Népszava, 1945. július (73. évfolyam, 128–154. sz.)

1945-07-01 / 128. szám

.. . 312 fS, évfolyam 109. (121.) szám Budapest, 1945 július 1. vasárnap A S­Z­O C­I­Á­L D E M O­K R­ATA, P AR T .­­K. Ö'SZ-P. CO N T­­ L. A.I.P.,J A Szerk. és kiadóhivatal: VIII, Conti ucca 4 Megjelenik hétfő kivételével minden nap Telefon: 420-562, 420-563, 420-564 ucca 4 Megjelenik hétfő kivételével minden nap Telefon: 4. A felelősségből írta: Szakasits Árpád A fiatal magyar demokrácia hihetetlen életerőről, de még ennél is hihetetlenebb önbizalomról tesz tanúbizonyságot. Ebben az utolsó hat hónapban kiderült, hogy a dolgozó magyar tömegek széles rétegeiben elevenen él a demo­krácia gondolata, ellenére annak, hogy az uralkodó osztályok min­den lehetőt elkövettek, hogy a ma­gyar néplélektől elidegenítsék, tá­voltartsák a demokrácia eszméjét. Puskatussal és propagandával! A magyar munkásság és pa­rasztság híven megőrizte a ma­gyar história demokratikus hagyo­mányait és most, amikor a vé­rengző hitlerizmus és a becstelen szolgaság korszaka véget ért, egész lelkével a demokrácia felé fordul és állapítsuk meg rideg tárgyila­gossággal: ha még kissé tétován is, de tud élni a demo­­rácia esz­közeivel és jól érzi magát a sza­badság légkörében. Bizonyára nem cserélné föl mostani életét a ja­nuár előttivel. És állapítsuk meg azt is, hogy a fiatal magyar demo­krácia kiállít­ja a próbát. Akár arra a magatartásra gondolunk,­­amelyet a Magyar Nemzeti Füg­getlenségi Front és a benne tömö­rült milliós tömegek tanúsítottak ezekben a nehéz időkben a köz­rend kérdésében és a történelem legbecstelenebb bűnösé­vel, leg­szennyesebb hazaárulóival szem­ben, akár pedig a földreform végrehajtására. A Magyar Nem­zeti Függetlenségi Frontba tömö­rült munkásság és parasztság, amely pedig olyan irtózatos szen­vedéseken ment át, mint még soha, mélységes humani­tusról tett bizonyságot. Azt lehetett volna várni, hogy a töméntelen gazság, rablás és gyilkosság elkö­vetőivel szemben felgyülemlett népharag és lángoló elkeseredés orkánszerűen végigseper az orszá­gon és a könyörtelen megtor­lás véráradat­a önt el mindent. Nem így történt. És tegyük hozzá: sze­rencsénkre! A nép a demokrácia intézményeire, az új rendőrségre, a honvédségre és a népbírós­gokra és az igazolóbizottságokra bízta a vele és a hazával szemben elköve­tett, bűnök megtorlását. A fiatal magyar demokrácia, tiszta lelki­ismerettel mutathatja föl kezét. Ezek a kezek tiszták. Vér, különö­sen pedig ártatlanul vagy vak gyűlölettel kiontott vér nem szennyezte be ezeket a kezeket. Pedig a magyar nép jogérzete nem egyszer nagyon nehéz teherpróbát állott ki. És tekintsünk csak vissza a földreform végrehajtására. Meny­nyi jogosulatlan aggodalom kí­sérte ezt a­ nagy történelmi meg­mozdulást. A sanda jósok tulaj­don­beleikből katasztrófa elkövet­kezését, vérfürdőt, a magyar mezőkön felgyűlt hekatombákat jósoltak. Ehelyett tüneményes egyszerűséggel, a legtisztább de­mokrácia módszereivel, zavar és nyugtalanság, igazságtalanság és erőszak nélkül osztották föl a pa­rasztok maguk között a földet és azt becsületesen meg is művel­ték. És a városokban, az üzemek­ben? Megmondjuk: a dolgozó tömegek csodákat műveltek. Olyan önural­mat mutattak s mutatnak máig­lan is a provokáló reakció mester­kedéseivel, a feketepiacok hiénái­val s a becstelen spekulánsokkal szemben, amilyet csak az erő és biztonság tudata adhat. Pedig ezek a tömegek leírhatatlan sze­gén­ységben maradtak itt és hat hónap óta emberfölötti munkát végeztek szinte állandóan az éh­séggel küszködésben. A fiatal magyar demokrácia kétségkívül­­nagy és jelentékeny sikerekre mutathat. Ezeket a si­kereket, igaz, a Szovjet­ Unió dere­kas segítségével és jóakaratú tá­mogatásával, de mégsem érdemte­lenül érte el. Úgy látszik, innen táplálkozik már szinte a vakhit határáig terjedő önbizalma. Büsz­kélkedik — és tegyük hozzá büsz­kélkedhet is a termelő munka megindulásával, azzal, hogy a föl­dek túlnyomó részét megművel­ték, hogy a városokban és első­sorban Budapesten sorra meg­indulnak az üzemek, hogy van villany, hogy a bányák remekül dolgoznak, hogy Budapesten jár a villamos, buzog az élet, vidámul a közhangulat, a színházak ját­szanak, az Opera nézőterén áhíta­tosan hallgatják a dalműveket, a zenedrámákat... Igen, mindaz, ami az utolsó hat hónapban történt, optimiz­musra jogosít és bizonyos mér­tékig érthetővé teszi az önbizal­mat. Hogyisne! Mindazon felül, ami itt benn, a romok között és a romok tetején történik, még az is megnöveli a demokrácia derűlátá­sát, hogy a Szovjet­ Unió igazán érdemünkön felül ajándékoz meg bennünket bizalmának és barát­ságos érzületének — kézzelfogható — jeleivel s kezdenek velünk fog­lalkozni a nemzetközi életben is. Fölfigyelnek a magyar élet belső szilárdságára s a magyar nép cso­dálatos életerejére. De talán mégis kicsit túl sok ez az önbizalom. Sok mindazok elle­nére, amiket itt elmondottunk. Túl sok az optimizmus is. Keve­sebb belőle talán több volna ... Miért? Egyszerűen azért, mert a fiatal magyar demokrácia ugyan dere­kasan megfelelt a várakozások­nak, de éppen túlságos önbizalma, mintha vakságba ejtené, mintha megölné benne az erélyt és ke­ménységet. Vagy nem látja vagy lekicsinyli azokat a veszélyeket, amelyek körülötte támadtak. A reakció alattomos aknamun­kájáról, nyílt és szemérmetlen jelentkezéséről van szó! Ne kicsinyeljük le jelentőségét, ha nem is akarjuk túlozni a benne rejlő veszélyeket. Senki sem hi­hette — ha egy csöpp esze volt — egy pillanatig sem, hogy a reakció belenyugszik politikai és gazda­sági pozícióinak, kiváltságainak és helyzeti előnyeinek elveszté­sébe. Persze, hogy megkísérli azok visszaszerzését. És persze, hogy nem válogatós az eszközökben. A reakciónak nincsenek gátlásai! Ezzel tisztában kellett lennünk és ezzel tisztában is voltunk. Ezért szerveztünk új, demokratikus rendőrséget, ezért teremtettünk olyan intézményeket, amelyek alkalmasaknak j­átszottak a re­akció, az ellenforradalom, a fasiz­mus letörésére, elfojtására. Úgy­látszik azonban, hogy a fiatal de­mokrácia humanizmusát és naiv, de szép optimizmusát a cinikus és aljas reakció kalandorlovagjai félreértik és félremagyarázzák. Gyöngeségnek hiszik. És abban bi­zakodnak, hogy ez a fiatal demo­krácia, ha elég szemérmetlenül támadnak rá, feladja a történelmi játszmát. Ebben a hitükben meg­erősíti őket egyes pártok és poli­tikusok részben érthetetlen, rész­ben nagyon is érthető magatar­tása és a Magyar Nemzeti Füg­getlenségi Front gyengeségnek ható erélytelensége. És még va­lami: bizonyos kormányhivatalok néha már nem is kétértelmű állás­foglalása. A reakció nem válogatós sem eszközökben, sem pártokban. A demokratikus pártok tehát jól te­szik, ha alaposan körülnéznek por­tájukon. És jól teszik, ha a legszi­gorúbban és legerélyesebben ér­vényt szereznek nemcsak a közös programnak, hanem a pártfegye­lem követelményeinek is. Hol akarja kikezdeni a reakció az új magyar államéletet s a de­mokráciát? A rendfenntartás szervezetét, a rendőrséget támadja, a munka­fegyelmet igyekszik meglazítani és hol nyiltan, hol alattomosan a felszabadító Vörös Hadsereg ellen izgat. Most főerőit és segédcsapa­tait is a demokratikus rendőrség ellen viszi harcba. És sajnos, nem egyszer ott lel támogatásra, ahol legkevésbé gondolhatná a rend­őrség! Bizonyára nem hibátlan ez a fiatal intézményünk. Helyenként súlyos tévedéseket követhetett el. Megtörténhetett, hogy visszaélé­seket is, jogtalanságokat is. Való­színű, hogy a fasizmus és a re­akció ellen vívott küzdelmei so­rán ártatlanokra is lesújtott bün­tető ökle. Kétes elemek­ is kerül­hettek sorai közé. A demokratikus pártok, de legelsősorban a két nagy munkáspárt kezdettől fogva arra törekedett, hogy a tévedése­ket, visszaéléseket, jogtalanságo­kat és indokolatlan brutalitásokat kiküszöbölje és megtorolja. Ez ter­mészetes. Éppen a két munkás­pártnak érdeke legelsősorban, hogy a rendőrség szilárd, megbíz­ható és megtámadhatatlanul tiszta intézmény legyen. És az is lesz! Minden jel erre vall. A rendőrség átszervezése most folyik s mi­korra ez a nem könnyű munka be­fejeződik, a rendőrség intézménye teljesen megfelel majd a követel­­ményeknek. Persze, nem­ a reakció, hanem a demokrácia követelmé­nyeinek. De vessük föl a kérdést: a régi rendőrség és különösen a csendőr­ség — mondjuk a munkások és parasztok szempontjából — talán humanisztikus intézmény volt s talán kényesen ügyelt arra,, hogy a szegény munkásokkal, zsellérek­kel és — zsidókkal szemben a krisztusi parancsot meg ne sértse? Az urak akkor meg se mukkan­tak, vagy ha igen, tapsoltak a leg­bestiálisabb rendőr vagy csendőr „nyomozati eljárás"-nak is. Nos, mi nem tapsolunk, de arra sem vagyunk hajlandók, hogy tétlenül nézzük, mint akarják ezt az intézményünket diszkreditálni és archimedesi pontnak használni, ahonnan az új, demokratikus ma­gyar világot a sarkaiból kifor­gassák. Elég volt a reakciós kísérletezé­sekből, elég volt a rémhírterjesz­tésből, a munkafegyelem sziszte­matikus meglazításából, a szerv­e­zetellenes, gyalázatos propagandá­ból! Ha a reakció abban a balga hie­delemben él, hogy a­ demokrácia gyenge és tehetetlen, vagy félre­érti a két munkáspárt nagylelkű­ségét és türelmét s a demokra­tikus közvélemény önbizalmát, akkor nagyon hamar észre kell térnie és meg kell tanulnia, hogy a demokráciának ökle is van s ütni is tud. A demokratikus pártokat súlyos felelősség terheli mindazért, ami van és azért is, ami lesz. Ezt a felelősséget komolyan kell venniök. Különben súlyos és véres árat fizethetnek. Ezért különös figyel­met kell fordítaniok a reakció át­karoló mozdulataira. De a kor­mány minden tagjának is komo­lyan kell vennie a felelősséget, amellyel tartozik az országnak és a népnek. Nem tűrhető el, hogy Ára 2 pengfő, vasárnapi képes melléklettel együtt 4 pengő

Next