Népszava, 1931. március (59. évfolyam, 49–73. sz.)

1931-03-01 / 49. szám

20 földön a rádió — az előfizetőké. És mert az előfizetők különböző pártállások és világ­szemléletek szerint csoportosulnak, a rádióik vezetősége mindenütt igyekszik az egyes csoportok igényeinek megfelelő műsorokat összeállítani. Az őszinte és komoly k­ultúr­szolgálat, a pártatlan és komoly hírszolgálat mellett lehetséges ez a különböző igénykielé­gítés is, jo­bbra épp úgy, mint balra. Közép­európa rádióiban a baloldal épp úgy meg­szólalhat, mint ahogy meg­szólal a jobboldal is. De az, ami itt minálunk van, sehol a vi­lágon nincs. Sehol a világon nincs, hogy az unalom ásítására az ellenforradalmi politi­kai szolgálat provokáló hangzattai szállnak szét az éterbe és a fülekbe, mint langyos leöntésre a jéghideg zuhany. És sehol sincs az sem, hogy a rádió tendenciózus. Hogy tudatosan tendenciózus a jobboldal javára és persze: a baloldali fölfogások rovására és komprom­ittálására. Vegye hát végre tudomásul a Rádió is, meg a kormány is, hogy a Rádió nem holmi kurzusújság! Nem! Hanem olyan kultur­instrumentum, amely nem csupán az elő­fi­zetési pénzét fölszippantásáért van és nem az ellenforradalmi politikai hasznocskák bezsebeltetésére­ és a világon, hanem azért, hogy­ tárgyilagos legyen, hogy­ komoly le­gyen és egyformán szolgáljon minden kultúr­igény felé. Most új tárgyalások folynak a Rádió és a kormány illetékes szervei között. A Rádió terjeszkedni, nagyobbodni, erősödni —gaz­dagodni akar. Most kell tehát a legerélye­sebben hangsúlyozni, hogy a kormány igye­kezzék a Rádiót megregulázni. Mert ha az előfizetők kezdenék el a móresre tanítást — az előfizetés- megszüntetésből és egyéb, al­kalmazásba vehető megf­orló lehetőségekkel, akkor ab­ból nem lesz köszönet és főként nem lesz­ zsíros,­sőt túizsíros bevétel. A Rádió legyen az előfizetőké. A Rádió szolgálja a kulturált és informál­jon becsületesen. Legyen érdekes és legyen hasznos. De ne higgje magáról többé, hogy ő valami kurzusújság, amely kizárólag az ellenforradalom és környéke szolgálatára született. Népszámlálás Rákospalotán. Kiadták a leg­újabb népszámlálás főbb adatait Rákospalotára­­vonatkozóan is. Eszerint a lakosság lélekszáma 40.292, ebből 20.61­5 a nő, 2060-na­l több, mint a férfiak száma. Munkanélküli 2734. A házak száma volt 1920-ban 3434, 1930-ban 5861, a laká­sok száma 11.294, ebből üres 210. A lakosság száma tíz év alatt 7281-gyel szaporodott. A vá­ros nőtt, a lakosság elszegényedett — ez a jelenlegi „konszolidáció" mérlege. Ábrándozás. Jó lenne a mesebeli csizmákban úgy előre lépni, hogy hátunk mögött maradjon ez a kor és minden, ami régi. Jó lenne átröpülni jövő századok sok-sok év­ti­zed­­é­t, hogy látva látnák: mai robotunkért mi lesz majd a fizetség? Hogy ellapuló sírjainkon raknak-e boldog fészket unokáink vagy az ő álom­madaruk fölött is csalódás ölyve szálling? És egyet inni a kehelyből, minek csöppjéért kinos szomj gyötört meg s látni azokat vigan újra élni, akiket itt megöltek!... Héky Gábor. Karolinka. — írta Bátori Irén. — Amikor behozták Karolinkát a hordágyon, a szeme csukva volt és nem tudott semmiről. A küszöbről úgy tolták be a kórterembe, mint va­lami sütőkemencébe. Aztán ráírták a táblájára a nevét és hogy 18 éves. Amikor magához tért és beszélgetni kezdtek vele, gyorsan lökte a szavakat: — Engem csak úgy hívnak, hogy Karcsi. A többiek, páran az ágya körül, mosolyogtak. Karcsinak vékonyszálú, világosszőke haja volt, göndörkés, most Ugyan csapzott, de így is ellágyítóan kedves. Kicsit piszos­ volt az orra és szőke-fehér orcáin most rózsák égtek. Na­gyon kedves volt így, ahogy ránézett az ember. Legtöbbször aludt, vagy eszméletlenül feküdt. Tüdőgyulladása volt. Ha­ néha megszólalt, meg­döbbent a hangjától az ember.­­Kicsit mély volt é­s rekedtes. Annyira nem hasonlított ez a hang a külsejéhez. Ez a hang megvert, volt és össze­taposott, mintha borospincék mélyéről jönne. — Nem kellene nekem itt lennem — lökte ki megint ijesztőn —, csak az anyám, az a ronda dög, szétszórt minket. . Lecsöndesítették. Most maradjon szépen nyu­godtan, mert látja, hogy kihány mindent. Ha szép csöndesen­ fekszik, akkor hamarabb meg­gyógyul. Karolinka, akit csak Karcsinak hit­tak, lehunyta a szemét. Másnap, hogy a fő­orvos jött, már nem beszélt. Hiába tanították ki, hogy most­ már csak azt kell mondani: — Köszönöm, jól! — feje közönyös szótlanság­gal bólogatott a gyors lélegzet ritmusára.­­Kö­rülötte egymásután hangzott különböző válto­zatokban: —• Köszönöm, jól!... Köszönöm, jól!... Karcsika oda se hederített. Egyéniség lett a halál küszöbén. Aztán látogatója jött. A barátnője, akivel együtt árulták a kenyeret. Karcsi elmosolyo­dott. Kenyeres! Kenyeres! — hangzott fülében és föllibbent szemében fehér fejkötője, fehér kisköténye. A barátnője nagyot csókolt a szá­jába. Ijedten, félősen nézett Karcsira és nem látott semmit, nem látta, hogy kivül az ajtónál már szublimátus víz áll egy lavórban, hogy Karcsika érintésétől mindenki lemoshassa ma­gát. Az orvos vért szivattyúzott Karcsika karjá­ból, megszúrta az ujja hegyét is, de csak hosz­szas kínlódás után tudott annyi eredményt el­érni, hogy Karcsika néhány csöpp vérét két üveglemez közé préselhette. Reggel a kedves nővér ártatlansággal meg­simogatta Karcsi fejét: — Aztán, ugy­e, te szereted a Jézuskát, Karcsi — a jó Istenkét — ugy­e? — Igen — mondta rá Karchti fáradtan. — A Szűz Máriát is, ugy­e? Majd hozok ne­ked egy kis Jézuska-képet is. Imádkozzál szé­pen hozzá, hogy meggyógyítson! Ugy­e szere­ted a kis Jézust? — Igen ... Igen... Karcsika mindenkit szeretett. Szerette a fő­pincér­, akivel jóban kellett lenni, hogy ott maradhasson a kávéházban; szerette a pincé­r­eket, hogy békében hagyják; szerette az egy­kedvű urakat, akik unottan mondták: „Kenye­res!"; szerette a jókedvűeket, akik rákacsin­tottak; szerette a dévaskodókat, akik belecsíp­tek a karjába; akik harisnyát vettek neki; akik nem vettek neki harisnyát; akik ellopták a vére tisztaságát, izmait, erősségét, hogy most szegény teste féloldalt lóg le az ágyról, mert a piros életfolyam poshadtan alszik, már nem frissítheti föl tizennyolc év összetiport hordo­zóját. Várjon mit akar tőle a Jézuska? A nővér még egyre kérdezgeti. Karcsika vár. És nagy fülzúgás közben hall­gatódzik, hogy jön-e már hozzá valaki. A nő­vére, akit a barátnőjének kellett fölkutatni a nagy bejelentőben. De nem jön. Csak egy or­vos a másik kórházból, ahonnan idehozták. Karcsikának azelőtt tüdőcsúcshurutja volt. Kell Karcsika tudományos följegyzések céljá­ból. De ő teli örömmel mosolyog, az orvosra. Milyen jó a doktor úr, hogy eljött hozzá. Igen, itt jó, nem kell mosni, mint a másik kór­házban és mindenki szépen beszél vele. Mo­solyog. Arccsaatjai fenyegetően kiállnak, szájaszéle fölhúzódik az inge tövéig. Rémisztő. A halál csufondároskodik ki rajta. Egyre mosolyog. Milyen jó, hogy úgy sze­reti a doktor úr. Ő is szereti a dokt­or urat... A kis Jézuskát is... Igen, de nem maradhat így. Ilyenkor már­régen fönn szokott lenni. Adják ide a ruháját. Hogy fölmehessen a hegyre — a napra. Hi­szen itt megfulladhat az ember. Ilyenkor már­régen dolgozni szokott. Hát nem értik? Kenye­res! Kenyeres! Kenyeres! Alig lehet ágyban tartani, pedig az első lé­pésnél összeesnék. És nem jön senki. De annyi vizet ih­atik, amennyi jólesik. Ha föl-fölriad, nagy kortyokban iszik. Egész éjjel. Laposan végignyúlik az ágyon. Nem parancsol neki senki. Végleg megegyéniesedett. Másnap kétoldalt az ágyához spanyolfalat állítottak. Pár óra múlva a nővér az ápolónővel gépiesen vetkőztette. Két lógó, fonnyadt melle minden­nél szomorúbb látvány volt. Egész életét le le­hetett olvasni róla. És sablonosan zümmögtek a szavak, amiket , a fiővér meg az ápolónő imádságnak neveztek. . .,­és bocsásd meg a mi vétkeinket... Jött a nagy fekete kosár — ment a nagy fekete kosár — és Karolinka nem volt sehol. Jövőre fii csírázik belőle, vagy buza, bar­át­nője hangosan mondogatja: — Kenyeret! Ke­nyeret! — És senki nem tudja, hogy Karolinka is benne van. NÉPSZAVA *1931 március 1. A 8sftka$ray*»Bfifiorus&g­oBotos^ia. Miért akart halálba menekülni Dankó Elemér gázs^Ari munkás felesége? Szombati lapunkban beszámoltunk arról, hogy Daniid Elemér gázgyári munkás fele­ség­e a népjóléti minisztérium III. emeletén megmérgezte m­agát. A szerencsétlen asszonyt a mentők a Rókus-kó­r­házba szállították. A szombati nap folyamán olyan őrek terjedtek el a fővárosban, hogy Dankóné, anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna, a szombatra forduló éjszaka meghalt. Ugyanabban az idő­ben ugyanis, amikor Dan­kónét szállították a Rókus-kórházba, az öngyilkosok osztályára ke­rült egy másik asszony, aki szom­baton reggel meghalt, így került bele tévedésből a lapokba is az a hír, hogy Dankóné halt meg. Amint értesülünk, Dankóné, akit három gyermek vár a kispesti lakásban, a javulás útján van és az orvosok remélik, hogy néhány nap múlva el­hagyja a kórházat. Dankóék lakástragédiája azonban megérdemli a kiesé bőv­ebben való ismertetést. Kispesten a Rákóczi­ út 12. számú házban lak­tak és az asszonynak három gyerek, a 11 éves Mária, a 9 éves Elemér és a 8 éves pároly­ eltartásáról, iskoláztatásáról érs öltöztetéséről kellett gondoskodnia. Férje hetenként 35 pen­gőt keresett és a szoba-konyhás lakásért Nagy .J. Lajos háztulajdonos negyedévenként keveselte a 45 pengő bért, amire pörösködés után kilakolt­atási eljárást indított ellenük azon a címen, hogy ő saját házában fabódé­ban lakik, tehát a lakásra szüksége van. A pert a háztulajdonos megnyerte és a kis­pesti járásbíróság 1930 szeptember 19-án elren­delte Dankóék kilakoltatását. A szegény asz­szony, amikor megtudta, hogy a népjóléti mi­nisztérium egy pestszentlőrinci tömeglakásba utalta őket, nagyon elkeseredett, mert arra gondolt, hogy három gyermekének a pestszentlőrinci tömeglakásból kell továbbra is a kispesti iskolába járni, ami jó háromnegyedórás gyalogutat jelent majd a kora reggeli órák­ban a szegény gyerekeknek, akiknek nem jut villamospénz. Dankóné kért, kilincselt, könyörgött a nép­jóléti minisztériumban és egy újabb kérvény­nyel jelentkezett pénteken. A mitiszsztérium­ban azonban megmondták neki, hogy kilakol­tatása jogerős és néhány nap múlva el kell hagynia a lakást. A szerencsétlen asszony, aki rajongásig szerette a gyermekeit, elkese­redésében mérgezte meg magát A népjóléti minisztérium szükségesnek érezte egy terjedelmes nyilatkozattal megvilá­gítani a helyzetet, amely szerint a háztulaj­donos Dankóéknak fölajánlott egy negyedévi lakbérkülönböz­etet és a fuvarköltségeiket is vállalta, ha kiköltöz­nek. Dankóék azonban az ajánlatot nem fogadták el. A minisztérium nyilatkozata szerint Dankóékat „a közvetlen kilakoltatás még nem fenyegette". Dankóné azonban­ a minisztériumban más nyilatkozatot kapott és a halálba akart mene­külni. Moszkva megint hamis vádakkal a szociáldemokrácia ellen" (Moszkva, február 28.) A­­Tass Iroda" azt írja, h­ogy az orosz szociáldemokraták pán­orosz központi irodája ellenforradalmi szerve­zetekben dolgozott és a külföld beavatkozását készítette elő. Groman, a vádlottak egyike állí­tólag beismerte, hogy a szervezet nagy i­énze­ket kapott a 11. internacionálétól és különösen a német szociáldemokratáktól. Agy iroda, élénk összeköttetésben állott a külföldön élő orosz, szociáldemokratákkal. (Bertini,­február 28.)­­Azurensevickiek­­ell­en­ ki­adott vádirattal kapcsolatosan — amelyben azt állítják, hogy a mensevikiek központi bi­zottsága a németországi szociáldemokrata párttól 480.000 rubelt, kapott. —• a német szociál­demokrata párt elnöksége a következő nyilat­kozatot tette: — A németországi szociáldemokrata párt sohasem támogatta az Oroszország ellen irá­nyuló aknamunkát sem pénzzel, sem más­­mó­don és nem is segítette elő az intervenciós ter­veket vagy ellenforradalmi mozgalmakat. Minden ellenkező állítás csak koholmány, ame­­lyet nyilván azért találtak ki, hogy orosz test­vérpártunkat (az orosz szociáldemokratákat) megrágalmazzék. Határozottam kijelentjük,­­ hogy ezek az lírások­éptelen hazztgságok. Sztrájk egy bukaresti gépgyárban, Bukarestből táviratozzák. A „Le Manstre"­gépgyár ötszáz munkása bérredukció miatt sztrájkba lépett. A gyár további 1500 munkása valószínűen szintén megkezdi a sz­trájkot.

Next