Népszava, 1954. május (82. évfolyam, 103-127. sz.)

1954-05-19 / 117. szám

T NÉPSZAVA A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL Ne hanyagolják el a karbantartást! Hosszú ideje dolgozom bányában, de ilyen művelést, mint amilyen ma az Erzsébet-aknán folyik, még nem láttam. E módszert mindennek nevezhetjük, csak nem tervszerűnek. Jó munkahelyeink vannak, viszont a száll­ítóvágatok, az ereszkék annyira elhanyagoltak, hogy csak kínlódunk. Ha egy-egy csille a sok használattól »puklis« lett, már nem is fér el a szűk vágatok­ban. Pedig könnyen lehetne segíteni a bajon. Véleményem szerint az éj­szakai fenntartási csapatokat nem lenne szabad szénfalhoz telepíteni, mert hiába szenelnek a csapatok, ha a szállítóvágatok elhanyagoltak. Bá­nyánk napról napra rosszabb álla­potba kerül és így a kitermelt sze­net nem tudjuk kiszállíttatni. Teljesen észszerűtlennek tartom azt is, ahogyan az elővájásokat csinál­ják. Egy-egy elővájást nem hajtanak ki végig, egy darabig fejtik benne a szenet, azután abbahagyják és új elővájást kezdenek. A r1.4 munka­helyünk mellett is ez történik most. Már a pilléreket is régen ki kellett volna szedni, beiszapolni, mert olyan meleg van, hogy még a me­tánt sem lehet megmérni, kialszik a lámpa. Munkahelyemtől csaknem 20 méternyire van az elszívócső, így állandóan füst lebeg itt, ami miatt nem tudunk dolgozni. Erre már többször felhívtam üzemünk vezető­ségének figyelmét, a válasz: nincs elég cső. Minderről tudnak a Dorogi Tröszt­ben és valószínű, hogy a miniszté­riumban is. Tervünk teljesítése ér­dekében mindent meg kell tenniük az illetékeseknek, hogy bányánkban rendszeresítsék a karbantartó mű­szakokat. Varga lápót vájár ,Tokod, Erzsébet-akna A Sikondai „éjjeli szanatóriumban“ Sikonda a bányászok paradi­csoma. Mert így kell nevezni épülő szép hazánknak ezt a nagy­szerű szociális intézményét, az éj­jeli szanatóriumot. Milyen is ez az »éjjeli szanató­rium«? A bányászt, aki délelőtti műszakon dolgozik, kényelmes autóbusz vissz Sikondára, a fürdőpalota elé. (Tíz év előtt e fürdőhely még megköze­líthetetlen volt a munkás részére.) Megérkezés után, talpig át kell öltöz­ködni a szanatórium ruháiba (pi­zsama, köntös és papucs) s a dolgo­zót már várja is a nagy gonddal összeállított, kitűnő, bőséges ebéd. Ebéd után a vendég tetszése szerint lepihen, vagy a fényűzően berende­zett társalgó kényelmes foteljeiben olvas, sakkozik. Pihenését legfeljebb csak a főorvos »zavarja meg«, ha történetesen utasítást ad valamilyen gyógykezelésre: fürdő, iszappakolás, masszázs vagy villanykezelésre. A szanatórium főorvosa nemcsak a rendelőórákban foglalkozik a be­utaltakkal, hanem napról napra egyénenként is megállapítja a keze­lések hatását. Este 8 óráig tartanak a kezelések, majd vacsorához hív­ják a beutaltakat. A vacsora könnyű, ízletes, vitamindús és változatos. Kilenc órakor mindenki felmegy­ a ragyogóan tiszta szobákba, lefekszik. A reggeli ébresztő után saját ruhá­jába átöltözve jelenik meg az étkez­dében, ahol bőséges reggeli (kávé, kalács, méz, vaj) és egy még bősé­gesebb uzsonnacsomag várja a mun­kába induló bányászokat. Reggeli után ismét beülnek az autóbuszba, amely 25 perc alatt munkahelyükre szállítja őket. íme a sikondai üdülés egynapi körforgása. A sikondai beutaltak boldogan és hálós szívvel élvezik a nagyszerű helyet. Az igazság kedvéért meg kell azonban mondanom, hogy akad­nak még olyanok is, akik nem tud­ják értékelni e pompás létesítményt. Természetesnek veszik, mint a nap­sütést, amely nem kötelez semmire. Helyes lenne, ha, az egyes csoportok indulása előtt a szakszervezet meg­magyarázná a beutaltaknak, mi mindent is jelent számukra, hogy megelőzik betegségüket, hogy álla­munk gondoskodik arról: jól táp­lálkozzanak és teljes nyugalomban pihenjenek. Mi, az ez évi sikondai beutaltak negyedik csoportjának tagjai köszö­netet mondunk a pártnak, a kor­mánynak, a főorvosnak és a szana­tórium minden dolgozójának, a ki­tűnő bánásmódért. ígérjük, hogy hálánkat jobb munkával, több szén­nel juttatjuk kifejezésre. Csongor Árpád gépész Béke-akna H­árman várakoztunk a párttitkárra a VII/I-es körzet helyiségében. Egy őszfejű idősebb férfi (Szántó Zoltán, a pártszervezet gazdasági felelőse), egy javakora­beli asszony, egy nagy lakóház párt­­csoport bizalmija és jómagam, aki hivatalos ügyben most jártam elő­ször itt. Az asszony érkezett utol­jára, s megjelenésével mindjárt megbontotta a várakozás nyomasztó csendjét. Nyugodtan, csendesen be­szél, mégis lehetetlen volt észre nem venni izgatottságát. — Képzelje csak, Szántó elvtárs — fordult a férfi felé —, a házunk­ban valaki letépte a falitábláról a lakóbizottság közleményeit. Úgy lát­szik, egyeseknek nincs ínyére, hogy mostanában kevesebb a házban a panasz ... — S maguk már csináltak? — kér­dezte az öreg. Az asszony hangja megélénkült: — Visszaragasztottuk a közleményt. Most azért jöttem, hogy megbeszéljem a titkárunkkal: összehívom a pártcsoportot, elvégre nekünk kell elsősorban tenni vala­mit az ilyen mesterkedések ellen ... Mindketten elhallgattak s csak kisvártatva szólalt meg Szántó Zol­tán: — Milyen rendes asszony maga S.-né. Lám, fél éve még észre se vette volna az ilyen problémákat. — Az asszony röstelkedve hajtotta le a fejét. — Igen... ha ő (s itt fejével a párttitkár szobája felé bökött) akkor nem jön hozzám, s nem magyaráz nap nap után olyan türelmesen, ta­lán még ma is afféle »fizető auto­mata« lennék csupán ... A­Z ASSZONY SZAVAI jártak eszemben, amikor beléptem a titkár szobájába. A parányi helyi­ségben fiatal lány fogadott. — A párttitkárt keresem — for­dultam hozzá. — Tessék — mosolygott a lány s úgy tűnt, mintha huncut fény vil­lant volna meg nagy barna szemé­ben. — Én vagyok a párttitkár. A huncut fény eltűnt a szeméből, leült az íróasztal mellé s várakozó te­kintettel nézett rám. Még mindig nem ocsúdtam fel. Sokféle párttit­kárt láttam már életemben, de ilyen fiatalt még nem. Huszonhárom esz­tendős. Kedves, törékeny alakján sima, egyszerű szabású kosztüm. Fé­nyes, dióbarna haja a vállára hull A VII/1-es körzet titkára Ügyes-bajos dolgom hamarosan elintéztük, de most már igen érde­kelt Vészi Idának, a párt e fiatal, felelős poszton álló munkájának sorsa, élete. Megkértem, beszéljen magáról, mondja el, hogyan tölti napjait. Szívesen válaszolt: — A napot reggel ötkor kezdem. Hatkor már útban vagyok a gyár felé. (A Danuviában dolgozik — ma­rós. Nem titkolt büszkeséggel me­sélte el, hogy a kongresszusi ver­senyben érte el először a sztahano­vista szintet.) Rendszeresen a dél­előtti műszakban dolgozom. Munka után hazaszaladok — s ilyenkor akad egy-két órám pihenésre, tanulásra. Délután általában a körzetben va­gyok. — S mikor szórakozik? — Fogas kérdés lehet, mert késik a válasszal. — Vasárnap, ha ... ha nem kell készülnöm előadásra, taggyűlésre, konferenciára. Megdöbbentett ez a felsorolás. Terhesnek, színtelennek, egyhangú­nak találtam életét, mert ifjúságot állítottam vele szembe. Nem állhat­tam meg — elmondtam neki gondo­lataimat. Frissen csengő, jóízű kacajjal vá­laszolt. — Úgy véli talán, hogy túl­ságosan komoly vagyok ... öreges? — A mosoly elröppent arcáról, kö­zelebb hajolt hozzám s amikor ismét beszélni kezdett, az őszinteség köz­vetlen melegét éreztem hangjában: — No, de nem is olyan nevetséges ez a kérdés. Volt idő, amikor éppen e természetellenes magatartás — erőltetett komolykodás, ridegség — miatt elidegenedtek tőlem az embe­rek. Már kezdek megszabadulni ezektől a kötőfékektől, de bevallom­­­ nehezen, hiszen a rosszul szabott ruhát is megszokja az ember. T BESZÉLGETÉSÜNK itt néhány­­ percre félbeszakadt, mert Vészi Idát valami sürgős ügyben kihívták a szobából. Addig is visszamentem Szántó bácsihoz s vele beszélgettem tovább. Azt mondja, hogy túlságosan fiatal a titkárunk? — mosolygott az öreg a megjegyzésemen — de mintha valami sértettség bujkált volna a hangjában. Talán úgy érezte, hogy a titkár munkáját becsülöm le ez­zel a megjegyzéssel. Próbáltam ki­engesztelni. »Bizonyára fiatalsága el­lenére is jó munkát végez Vészi elvtársnő.« — Meghiszem azt — enyhült meg s most már közvetlen hangon beszélt tovább. Egyszerű, szinte száraz té­nyek sorából, Szántó elvtárs elbeszé­lése nyomán kezdett kibontakozni előttem Vészi Ida munkássága. — Hallotta az imént S.-nél? Látja, ez az asszony féléve még taggyűlésre sem járt, ma pedig derekasan har­col a párt politikájáért. Azelőtt bi­zony sok ilyen ember élt a mi kör­zetünkben ... Ma már kevesebb az ilyen ember — és ez Vészi Ida érdeme is. Éppen ez volt a fiatal párttitkár legnagyobb problémája kezdetben. Egyes tagok passzivitása, visszahúzódozása. »Csata­sorba kell állítani minden embert!« — szokta mondani, de maga is tudta, nem könnyű feladat ez. Kezdetben egy kicsi, de erős népnevelő csoport­tal látott munkához. Nagy kitartás­sal, türelemmel kopogtattak be hét­ről hétre egy-egy családi otthon aj­taján, míg csak nevelő szavuk előtt megnyílt a szívhez, az öntudathoz vezető »kis kapu« is ... Most ismét olyasmiről beszél Szántó elvtárs, ami különös érdeme a pártszervezetnek. A hatalmas, kí­vülről oly ridegnek tűnő, többemele­tes lakóházakban, eleven, mozgal­mas életet élő pártcsoportok dolgoz­nak. Amikor Vészi Ida titkár lett, bizony más volt a helyzet. A párt­­csoportok csak papíron »éltek«. A fiatal titkár először csak egy-két pártcsoporttal foglalkozott s amikor ezek már jól dolgoztak »vendég­ségbe« hívta ide a többieket. (Még ma is használják ezt a módszert, ha egy-egy pártcsoport munkája visz­­szaesik.) Mikor Vészi Ida visszatért a szo­bába, úgy éreztem, mintha nagyon régen ismerném. Hiszen tudom,­ már róla még azt is, hogy 14 esztendős volt, amikor idősebb testvéreivel esténként ő maga is megjelent a körzet párthelyiségeiben. Tudom, milyen lelkesen dolgozott a kultúr­­csoportban. S bár kezdetben azt hitte, hogy csak szórakozást lel a kultúrestekem — ez az éppen bim­bózó új kultúra nevelte is az ifjú lány virágba szökkenő lelkét, jelle­mét. A szemináriumokon gyorsan fejlődött ,é­s egy esztendő múlva már együtt járt az idősebbekkel népnevelni. Tizenöt esztendős volt, amikor dicséretre méltó népnevelő munkájáért a kerületi pártbizottság engedélyével felvették a pártba.­­N­AGY ESEMÉNY VOLT EZ éle­­tében, de ő most arról a talán még nagyobb fordulatról beszél, amm­ely tizenkilenc esztendős korában érte. Ekkor került az addigi titkár öthónapos pártiskolára s helyette­séül (később véglegesen is) a tagság s a kerület is, Vészi Idát bízta meg a titkári teendőkkel. — Nagyon megilletődtem akkor — emlékezik vissza pirosra gyűlt arccal. Továbbra is igyekeztem lelki­­ismeretesen elvégezni a munkámat —, de azt hittem, a vezető tekinté­lyéhez ennél több kell, valami más ... És Vészi Ida, aki eddig odaadó, lel­kiismeretes munkával, tanulással, segítőkész, emberséges szívével szer­zett magának tekintélyt — most va­lami külső mázt keresett. Korábban még gyakran látták őt a liget árnyas fái alatt versenyt ke­rékpározni — ez a kedvenc sportja — hasonló korú ifjakkal, lányokkal. Amikor párttitkár lett, messze el­kerülte a ligetet. (Most már nevetve beszél erről: »Azt hittem megszól­nak majd az idősebbek, ha kerék­páron látnak nyargalászni.«­ Hiába hívták a fiatalok, nem ült le sak­kozni a pártszervezet kultúrhelyisé­­gében — pedig sakkozni is szeret. Bebújt inkább a szobájába s tanult vagy dolgozott... — Az üzemben a brigádom tag­jai figyelmeztettek először: »Ne vágj már ilyen sanyarú arcot, nem vagy te a saját nagyanyád.« De még az idősebbeknek is szemet szúrt a kör­zetben, hogy a régi, kedves, jókedé­­lyű lány, aki oly sokszor vidította fel őket, most mint egy öreg bölcs, szigorú, komoly képpel jelent meg a vezetőségi üléseken. — Szántó bácsi is figyelmeztetett — Ida hangja itt ellágyul. — Mintha csak édesapám lenne, oly nagy sze­retettel beszélt nekem arról, hogy a kommunisták nagy erénye: a vidám­ság, természetesség. És ... és arról is beszélt Szántó bácsi — mit tagad­tam — a szerelemről. »Ne akarj te másmilyen lenni, mint a körzetben akármelyik 23 éves lány. Biztosítunk számodra szabadestéket —­ menj, szórakozz!« — No és használt a tanács? —* kérdezem. Ismét felkacagott, csengően, vidá­man s újból megjelent szemében az a kedves, huncut fény. Pár szó s kiderül: Ida is tudja — s nem is kell sok biztatás hozzá —, hogy milyen remek dolog fiatalnak lenni. Beirat­kozott már a rz­otorkerékpárszakosz­­tályba is és nem kell már kétszer hívni, hogy leüljön egy sakkpartira. Szabad estém­ a ligetben sétál. »Olyan szép a tavasz!« — mondja. (Ezek után már nem is kell kérdez­nem, hogy egyedül sétál-e.) A külső már foszladozni kezdett. De ahhoz, hogy végleg lehulljon róla, a párt önbírálata kellett, hogy ennek tiszta fényében felülvizsgálja saját munkáját, magatartását. ... Nézem és hallgatom ezt az ifjú lányt, aki most lobogó hévvel, s meggyőző szenvedéllyel beszél arról a munkáról, amellyel körzete a párt­­kongresszusra készül: segíteni min­den erővel a kormányprogram­­ valóraválását! Biztosítéka ennek, hogy az élet a maga tarka, sokszínű problémáival bevonult a pártszerve­zetbe. Felcsillanó szemmel beszél arról Vészi Ida, hogy már a körzet üzleteiben dolgozó kommunista ke­reskedelmi alkalmazottak is rend­szeresen eljárnak a taggyűlésre. (Ré­gebben kevés gondot, figyelmet for­dítottak rájuk.)­­ Többet segítünk a tanácsnak is, hogy szebb, nyugodtabb legyen körzetünkben az élet. A pártcsopor­­tokon rendszeresen megtárgyaljuk a lakosság problémáit. Észrevételein­ket pedig eljuttatjuk a tanácshoz ... (Ily módon telepítették át külső te­rületbe az Elemér­ utca egyik lakó­házának alagsorából a zajos, lármás vasredőny-üzemet. A népnevelők ja­vaslatára nyíltak meg a körzetben új üzletek, létesültek parkok, játszó­terek, bölcsődék...­ -BIZTONSÁGOT KÖLCSÖNZŐ ER­ED­ZÉS tölt el, amint mind mélyebb­ről, mind közelebbről ismerem meg a párt e tisztalelkű, odaadó harcosá­nak életét. Az imént még azt mond­tam, hogy egyhangúnak, színtelen­nek találom Vészi Ida munkáját.. Most, amikor búcsúzásra nyújtja erős szorítású kezét, szégyelem ezt a gon­dolatot Péter Ilona 2 Aláírták a dunai hajózás szabályozására vonatkozó magyar-osztrák megállapodást A Magyar Népköztársaság kormá­nya és az osztrák szövetségi kor­mány között a dunai hajózás szabá­lyozására vonatkozóan megállapodás jött létre, amelyet május 18-án a ma­gyar kormány nevében Katona An­tal, a közlekedés- és postaügyi mi­niszter első helyettese, osztrák rész­ről dr. Olivier Rességuier rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, az Osztrák Szövetségi Köztársaság magyarországi ügyvivője írt alá. Az aláírásnál jelen volta­k: Sík Endre külügyminiszterhelyettes, Walter Backes követségi titkár és kereskedelmi attasé, Pataki Mihály, a MESZHART vezérigazgatója, to­vábbá a külügyminisztérium, a köz­lekedés- és postaügyi minisztérium, belügyminisztérium­s és a pénzügymi­nisztérium több vezető tisztviselője. Magyar tudósok utaztak Párizsba Henri Poincaré, a nagy francia fizikus és matematikus születésé­nek 100. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségekre Riesz Fri­gyes és Alexits György Kossuth-dí­­jas akadémikus Párizsba utazott. A nagy elektromos hálózatok kér­déseivel foglalkozó párizsi nemzet­közi kongresszusra magyar küldött­ség utazott. Tagjai: Verebély László Kossuth-díjas egyetemi tanár, Eisler János docens, Vajta Miklós és Geszti Pál főmérnök. Magyar küldöttség a pulkovi csillagvizsgáló intézet felavatásán Kedd délelőtt a Szovjetunió Tudo­mányos Akadémiájának meghívására magyar tudósküldöttség utazott a Szovjetunióba, a pulkovi csillagvizs­gáló Intézet felavatására és a június 30-án észlelhető teljes napfogyatko­zás megfigyelésére. A küldöttség ve­zetője Hajós György, Kossuth-díjas akadémikus, tagjai: Detre László, a matematikai tudományok doktora, az Akadémia Csillagvizsgáló Intéze­tének igazgatója, Földes István, a matematikai tudományok kandidá­tusa és Dezső Loránd, a fizikai tudo­mányok kandidátusa, a Csillagvizs­gáló Intézet osztályvezetői, Csaba Imre és Herczeg Tibor, a Csillag­­vizsgáló Intézet kutatói, Balázs Já­nos akadémiai szaktitkár és Ozsváth István csillagászaspirens. 1954. MÁJUS 19. SZERDA A DISZ Központi Vezetőségének XII. kibővített ülése A DISZ Központi Vezetősége ked­den tartotta XII. kibővített ülését a Szakszervezetek Országos Tanácsa székházának nagytermében. Az intézőbizottság beszámolóját a DISZ munkájáról az úttörők és az iskolások között Petrák Lajos, a DISZ KV titkára tartotta. Az ülésen megjelent Ács Lajos, az MDP Poli­tikai Bizottságának tagja, a Központi Vezetőség titkára. Az elnökségben helyet foglaltak: Szakali József, a DISZ KV első titkára, Matusek Ti­vadar, az MDP Központi Vezetősége párt- és tömegszervezeti osztályá­nak vezetője, Non György népműve­lési miniszterhelyettes és Kiss Gyula oktatásügyi miniszterhelyettes. Hozzászólás A védőruháról és védőfelszerelésekről Egyetértek a Népszava »A védő­ruháról és védőfelszerelésekről« című cikkével. A felsorolt hiányossá­gok és hibák üzemünkben is tapasz­talhatók. Véleményem szerint eze­kért mind a minisztérium illetékes osztályát, mind pedig a vállalat ve­zetőjét felelősség terheli. A használhatatlan védőruhák vá­sárlásával nagy károkat okoznak népgazdaságunknak, a dolgozóknak. Két éve »újításként« 180 kötényt ké­szítettek hulladékbőrből. A kötények a mai napig is a raktárunkban po­rosodnak é­, használhatatlanok. A múlt héten üzemünk budapesti ki­­rendeltsége 400 darab zsákszövetből készült, faggyúval és steariannal át­itatott »esőkabátot« küldött igény­lésünkre. Ebből százat a vállalat ruhafelelőse kiadott. A dolgozók azonban nem vették fel a büdös és rossz esőkabátot. Simon és Tóth elv­társak, a raktár vezetői, ahelyett, hogy mindjárt visszaküldték volna a kabátokat, inkább bizonygatták: »Jó ez az esőkabát, csak csúnya.« Amikor pedig a dolgozók arra hivat­koztak, hogy nem véd az esőtől, át­látni rajta, arról akarták meggyőzni őket, hogy ez igaz, de a víz nem folyik át rajta. A raktárban maradt háromszáz kabátot végül is visszaküldtük a bu­dapesti kirendeltségünknek. Ottani beszerzőnk, Miklósi elvtársnő, tő­lünk kérdezte meg, mit csináljon a kabátokkal. Ilyen esetek nem for­dulhatnának elő, ha a beszerzés előtt gondolkoznának arról, hogy meg­­felel-e a követelményeknek, amit vásárolnak. Miklósi elvtársnőnek nagyobb gonddal és körültekintéssel kellene végeznie munkáját. Hiszen nem ez az első eset, hogy használ­hatatlan holmikra dobja ki a vállalat pénzét.­­ Ő szerezte be ugyanis a flanellkesztyűket is azbesztkesztyű helyett. De hanyagul és lelkiismeretlenül történik a védőfelszerelések elosztása és kezelése is az Ózdi Kohászati Üzemben. Télen ideiglenesen hideg munkára helyeztek néhány olvasz­tárt. Ezeknek a Munka Törvény­­könyve szerint vattásruhát adtak. Ez helyes volt. Az azonban már helyte­len, hogy amikor visszakerültek a kemencékhez, »elfelejtették« tőlük visszakérni a védőruhákat. A magy­­olvasztóműnél a feladóknak — ha esik az eső vagy a hó — esőköpenyre van szükségük. A köpenyek ott is vannak a raktárban. Mégis április 26-án, amikor nálunk erős havazás volt, Hegedűs művezető nem adatta ki az esőköpenyt, így dolgozóink bő­rig áztak. A védőruhák és felszerelések kö­rül tapasztalható hibákért a minisz­térium is felelős. Megelégedett azzal, hogy kiadta a védőfelszerelések szabványát, de nem ellenőrizte azok megtartását. Ezért küldhették a ko­hászoknak a szabványnál negyven centiméterrel, rövidebb azbeszt­kötényt. A legutóbb kapott gumi­csizmát használt autóbelsőből készí­tették. A forróvízben dolgozó revé­sek, salakgranulálók csizmájának a ragasztása azonban hamar szét­megy, rövid a csizmák élettartama. Sok esetben a minisztérium ellá­tási igazgatósága felelős azért is, hogy nem utalják ki hiánytalanul az igényelt munka- és védőruhát. A két év óta esedékes 370 pár botost még a mai napig sem kapta meg üzemünk. A vaskohászati igazgató­ság vezetője, Komjáthy elvtárs meg­ígérte, hogy pótlólag elküldik, ami hiányzik. Szeretnénk, ha ez az ígé­ret meg is valósulna. A védőfelszerelések és védőeszkö­zök üzemenkénti jó elosztását az biztosítaná, ha a minisztérium fele­lős szervei a jövőben ellenőriznék, hogy tervszerűen történik-e a kiuta­lás. Molnár Lajos, az Ózdi Kohászati Üzemek üzemi bizottságának munkavédelmi felügyelője

Next