhaláng: — Ember, lehetsz-e boldog, nyugodt s az álmod nem fonák, m­ig vannak kenyeretlen polcok és fűtetlen szobák?! Héky Gábor. Maris, a törvénytelen. — írta Kodolányi János. — A bolond Maris arca egészen eltorzult, mint a fölingerelt majmoké. Ez a szegény, tizenöt­éves, jól megtermett leány olyan volt, mint a macska és a gorilla keveréke. Valamikor kék­színű, legyszál ingforma ruhájából puhán és ruganyosan domborodtak ki az idomok, dereka hajlékony volt, de nem vékony, combja telt és rövid, meztelen lábikrája formás és futásra termett. Két gömbölyű, kicsiny melle most haragtól hullámzott. És az arca! Mintha va­lami remek szobrász durván kinagyolta volna az ösztönös, természetes jóság szobrát, aztán alacsony homlokot nyomott volna a széles orr, széles száj­a az éppen csak jelzett, de ki nem simított arcvonások fölé s a homlokra furcsa, vízszintes redőket húzott volna. Dus, barna, fényes haja benőtt a homloka közepén. S igy az állati, eredendő jóság és a düh zagyván ke­veredett össze a vonásokban, a művész meg­unta a vesződést, elhajította szerszámait s ma­radt az embernek induló tökéletes fej félig­meddig állati. Ki volt az arpja? Ki volt az anyja? Miből élt? Ki szerette valaha? Nem tudta senki... Rövid ujjait ökölbe facsarva, szikrázó szem­mel meredt a körülötte ugráló, nyelvet öltö­gető, visító gyerekhadra.. Őt csak kínozták, nem játszottak vele soha. Kiközösítették, mert nem volt senkije, semmije. S döngette a mellét s hadarva rikoltozott: — Egyen meg benneteket a rosseb! Egyen meg! Egyen meg! Zihálva kapkodta a levegőt, annál dühösebb lett, mennél jobban verte a mellét. Erős fehér fogait kivicsorította , barna szemében lángolt a düh, gyűlölet, bosszúvágy. De ez a látvány még harsányabb röhögésre, ugrabugrára s kínzásra ingerelte a fickókat. — Mikor megy férhez, Maris? Ki vesz el, Maris? Az ördög fia? Bolond Maris, bolond Maris, bolond Maris! Zabigyerek vagy, Maris! Köveket kapkodott föl, haja széthullott s a nyári szél beleverte az arcába. Furcsa, kör­alaku mozdulattal hajigálta a köveket s re­kedten, kipirulva visított: — Vrrii­h! Jin­h! Maris közvetlenül egy sárgára festett csinos ház ablaka előtt dobálózott, visított és károm­kodott. A délutáni napfény vibrálva ömlött a csendes utcára, ahol nem védte meg senki, nem simogatta meg senki, a fehér parasztházak és aranyzöld szederfák­ ragyogtak, a házfalak vil­logtak és szikráztak az ablaküvegek. Maris az Amint ismeretes, Peyer Károly elvtársat, az a képviselőház keddi ülésén leleplezte az albertfalvi építkezések körüli botrányos vissza­éléseket, a kormánytöbbség, az elnök javasla­tára. A „rendzavarás" ürügyén a mentelmi bi­zottság elé utasította. A mentelmi bizottság­ szerdán délelőtt 11 órakor foglalkozik ezzel a „mentelmi üggyel", erős fényben hunyorgott. S ebben a percben gyermeksirác zendült a fehér függöny mögött. Maris visszakapta a lélekzetét, alsó ajakát beharapta, úgy figyelte a megsíramlott gyer­mek panaszos, keserves rivását. Alacsony hom­lokán fölszaladtak , kisimultak a ráncok. Ökölbe markolt piszkos keze ernyedten hullott vissza s elejtette a körveket. És a szemében egyszerre fölcsillant, a kíváncsiság. A következő percben óvatosan a nyitott ab­lakhoz lépett , benézett rajta. A fiatal asszony, aki odabent vigasztalgatta tizhónapos fiacská­ját, az ablakhoz jött s Maris felé tartotta az anyaszült meztelen, szőke, kövér kis gyerme­ket, S a gyermek elhallgatott, tágranyilt szem­mel bámulta Marist és Maris tágranyilt szem­mel a gyermeket. A gyermek mosolygott, ki­nyújtotta Maris felé kövér kezecskéjét s ga­gyogott valamit. És Maris is kinyújtotta pisz­kos, vaskos kezét s mosolygott ő is önfeledten, boldogan, valami határtalan ragyogásban. — A nénié ez... ez a kis baba­? — kérdezte végül vastag, rekedt hangon. — Hm? A tiéd, néni? S átszellemülten bámulta hol a gyermeket, hol a vidám fiatalasszonyt. —­ Az enyém, Maris. Ugy­e, szép? Ni, milyen szép! Állj csak egyenesen, fiacskám, mutasd meg, milyen nagy legény vagy!... Ugy ni! Ekkora legény vagyok ám én! Azám! Látod, Maris néni? — gügyögte az asszony s olyan volt, mint egy mosolygó tü­ndérasszony. És a gyermek! Hogy játszott selymes bőrén a napfény! Milyen széles volt a melle, arany­szőke hajfürtökkel leöntött feje hogy' kacagott a napfényben, hogy' ragyogott a tiszta, kék szeme! Milyen csodálatosan nézte Marist és h­ogy­ sikongatott s nevetett! Maris vonásai meglágyultak, szelíd jóság tükröződött az arcán. S mély, rekedt hangja ujjongva csengett: — Néni!—mondta. — Nekem is lesz ám ilyen sszép kis fiam! Nem hiszi? Szempilláin csillogtak a könnyek. Az albertfalvi építkezési visszaélések - a mentelmi bizottság előtt.

Next