Népszava, 1949. július (77. évfolyam, 150-176. sz.)

1949-07-01 / 150. szám

A tartós békéért a monopoltőke ellen (k. i.) A Sakszervezeti Világ­­szövetség II. Kongresszusán el­hangzott Louis Sail­lant elvtárs fő­titkári beszámolója. A kongresszus tanácskozásainak első mozzanatá­tól — a főtitkári beszámolótól — kezdve rátért azoknak a legfonto­sabb kérdéseknek megvitatására, amelyek az osztályharc mai helyze­tében meghatározzák a tőke és a munka harcát a kapitalista orszá­gokban, a munkásság és dol­gozó nép harcát az imperializmus ellen az egész világon. »Két ve­szély fenyeget — mondotta Saillant elvtárs beszámolójában —, a gaz­dasági válság és a háború vesze­delme.« A szervezett munkásoknak valamennyi országban tevékenyen részt kell venniük a veszedelmek el­hárításában. »Nem maradhatnak — mondotta Saillant elvtárs — sem tétlenek, sem közömbösek.« Azokban az országokban, amelyek­ben a munkásság maga intézi sor­sát, a szocializmus erősödése és növekedése nap mint nap példát mutat a világ dolgozóinak. A Szovjetúnió diadalmas szocialista rendje az egész világ dolgozó né­peinek szeme láttára bizonyítja azt, hogy a munkásság és a dolgozó nép összefogása biztosítja a kiutat a kapitalizmus teremtette zsák­­utcából, az imperialista háborúból. Ez az érv, a szocialista Szovjetúnió 200 milliós birodalma, az osztály­harc legfontosabb fegyvere ma világszerte. Ezért irányul a mo­nopoltőkések és aljas munkás­áruló ügynökeik minden igyeke­zete a kommunizmus ellen, ezért igyekeznek felmelegíteni a kom­munistaellenes hadjáratok elavult és a hitlerizmussal együtt csúfo­san megbukott vérbefült jelszavait. Ezért igyekeznek megbontani a világ szervezett dolgozóinak, a Szakszervezeti Világszövetségnek egységét. Hiú kísérletek. Ma, ami­kor Lenin és Szálin pártjának, a Bolsevik Pártnak világtörténelmi jelentőségű győzelme áll az egész világ dolgozó népe előtt, mint a győzelem nyitott és mindenki szá­mára hozzáférhető tankönyve, nem lehet a kommunizmusról szóló dajkamesékkel félrevezetni a világ dolgozóit. A kommunizmus abc-jét ma a kínai munkás épúgy tudja, mint a vietnami dolgozó. És a szocializmus igazságáról nap mint nap győződhet meg a nagy Szovjet­únió példájából az amerikai mun­kás épúgy, mint a francia és olasz dolgozó. Ezt a meggyőzést az osztályharc­nak az a szemléltető iskolája moz­dítja elő, amelyet a gazdasági vál­ság egyre félelmetesebb csapásai zúdítanak a kapitalista országok munkásságára és dolgozó népére. A monopoltőke ügynökének semm­i eszközzel nem­ sikerül immár lep­lezni az új gazdasági válság közeli veszedelmét. Nőttön nő a munkanél­küliség és egyre rosszabbodik a dolgozó tömegek helyzete. A mono­poltőke irgalmatlan hadjáratot foly­tat a munkásosztály életszínvonalá­nak leszorítására, hogy a profitot megmenthesse. Elöl jár ebben az amerikai monopoltőke. Amerikában nyolcmillióra emelkedett a teljes vagy részleges munkanélküliek száma. Az iparilag legfejlettebb vidékeken, New Yorkban, New Jer­seyben, Michiganban, San Fran­ciscóban, Los Angelesben és Új Anglia textilipari körzeteiben min­den tizedik munkásra egy munka­­nélküli esik. Ezeket az ipari centru­mokat az amerikai munkások »a munkanélküliség zsákutcáinak« ne­vezik. Katasztrofálissá teszi a hely­zetet az, hogy a munkanélküliek zöme az amerik­a törvények értel­mében nem ,■i a munkanélküli segélyt. Ugyanakkor a tőkés offen­­zíva könyörtelenül leszorítja a még dolgozó munkások éhbérét. A fel­dolgozóipar munkásainak munka­bére alig 40 százalékát teszi ki egy négyszemélyes család létminimumá­nak. Az amerikai munkások átla­gos bére jelentősen alatta van a közepes létminimumnak. Ame­rikai statisztikai adatok sze­rint a munkások 75 százaléka képtelen megélni a munkabéréből. Ebben, a dolgozók millióit elemi csapásként sanyargató helyzetben változatlanul növekszik a monopol­­tőkések profitja. És ugyanaz az amerikai »demokrácia«, amely meg­fosztja a munkanélkülit a munka­­nélküli segélytől, az 1949—50-es költségvetési évben 16 milliárd dol­lárt ad hadikiadásokra. Nyomon követi Amerikát az első számú marshallizált ország, Anglia, amelynek úgynevezett munkás­kormánya csak azzal dicsekedhet, hogy kormányzásának éveiben ugrásszerűen növekedett a tőkések profitja. 2348 részvénytársaság be­vételeit véve alapul, tiszta hasznuk 1945 és 48 között 165 százalékra emelkedett (1945: 100%). Ugyan­ezek a társaságok az elmúlt évben ötször magasabb összeget halmoz­tak fel tartaléktőke címén, mint a háború előtti utolsó évben. Az angol úgynevezett munkáskormány, amely a Cripps-féle nyomorköltség­vetéssel a dolgozókra hárítja az összes terheket, 1949—50-es költség­­vetési évben 760 millió fontsterlin­get ad ki hadicélokra, 107,5 millió fontsterlinggel többet, mint az előző költségvetési évben. Ezekhez a ki­adásokhoz az angol munkások terhére hozzájárulnak a gyarmati népek elnyomását célzó hadjára­tok és a görög monarcho-fasiszta kormány támogatásának terhei. A közvetlen adók elviselhetetlen ter­hét jelentősen növelik a közvetett adók, amelyeknek 75 százalékát ugyancsak a munkás fizeti. 1948- ban az adóterhek 1947-hez viszo­nyítva 36,5 százalékkal növekedtek. Napirendre került Angliában is a munkanélküliség és feltartóztatha­tatlanul növekszik nap mint nap. Az első számú marshallizált Ang­liát nyomon követi a második számú marshallizált ország: Fran­ciaország, ahol ugyancsak ugrás­szerűen növekszik a tőkések pro­fitja. Szemléltetően bizonyítja ezt az a tény, hogy míg a háború előtt Franciaországban csak három több­­milliárdos tőkével rendelkező tröszt volt, most az ilyen trösztök száma elérte a negyvenkettőt. Ezzel szem­ben a francia munkás létminimuma 1948-ban 1947-tel szemben 57 szá­zalékkal lett magasabb változatlan munkabér mellett. A dolgozó tö­megek vásárlóképessége alig a fe­lét teszi ki az 1938-as színvonal­nak. Franciaországban a statisztika szerint naponként átlag tíz ipari vagy kereskedelmi vállalat szün­teti be tevékenységét. A Marshall­­terv könyörtelen törvényei leépítik a francia ipart. Franciaország nyomorog, de a francia kormány, amelyben ott ülnek a Moch-féle munkásárulók, 500 milliárd frankot ad ki hadikiadásokra és a francia imperializmus vietnámi rablóhad­járata évi 80 milliárd frankot emészt fel. Abban az Olaszországban, amely­nek egyik városában, Milánóban a Szakszervezeti Világszövetség II. Kongresszusa ülésezik, a kapi­talista válság egész félelmetességé­­ben bontakozik ki. Az ipari terme­lés színvonala 15 százalékkal ala­csonyabb a háború előttinél. De ez a színvonal tovább esik, mert a Marshall-terv követelményeinek megfelelően az olasz ipar is foko­zatosan leépül. Hárommilliós munkanélküli hadsereg tengeti az életét könyöradományokból, ame­lyek a létminimumnak alig 10 szá­zalékát teszik ki. A munkanélküli­ség növekedésének ütemére jel­lemző, hogy egy év alatt, 1948 fo­lyamán, majd 40 százalékkal nö­vekedett a munkanélküliek száma. Belgium 300.000 munkanélkülit mu­tat fel, ami más szóval azt jelenti, hogy minden hetedik munkás kö­zül egy munka nélkül van. Franco Spanyolországában a munkás reál­bére az 1936-os reálbér egynegyedét képezi. A munkanélküliség növek­szik. A spanyol munkás és dolgozó kenyérfejadagja napi 150 és 200 gramm között mozog. A Marshall­­terv »áldásait« élvező Nyugat- Németországban már több mint 1.200.000 a munkanélküliek száma és 1,800.000 munkás dolgozik nem teljes munkanapot. A tőkés offenzívának ezek a té­nyei egészen világosan megjelölik a munkásosztály legközvetlenebb és legégetőbb harci feladatát. A tar­­tós béke megőrzéséért és a tőkés offen­zíva visszaveréséért csak a NÉPSZAVA 1949 július 1 (Tudósítás eleje az 1. oldalon.) I vonása, a munkásmozgalom vad üldözése jutott osztályrészül a ma­gyar dolgozóknak, ugyanakkor Horthy Magyarországában a kapi­talisták, tőkések számára bizto­sítva volt a dolgozók féktelen ki­zsákmányolása, a földesurak szá­mára pedig a parasztság kiszipolyo­zása, elnyomása. — A felszabadulás óta orszá­gunkban soha nem látott fejlődés ment végbe. Munkásosztályunk sorra való­sítja meg azokat a reformokat, amelyekre a szocializmus útján haladó népi demokratikus rend­szerünket építettük. Országunk gazdasági szerkezete teljesen megváltozott, nincstelen szegényparasztjaink, mezőgazda­­sági munkásaink birtokba vették a földesurak földjeit. Hatszázötven­­ezer szegényparaszt között közel kétmillió hektár földet osztottunk ki. A bányákat, bankokat, a száz munkásnál többet foglalkoztató üzemeket állami kezelésbe vettük és ma már iparunk 85 százaléka nem a tőkések, hanem a dolgozó nép államának kezében van. A nép államának kezében levő üzemeket, gyárakat, vállalatokat többségük­ben munkásokból lett igazgatók és vállalatvezetők irányítják. Orszá­gunk pénzügyi helyzete szilárd. Népgazdaságunk mindjobban fej­lődik, az üzemek, gyárak termelése pedig 21,2 százalékkal túl­haladta a legutóbbi békeeszten­dőt. Munkásosztályunk életszínvonala 20—30 százalékkal magasabb, m­int 1938-ban. — Pártunk, a Magyar Dolgozók Pártja és a kormányzat különös gondot fordít arra, hogy a munká­sok minél nagyobb számban kerül­jenek be az állam vezető tisztsé­geibe, a gazdasági élet kulcsállá­saiba, a hadsereg tisztikarába.­­ Országunkban nemcsak a gaz­­dasági helyzet változott meg, alap­vetően megváltozott a politikai hely­zet is. Másfél hónappal ezelőtt elért választási győzelmünk súlyos vereség a reakció számára és azoknak az imperiaista erőknek a számára, amelyek országunk nyugodt, békés fejlődését meg akarják akadályozni. Az új parlamentben 402 képviselő van, ebből 174 munkás, 114 pa­raszt, 92 értelmiségi, 22 pedig al­kalmazott. — Sallant elvtárs beszédének befejező részében foglalkozott a kapitalista országokban kibonta­kozó gazdasági válság előjeleivel és rámutatott arra, hogy a válság terheit a munkásosztály vállára akarják hárítani. Amíg a kapita­lista országokban éhség, nyomor, munkanélküliség vár a dolgozókra, addig például nálunk két év és öt hónap ala­tt fejezzük be hároméves államgazdasági tervünket. 1950- ben kezdjük el ötéves tervünket, amely országunkból fejlett mező­­gazdasággal­ rendelkező ipari orszá­got teremt. Amíg a nyugati országokban mindjobban növekszik a mun­kanélküliek száma, nálunk a legfontosabb szakmák egész sorában munkáshiány van, ötéves tervünkhöz pedig 300.000 új ipari szakmunkásra van szüksé­günk. Országunk lakosságának száma 9.200.000, a szervezett mun­kások és alkalmazottak száma munkásság osztályharcos egységé­nek fegyverével lehet eredménye­sen küzdeni. Ezt bizonyítja a tőke elleni harc egész története, ezt bi­zonyítja minden nap és minden esemény az osztályharc frontján. A sztrájkmozgalom növekedése mind sürgősebbé teszi ennek az egységnek a hathatós kiépítését. Ezért folytatnak a Deakinok és Carreyek aknamunkát a Szakszer­vezeti Világszövetség egysége ellen. Ezért rendezték meg a szakadár szakszervezetek genfi értekezletét, ahol a kommunizmusról szóló dajkamesékkel kísérelték meg el­terelni a munkásság figyelmét az osztályharc égető kérdéseiről. De mint ahogy nem sikerült a három­millió olasz földmunkást dajka­­mesékkel letéríteni a követelései­kért való harc útjáról, mint ahogy nem sikerült kommunistaellenes frázisokkal leszerelni az angol ki­kötőmunkásokat és a kanadai ten-1,250.000, a mezőgazdaságban fog­lalkoztatott szervezett dolgozók száma meghaladja a 400.000-et, vagyis a magyar szakszervezetek­nek több mint 1,650.000 tagja van. A magyar szakszervezetek gazdasági és szociális vívmányai — Kormányzatunk minden tá­mogatást megad a szakszerveze­teknek, hogy munkájukat a szo­cializmus építésében, munkás­­osztályunk hatalmának erősítésé­ben eredményesen tudják végezni. — A magyar munkásosztá­s­­nak, a magyar szakszerveze­teknek komoly gazdasági, szo­ciális vívmányaik vannak. Minden szakmában a szakszerve­zetektől jóváhagyott kollektív szer­ződések foglalják magukban a dolgozók jogait és kötelességeit. A napi munkaidő nyolc óra, a kol­lektív szerződés egy munkában el­töltött év után­ 12 naptól 25 napig terjedő fizetett szabadságot bizto­si a dolgozók számára. A kollektív szerződés a nőknek és férfiaknak egyenlő munkáért egyenlő bért ír elő. Különös védelmet és segítséget nyújt a kolektív szerződő a terhes anyáknak és ifjaknak. A társa­dalombiztosítás a szakszervezetek vezetése alatt van. A dolgozók egészségvédelmét, üdültetését a szakszervezetek szervezik. Ebben az évben több mint 300.000 dolgozót küldenek a szakszerveze­tek üdülni pihenőhelyekre, szana­tóriumokba. Rövid idő alatt közel 300 üzemben napközi otthont épít­tettünk a dolgozók gyermekei szá­mára. A mezőgazdasági dolgozók széles rétegét is bevontuk a társa­dalombiztosításba. Az öreg, rok­kant munkásokról történő gondos­kodás is a szakszervezetek egyik feladata.­­ Szakszervezeteink széleskörű oktatási, kultúr, és sporttevékeny­séget fejtenek ki. Nevelik a dol­gozók széles tömegeit « ezáltal eredményesen hozzájárulnak a népi demokratikus állam erősítéséhez, a szocializmus építéséhez. Válasz az imperialisták dühös rágalmaira­ ­ Fontosnak tartottuk elmon­­dani itt, a világkongresszus előtt országunk, népünk szakszervezeti munkáját és eredményeit. Fontos­nak tartottuk azért, mert nap mint nap az imperialista országok saj­tója a legképtelenebb híreket és rá­­galmakat hangoztatja országunk és társadalmi rendszerünk ellen. Ezeknek az imperialista orszá­goknak a vezetői azért dühösek ránk, mert azt hitték, hogy si­kerül Magyarországon a fejlő­dést megállítani és mivel e ter­vük csődöt mond, vad dühük­ben rágalmakat szórnak ránk. — Biztosak vagyunk benne, hogy a dolgozók szerte a világon meg­értenek bennünket és nem hí­zik el az imperialista sajtó esztelen, hazugságait, amelyeket a békéért, a nemzetközi munkásmozgalom egy­ségéért, a szocialista Magyarország felépítéséért harcoló munkásosztá­lyunk ellen hangoztatnak. A magyar munkásosztály továbbra is támogatja a Világszövetséget Engedjék meg, hogy ezek után a Világszövetség főtitkárának refe­rátumához a magyar szakszerveze­tek álláspontját kifejtsem. A magyar szakszervezetek, mint a Szakszervezeti Világszövetség tagja, mindenkor aktívan részt­­vesznek a Világszövetség Titkár­sága Végrehajtó Bizottsága által hozott határozatok végrehajtásá­ban. Erőnkhöz mérten teljesítjük mindazokat a nem­zetközi kötelezettségeket, ame­lyek ezekből a határozatokból ránk hárulnak. Szakszervezeteink mindenkor hatá­rozottan és keményen álltak ki mindazok ellen az elnyomó hatal­mak ellen, amelyek bárhol korlá­toztak, vagy megakadályozták kü­lönböző országok munkásosztályait szabadságjogaik gyakorlásában. A magyar szakszervezeti mozga­lom a Világszövetség egységének megóvását, annak állandó szilárdí­tását nemcsak állásfoglalásaiban fe­jezte ki, hanem saját országunkon belül eltávolítottuk a szakszervezeti mozgalomból a szakszervezeti egység ellenségeit, a munkásosztály árulóit, a jobb­oldali szociáldemokratákat. Az a tény, hogy a mi országunk­ban felszabadult a munkásosztály, hogy mi legyűrtük és likvidáltuk országunkban a kapitalisták többsé­­gét, a nagytőkéseket, az a tény, hogy építjük a szocializmust, jól merészeket, úgy nem fog sikerülni ezekkel az elavult mesékkel meg­téveszteni az angol, amerikai és svéd munkások tömegeit sem. A szakadárok kísérlete meghiúsul, mert a tőkés országok munkásai a monopoltőke offenzívájának nyomása alatt szembefordulnak áruló vezetőikkel és mind hango­sabban követelik a szakszervezetek osztályharcos egységét világszerte. A skót bányászok, az angol gép­ipari és kohászati munkások épp­úgy, mint a belga bányászok és a finn kobányászok, tömegesen nyi­latkoztak meg a Szakszervezeti Világszövetség mellett.­­Mi tud­juk­ — mondta a skót bányászok egyik vezetője —, hogy a Szakszer­vezeti Világszövetséggel való sza­kítás közvetlenül kihat a mi munka­bérünkre.« A svéd szakadárok nem merték a szakszervezetek tagsága elé vinni a Világszövetségből való kilépés kérdését. Stockholm építő­tudjuk, kötelez bennünket. Köteles arra vonatkozóan is, hogy támogatnunk kell a szabad­ságért, függetlenségükért, jo­gos követeléseikért harcoló dol­gozókat az egész világon. Ebből az elvi felismerésből ki­indulva támogattuk a hős francia bányászokat nagy küzdelmükben, amelyet a nagyobb darab kenyérért és Franciaország függetlenségéért folytattak. Ugyanígy támogattuk a szabadságukért, emberi jogaikért harcoló görög dolgozókat azáltal is, hogy az angolszász imperialisták és görög bérenceik által üldözött szabadságharcosok gyermekeit vé­­delmünkbe vettük. A magyar szervezeti munkás­ság, a magyar szakszervezetek nagy örömmel készültek a szak­szervezetek II. Világkongresszu­sára. Üzemeinkben, gyárainkban a szakszervezetek gyűlések százain ismertették a Világszövetség ed­digi munkáját, eredményeit, har­cos kiállását a nemzetközi munkás­­mozgalom egységének megóvá­sáért, a tartós békéért és demokra­tikus szabadságjogokért. Üzemeinkben a dolgozók mun­kafelajánlással, több és jobb munkával ünneplik a II. Világ­­kongresszust. A dolgozók által hozott határoza­tok, amelyeket ezeken a gyűlése­ken fogadtak el, kifejezik munkás­(Tudósítás folytatása az 5. oldalon.) munkásai azonban maguk vetették fel ezt a kérdést és határozatuk­ban így foglaltak állást: »Nem az Egyesült Államok kormánya, ha­nem maguk a svéd munkások ha­tározzák meg, hogy melyik nem­zetközi szervezethez akarnak tar­tozni«. A Szakszervezeti Világszövetség II. Kongresszusa az osztályharc ki­élesedésének jegyében folyik. A szakszervezetek osztályharcos egy­ségének jelszava, a dolgozó milliók jelszava. A tartós béke megvédésé­nek feladatát százmilliók tudják kötelességüknek és a munkásság és dolgozók százmilliói tekintenek a nagy Szovjetunióra és Sztálinra, mint vezetőjükre a tartós béke megőrzéséért, a szabadságjogok megvédéséért, a szocializmusért folytatott küzdelemben. Ennek a harcnak a zászlaját emeli magasra a Szakszervezeti Világszövetség IL Kongresszusa.

Next