Népszava, 1937. május (65. évfolyam, 99–120. sz.)

1937-05-01 / 99. szám

5. oldal T"» • NÉPSZAVA ­••••••Pfl más szelleme bontakozik ki a­­ munkás- és­­­ szocialista mozgalom­ban s ez arra tanítja a munkás­osztályt, hogy lelkiismeretes, ál­dozatkész őre és­ harcosa legyen minden szabadságnak, politikai és gazdasági demokráciának, mert 'ha ezeket veszni hagyja, s meg­semmisítésükkel egyáltalán nem, vag­­y keveset törődik, önmaga is szolgasorba kerül. A munkás- és középosztály kö­zötti válságot, mely az utóbbi esz­tendők során jött létre azzal, hogy a középosztály a fasizmus jármába hajtotta a fejét, csak úgy lehet feloldani, ha minden küzde­lem­ fölé a szabadságért való küz­delmet helyezzük. A fasiszta or­szágokban a munkás- és közép­osztályok egyformán csalódtak, ők, a becsapottak, a szociális gon­doskodás hajnalát várták, de most már tudják, hogy nemcsak politi­kai és társadalmi szabadságukat vesztették el, hanem gazdasági je­lentőségüket is. Most már érzik, hogy­ a szabadság elvesztésével mindent elvesztettek s hogy anyagi jólétüket megmenthessék tes újból való felemelkedésüket mennél erőteljesebben biztosíthas­a­sák, először vissza kell szerezniök szabadságot! Szabadságharcot kell folytat­niok a diktatúrák zsarnoksága el­len ... E tragikus tanulságok után mennyire megnőtt a szabadság­­nak, a­ személyi biztonságnak, szel­lemi önállóságnak és szabad gon­dolkodásnak az értéke és a jelen­tősége, alapvető fontossága! Ez az alapja a magyar Májusok szellemé­nek is. Ebből születik meg az írj L­ szocialista humanizmus, amely el­téphetetlen szövetséget hoz­ létre a humanizmus és a szocializmus, a szabadság és a szocializmus, a demokrácia és a szocializmus, a béke és a szocializmus között, amely egyben alapja a munkás­osztály új küzdelmeinek, új, fel­tartóztathatatlan szabadságharcá­nak is... M­­"Iliin f.t. IVNL GYULA r. t. a 'hetKbetU&á , Kávékóstoló I tegnap M kávéMzakableU 1937 május T, szombat „Az ijedtség szociálpolitikája 44 Új fogalom. A Gyáriparosok Országos Szövet­ségének elnöke, ilr. Thorin Ferenc beszélt „az ijedtség szociálpoliti­ká­já"-ról , és tiltakozott ellene. „Üdvözlünk minden okos és ész­szerű szociálpolitikai intézkedést, mondotta, de tiltakozunk az ijedt­­­ség szociálpolitikája ellen." Elnökének szavait tapssal és he­lyesléssel fogadta a közgyűlés, az elnök tehát­ az egész vagyipar ál­láspontját fejezte ki. De még így sem­ tudjuk, mi az az ijedtség szo­ciálpolitikája"! Ha ijedtségről szó lehet, akkor — így látjuk most és így láttuk a múltban is — csak a GYOSZ ijedtségéről, mégpedig igen öntudatos ijedtségéről lehet szó, amely nem vesztette el cse­lekvő erejét és eddig még mindig hatékonyan meg tudott akadá­lyozni minden komoly szociálpoli­tikai alkotást. melyt a­ GYOSZ A munkanélkülise­gáncsolta el. A munkaidő-és munkabérszabályozást a GYOSz befolyása, hátráltatja s teszi cammogóvá. Az iparügyi mi­nisztériumot a GYOSz akarja meg­szüntetni — az ipar szociális igaz­gatásával együtt. A munkásság nincs megijedve, de a munkásság­nak nincs ideje várni. A GYOSz ijedelme nagy s a GYOSZ ráér, mert tagjai kellemes jólétben vár­hatnak. Nem is értjük,­­miért mondja Chorin, hogy „nyugodt lel­ki­isme­rettel és büszke öntudattal hivat­­koz­hatunk arra, hogy a magyar ipar mindig teljesítette szociális kötelességeit". Kőnek nincs semmi alapja­. A nyugodt lelkiismeretnek és a bisr­ke öntudatnak mí­g éppenség­gel nincs. TJA AZ EMBER egyenc­orosz sen keletnek tart a nagy­síkságon, körülbelül Orenburg mellett éri el azt a határvonalat, ahol Európa földrajzilag is véget ér és­ ki­tárul előtte az ázsiai világrész. Ez a határvonal nem látható, meg sem fogható. A klíma különösségéből, az áporodott juhtejnek valami a furcsa illatából, a széljárásból, és csillagok fényéből van össze­téve, meg talán abból az intro­spektív, befelé néző képességből, amely mindig megkezdi lázas és nyugtalan munkáját, ha az ember ősi, legendás földekre teszi a lá­bát. Huszonkét esztendővel ezelőtt, pontosan ezekben a napokban, ezen az exotikus határvonalon ál­lott mear­­ 1 vonatunk. A marha­vagonuákban kókadt fejű, árva ku­tyák zsúfolódtak: hadifoglyok... „Mezedunárodnij merzaveczi" — nemzetközi csürhe, sipította több­ször is reánk a szállítmány pa­rancsnoka, egy epebajos, szünet­lenül zsörtölődő orosz törzskapi­tány, s ami a nemzetköziséget il­leti, igaza is volt. Képviselve volt ott a monarchia egész néphaba­réka, aztán germánok, nagyszám­ban magyarok, trentói olaszok és elszászi franciák. Szörnyű, szennyesek voltunk és gyönyörű április vége volt. A hal­ványkék égről ömlött a nap, mint valami megrendítő fényóceán, mö­göttünk a háború utálata, előttünk az ázsiai rejtélyek remegése a fe­héren izzó szemhatárok fölött. C­SJNÁLOM, ez úgy kezdődik,­­ mint valami novella, — úgy is folytatódik. A véletlenek, a meg­lepetések, az éles fordulatok úgy zsúfolódnak néha, az ember életé­nek valamelyik gyanútlan napján, hogy egészen valószínűtlenül hang­zanak. Véletlen volt például, h­ogy a háború veszett kavargásában, Eu­rópa és Ázsia határán, ezernyi csüggedő és ténfergő ember között, mint valami kémiai behatás nyo­mására, összetalálkozik négy szo­cialista. Véletlen volt? Nem tu­dom. Miről ismertük meg egy­mást, miféle villanásról, milyen szagról vagy mozdulatról? — azt se tudom. Csak úgy összeálltunk, mint egy nagy fazékban a rokon­vegyületek. Molnár elvtársat, aki varannói szabómester volt, s aki ott maradt a turkesztáni Zold­ája Ordán, jó mélyen a föld alatt, még a­ harctérről ismertem. Kitar­tott mellettem­, hűségesen velem jött mindenfelé. Ott ü­ltü­nk most­is ketten, egy nagy gerendán. Egyszer csak megáll előttünk va­laki, egyenruha rongyairól ítélve valamiféle császárvadászmaradék, összeüti a bokáját és azt mondja: — Weygand. Aztán leül mellém a tőcskre. S jön egy másik. Szakállas, tömzsi germán, egyik lábán sarkantyús c«izma, a másikon szakadt ha­láesni. Ez csak megfricskázza a sapkáját és ránk kiált: — Szerzsant Fisa'! ott Szóval két vendégünk van már, ülünk összesen négyen. Én hallgatok, Molnár beszédes ember. Ő megindítja a szót és öt perc múlva már úgy szorongatjuk egy­más kezét mind a négyen, mint a testvérek. Weygand párttitkár Bozenben, Szerzsant Fisa, azaz Max Fischer pedig a chemnitzi harm­adik választókerület elnöke. Molnár szlovák, Várnai magyar, Weygand olasz, Fischer szá­sz... Nésry nemzet, de egy hit, — nincs, ami elválaszt: szocialisták va­gyunk! ÉLÉNKEN, kissé ideges rezze­­ nősekkel, de mégis bensőséges és baráti melegséggel folyik a be­széd az otthon és a világ dolgai­ról. Leszáll az est, átmenet nélkül lehűl a levegő. Molnár ügyes em­ber, a lábával forgácsot rugdal rakásba és csakhamar lobog a tűz mellettünk. Pásztortűz és mi va­gyunk a pásztorok? Minek a pász­torai?­­Mit őrizünk, mit bíztak ránk? Weygand érzelmesen dú­dol valamit, Max Fischer sóhajt: — Holnapután május elseje. Mindnyájan elcsendesedünk.Má­jus elseje? Van még a világon május elseje...? Molnár érzelmes lélek, roman­tikus, mint minden szlovák. Mély és tiszta hegedűhangján elmesél valami históriát, amit, biztosan tudom, néhány évvel ezelőtt az újságunkban olvasott. — Messze, messze az Óperen­cián tú­l... — Nono, Molnár, messze kezded. Molnár mosolyog és folytatja: —... de még a Rajnán innen volt egy város, úgy hívták, hogy Bo­chum. (MaXi hast Du schon davon gehört?) Ebben a városban há­rom gyár állott egymás mellett és ebben a három gyárban egész áprilisban elkeseredett, makacs sztrájkban állott a munkásság. A gyár nem engedett, a munkás­ság nem engedett, a rendőrség m­indig talpon volt, mindig ug­rásra készen és a sztrájkoló­kat napról napra jobban szo­ronga­tta. A gyár előtt volt­ egy húsz méter magas vas­oszlop, karcsú, szép épít­mény, amolyan­­ kontra­ Eiffel-torony. Ott gyülekeztek a munkások, a gyepes térségen és ott beszélték meg a dolgukat. A han­gulat nyugtalan, az indulatok lo­bognak, hogyne, a rendőrség min­dent betilt és másnapra, május elsejére nem engedélyez semmit. Egy gyűlést, egy hangot, egy zászlót sem. Ilyen még nem volt Bochumban! Szégyen, gyáva meg­hátrálás, ha ez megeshetik. Kora reggel még nagyobb tömegben gyűltek össze a vasoszlop mellett — és mit láttak? Az oszlop csú­csán hatalmas vörös lobogót len­getett a reggeli szél, de aki a zászlót a magasba vitte s a na­pot ünneppé, valóságos május el­sejévé avatta, a fiatal munkás le­zuhant, ott feküdt holtan az osz­lop tövében... Elhallgat Molnár is, hallgat ve­lünk együtt. Jár a szél, mély kék­re színeződik az égr és kigyúl a rengeteg csillag, eltesz a fejünk fölött. Max Fischer megrúgja a tüzet. — Az a dolog — mondja — nem Bochumban volt, hanem Zwickau­ban. Hallgatunk. — Az a fiatal munkás — mond­ja tovább — nem munkás volt, hanem ipariskolás. Hans Jürgen Fischer: Az én fiam... Ó, gyönyörű, gyötrelmes véletlen! Megdermed közöttünk a csend, a tűz kialszik, sötét van. Érezzük, hogy az arcunk elsápad s a szi­lünkben fölreszket valami. Sirat­juk Max fiát és ünnepeljük mind­nyájunk hősét , Hans Jürgen Fischert. Várnai Dániel HÉTKÖZ8 EN i

Next