Népszava, 1935. december (63. évfolyam, 274–297. sz.)

1935-12-25 / 294. szám

24 oldal Az Alföld meghódítása írta: Szakasits Antal Zúgva, dübörögve, a kerekek üte­mes zenéjével repül a gyorsvonat. A zörgő ablakok mögött szürke ár­nyak suhannak el. Odakünn a vég­te­len, reménytelen síkságba vesző földek a sivatag képét mutatják. Virágos rétek tarkította délibábos mezőtenger, pirospipacsos, kékbúza­virágos ringó búzatáblák, ma már csak az olvasókönyvek színes leírá­sai. A valóság óriási területeken a raggaverte foltok kopasz sivatagja, tikkadó, csenevész vetemények, süle­vény mezők, árnyéktalanságban epedő siralmas falvak és fullasztó por mindenütt és mindenen. Dús kertek helyett csenevészfüvű sár­gub­ avar, dúsan termő televényföl­dek helyett a talaj tüdővéssé virít: a szik, amely épúgy éli a föld ter­mékenységét és duzzadó életét, mint ahogyan a nyomorúságos falvak és tanyák mélyén embertömegeket pusztít a tü­dővész. Szomjas az Alföld! Ötmillió hold és a rajta tengődő népesség szörnyű katasztrófája ered abból, hogy az Alföldnek nincs elég vize. Évtizedekig ármentesítették az Alföldet, újra meg újra szabályoz­ták a rakoncátlan vizeket, gúzsba­kötötték a Tisza és a Kőrös medrét, majd hozzáfogtak a belvizek lecsa­polásához. Elvezetni a vizet, eltün­tetni a mocsarat és lápos részeket, volt az egyetlen cél és nem vették figyelembe, hogy ennek az egyol­dalú vízszabályozásnak vízhiány lesz a vége. A nedvesség megcsappanása meg­változtatta az Alföld klimatikus vi­szonyait és megrontotta a föld ter­mőképességét. A növényzet gyöke­reit éltető nedvesség a nagy ármen­tesítés előtt egy méter körül volt, ma pedig lesüllyed két méterre. Jú­niustól szeptemberig az Alföld ta­laja annyira kiszárad, hogy ezeken a földeken csak búzát és kukoricát lehet termelni. A bab, lencse, ká­poszta, burgonya és borsó az Alföld nagy területein majdnem teljesen eltűnt, mert lecsökkent minden ter­melés, amely vizet kíván. A mély rétegekbe lehúzódó talajvíz a fák­nak is csak egyes helyeken és csak egyes fafajtáknak kedvez. A víz­hiány következménye a kevés csa­padék, a harmatképződés hiánya. A kövér, bő legelők kopár területekké változnak, a­ szik térhódításával hanyatlik a széna- és takarmány­termelés és ezzel együtt az állatte­nyésztés lehetősége. A Duna-Tisza közén a bugyi—bajai csatorna vízelvezetése nyomán ter­jed a szik. Csak a kunszentmiklósi határban 20.000 hat. hold termőföld egyetlen esztendőben szomorú siva­taggá változott és az aranykalász­szál ékes rónaságot betemeti a buc­kák felől futó pergőhomok. Néhány évvel ezelőtt a szikes terület az egész Alföldön még csak 300.000 kat. hold volt, ma már hivatalos meg­állapítás szerint 1300.000 hold. Csu­pán Pest megyének 12.000 négyszög­kilométer területéből 5000 négyszög­kilométert tett tönkre a szik! Vizet, vizet, vizet! Víz nélkül, erdők nélkül, a talaj megjavítása nélkül az Alföld kihasz­nálhatatlan, mert tízévenként leg­följebb háromszor ad kielégítő ter­mést és akkor is olyan növények­ből, amelyek a nagy szárazság előtt beérnek. Csak a gabonatermelés te­hát nem elég, mert ez négy-öt hétnél nem ad több munkát. Hallják meg tehát az Alföld halál­ordítását: elég volt az észszerűtlen vízszabályozásból, a talaj javítá­sára, a művelhetőbb területek sza­porítására, a szik és a futóhomok visszaszorítására víz, víz és víz kell! Az Alföldet a természet és az élet számára a Kárpátokból lefolyó vi­zek helyes elosztásával, az öntöző­csatornák és gyűjtőmedencék létesí­tésével kell meghódítani. Közetekre menő statisztikai adatok igazolják, hogy a mesterséges öntözés és az ez­zel járó erdősítés előttünk járó or­szágokban nemcsak megállították a sivatagképződést, de a föld megter­mékenyítésével és a klimatikus vi­szonyok megjavításával határtalan lehetőséget biztosított a belterjes mezőgazdálkodás fejlesztésének. Mint óriási fekete fölkiáltójelek merednek elénk a számok. Vala­mennyi európai állam között még a háború előtt is nálunk volt a leg­kisebb a teljesen hasznavehetetlen talaj százalékaránya, ma pedig az országok listájában a hetedik he­lyen vagyunk. A sivár és nyomasztó alföldi táj­képet tegye tehát mielőbb színessé a völgy zárógátakkal kombinált ön­tözőcsatornák kiterjedt hálózata. Pusztulás és kulturátlanság Az Alföld tragédiája az Alföld népének és kultúrájának tragédiája. Az évszázados elmaradottság, a fal­vak őskori élete és kulturátlansága, télen-nyáron egyforma koplalás és munkanélküliség, a népegészségügy ijesztő hanyatlása és a nagybirtok­rendszer túltengése jelzik a pusztu­lás útját. Vadnay Andor húsz évvel ezelőtt még azt írta, hogy a szociális téren mutatkozó alföldi sebek „nem nyílt sebek és csupán a senyvedés, az arcok földszínűi sárgasága által mutatják a belső elvérzés processzu­sát". Ma már ezek a sebek teljesen fölfakadtak és egyre jobban üszkö­södnek. Dr Szarvas András kecskeméti főorvos állapítja meg, hogy „a ta­nyai nép most is úgy lakik, úgy él, mint, ősei hat-nyolc emberöltővel ez­előtt". A tanya ugyanúgy épül a szikes fekete földön, mint a sokkal egészségesebb homokon. A kút egy­formán ott van pár lépésnyire a trágyadombtól, ezért a tuberkulózis, a tífusz több áldozatot szed és na­gyobb a gyermekhalandóság a fe­kete földeken, mint a homokos föl­dek lakói között. És nem véletlen, hogy a tuberkulózis fekete zónája az Alföld. Az A­lf­öld meghódítása ma országos érdek A föld terméketlenségének hadat kell üzenni a mezőgazdasági kultúra és technika vívmányaival. Kell, hogy az emberi szellem és munka a magyarság édenkertjévé vará­zsolja az alföldi rónaságot. Legyen úrrá az ember a természeti erő és a törvények fölött, de legyen úrrá a milliók életét befolyásoló gazdasági erők fölött is. Jöjjön az egészséges birto­kmegoszlás, legyen a föld ter­mőképes, amely biztosítja a nép megélhetését és kultúráját­­és szűn­jön meg a magyar föld súlyos vál­ságával a föld népének tragédiája is. Első találkozás az élettel írta: Kiss Nándor Hogy a karácsonyi meglepetés ha­tását még fokozzák, a gyermekeiket beterelik a mellékszobába. — Várd meg, amíg hívlak, szépen, csendesen — mondja anya. És a gyermek vár. Szépen vár és csendesen. De égő szemei feszülten csün­ln­ek az ajtón, a nyitott száj­ban forrón piheg a sejtelmes vára­kozás. Szűzi lelkében nincs bűn­tudat, félelem sincs benne semmi, mégis remegve vibrál az ajka, s a szíve már egészen fent dobog a tor­k­ában Mert­ ott, a csukott ajtó mö­gö­­tt most tárul ki a minden évben fölfénylő, rejtelmes élmény: most hozza Jézus a mennyei ajándé­kot... Már nem bírja a rabságos sóvár­gást. Hallgatódzik. De odaát sut­togva beszélnek, ujjhegyen lépked­nek és a vastag szőnyegben lágyan hal meg a nesz. Ámde a gyermek, aki tele van me­sével, látja az egészet. Látja a dics­fényben sugárzó Jézust, selymes pillantását, bűvös mosolyát, ahogy lebegve lép át a küszöbön, körül­hullámozva felhőkbe párnázott an­gyalok seregétől, mindegyik roska­dásig megrakva a csengő-bongó, aranyban tündöklő ajándékokkal. Így képzelte mindig, így látja most is. És a vízió nagyszerűségétől le­nyűgözve, mindkét kezét kéjes bor­zongásban szorítja kitárult szívére. Ekkor fordul a kulcs. — Bejöhetsz — mondja anya. Elkáprázva szédül meg a küszö­bön. Mint tavaszi ablak a verőfényt, úgy ragyogják vissza szemei a szobába varázsolt álomszerűséget, a tündöklő fenyőágakat,­­ az egész színekben ujjongó, szépségben für­dő paradicsomot. Mámoros kábu­lata megrendíti a nagyokat is. Mind őt nézi, mind őt éli csak, hozzá­ iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii^ A kor, amelyben élek A téboly csillagai lángoltak felettetek, különös holdak —­ó, megjelölt nagyok, immár a földön itt fűlt külön­ poklotok, melynek rőt szárazán légszomjasan vergődtetek. Irodalom, zárt intézet, amelynek kényszerzubbonyát a beteg önként és zajongva ölti fel, feszeng az élete, de benne tölti el: többé le nem veti ezt a forma­ruhát. Alkoholisták, kártyások, vérbajosok, ópiumszívók — és akik csakugyan ott fejeztétek be Európa tébolydáiban, ó, halott mesterek, hazárd kalandorok: látjátok, nékem is van finom tébolyom, a számon még íze... de már-már feledem vegyésztégelybe főtt sápadt szörnyetegem, mert mindent elsápaszt a nagy téboly: Korom! Fenyő László * 'f­i '.'.Vli'ffl.­ NÉPSZAVA 1935 december 25. tisztulva a gyermek szublimált­ köl­tészetéhez, amikor tűzben égő lé­lekkel veszi birtokba a mennyor­szág ajándékait. — Jézuska hozta — mondja anya. A gyermekben visszarezg^a láto­más. Ezt ő jobban tudja— ő látta.* És magához ölelve a megszentelt kincseket, félrevonul, hogy elme­rüljön a birtoklás csendes boldog­ságába. Egy sarokba húzódik, ott nézi, ott forgatja simogató szemek­­kel. Hirtelen megtorpan. Egy cédu­lára akad, egy földszagú nyomtat­ványra, amely ott ragadt a mennyei ajándék fenekén. Már tud olvasni, írni is tud már, csak azt nem tudja még, hogy a betű öl... Betűzgeti hát gyanútlanul, nehézkes, iskolás tagozással. HAIMOVICS JAKAB FILLÉRES ÁRUHÁZA Legolcsóbb karácsonyi ajándékok. A szobában már magasra fölhág az ünnepi hangulat. A férfiak meg­újhodva évődnek, a nők boldog ka­cagása, mint a frissen vert arany­pénz csendül fel. Karácsony van. De a gyermek, akit legtisztább áhítatában lepett meg a valóság, hirtelen magába hullik. Megtágult szemei riadtan tapadnak az ellen­séges betűkre és ezek a betűk úgy merednek vissza rá, mint a fegy­ver, amelynek a ravasza már fel van húzva. Még nem érti egészen, még nem tudná megmondani, mit érez. A lélekzetében ott piheg még a karácsonyi áhitat lehellete, de lelkének kagylójában sebzetten zúg fel egy elpattant húr. Ajka meg­vonaglik, a tekintetében ijedt véde­kezés gyúl ki. Mint aki egy kes­keny résen váratlanul, először éle­tében pillant be a valóság kapu­ján ... És errderre egészen e­gyedül van magával. Lelkében már nincs kará­­csony, elhalkul, elüresedik egész belső mindensége. Az ajándék, ame­lyen előbb még Isten szeme ragyo­gott fel, inszérlően kacérkodik az ölében. „Szeress!" — csábítja híze­leg­ve. Késő. Hízelgésének nincs már íze, nincs illata, a mennyei zománc lepattogzott róla ... A nagyok is észreveszik a gyer­mek megváltozott viselkedését, összenéznek és nem értik. Nem is érthetik. Nem sejthetik meg, hogy ebben a pillanatban közöttük egy meglett ember va­n: a gyermek, aki találkozott az élettel... Hozzá­szaladnak, tolongnak körülötte, csokoládét szórnak az ölébe. De a percek alatt megöregedett gyer­mek már nem tudja utolérni el­vesztett önmagát. Csak ül némán, fénytelen magányosságban és emészti lelkében a hervasztó való­ságot: a Filléres Áruházat, amely lassan felszívódik a szervezetében. Egy pillanatra anyjára tekint, anyjára, aki megcsalta. De szemei­ben nincs vád, nincs szemrehányás, csak ismeretlen, mélyből szakadó szomorúság. Hirtelen nagy fáradtságot érez tagjaiban. Kezei lehanyatlanak s ami előbb még oly rügyezve zöldelt benne, ami lélek volt a lelkéből, most mint tépett, halott virág sik­lik ujjai közül a földre: a Haimo­­vics Jakab ajándéka... A Földközi tengerben maholnap már nem lesz hely a halak számára

Next