Népszava, 1946. szeptember (74. évfolyam, 196–220. sz.)
1946-09-01 / 196. szám
Ittfolyam 196. mám wmmmmmm Szerze, és kiadóhivatal: VIII. Conti ucca4 Megjelenik hétfő kivételével minden nap Telefon: 137-562, 137-563, 137-554 A héten elvette büntetését Budapest ostromának emlékezetes alakja, a hírhedt „városvédő" Hiidy Iván. Hindy... Beregffy... sötét napok egyenruhás gengsztereire emlékezik az olvasó, ha ezek a nevek a szeme elé kerülnek. Nidosi és Kovarcz, Vajdia és Csonka, meg a többiek Blind, a magyar történelem legszomorúbb és legszégyenletes névsora buggyan fel az emlékezet mélyéből, valahányszor elhangzik még (egyre ritkábban) valamelyikül neve. Legtöbbjük — akit elért az igazságszolgáltatás keze — mint már az élők sorában. Tetteik, vérbe-Azott korszakuk szomorú képe azonban elevenen él mindazok előtt, akik átélték a, 1944-es esztendő végzetes hónapjait. Személyes élmények fűződnek ezekhez a nevekhez. Rindy neve például elválaszthatatlanul összekapcsolódott valami borzalmasan groteszk, a rettenet és nevetségesség határán lebegő érzéssel. Akik abban az időben kivontuk magunkat a németek szolgálatában vágóhídra korbáccsal hajtott tömegből, akik képességeinkhez és a lehetőségekhez mérten ellenük dolgoztunk, azokban a véres és komor, hónapokban, szinte személyes ismerősnek tekintettük Hindyt és Beregffyt Ők voltak azok, akiknek nevével úgyszólván minden reggel találkozott szemünk egy-egy újabb plakáton, a plakátok szövege a nyilas ponyvaregényromantika szellemében fogamzott és állandóan visszatérő refrénje volt: „Halállal bűnhődik", meg „felkoncoltatik". Hindy és Beregffy csaknem minden huszonnégy órában le akart mészároltatni, fel akart koncoltatni bennünket, különböző, naponkint változó jogcímeken. Aki ezeket a plakátokat olvasta és akit ezek a fenyegető plakátok érintettek, szinte azt érezhette, hogy a falragaszok aláírói személyes ellenségüknek tekintik őt és mindenáron vesztére törnek. Jó ismerősünk volt ezért mindanynyiunknak, a „honvédelmi miniszter" és a „városparancsnok". Ha magányos útjainkon harciasra maszkírozott géppisztolyos tábori csendőrökkel, vagy karszalagos nyilas járőrökkel találkoztunk, a próbákarcok mögött sötét árnyékként felrémlett ennek a két embernek arca. Volt azonban valami különös nevetségesség, szószerinti értelemben vehető akasztófahumor is ezekben a sűrűn visszatérő, halált kiabáló és vérre szomjas fenyegetőzésekben. Az ember megedződött bizonyos idő után és ha egyedül állt egy-egy újabb plakát előtt, olvasván szövegét, már mosoly is terült az arcára. A végső órák kapkodása, a tehetetlenség és félő nyugtalanság hangját rikoltották ezek az erélyeskedő hirdetmények. A városba beröppenő gránátok, a fölöttünk keringő repülőgépek már hozták a hírt, hogy hiába kényszerítettek a nyilas karszalagot Budapestre, a vérengző karneválnak hamarosan vége szakad. A nevetségesség és a borzalom keveredett ebben a korszakban, mert ha sokan éreztük is a plakátok hangjából a hiábavaló erőlködés •övetségeeaégett sokas, mégis tea- írta: Erdődy János tűikán érezték a döglődő szörnyeteg utolsó vonaglásait, sokan mégis életükkel fizettek azért, mert nem vettek részt a magyar történelem során példátlan arányú árulásban éshalálukig küzdöttek ellenük. Vér öntözte Budapest utcáit Hindy és társai korszakában ártatlan áldozatok és magyarok vére hullott a rémuralom hóhérjainak keze nyomán. A ,,felkoncoltatik" szó csak az életbenmaradók részére volt, groteszk erőlködés, akik az ő kezükbe kerültek, azok számára halálos valóságról, jelentett. Miért kell beszélni erről ? Minek elmondatni olyasmit, amit úgyis mindannyian tapasztaltunk és tudunk. Minek felidézni a múlt kísérteteit? Bizony, jó lenne már megfeledkezni minderről és simán haladni a jólét nyugodt útján, elfelejteni könnyet és vért és halált — de nem lehet Nem lehet, mert sokan járnak itt közöttünk, akik nagyon gyorsan akarnak feledni & feledtetni. Akik a mindennapi élet gondjait és bajait olyan erős nagyítóüvegen szemlélik, mintha csak szándékosan el akarnák törpíteni mellettük az alig két éve történteket, azt a korszakot, amelynek még hosszú ideig emlékeztetőként kell állnia minden magyar előtt. Sokan vannak, akik a bajok nagyításával el akarják takarni a tragédiát, akik keresik és firtatják a zökkenőket hogy ne kelljen emlékezniök arra a mélységes szakadékra, akik erősebb színekkel akarják festeni a napi kellemetlenségeket mint amilyen színe volt annak a vérrel festett, végzetes képnek. Sokan akarnak napirendre térni a közelmúlt rettenete fölött hogy a mát ócsárolhassák. Úgy viselkednek, mintha elfelejtették volna már azokat az éjszakákat amelyeken sortüzek roppantak a Dunaparton és Budapest utcáin, mintha már elfelejtették volna azokat a hajnalokat amikor a korai járókelő iléstbe görnyedt agyonlőtt holttestekre bukkant a kapualjakban és a falak tövében, amikor szabad préda volt minden ember, asszony és férfi, fiatal és öreg, m mindenki, aki nem tartozott a gyilkosok bandájához. Érzékenyek és érzékenykedők ezek — mintha már nem emlékeznének arra a téli hajnalra, amikor a Vígszínház előtt akasztottakat lóbált a szél, vagy amikor az Eskü téren németes rendben lefektetett meggyilkoltak testei hevertek sorban a kövezeten, lábukon cédula hirdette, hogy a megdermedt hullák az akkori rendszer ellenfelei voltak. Lehet, sokak számára kellemetlen és nyugtalanító, ha néha megintszó esik erről. Legyen is kellemetlen, legyenek is nyugtalanok ezek, ne legyen az élete, még álma sem nyugodt annak, aki szándékosan, célzatosan el akarja halványítani a pusztítás és gazság korának véresen villogó felkiáltójelét. Szabad és kell majd felejteni. Ha majd megfizetett mindenki azért, amivel adós, ha majd begyógyult minden akkor ütött seb, ha majd talpra áll megint ez a megkínzott és véresre korbácsolt ország. Akkor lehet majd felejteni. vinizmus, írta : Horváth Zoltán A magyar belpolitika válságai egy időben állandósulni látszottak s azzal a veszedelemmel fenyegettek néhány hónappal ezelőtt, hogy valósággal lehetetlenné válik az építő kormányzati munka. Május-június havában, a kormánydelegációk utazásai idején már-már úgy tűnt, hogy az eddigi koalíciós rendszer nem tartható fenn tovább s minden felelős tényező nagy nyugtalansággal nézett a jövendő elé. A két munkáspárt úgy érezte, hogy a kormányzat legfontosabb feladata a pénz stabilitásának helyreállítása, a jó forint megteremtése és ennek érdekében hajlandó belpolitikai súrlódásokat félretéve treuga deit kötni akkor, amikor az egyik koalíciós partner részéről állandó támadások érték magát az egész koalíciós kormányt. Napokon át tartó tanácskozások után a nyilvánosság elé léptünk egy olyan közös nyilatkozattal, amelyről a legilletékesebb helyen azt mondták, hogy a Kisgazdapárt szinte belépett a Baloldali Blokkba. Teljes harmónia, a célok közösségének felismerése, a felelősség súlyának tudata és dolgozó, népünk iránt vállalt kötelezettségek teljesítése csillant meg ebben a közös nyilatkozatban, amelyet a magyar demokrácia közös arcvonala, a Függetlenségi Front tett közzé. Ennek a közös nyilatkozatnak volt előzménye és senki sem gondolhatta, hogy a pártok vezetői csak azért ültek együtt három teljes napon át, hogy ezt a szép nyilatkozatot megszövegezzék. Tárgyalások előzték meg s e tárgyalások során egymás iránti bizalommal kölcsönösen vállaltunk kötelezettségeket egymás kívánságainak teljesítésére. Néhány napra feléledt az a szellem, amely múlt esztendő őszén, az országos választások idején, még az eredmények ismerete előtt oda vezette a pártokat hogy a koalíciós megállapodás alapjait lefektették. Abból indultak ki, hogy ezt a nyilatkozatot egyik fél sem tekinti a másik gyengeségének, hanem közösen átéreztük az ország gyengeségét s ez a felismerés kötelezett valamennyiünket. Láttuk és elismertük, hogy az infláció végzetessé váló rohamában, közvetlenül a béketárgyalások küszöbén valóban a nemzet jövője dől el s bennünket kötelezett az a hit, hogy népünknek feladata, hivatása van itt a Duna völgyében s nekünk biztosítani kell a feltételeket, hogy hivatásunkat betölthessük. Ígéreteket kaptunk, s ígéreteket tettünk egymásnak, hogy a háborgó, nyugtalankodó táborokat lecsendesítsük, s a bizalom légkörében végezhessük a nehéz, keserves és nem mindig hálás munkát Most közel két hónap távlatából már megállapíthatjuk, sőt ki is mondhatjuk, hogy a szép szándékokból jóformán semmi sem valósult meg. A magyar belpolitika képe nem javult, hanem annyira elvadult, hogy szinte magától vetődik fel a kérdés: van-e még koalíció a pártok között, s lehet-e ebben a feszült légkörben teremtő, építő munkát végeni" De önként vetődik fel a másik kérdés is: kin múlott, hogy a szándékok nem valósultak meg, ki követte el a hibákat ki nem tartotta be ígéreteit! Mi nem beszéltünk infawlerrőől, de most kénytelenek vagyunk mert a Kisgazdapárt ideológusa, Parragi György, az „Igazság" legutóbbi számában becsülésreméltó nyíltsággal elemzi a magyar politika helyzetét Megállapít bizonyos jelenségeket s ebből arra a következtetésre jut hogy a munkáspártok, helyesebben a Magyar Kommunista Pártnak és a Szociáldemokrata Pártnak „ a párt, fiatal szélsőbaloldali ideológusai által irányított szárnya" pergőtüzet indított a Kisgazdapárt ellen. Ennek az állítólagos pergőtűznek okait kutatva, Parragi György arra a megállapításra jut, hogy sztratégiai okai vannak magatartásunknak, mert érezzük, hogy gyengülünk, s bizonyos elkedvetlenedés lett úrrá felettünk. Sok mindenben egyetértünk Parragival, s a megállapított tünetek tekintetében is számos vonatkozásban azonos a véleményünk. Baj van a magyar politikában, da jó, hasznos, okos ezekkel a bajokkal szembenézni. De úgy véljük, hogy ha valóban nem csupán diagnózist hanem gyógyító eljárást iskeresünk, akkor Parragi módszere helyett célszerűbb a jelenségek mellett azoknak eredőit is keresni, s a gyógyítást nem tünetekre korlátozni, hanem a baj eredeti gócában megkezdeni. .A legmélyebb eredete a bajoknak persze ott van, hogy a Kisgazdapárt és a munkáspártok más-más célokat szolgálnak. Mi szocialisták vagyunk és szocializmust akarunk. A Kisgazdapárt nem szocialista, s a polgári társadalmi rend fennmaradásáért harcol. Ezt világosan tudtuk akkor is, amikor a koalíciós megállapodást kötöttük, snyil-