Népszava, 1937. május (65. évfolyam, 99–120. sz.)
1937-05-01 / 99. szám
5. oldal T"» • NÉPSZAVA ••••••Pfl más szelleme bontakozik ki a munkás- és szocialista mozgalomban s ez arra tanítja a munkásosztályt, hogy lelkiismeretes, áldozatkész őre és harcosa legyen minden szabadságnak, politikai és gazdasági demokráciának, mert 'ha ezeket veszni hagyja, s megsemmisítésükkel egyáltalán nem, vagy keveset törődik, önmaga is szolgasorba kerül. A munkás- és középosztály közötti válságot, mely az utóbbi esztendők során jött létre azzal, hogy a középosztály a fasizmus jármába hajtotta a fejét, csak úgy lehet feloldani, ha minden küzdelem fölé a szabadságért való küzdelmet helyezzük. A fasiszta országokban a munkás- és középosztályok egyformán csalódtak, ők, a becsapottak, a szociális gondoskodás hajnalát várták, de most már tudják, hogy nemcsak politikai és társadalmi szabadságukat vesztették el, hanem gazdasági jelentőségüket is. Most már érzik, hogy a szabadság elvesztésével mindent elvesztettek s hogy anyagi jólétüket megmenthessék tes újból való felemelkedésüket mennél erőteljesebben biztosíthasasák, először vissza kell szerezniök szabadságot! Szabadságharcot kell folytatniok a diktatúrák zsarnoksága ellen ... E tragikus tanulságok után mennyire megnőtt a szabadságnak, a személyi biztonságnak, szellemi önállóságnak és szabad gondolkodásnak az értéke és a jelentősége, alapvető fontossága! Ez az alapja a magyar Májusok szellemének is. Ebből születik meg az írj L szocialista humanizmus, amely eltéphetetlen szövetséget hoz létre a humanizmus és a szocializmus, a szabadság és a szocializmus, a demokrácia és a szocializmus, a béke és a szocializmus között, amely egyben alapja a munkásosztály új küzdelmeinek, új, feltartóztathatatlan szabadságharcának is... M"Iliin f.t. IVNL GYULA r. t. a 'hetKbetU&á , Kávékóstoló I tegnap M kávéMzakableU 1937 május T, szombat „Az ijedtség szociálpolitikája 44 Új fogalom. A Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, ilr. Thorin Ferenc beszélt „az ijedtség szociálpolitikájá"-ról , és tiltakozott ellene. „Üdvözlünk minden okos és észszerű szociálpolitikai intézkedést, mondotta, de tiltakozunk az ijedtség szociálpolitikája ellen." Elnökének szavait tapssal és helyesléssel fogadta a közgyűlés, az elnök tehát az egész vagyipar álláspontját fejezte ki. De még így sem tudjuk, mi az az ijedtség szociálpolitikája"! Ha ijedtségről szó lehet, akkor — így látjuk most és így láttuk a múltban is — csak a GYOSZ ijedtségéről, mégpedig igen öntudatos ijedtségéről lehet szó, amely nem vesztette el cselekvő erejét és eddig még mindig hatékonyan meg tudott akadályozni minden komoly szociálpolitikai alkotást. melyt a GYOSZ A munkanélkülisegáncsolta el. A munkaidő-és munkabérszabályozást a GYOSz befolyása, hátráltatja s teszi cammogóvá. Az iparügyi minisztériumot a GYOSz akarja megszüntetni — az ipar szociális igazgatásával együtt. A munkásság nincs megijedve, de a munkásságnak nincs ideje várni. A GYOSz ijedelme nagy s a GYOSZ ráér, mert tagjai kellemes jólétben várhatnak. Nem is értjük,miért mondja Chorin, hogy „nyugodt lelkiismerettel és büszke öntudattal hivatkozhatunk arra, hogy a magyar ipar mindig teljesítette szociális kötelességeit". Kőnek nincs semmi alapja. A nyugodt lelkiismeretnek és a bisrke öntudatnak míg éppenséggel nincs. TJA AZ EMBER egyencorosz sen keletnek tart a nagysíkságon, körülbelül Orenburg mellett éri el azt a határvonalat, ahol Európa földrajzilag is véget ér és kitárul előtte az ázsiai világrész. Ez a határvonal nem látható, meg sem fogható. A klíma különösségéből, az áporodott juhtejnek valami a furcsa illatából, a széljárásból, és csillagok fényéből van összetéve, meg talán abból az introspektív, befelé néző képességből, amely mindig megkezdi lázas és nyugtalan munkáját, ha az ember ősi, legendás földekre teszi a lábát. Huszonkét esztendővel ezelőtt, pontosan ezekben a napokban, ezen az exotikus határvonalon állott mear 1 vonatunk. A marhavagonuákban kókadt fejű, árva kutyák zsúfolódtak: hadifoglyok... „Mezedunárodnij merzaveczi" — nemzetközi csürhe, sipította többször is reánk a szállítmány parancsnoka, egy epebajos, szünetlenül zsörtölődő orosz törzskapitány, s ami a nemzetköziséget illeti, igaza is volt. Képviselve volt ott a monarchia egész néphabaréka, aztán germánok, nagyszámban magyarok, trentói olaszok és elszászi franciák. Szörnyű, szennyesek voltunk és gyönyörű április vége volt. A halványkék égről ömlött a nap, mint valami megrendítő fényóceán, mögöttünk a háború utálata, előttünk az ázsiai rejtélyek remegése a fehéren izzó szemhatárok fölött. CSJNÁLOM, ez úgy kezdődik, mint valami novella, — úgy is folytatódik. A véletlenek, a meglepetések, az éles fordulatok úgy zsúfolódnak néha, az ember életének valamelyik gyanútlan napján, hogy egészen valószínűtlenül hangzanak. Véletlen volt például, hogy a háború veszett kavargásában, Európa és Ázsia határán, ezernyi csüggedő és ténfergő ember között, mint valami kémiai behatás nyomására, összetalálkozik négy szocialista. Véletlen volt? Nem tudom. Miről ismertük meg egymást, miféle villanásról, milyen szagról vagy mozdulatról? — azt se tudom. Csak úgy összeálltunk, mint egy nagy fazékban a rokonvegyületek. Molnár elvtársat, aki varannói szabómester volt, s aki ott maradt a turkesztáni Zoldája Ordán, jó mélyen a föld alatt, még a harctérről ismertem. Kitartott mellettem, hűségesen velem jött mindenfelé. Ott ültünk mostis ketten, egy nagy gerendán. Egyszer csak megáll előttünk valaki, egyenruha rongyairól ítélve valamiféle császárvadászmaradék, összeüti a bokáját és azt mondja: — Weygand. Aztán leül mellém a tőcskre. S jön egy másik. Szakállas, tömzsi germán, egyik lábán sarkantyús c«izma, a másikon szakadt haláesni. Ez csak megfricskázza a sapkáját és ránk kiált: — Szerzsant Fisa'! ott Szóval két vendégünk van már, ülünk összesen négyen. Én hallgatok, Molnár beszédes ember. Ő megindítja a szót és öt perc múlva már úgy szorongatjuk egymás kezét mind a négyen, mint a testvérek. Weygand párttitkár Bozenben, Szerzsant Fisa, azaz Max Fischer pedig a chemnitzi harmadik választókerület elnöke. Molnár szlovák, Várnai magyar, Weygand olasz, Fischer szász... Nésry nemzet, de egy hit, — nincs, ami elválaszt: szocialisták vagyunk! ÉLÉNKEN, kissé ideges rezze nősekkel, de mégis bensőséges és baráti melegséggel folyik a beszéd az otthon és a világ dolgairól. Leszáll az est, átmenet nélkül lehűl a levegő. Molnár ügyes ember, a lábával forgácsot rugdal rakásba és csakhamar lobog a tűz mellettünk. Pásztortűz és mi vagyunk a pásztorok? Minek a pásztorai?Mit őrizünk, mit bíztak ránk? Weygand érzelmesen dúdol valamit, Max Fischer sóhajt: — Holnapután május elseje. Mindnyájan elcsendesedünk.Május elseje? Van még a világon május elseje...? Molnár érzelmes lélek, romantikus, mint minden szlovák. Mély és tiszta hegedűhangján elmesél valami históriát, amit, biztosan tudom, néhány évvel ezelőtt az újságunkban olvasott. — Messze, messze az Óperencián túl... — Nono, Molnár, messze kezded. Molnár mosolyog és folytatja: —... de még a Rajnán innen volt egy város, úgy hívták, hogy Bochum. (MaXi hast Du schon davon gehört?) Ebben a városban három gyár állott egymás mellett és ebben a három gyárban egész áprilisban elkeseredett, makacs sztrájkban állott a munkásság. A gyár nem engedett, a munkásság nem engedett, a rendőrség mindig talpon volt, mindig ugrásra készen és a sztrájkolókat napról napra jobban szorongatta. A gyár előtt volt egy húsz méter magas vasoszlop, karcsú, szép építmény, amolyan kontra Eiffel-torony. Ott gyülekeztek a munkások, a gyepes térségen és ott beszélték meg a dolgukat. A hangulat nyugtalan, az indulatok lobognak, hogyne, a rendőrség mindent betilt és másnapra, május elsejére nem engedélyez semmit. Egy gyűlést, egy hangot, egy zászlót sem. Ilyen még nem volt Bochumban! Szégyen, gyáva meghátrálás, ha ez megeshetik. Kora reggel még nagyobb tömegben gyűltek össze a vasoszlop mellett — és mit láttak? Az oszlop csúcsán hatalmas vörös lobogót lengetett a reggeli szél, de aki a zászlót a magasba vitte s a napot ünneppé, valóságos május elsejévé avatta, a fiatal munkás lezuhant, ott feküdt holtan az oszlop tövében... Elhallgat Molnár is, hallgat velünk együtt. Jár a szél, mély kékre színeződik az égr és kigyúl a rengeteg csillag, eltesz a fejünk fölött. Max Fischer megrúgja a tüzet. — Az a dolog — mondja — nem Bochumban volt, hanem Zwickauban. Hallgatunk. — Az a fiatal munkás — mondja tovább — nem munkás volt, hanem ipariskolás. Hans Jürgen Fischer: Az én fiam... Ó, gyönyörű, gyötrelmes véletlen! Megdermed közöttünk a csend, a tűz kialszik, sötét van. Érezzük, hogy az arcunk elsápad s a szilünkben fölreszket valami. Siratjuk Max fiát és ünnepeljük mindnyájunk hősét , Hans Jürgen Fischert. Várnai Dániel HÉTKÖZ8 EN i