Népszava, 1951. április (79. évfolyam, 76-100. sz.)

1951-04-15 / 87. szám

NÉPSZAVA A tanácsok munkájának megjavítása Pártunk II. Kongresszusa az egye­sülés óta eltelt időszak győzelmes harcait, eredményeit, hibáit és ne­hézségeit értékelve, mélyrehatóan megvizsgálta azt a munkát is, amit állami szerveink végeztek. Különös gonddal foglalkozott a Kongresszus népi demokráciánk friss hajtásaival, a helyi tanácsokkal és a hozott hatá­rozat mindnyájunk kötelességévé tette, hogy a fiatal, még sok nehéz­séggel küzdő, tapasztalatlan községi, járási, városi, megyei tanácsokat meg­szilárdítsuk, javítsunk munkájukon, segítsünk nekik leküzdeni az ellensé­ges befolyást, így tudják majd be­tölteni fontos szerepüket, hogy mint az államhatalom helyi szervei végre­hajtsák az országos feladatok rájuk eső részét, helyileg irányítsák a mező­­gazdasági termelést, ellássák a hatás­körükbe tartozó egyéb gazdasági teendőket, előmozdítsák a mezőgazda­ság és ezen belül a szocialista szek­tor fejlődését, oldják meg a kulturá­lis nevelőmunkát és elsősorban biz­tosítsák a dolgozó tömegek minél szé­­lesebb körű­ részvételét mindezekben a közügyekben. A kongresszusi határozat alapján a minisztertanács is határozatot ho­zott — megjelölve az állami vezető­szervek feladatait — a helyi taná­csok munkájának megjavítására. A határozat végrehajtása erőteljesen megindult. A március végén és áp­rilis elején megtartott tanácsülések máris igazolják, hogy a Párt és a minisztertanács iránymutatását ta­nácsaink, a tanácstagok százezrei, a végrehajtó bizottságok és a hivatali apparátus dolgozói alaposan meg­szívlelték és lendületesen fogtak hozzá azoknak a hibáknak kiküszöbö­léséhez, amelyek az elmúlt hónapok­ban fékezték a tanácsok eredményes működését, teret hagytak az ellen­séges befolyás érvényesülésének, az organizmusnak. ákosi elvtárs kongresszusi beszá­molójában állapította meg: azon a címen, hogy biztosítani kell a köz­­igazgatás zökkenőmentes folytatását és támogatni kell a közigazgatási ta­pasztalattal nem rendelkező tanács­elnököket, ugrásszerűen megnőtt a ta­nácsok apparátusában dolgozó volt horthysta tisztviselők száma. Ez bizo­nyítja, hogy az ellenség gyorsan fel­ismerte a tanácsok jelentőségét s éberségünk ellankadását ügyesen ki­használva kiterjesztette befolyását a tanácsok szervezetében. Rákosi elv­társ figyelmeztetése nyomán taná­csaink megértették, hogy munkájuk hiányosságainak oka végső soron éppen a befurakodott ellenséges ügy­nökök bomlasztó tevékenysége, hogy az ellenség lazítja az állami fegyel­met, uszít az állam iránti kötelességek teljesítése ellen, iparkodik elmosni a tanácsok osztályharcos jellegét, ter­jeszteni a megalkuvás, az opportuniz­mus szellemét. Sorra leplezik le most már az olyan végrehajtóbizottsági funkcionáriusokat, mint az árpási vb. titkár, aki elszabotálta a begyűjtést és akiről a vizsgálat megállapította, hogy Horthy Miklós testőre volt. Le­leplezik és határozottan fellépnek az olyanokkal szemben, mint amilyen Stier János máriagyüdi kulák, aki be­lopódzott a tanács ülésére és azt el­lenséges hangú közbeszólásokkal za­varta. A tanácsok harcos szellemének, öntudatának növekedésére mutat a nyárlőrinci példa, ahol a dolgozó pa­rasztság érdekeit messzemenően szem­­előtt tartó, új begyűjtési terv ellen uszító, kulákbefolyás alatt álló ta­nácstag felszólalását a dolgozó paraszt tanácstagok visszaverték s azután határozatilag kimondották: nincs szük­ség olyan tanácstagra, aki a ku­lákok szószólója s egyhangúlag kizárták az ellenséget a tanácsból. A Kongresszus és a minisztertanács határozata nyomatékosan kiemeli, hogy növelni kell a tanácstagok és a tanácsi apparátus dolgozóinak eszmei és szakmai színvonalát, növelni kell öntudatukat, ki kell irtani a megalku­vás, a fegyelmezetlenség minden meg­nyilvánulását, meg kell követelni, hogy a törvényeket, a felsőbb rendel­kezéseket maradéktalanul végrehajt­sák és azokat mindenkivel megtartas­sák. Ezeket a gondolatokat fejezte ki felszólalásában Torma János lovasi tanácstag, aki a tanácsülésen megma­gyarázta, hogy az állam az ötéves ter­vet csak úgy tudja végrehajtani, ha a dolgozó parasztság eleget tesz köte­lezettségének. Az öntudat növekedésé­nek, az állami fegyelem fontossága felismerésének köszönhetők az olyan határozatok, mint amit Aba község tanácsa hozott, vállalva, hogy az elő­írt haz­nfi és tojásbeadási kötelezett­ségüket június 1-ig 100 százalékban teljesítik, vagy Györköny község ta­nácsának határozata, amelyben köte­lezték magukat arra, hogy a tavaszi vetést határidő előtt befejezik. A szakadatlan és kíméletlen harc az ellenség ellen, az állami fegyelem pontos betartása, emeli a tanácsokat a népi állam nagytekintélyű hatalmi szerveivé. Ez az egyik legbiztosabb eszköze annak is, hogy a tanácsok ténylegesen is a dolgozók tömegszer­­vezeteivé váljanak. Világos ennek a két dolognak a szoros összefüggése. Ha a tanács munkájával kiérdemli a dolgozók megbecsülését, tiszteletet és tekintélyt ébreszt maga iránt, akkor a dolgozók szívesen kapcsolódnak be a tanács munkájába és viszont­ a dolgozók támogatása, közreműködése nélkül a tanács nem válhat az állam­­hatalom gyakorlásának nagytekinté­lyű helyi szervévé. Viszont azt is lát­nunk kell, hogy az ellenség elleni har­cunk, az állami fegyelmünkért folyó küzdelemnek alapja éppen az, hogy a feladatok mögött egységesen sora­kozzanak fel a dolgozó tömegek. Első­rendű feladat azoknak a szerveknek és munkamódszereknek kifejlesztése, amelyek a tanácsokat egyre jobban összekapcsolják a dolgozó tömegek­kel. Mindenekelőtt vonatkozik ez az állandó bizottságokra. Biztosítanunk kell az állandó bizottságok rendsze­res foglalkoztatását, világosan meg kell jelölni feladataikat, támogatni kell munkájukat, segíteni kell őket abban, hogy a tömegszervezetekkel együttműködve, kiépítsék aktív a­ háló­zatukat és eleven összekötő lánc­szemmé váljanak a tanács és a lakos­ság között. Az állandó bizottságok nagy jelen­tőségét tanácsaink csak most ismer­ték fel. Erre mutat az, hogy a csong­­rád megyei Kiskirályság községben az állandó bizottságok munkájának megjavításáról határozatot hoztak, ki­mondva azt, hogy az állandó bizott­ságok elnökeit a végrehajtó bizottság ülésére is meghívják, ha ott olyan kér­déseket tárgyalnak, amelyek össze­függnek az állandó bizottságok tevé­kenységével. A heves megyei Manrasz községben az állandó bizottságok ver­senyre hívták ki egymást, a baranya­­megyei Dunaszekcse tanácsülésén pe­dig megbírálták az állandó bizottsá­gok munkáját. Ezt az érdeklődést kell most a minisztertanácsi határozatban foglaltak szerint továbbfejleszteni, az állandó bizottságok hatékony működé­sével kell a tanácsok erejét megsok­szorozni. Emellett foglalkozni kell azzal is, hogy a tanácsok és a tömegek közötti kapcsolat többi formáit, a beszámoló­­gyűléseket, a fogadónapokat mielőbb megszervezzék. A tanácsok csak így tudják valóra váltani Alkotmányunk­nak azt a rendelkezését, hogy mun­kájukban kötelesek a dolgozó töme­gekre támaszkodni, érvényesíteni a dolgozók tevékeny közreműködését, kezdeményezését és hatásos ellenőr­zését az államhatalom helyi gyakorlá­sában. Csak ezen a módon válik ele­ven valósággá az a szocialista tör­vény, hogy az állami szervek kettős: felülről és alulról jövő ellenőrzés alatt álljanak. A felülről jövő ellenőrzés önmagában nem elég. Még akkor sem, ha az ellenőrzést végző szervek, a minisztertanács határozatának meg­felelően, azzal teszik eredményesebbé munkájukat, hogy a város és a falu dolgozóitól megtudakolják, miben lát­ják a tanácsi munka jó és rossz ol­dalait, minek köszönhetők az eredmé­nyek, miért vannak lazaságok, hibák, miért nem hajtják végre a határoza­tokat. Ezt kell kiegészítenie a dolgo­zók részéről a folyamatos ellenőrzés­nek, a hibák sürgős feltárásának, a kemény, javítószándékú, kommunista bírálatnak. A tanácsok munkájának megjaví­tása hosszú, folyamatos, állandó éber­séget, harcos öntudatot igénylő fel­adat. Ebben is — mint mindenben — pártszervezeteinknek és a tanácsok­ban dolgozó kommunistáknak kell élenjárniok. Rákosi elvtárs félreérthe­tetlenül figyelmeztetett bennünket arra, hogy az élesedő helyzet a párt­tagoktól és a népi demokrácia minden hívétől fokozottabb követelményeket kíván. Ezt a figyelmeztetést kell meg­szívlelnünk most is, amikor a taná­csok megszilárdítását, fejlesztését a Párt és a minisztertanács kötelessé­günkké tette. Az áldozatos, fáradságot nem kímélő munka meghozza majd a gyümölcsét: a tanácsok hibáiktól megszabadulva, a szocialista építés értékes szerveivé válnak. Beér János 4 1951 ÁPRILIS 15, VASARNAP GERGELY SÁNDOR: AZ ÍRÓSZÖVETSÉG KONGRESSZUSA ELŐTT­ ­ ,­ írók­­ lift” minden bizony­­nyal pontosan leszögezi, milyen cé­lok érdekében és milyen törekvések ellen hívja munkára, tömörülésre és készenlétbe népi demokráciánk íróit. A »kiért — miért és ki ellen — mi ellen« kérdésekre adott feleletek tisztázzák majd a barát s az ellen­ség hadállásait s kitűzik az elérendő célokat a szocialista realizmus zász­laja alatt rendezkedő magyar írók s irodalom elé. A feleletet a »kiért-miért« kérdésre a magyar írók túlnyomó többsége félreérthetetlenül­­ már megadta. A felelet: a dolgozó népért, a dolgozó néppel, a szocializmus építéséért .. A magyar írók ma már egységes ál­lásponton vannak, ha az irodalom céljáról kell számot adniok, s tudják, hogy ez az egység non, az iskolás, vagy a teremtő egyéniség kifejezési formáinak az uniformizálását jelenti, hanem az összes erők összefogását, a nagy cél: a dolgozó magyar nép szocialista otthonépítése érdekében. Persze, attól, hogy az író szocialista írónak vallja magát, még se ő, se műve, alkotása nem válik szocialis­tává, íróinkban, nemcsak idősebb íróinkban, hanem az újonnan feltű­n­­tekben és fiatalokban is, kisebb-na­­gyobb mértékben élnek még és hat­nak is a múlt csökevényei. Éppen azért, még sok-sok jószándékú és jó­hiszemű író-elvtársunknak éber és kö­vetkezetes harcot kell vívnia múltja megbújt emlékei és ezek hatásai ellen — nehogy azok írói munkája útján az olvasóban éljenek tovább. A kongresszus bizonyára felveszi a harcot a formalizmus, a miszticizmus, a kozmopolitizmus, a polgári objek­­tivizmus stb. irodalmi jelenségeivel. r~--------—“ A harminchárom I­­ irodalom­­ esztendős har­­cainak, ideológiai és esztétikai ered­ményeinek az ismerete pontos irány­tűnk a tájékozódásra. A szovjet nép szerezte meg számunkra a szabad­ságot, a szovjet nép gazdasági és po­litikai támogatása tette lehetővé, hogy élni tudjunk a szabadsággal é s a szovjet kultúra útmutatása megóv bennünket attól a veszélytől, hogy a sok áldozattal szerzett szabad éte­lünkbe mérgező bacillusok kerülje­nek. Természetesen­­ nemcsak ideoló­giai tisztaságra kell törekednünk. A művészietlenség »apostolai« ellen éppen olyan energiával kell felven­nünk a küzdelmet, mint az ellenséges ideológiák bacillushordozói ellen. Igaz, ez a harc kissé szokatlan, mert hiszen nincs arra példa a világ­­irodalomban, hogy akadt volna író, aki szándékosan, céltudatosan , mű­vészietlen alkotásokra törekedett volna. »Nem vagyok hajlandó a propa­ganda rovására engedményeket tenni a művészet javára« — hirdették ezek a furcsa apostolok, akik nagyrészt nem is tudtak engedményeket tenni »művészetükből«, mert ilyesmi nem is volt tarsolyukban. »A téma az utcán fekszik, csak fel kell emelni« — jelszó azt példázta, hogy mindennapi életünket egyre jobban s jobban átitatta és átitatja a szocializmus levegője s az írónak, ha nyitott szemmel-füllel él a világban, nem okoz fejtörést műve számára anyagot, élményt gyűjteni. Persze ez a tétel igaz. Téma, anyag, nyersanyag, igaz, adódik, akad bőven, de attól, hogy valaki dolgozó emberekről, egész közösségek életéről ír, akar írni — attól még nem válik szocialistává se a munka, se az írója. Nem a téma teszi szocialistává az írót s művét, hanem az író szocialista szemlélete. Nem a munkástéma, vagy a munkás dolgozó alakja neveli szocialistává az olvasót, hanem a szocialista szemlé­let, amely a regény, a novella, a dráma s a vers szavait, légkörét szüli s közli, a dolgozó néppel, a szo­b A dolgozó népért, cializmusért... Nagy-nagy távlatokat nyit ez a jelszó. A jelen élet egyre gazdagabb, színesebb változatai, a fejlődő, átalakuló ember új, boldog, szebb s emberibb jövő felé vonulóan olyan bőséggel Kínába meg­örökí­­tésre, megformálásra az írónak az anyagot, a témát, mint soha még... De ugyanakkor, amikor valljuk s hirdetjük, az »emberi lélek mérnökei« nyomán, nekünk, magyar íróknak is arra kell töre­kednünk, hogy ne népünk eredmé­nyei után ballagjunk, hanem harci élére kerüljünk, arra is figyelmezte­tünk, hogy nem szabad fundamentum nélkül építkeznünk. A népi demo­krácia építő hősei a kommunisták, akik huszonötesztendős illegalitás alatt, börtönnel és bitóval dacolva tartották ébren a dolgozó népben a szabadságeszmét. Kommunisták, már­tírjaink és hőseink cselekedetei nevel­tek és nevelnek újabb és újabb tízez­reket a szocialista Magyarország számára. Rákosi Mátyás és Révai József elv­társak a Magyar Dolgozók Pártjának II. Kongresszusán is arra intik a ma­gyar írástudókat, hogy a múlt haladó hagyományait, ideológiai és esztétikai értékeit hasznosítanunk kell kulturá­lis, irodalmi életünkben. részvevőinek érezniük As­­­rók­ongresszus kél­­: a »miért—kiért«-re csak úgy ad­hatunk őszinte, pártos feleletet, ha azonosítjuk magunkat a mitológiai képpel, amelyen az építő vakolókanál­lal dolgozik ugyan, de oldalán kard lóg. Az építés békéjét, zavartalansá­gát védeni, ma a magyar írónak is a legnagyszerűbb feladata. E­gyre gazdagodóbb szocialista éle­tünk vívmányait csak úgy tudjuk to­vább fejleszteni, ha biztosítjuk szá­mára a szabad levegőt. A szabad élet a zavartalan kék eget szereti, amely­ből nem bombák potyognak lakó­házakra, békés termőföldekre és gyá­rakra ... Íróink többsége ma már tudja és vallja, hogy az igazi huma­nizmus a dolgozó embereknek az az elszánt akarata és ereje, amely meg­hiúsít, megakaszt, lehetetlenné tesz minden kártevő szándékot. Éberségre neveljünk. Éberségre írót, olvasót. Éberségre népünk ellen­ségei ellen, akik fegyverrel készülnek munkánkat, békés építkezésünket megzavarni. És éberségre azok ellen, akik múltjuk kiirthatatlan emlékeivel fertőznek az írott betű útján. Nem enyhíti a bajt, ha jóhiszeműen, akaratlanul, az objektivitás ostoba jelszavával okozza a bajt az író. A lényeges, hogy megakadályozzuk a kártevést. És erre az egészségesedésre min­den biztosítékunk megvan. Az új magyar irodalmi élet az első magyar írókongresszuson népi alkotó erőinek fokozott egységbe tömörítésével ép­pen arról tesz hitet, hogy hatványo­zottan kívánja szolgálni a szocialista építés és a béke ügyét. MUSSZORGSZKIJ Sztálin-díjas színes szovjet filmA­mikor a szovjet filmművészet sorra alkotja meg nagy törté­nelmi műveit és a legdemokratiku­sabb művészet, a film eszközeivel idézi fel az orosz történelem nagy alakjait, figyelme nemcsak az állam­alkotó politikusok felé fordul, mint Nagy Péter, nemcsak a haza hős vé­delmezőit, mint Kutuzov, kelti új életre. Ezekkel egyenragúan és ugyanilyen meleg szeretettel viszi vá­szonra az orosz népi kultúra úttörő hőseit is. A tudomány orosz óriásai, mint Pavlov vagy Timirjeszev ép­pen­­úgy hőseivé váltak a szovjet népnek és a szovjet filmnek, mint a művészet legnagyobbjai: Glinka, Puskin és má­sok. A szovjet film bizonyságát adja annak is, hogy a világ leghaladóbb művészete: szeretettel öleli fel a tör­ténelemből mindazt, ami benne ha­ladó, előremutató. Bizonyságát adja annak, hogy mélységesen nemzeti művészet: témájául elsősorban a szov­jet nép jelenének örömét, múltjának legdicsőbb lapjait választja. Ugyan­akkor a szépet és nemeset végtelen igényességgel megjelenítő művészeté­vel kincset ad az egész világ haladó népeinek é­s fegyvert kovácsol szá­munkra. Ennek a magasrendű filmművészet­nek egyik legszebb alkotása a nálunk most magyarra szinkronizálva bemu­tatott »Musszorgszkij«, a halhatatlan orosz zeneszerző életéről készült szí­nes film. S ha azt írjuk, hogy ez a film Musszorgszkij életéről készült, mindjárt hozzá kell tennünk, hogy tárgya csak annyiban Musszorgszkij élete, amennyiben megmutathatja­ általa, ami ennek a forradalmár ze­nésznek életéből maradandó és álta­lános érvényű: zenéjének gyökereit és kialakulását, forradalmi tartalmát is társadalmi hatását. V­tusszorgszkij zenéje, munkásságá­­­­á­nak forradalmi jelentősége ért­hetetlen, ha nem értjük meg a kort, amelyben élt, ha nem látjuk tisz­tán a kor uralkodó osztályának szel­lemét, amely ellen egész magatartá­sával, zenéjének minden taktusával harcolt, ha nem formálódik szemünk előtt a már születő út, amelynek győ­zelmére Musszorgszkij egész mun­kásságát feltette, s amelynek győzel­méhez ezzel a munkássággal maga is hozzájárult. A film egyik legnagyobb erénye, hogy a kort, Oroszország 60-as éveinek légkörét, az uralkodóosztályok és kulturális kiszolgálóik nyugat-imá­datát, az 1863-as hazug »jobbágy­felszabadítás« parasztnyomorító, ku­­lakgazdagító következményeit éppen­­úgy szervesen kapcsolja Musszorg­­szkij élettörténetéhez, mint ahogy az orosz nép forradalmi erőinek még szervezetlen, még céltudatlan, de egyre fokozódó növekedését, a forra­dalmi demokraták, Herceg, Csernyi­­sevszkij, Dobroljubov hatását az orosz értelmiségre sem üres »keretként« adja a zenéhez és cselekményhez, ha­nem annak elválaszthatatlan része­ként. Amikor a piaci tömeg annak örül, hogy a bábjátékos parasztbábja elnáspángolja a földesúrbábut, amikor a megkorbácsolt jobbágygyermek apja még nem mer visszaütni, csak testé­vel takarja-védi az ütlegek elől fiát, majd néhány jelenettel később már öntudatosan ott vonul a szomszéd falu lázadóinak segítséget vivő kaszás­kapás seregben, nem mesterséges »korrajzot« kapunk, hanem Musszorg­­szkij fejlődésének, zenei forradalm­á­­nak, a »Bolhadal«-ban kigúnyolt ud­vari muzsikusok elleni harcának indo­kát és tartalmát. S ezért érezzük ter­mészetesnek, hogy a nagyhercegnő, — aki előbb főúri kedvtelésből támo­gatja Musszorgszkijt és küzdőtársait: Sztaszovot, Rimszkij-Korszakovot, Bo­­rodint és a többieket —, amikor meg­érti zenéjüket, vadul ellenük fordul. Ezért érezzük természetesnek az ud­varonc kétségbeesett jajkiáltását a Boris Godunov hallatán: »Hiszen ez nem zene — ez marra a forradalom!­! És ugyanezért érezzük természetes­nek azt is, hogy Musszorgszkij ope­rájának színrehozataláért harcbaszáll zenésztársaitól az opera művészgárdá­jáig mindenki, akit a nép szeretete, a forradalmár demokraták tanai, a ha­ladás mellé állított s hogy ennek a zenének végülis meg kellett hódítania a közönséget is. F­elbecsülhetetlen tanulságot ad ez a­­ film a mi zenészeinknek, művé­szeinknek is, amikor megmutatja a nagy orosz zeneszerző életútját, har­cát azért, hogy megtalálja művé­szetének igazi kifejezési formáját. Musszorgszinij nem­­vergődő­,­n is­ tisztán látja célját: az orosz nép vá­gyainak, harcainak magasrendű mű­vészi formába öntését. Az is kétségte­len előtte, hogy ezt a célt csak úgy érheti el, ha alkotásaiban a népdal­költészet kincsét, a nép vágyait és céljait, örömét és bánatát hűségesen kifejező népdalt használja fel nyers­anyagul. De hosszú, önmagával vívott harcok eredménye, amíg megtalálja az irodalmi témát, amely zenéjének mon­danivalójához méltó. A kor operairo­dalmának befolyása alatt előbb a tá­voli, misztikus, vagy ókori témákkal próbálkozik. De hiába ajánlják szö­vegkönyvként Spartakusz történetét, hiába fog hozzá Salammbo és Ödipusz megzenésítéséhez, nem jut tovább né­hány töredékes részletnél és abba is hagyja a felemás munkát. "Bármilyen drámaiak is ezek a történetek, még­sem azok, amiről ő dalolni akar, nem az orosz nép forradalmi erőit tükrö­zik, forradalmi akaratát lendítik előbbre. Puskin nagy történelmi drá­májában, a Boris Kodunovban talál­nak egymásra történelmi téma és zenei mondanivaló s többé semmiféle akadály, semmiféle cselszövés nem állíthatja meg útján az alkotót, aki éppen mert saját népe harcát énekli meg, vethette kottapapírra az opera­­irodalom egyik legnagyobb alkotását. S ami igaz a Boris Godunovra, éppen így igaz a Hovanscskinára is — arra a két operára, amelynek dallamai a film zenéjét szolgáltatják. A Musszorgszkijt megszemélyesítő Boriszov színészi játékában olyan magasrendet nyújt, amilyenben csak kivételes nagy alkalmakkor gyönyör­ködhet az ember. És mégis, ez a nagy színész egyetlen pillanatra sem feled­kezik meg arról, hogy akkor ad csak tökéletes alakítást, ha egész művésze­tét áhitatos tisztelettel Musszorgszkij zenéjének szolgáltába állítja s célja nem »túlszárnyalni«, hanem szolgálni Musszorgszkijt. Ez a zene iránt érzett áhitatos tisztelet jellemzi a film ren­dezőjétől és forgatókönyvírójától, Rosaljtól és Abramovától kezdve vala­mennyi szereplőt, Boriszovot, Cserka­­szovot, Nikitint, Balasovot, Popovot, Leonidovot, Orlovot, Orlovát és a töb­bieket kivétel nélkül egyaránt. Ezt szolgálják a hangban, rendezésben, fotográfiában csodálatos szépségű operajelenetek során a leningrádi Kirov Opera bámulatos énekkultúrájú művészei, a magánénekesektől a kórus tagjain át a csak pillanatokra fel­villanó statisztákig. Ez vezette mun­kájában a film zenéjének összeállító­­ját, Kabajevszkijt. A Sztálin-díjas­­Musszorgszkijt olyan élményt jelent a magyar közön­ség számára — legyen a klasszikus zenében jártas, vagy ismerkedjék itt először a nagy orosz zeneszerző mu­zsikájával­­, amilyent csak a szovjet filmek nyújthatnak. A »Musszorgszkij« ezek közül is egyike a legnagyobbak­nak. R- QJ- 1•

Next