Népszava, 1952. július (80. évfolyam, 152-178. sz.)

1952-07-01 / 152. szám

1942 JULIUS I, KEDD 3 NÉPSZAVA Horváth Márton elvtárs beszámolója a Központi Vezetőség ülésén A PÁRT FELVILÁGOSÍTÓ MUNKÁJÁRÓL A Magyar Dolgozók Pártja Köz­ponti Vezetősége 1952 június 27-én és 28-án ülést tartott. Az ülés első napirendi pontjaként Horváth Már­ton elvtárs tartott előadást .A párt felvilágosító munkája a tömegek kö­zött« címmel. A második napirendi pont Farkas Mihály elvtárs beszű­Horváth Márton elvtárs beszá­molója elején a szocializmus építésé­ben elért eredményeinkről beszélt és hangsúlyozta, hogy legjelentősebb győzelmünk a dolgozó nép öntudatá­­niak fejlődése. Ebben döntő része van pártunk felvilágosító m­nkájának, lendületesebb, állandóbb, gazdagab­ban érvelő és erősebben a termelés felé forduló agitációnknak. A továbbiakban sorra vette a poli­tikai felvilágosító munka legfonto­sabb kérdéseit. Hangoztatta, hogy agitációs munkánk gyengeségének fő­­forrása az önelégültség, az eredmé­nyeken való megpihenés. Sok párt­funkcionárius úgy gondolkozik, hogy a pártvezetés jó politikája, a helyes párt- és állami intézkedések, eddig megszerzett tekintélyünk bizonyos értelemben önmagukért agitálnak. Vannak, akik úgy képzelik, hogy a hatalmon levő osztály és párt szá­mára nincsen olyan jelentősége a meggyőzés és tömegmozgósítás erő­feszítéseinek, mint a hatalomért vívott harc szakaszában. Az önhittség, az elbizakodottság és az ebből folyó op­portunizmus az ellenség szövetsége­sévé válik. A politikai nevelőmunka lebecsülésének, a megnyugvás han­gulatának egyik legsúlyosabb követ­kezménye: az ellenséggel vívott harc és az éberség gyengülése. — Általános jelenség a szociál­­demokratizmus veszélyességének le­becsülése. Sokan elintézettnek vé­lik a kérdést azzal, hogy nyílt szo­ciáldemokrata szervezetekbe nem üt­közünk többé. Tudnunk kell: ha küzdenünk kell egyes munkásrétegek elmaradottságával, ha fontos harci kérdésként vetjük fel a munka- és bérfegyelem ügyét, ha a munkaver­seny itt-ott­ formálissá válik, ha fel­üti fejét a demagógia, ha ellenséges, kártevő munkába ütközünk üzemeink­­ben — akkor nemcsak általában »pol­gári maradványokkal«, hanem kon­kréten szociáldemokrata ideológiá­val, esetleg szervezett szociáldemo­krata tevékenységgel állunk szem­ben. Üzemeinkben ma is akadnak olyanok, akik tudatosan vagy ön­tudatlanul szociáldemokrata nézete­ket hangoztatnak és »utánpótlást« kapnak a munkásosztályba beáramló deklasszált elemektől és az új mun­kások legelmaradottabb rétegeiből. Fokozott harcot a szociáldemokratizmus, a klerikális reakció, a kizsákmányoló osztályok maradványai ellen . A legteljesebb mértékben időszerű, amit Rákosi elvtárs a szociáldemo­krácia leleplezéséről mondott már a DISZ-kongresszuson. Rendszeresen meg kell mutatnunk a szociáldemo­krácia áruló magatartását az osz­tályharc legkiélezettebb történelmi szakaszaiban: az 1914—1918-as impe­rialista háború ügynökei, az 1919-es proletárforradalom orgyilkosai, Horthy fehérterrorjának segédcsa­patai, 1945 után a reakció álcázott szövetsége­sei, akiknek veszélyességét különösen fokozta, hogy a munkásosztályon belül vetették meg lábukat. Meg kell mutatnunk mai nemzetközi szerepü­ket az imperializmus támogatásában. (Mindezt elsősorban az ifjúság szá­mára, akiknek a szociáldemokratiz­­mus elleni élesebb ideológiai harc testvéri segítséget jelent a kommu­nista ideológia és öntudat meg­szilárdításához. Ennek az ideológiai harcnak ugyanakkor számottevő napi gyakorlati jelentősége is van. Alá­támasztja harcunkat a szociáldemo­­kratizmus helyi, üzemi aknamunkája ellen, amely fegyelmezetlenségre, bér- és táppénzcsalásra uszít, rém­híreket terjeszt, de ha kell, szabotál is. önelégültségünk miatt és éber­ségünk hiánya következtében nem egy helyen tapasztalható bizonyos szociáldemokrata tömörülés olyan budapesti és vidéki nagyüzemekben, amelyekben a fordulat éve előtt erős szervezeteik voltak. Az ilyen üzemek tervteljesítése, se­­lejtgyártása, egyes rétegek politikai magatartása arra enged következtetni, hogy egyik-másikban bizonyára szer­vezett ellenséges szocdem­-tevékeny­ség folyik. A szociáldemokratizmus elvi és gyakorlati leküzdése a kapita­lolója volt »A párt munkája az ifjú­ság között« címmel. A beszámolókat beható vita követte, amelyen Rákosi Mátyás elvtárs is felszólalt. A Köz­ponti Vezetőség mindkét beszámoló politikai irányvonalát egyhangúlag jóváhagyta. rizmus befolyása ellen vívott harcunk legfontosabb feladata üzemeinkben. Párt- és állami szervezeteink el­hanyagolják a klerikális reakció elleni harcot és újra tért hódítanak az egy­házi reakció »ártalmatlanságáról« szóló illúziók. Fel kell számolni az egyházi reakció állítólagos »békés« szándékaival kapcsolatos hamis el­képzeléseket. Funkcionáriusainktól, öntudatosabb párttagjainktól meg kell követelni, hogy ezen a téren is, egyé­nileg is mutassanak példát a párt­tagság egészének. Az opportunizmus egyik legsúlyo­sabb megnyilvánulási formája az a megengedhetetlen liberalizmus, ame­lyet falusi párt- és tanács­szerveink nagy része a kulákokkal szemben ta­núsít. A falusi osztályharc első vona­lában harcoló elvtársaink gyakran ép­pen a fő ellenséget tévesztik szem elöl. Megfeledkeznek arról, hogy ma Magyarországon a kizsákmányoló osz­tályok legerősebb és utolsó képviselője a kulák. Fel kell lépni a falusi fel­­világosító munkában a kulák veszé­lyességének lebecsülésével, a »szét­vert ellenség« hangulatával szemben. A vezetésben megnyilvánuló bürokratizmus ellen . Az osztályérzék eltompulása nem csupán a falusi osztályharc, hanem az ipar területén is jelentkezik. Egyre gyakrabban találkozunk, különösen állami és szakszervezeti funkcioná­riusainknál olyan jobboldali opportu­nizmussal, amely nem keres »elvi« alátámasztást, de annál sűrűbben je­lentkezik a napi munka gyakorlatá­ban, a dolgozók irányában tanúsított lélektelen, bürokratikus magatartás­ban, különösen a munkavédelmi in­tézkedések bűnös elhanyagolásában. Hasonló nemtörődömség mutatkozik a túlóráztatások területén. A munká­sok pihenési jogának egyik legdur­vább megsértése, ha az igazgatók nem biztosítják a dolgozóknak a heti rendszeres szabadnapot, mindez nem egyéb, mint a dolgo­zóknak a kollektív szerződésre, a munka biztonságára, a pihenésre vo­natkozó elemi jogainak semmibe vé­tele. Nem kis számban akadnak egyéb­ként becsületes, munkássorból ki­került elvtársaink, akik az igazgatói és minisztériumi íróasztalok mellett nem csupán új munkakörükhöz szük­séges szaktudást igyekeztek elsajátí­tani, hanem rájuk tapadt valami a régi igazgatói és minisztériumi hiva­talok fölényes, a dolgozókat le­becsülő, a munkások életbiztonságát és jogait semmibevevő szelleméből• Vannak szakszervezeti funkcionáriu­saink, akikre mintha ráragadt volna valami a régi szakszervezeti vezetők — enyhén szólva — bürokratikus magatartásából. Az ilyen elvtársakat alaposan fel kell ébreszteni. Az az igazgató, aki az üb és gyakran a pártszervezet hallgatólagos jóvá­hagyásával elsősorban a munkások biztonságát szolgáló kiadásokon ta­karékoskodik, az pazarol a dolgozók életével és egészségével és nem méltó arra, hogy a proletárdiktatúra idején igazgató legyen. Az ilyen eljárás nemcsak bűnös, hanem ostoba is. Miféle »takarékosság« az, ha ennek következtében sok munkanap esik ki és munkabér helyett táppénzfizetés terheli az államot? Nem véletlen, hogy Komló egyszerre »vezet« a munkavédelem bűnös elhanyagolásá­ban és a terv nemteljesítésében. A munkavédelem elhanyagolása, a ter­melésre is káros túlóráztatás, a tör­vényes pihenőnapok semmibevétele, a szállások, üzemi konyhák, az elemi higiénia elhanyagolása egyúttal a munkásosztálytól való elszakadás tü­netei az ilyen jelenségekért fele­lős funkcionáriusok részéről. E jelen­ségek természetesen nem általáno­sak, de eléggé elterjedtek ahhoz, hogy a lélektelen bürokratizmus visz­­szataszító megnyilvánulását lássuk bennük, amely ellen felvilágosító munkánkban is fel kell vennünk a harcot. A szakszervezetek joggal kapnak kritikát a munkaversenyben mutatott passzivitásuk miatt, de melyik párt­­bizottság volt az, amely a saját terü­letén biztosította volna a helyi szak­­szervezeti szervek számára az őket megillető elsődleges szerepet a munkaversenyben? Joggal kritizál­juk a szakszervezeteket, hogy nem foglalkoznak eléggé a munkásvéde­lemmel, a kollektív szerződések be­tartásával. De pártbizottságaink nem azt tartották-e inkább a dolgok rendjének, hogy a szakszervezeti funkcionáriusok mindenben aktívak legyenek, csak éppen elemi szakszer­vezeti feladataik elvégzésében nem? Ha jobbra-balra való elhajlások ta­pasztalhatók a szakszervezeteknél, ez nem csupán a szakszervezeti vezetők, hanem a pártbizottságok politikai munkáját is vádolja, mely nem ismeri fel, hogy nagy mértékben a tömeg­szervezetek mozgósításán múlik, hogy milyen széles tömegeket tud átfogni népnevelő munkánk. Emelni kell a politikai neves munka színvonalát . Az ötéves terv végrehajtása egy­értelmű a szocializmus szilárd alap­jainak megépítésével hazánkban. Olyan mértékben tudunk helytállásra, munka- és állampolgári fegyelemre, nagyobb termelési erőfeszítésekre mozgósítani, amilyen mértékben ne­velő munkánkkal megfogható célként tudjuk a tömegek elé tárni a szocia­lista Magyarország lelkesítő perspek­tíváját. Ez legközvetlenebbül az idei döntő tervév teljesítésére és túl­teljesítésére történő mozgósítást te­szi feladatunkká. Jobban meg kell világítanunk az idei döntő tervév fő­célját: ez az­­ alapanyagbázis, vagyis a szén, vas-, olaj- és villamos­­energiatermelés kiszélesítése, továbbá a gépgyártás fokozása. Ebben az évben vas- és acéltermelésünk meg­közelíti az eredeti ötéves terv teljes előirányzatát. Nyersvas-, acél- és hengereltacéltermelésünk már ebben az évben eléri a háború előtti terme­lés 220—225 százalékát. Most végez­zük azokat a nagy beruházásokat, amelyek biztosítják az ötéves terv legfontosabb alkotásainak, a Sztálin Vasműnek, a diósgyőri kombinátnak, a borsodi kooperációnak, a tiszalöki öntözőműnek, a budapesti földalatti gyorsvasútnak időre történő megépí­tését. Több mint 150 új ipari üzem kezdi meg ez évben a termelést. Mindehhez négymilliárd forinttal töb­bet fordítunk a beruházásokra, mint az elmúlt esztendőben. E feladatok együttes megvalósítása megköveteli, hogy ez az év döntő legyen a terme­lékenység emelése, az önköltség csök­kentése, a takarékosság, a munka­­fegyelem megszilárdítása terén.­­ Sztálin elvtárs megállapította, hogy a szocializmus alapvető gazda­sági törvénye a társadalom anyagi és kulturális szükségleteinek maximális kielégítése. Lehetetlen népünk való helyzetét kizárólag az életszínvona­lon, tehát e szükségletek kielégítésé­nek egyetlen, még oly fontos cso­portján mérni. A mi dolgozóink szá­mára az a különbség a fogyasztási cikkek és a termelőeszközök gyártása között, hogy az első nap mint nap nyújtja jobb munkájukért a jobb el­látást, a második eljövendő évekre és évtizedekre biztosítja a növekvő árubőséget, szocialista rendszerünk fölényét és megingathatatlan erejét. Agitációnk számára mindebből az kö­vetkezik, hogy ezen keresztül is mil­liók érdeklődését lehet és kell maga­sabb fokra emelni ötéves tervünk egé­sze, de különösen jelenlegi fő célja, az alapanyag és gépipar fejlesztése iránt. A versenyt alátámasztó politikai munka legfontosabb feladatai . A terv teljesítéséért és túltelje­sítéséért folyó politikai tömegmozgó­sítás sikere mindenekelőtt versenyagi­­tációnként múlik. A közelmúltbeli és a tavalyi rövid versenyszakaszokat az jellemezte, hogy a dolgozók fel­ajánlása, lelkesedése magasabb fokon állott, mint maga a teljesítmény. En­nek első és alapvető oka, hogy a dol­gozók szocialista fogadalmainak végrehajtását nem segítjük eléggé megfelelő nyilvántartással, ellenőrzés­sel és népnevelő munkával. A dolgo­zók ebből azt a következtetést von­ják le, hogy szocialista fogadalmai­kat üzemi párt- és szakszervezeteink, valamint a műszaki vezetők nem mél­tányolják, lebecsülik. Terjed az a né­zet: »ha teljesítem felajánlásomat, jó, ha nem, úgy is jó, senki nem kéri számon tőlem«. A másik oka, hogy üzemeinkben túllengenek az általá­nos versenyfelhívások, szólamok, jel­szavak, de csaknem teljesen hiányzik a személyhez szóló, az egyes dolgo­zók felajánlásán és annak minden­kori teljesítésén felépülő egyéni ági­­tát is. Nem mozgósítunk eléggé a mi­nisztertanács vándorzászlajának el­nyeréséért, pedig ma még nyitott a verseny. Soroljuk el röviden a versenyt alá­­támasztó politikai munka legfonto­sabb feladatait: 1. Agitációnk céljává a felajánlások válogatás nélküli gyűjtése helyett a vállalások teljesítését kell tenni 2. A teljesítés nyilvántartása és a folyamatos ellenőrzés megkönnyítése céljából az egyéni vállalások alapja általában a teljesítményszázalék le­gyen, a helyi követelményeknek meg­felelően kibővítve a minőség, a taka­rékosság, a munkafegyelem megszi­lárdítására vonatkozó vállalásokkal. 3. Fel kell karolnunk a területi vál­lalások új, eredményes versenyformá­­ját, amelyben nemcsak egy-egy üzem, hanem egész iparág és terület dolgo­zói egyesítik felajánlásaikat. A bor­sodi kohászati művek, Sztálinváros építői és az RM Művek dolgozóinak nagyjelentőségű kezdeményezését tel­jes erőnkkel támogatni kell. A területi versenynek ez az új formája nagy mértékben növeli a helyi párt- és szakszervezetek felelősségét és aktivi­tását, fokozza a közös vállalást tevő üzemek egymás közötti versengését. 4. A verseny megjavításának talán legdöntőbb feltétele a műszakiak jobb bekapcsolása. Elsősorban rajtuk múlik, hogy minden egyéni és közös verseny­vállalás megfeleljen az adott munka­­terület aktuális termelési követelmé­nyeinek. Rajtuk múlik a hosszabb versenyszakaszok nyújtotta lehetősé­gek kihasználása, a termelés folya­matos, ütemszerű fokozására. Rajtuk múlik a verseny alátámasztása jobb anyagellátással, munkaszervezéssel, az állásidők csökkentésével, a fegyelem javításával. Mozgósítsuk dolgozóinkat harcra a műszaki feltételek megvalósításáért ! A feladatok ilyen egyszerű számbavétele még nyitvahagyja­­ a munkaversennyel kapcsolatos legdön­tőbb elvi kérdést. Sztálin elvtárs taní­tásaiból tudjuk, hogy a szocialista munkaverseny termelésünk fő hajtó­ereje és egyúttal a munkához fűződő szocialista viszony legfontosabb isko­lája. Ezekben az években, amikor üze­meinkben százezrek tanulnak meg szocialista öntudattal gondolkozni és dolgozni — neveljük dolgozóinkat mindenekelőtt a szocialista fogadal­mak komolyságára, az adott szó szent­ségére. Nemcsak a termelés és tervtel­­jesítés alapvető érdekeit, hanem e nagy nevelőmunkánk eredményeit ássa alá, aki fölényesen, bizalmatla­nul, bürokrata módjára kezeli a dol­gozók felajánlásait, Rákosi elvtársnak tett termelési ígéreteit. A munkaver­seny, melyet Sztálin elvtárs a dolgo­zók »forradalmi önkritikájának« ne­vez, elsöpri útjából a régi technikához tapadó aggályoskodást a terv teljesí­tését illetően. Ez a forradalmi önkri­tika kritikává változik az olyan mi­nisztériumi emberekkel, igazgatókkal, műszakiakkal szemben, akik nem tá­maszkodnak eléggé a munkások kez­deményezésére, akik zavaró tényezőnnek tekintik a dolgozók felfokozott terme­lési aktivitását, akik csak annyit vesznek észre a versenyből, hogy nö­vekszenek a nyersanyag- és energia­­ellátási gondjaik és nehezebben bol­dogulnak a megcsontosodott, régimódi munkaszervezéssel.­­ Vannak igazgatók és műszakiak, akik úgy képzelik, hogy a világ ter­mészetes folyásához tartozik, ha az anyagszükséglet selejtgyártás követ­keztében növekszik meg. Vannak, akik rendben levő dolognak tartják, ha a többtermelés címén többszörös munkaidőtúllépés s ennek következ­ményeként munkabéralaptúllépés mu­tatkozik. Viszont zavaró tényezőnek tekintik, ha a verseny lendülete kö­vetel több nyersanyagot, energiát és szerszámot, a növekvő termelési kapacitást jobban kihasználó, rugal­mas munkaszervezést. Agitációnk si­kere és eredménye az is, ha a dol­gozók harcolnak a fogadalmuk telje­sítéséhez szükséges műszaki feltéte­lekért és egyáltalán nem elégszenek meg a felajánlások megtételével.­­Minden becsületes dolgozó tudja, amiről néhány igazgató elfeledke­zik, hogy a versenyt ugyanúgy nem lehet a felajánlások, hanem kizáró­lag a teljesítmények számain mérni, mint ahogy egy-egy üzem jó vagy­ rossz munkáját nem az dönti el, hogy mekkorák a terv számai, hanem kizárólag az, hogy mekkorát telje­sít és teljesít túl ezekből a számok­ból. Amennyire helyesen és joggal követeli meg minden igazgató, mű­helyfőnök, mester, hogy a műszak­kezdésnél, sőt a műszakkezdés előtt minden dolgozó munkára készen ott legyen munkahelyén, ugyanilyen jog­gal követelhetik meg ezek a dolgo­zók, hogy álljon rendelkezésükre a nyersanyag, a szerszám, a rajz vagy egyéb munkamegbizatás. Azt kíván­ják és követelik ezek a dolgozók, hogy a fegyelem kötelezettsége két­oldalú legyen, ők nemcsak idejüket, hanem munkaidejüket akarják az üzemekben tölteni, nemcsak a reg­geli és esti lebélyegzéssel, hanem két kezük munkájából nap mint nap kikerülő több és jobb termékkel akarnak helytállni az üzemekben. Az élenjáró munkások és műszakiak szoros együttműködése . Ugyanakkor, aki oktalan "nődön elijeszti a műszakiakat, azt teszi, amit a kapitalisták, akik minden eszközzel azon voltak, hogy »a mérnök és a munkások között a szakadék a leg­nagyobb legyen.« (Rákosi) Ezek a tö­rekvések találkoznak az imperializmus törekvéseivel, amely a népi demokrá­ciák országaiban mindenütt igyekszik szembefordítani a műszakiakat a mun­kásokkal. Meg kell értetni, hogy az értelmiség nem a régi már. A kapita­lizmus viszonyai között csak egy pa­rányi rész képes arra, hogy szakítson a burzsoáziával és a munkásosztály oldalára álljon — a szocialista építés idején a ritka kivételből tömeges jelen­ség lett. Ugyanakkor azt sem­ szabad elfelejteni hogy ez az értelmiség sem mindig elég szilárd, könnyebben visz­­szacsúszik, mint az élenjáró munkás. Látnia, tapasztalnia kell pártszerve­zeteink állandó támogatását. Ez meg­gyorsítja, kiszélesíti műszaki értelmi­ségünk fejlődését, amely abban nyil­vánul meg, hogy felkarolja a munka­versenyt, jobban szervezi az anyag- és szerszámellátást, segíti a helyes kez­deményezéseket — ugyanakkor kemé­nyen fellép a rendbontókkal, lógósok­kal szemben, és azokkal a jogokkal, amelyekkel népi demokráciánk fel­ruházta. Ezen az alapon jön létre az élenjáró munkások és műszakiak szo­ros együttműködése, amely a szocia­lizmus építésének hatalmas előrelen­­dítése, áldásos hatással van mind a műszaki tudományos fejlődésre, mind a termelés emelkedésére. A műsza­kiak átveszik az élenjáró munkások példamutató munkastílusát, maguk is kezdeményezőkké válnak, ugyanakkor a munkások elsajátítják a magasabb műszaki képzettséget, ami gazdagítja az újítási lehetőségeket, növeli a munka termelékenységét. A szocialista hazafiság elmélyítése Részletesen foglalkozott ezután a beszámoló a munkás-paraszt szövet­­séggel, a mezőgazdaság szocialista át­szervezésével kapcsolatos politikai munkával, a termelőszövetkezetek megszilárdításának kérdésével, majd a békéért folyó harcra tért át. Az imperialista háborús provokációk kü­lönös jelentőséget adnak békénk vé­delmének. A békemozgalom fő hiá­nyossága, hogy nem mozgósít eléggé helytállásra és nem tudta megoldani a béke védelmének szükségszerű ösz­­szekapcsolását a honvédelemmel. E kettőt lehetetlen különválasztani: béke­védelem honvédelem nélkül annyit je­lent, mint kizárni országunk határait az imperialista fenevadaknak. Beszéde végén kimutatta a népünk­ben kifejlődő új hazaszeretet forrásait és megjelölte azokat a teendőket, amelyek elősegítik a szocialista haza­fiság elmélyülését. A beszámoló összefoglalásként hangsúlyozta: 1. Ne becsüljük le a belső ellenséget. Ha gyengül, »beássa magát«, nehezen felismerhetővé válik, de magától meg nem semmisül, mert állandó támoga­tást és utánpótlást kap az imperializ­mustól és a gondolkodás polgári ma­radványaitól. Végső győzelmet csak akkor aratunk felette, ha végzünk az ellenség­ ideológiájával is. 2. A milliós tömegek neveléséhez és mozgósításához mindenekelőtt egész pártunk nevelésére és mozgósítására van szükség. Minden szervezetünk, minden párttagunk nap-nap után szün­telenül szálljon harcba a párt politi­kájáért, a tömegek megnyeréséért. Le­gyen ebben a harcban minden kom­munista jelszava: a párttal, Rákosi elvtárs vezetésével, a tömegek élén, a szocializmus végső győzelméért! A párt felvilágosító munkája a tömegek között

Next