Népszava, 1955. szeptember (83. évfolyam, 205-230. sz.)

1955-09-04 / 208. szám

JEGYZETEK Tatabánya kulturális életéről niiimmiimriiiiifniimiiiiimiiiiiiiiiniiiinirmm--------------------------------------------—— -H IROSIMA GYERMEKEI Nincs színház. Máshol nem is le­hetne kezdeni, ha Tatabá­nya kulturális kérdéseiről írunk. Azazhogy: színház van — csak é­ppen állandó színtársu­lat nem működik a Népház korszerűen felszerelt, forgó­­színpados színházhelyiségében. Mintegy kéthetenként az Ál­lami Faluszínház és nagyrit­kán a győri Kisfaludy Szín­ház látogat el egy-egy előadás­ra. Azt jelenti ez, hogy az elő­adások teljes látogatottsága esetén sem jut a 60 ezer lakosú bányászváros egy-egy lakójára több, átlagosan évi egy szín­házi estnél. Persze nemcsak ezzel a szám­szerűséggel van baj: a színházi előadások rendszertelensége kiu­at a műfajbeli megoszlásra is. A színházhoz alig szokott közönség operetthez megy a legszívesebben. A »Dankó Pistá«-t, vagy a »Montmartre­ ibolyá«-t ezrek nézték meg a Népházban viszont értékes pró­zai eladásokra néha 100—200 jegyet*sem tudnak eladni. La­­tabár Kálmán, Hajdú Péter, Feleky Kamill zsúfolt nézőtér előtt játszik, ha lelátogat Ta­tabányára, az Operaház ma­gánénekeseinek fél házzal kell megelégedniük. Mozart és Mo­­liére csak ott állja a versenyt Kálmán Imrével és Nóti Ká­rollyal szemben, ahol már ki­­elégült a közönség könnyű szó­rakozási igénye, ahol — éppen a könnyű műfajok nyomán — felébredt már benne a neme­sebb műfajok iránti igény. SZÍNHÁZI ESTÉK A NÉPHÁZBAN Sok minden történik ennek érdekében Tatabányán is. Van­nak jó kezdeményezések: ilyen a Népház »Denevér«-előadása. Az Opera­ház fiatal tagjai vál­lalták a főszerepeket, tatabá­nyai színjátszók a kisebbeket. Helyi énekkar és a Tatabányai Bányász Szimfonikus Zenekar egészítik ki a társulatot, amely­nek sikerült elérni azt, hogy a közönség, mely operettért töl­tötte meg a nézőteret, operet­tet kapott — de sokkal többet is kapott annál. Több száz em­ber érdeklődését ébresztették fel az értékesebb zene iránt. Nagy kár — és egy kicsit nehezen érthető is —, hogy az Operaház igazgatósága két elő­adás után letiltotta tagjainak vendégszereplését. A közeljövőben Hegedűs Géza »Mátyás király Debre­cenben« című darabjának elő­adására készül a Népház. Az elkövetkező 1955—56-os évad­ra bérleti rendszert terveznek. Nagyrészt a helyes műsorter­ven, a színművek és operettek, hangversenyek és esztrádmű­­sorok helyes vegyítési arányán múlik, hogy kézzelfogható eredménye lesz-e a helyes elgondolásnak. Igen széles a lehetőség arra, hogy népszerű — de a színvonal rovására semmiképpen sem engedmé­nyeket tevő — bérletsorozattal az eddiginél sokkal nagyobb rétegekkel szerettessék meg a színházat és a hangversenye­ket. A megoldást azonban csak az állandó színház hozhatná meg. Egy olyan színház, mely kielégítené a közönség könnye­debb jellegű kulturális igé­nyeit, sikerre tudná vinni — mint ezt többi vidéki váro­sainkban látjuk — a súlyo­sabb műfajokat is. S addig, amíg erre sor kerülhetne, jó volna, ha a győri színház ha­tóköre Tatabányára is kiter­jedne, s e társulatnak egy-egy részlege állandó jelleggel ven­dégszerepelne a városban. OLVASÓ VÁROS Mint annyi más városunk, Tatabánya is olvasó város lett. Az állami, szakszervezeti és üzemi könyvtárak — noha könyvállományuk rohamosan növekszik — alig tudják ki­elégíteni az igényeket. Csupán a megyei könyvtár 64 ezer könyvet kölcsönzött ki egy év alatt, többet mint Tatabánya egész lakosságának száma. S a megyei könyvtáron kívül még közel száz kisebb könyvtár mű­ködik a városban. Fél esztendeje élek Tatabá­­nyán s ez alatt az idő alatt szinte annyit hallottam Mik­száthról, Móricz Zsigmondról, Szabó Pálról — de talán Bal­­zacról, Csehovról és Solohov­­ról is —, mint a fejéről vagy a millszekundos robbantásról. MIÉRT ÜRES A TTIT-KLUB ? Mindezek után meglepő: miért tátong üresen napról napra a TTIT gyönyörűen be­rendezett és felszerelt értelmi­ségi klubja. Persze már az sem volt szerencsés ötlet, hogy nem a város valamelyik központi fekvésű, könnyebben megkö­zelíthető helyén helyezték el az értelmiség otthonát. De ez még önmagában nem indokol­ja a teljes részvétlenséget. Hiba van a szervezéssel. A város értelmiségét — mérnö­köket, orvosokat, pedagóguso­kat — elsősorban hivatásukat érintő kérdésekkel tudná meg­nyerni a klub. Ankétok, vita­estek — közben néhány szín­vonalas műsor — hamarosan benépesítené a szép klubot. TÖBB TÁMOGATÁST A MŰVÉSZETI CSOPORTOKNAK Nagyon csekély az a támo­gatás, amelyben az öntevé­keny kultúrcsoportok részesül­nek. Ennek következménye, hogy egy nagymúltú bányász­zenekar a feloszlás gondolatá­val foglalkozik, mert tagjai­nak nem biztosítanak munka­­lehetőséget. És ennek követ­kezménye, hogy például a Zsdanov-kultúrotthon jóhírű énekkara csak fél létszámmal vehetett részt a kulturális se­regszemle megyei díszbemuta­tóján, mert az aknák vezető­ségei még műszakcserével sem engedélyezték számukra a szabad estét. S ez nem is el­szigetelt eset: zenekarok, kó­rusok, tánccsoportok, színját­szócsoportok próbáit bontja meg, hogy a bányatrösztnél eddig még nem lehetett elérni az egy kultúrcsoportban dol­gozóknak azonos műszakra való beosztását, össze sem le­het hasonlítani a kultúregyüt­­teseknek nyújtott anyagi és erkölcsi támogatást azzal a támogatással, amiben — nem a kitűnő képességű Tatabá­nyai Bányász , de akárme­lyik másod-, harmadrendű labdarúgócsapat vagy akár teke-együttes részesül. A kul­túregyüttesek tagjainak mun­káját fékezi, kedvüket szegi, ha látják, hogy bármelyik sportolót könnyűszerrel men­tesítik a munka alól, ha mér­kőzésre vagy edzésre kell mennie, ők pedig évek óta nem tudják elérni, hogy műszak­­beosztásaiknál — a lehetősé­geken belül — figyelembe ve­gyék áldozatos kultúrmunká­­jukat. Elég egy pillantást vetni a Népház képzőművészeti kiállí­tásának látogatókönyvébe, hogy meggyőződjünk róla: Ta­tabánya azok közé a váro­saink közé tartozik, ahol ott­honra lelt a festészet és a szobrászat is. Kezdetben főleg azok láto­gatták a kiállításokat, akik a Népházban levő moziba menet vagy onnan jövet szakítottak erre néhány percet. Az utolsó kiállításokon már megválto­zott a helyzet: a tatabányaiak név szerint is megismerték már a megye képzőművészeit, számontartják fejlődésüket, érdeklődnek új munkáik iránt. TŰZZÉK NAPIRENDRE A KULTÚRA KÉRDÉSEIT Tatabányán a felszabadulás óta eltelt tíz esztendő alatt hatalmas mértékben emelke­dett a lakosság kulturális színvonala, kultúra iránti igé­nye. A feladat most már az len­ne, hogy azokon a területeken, ahol még kisebb-nagyobb hi­bák, nehézségek vannak, job­ban felmérnék a tényleges helyzetet s a központi szervek, a szakszervezetek, a tanács, de a legnagyobb üzemek ve­zetői is — és persze elvi irá­nyítóképpen maga a városi pártbizottság — tevékenyeb­ben, rendszeresebben és állan­dóbb jelleggel — ugyanakkor egymással együttműködve — tűznék napirendre a kultúra kérdéseit. Hajdú Ferenc 4 NÉPSZAVA 1955. szeptember 4. vasárnap A­ugusztus 19-én nyílt meg a ** Szépművészeti Múzeum és Műcsarnok rendezésében a Székely Bertalan-kiállítás. A kiállítás iránt mutatkozó nagy érdeklődés tanúsága annak, hogy a felszabadulás óta né­pünk képzőművészeti kultúrája és igénye mennyire megnőtt, és tanúság arra, hogy milyen hatalmas értékeink vannak művészeti múltunkban. A Székely Bertalan-kiállítás olyan gazdag és változatos ké­pet ad a néző részére, amely­hez hasonlót egyetlen más ma­gyar művész alkotásaiból sem lehetett volna megrendezni. Bámulatos az az energia, me­lyet Székely Bertalan élete so­rán kifejtett. A történeti kép­festésben, arcképfestésben, fal­festésben elért eredményei a legnagyobb magyar mesterek közé sorolják. Megdöbbentő, hogy óriási értékeit milyen ke­véssé becsülték meg az elmúlt évtizedek folyamán. Leginkább történeti képeit ismerjük. A »Zrínyi kirohaná­sa«, »II. Lajos holttestének megtalálása«, »Dobozi és hitve­se«, az »Egri nők«, »V. László és Cil­éi« című történeti képei a legismertebb magyar képző­­művészeti alkotások közé tar­toznak, amelyeket múzeumból, reprodukciókból, vagy — ha máshonnan nem — iskolai tör­ténelem-könyvekből, immár több nemzedék látott. Elsősor­ban ezek az alkotások emelték Székely Bertalant a legkivá­lóbb magyar mesterek közé. Történeti képei közkinccsé válásának az oka: képein a magyar történelem hősei olyan meggyőzően öltöttek testet, hogy történelmi múltunkról ki­alakult elgondolásainkat nem egy esetben meghatározzák. Az »Egri nők« hősies küzdelme, Cilléi lélekmérgező tevékeny­sége, Dobozi Mihálynak és fe­leségének magatartása Székely Bertalan hőseinek nyomán ala­kult ki bennünk. Képeinek nagy közönség­­sikere világos, közérthető fes­tésmódjának is eredménye. Igen gondosan építette fel ké­peit és elemezte azok várható hatását. (Műtermében nagy­számban voltak olyan vázlatok, tervek, félig kész művek, me­lyeket ő melléktermékként ke­zelt.) Kiállítások százait ren­dezték azokból a műveiből, amelyeket befejezetlennek, ta­nulmánynak, ujjgyakorlatnak tartott. Igen jól illusztrálják ezt a kiállítás utolsó termében levő, olajjal festett tájképváz­latai. Az a biztonság, szelle­messég és ízlés, ami ezekben a tájképvázlatokban megnyilvá­nul, igen sok művésznek volt végcélja. Erről a korról írta azt Karinthy Frigyes, hogy a művészek kiárusították­ alkotói tevékenységük szellemi eszkö­zeit, tanulmányaikat, vázlatai­kat, ötleteiket és a mű­­ el­maradt. Székely Bertalant ez a művészeti felfogás nem elé­gítette ki. Tovább akart lépni. Miután Székely a fennálló áramlatokkal szemben — a szó szoros értelmében vett — mű­alkotásra törekedett, a század első évtizedeinek modernista irányzatai nem becsülték eléggé. A­­­ai szemléletünk Székely Bertalan művészi maga­tartását bizonyos fokig irány­mutatónak kell, hogy minősít­se. Nyilvánvaló, hogy teljes mértékben indokolt a vázla­tok, tervek nagyszámú készí­tése, a pillanatnyi benyomások rögzítése, mert ezek nélkül a gyakorlatok nélkül a művész nem lehet ura saját eszközei­nek. De az alkotótevékenység e termékei csak lépcsőfokok a tulajdonképpeni mű alkotásá­hoz. A Székely Bertalan-kiállítás ezt különösen szépen tanúsítja. A kiállításon nagy kompozíciói mellett szerepelnek a hozzájuk készített vázlatok is. Mutatják, milyen nagy körültekintéssel kezdett neki a mester művei megalkotásának. Kevés olyan izgalmas élménye lehet kiállí­táslátogatónak, mint amikor végigkísérheti a mű alkotását a legkülönbözőbb fázisokon. Ennek az érdekes élménynek megszerzésére a Székely-kiál­lítás különösen alkalmas, ahol a mű kibontakozásának módja több alkalommal is végigkísér­hető. Művészi munkamódszerének hallatlanul érdekes példája az a nagyszámú akvarell-másolat, amelyet külföldi nagy meste­rek műveiről készített. Ezek a kis vízfestmények nem máso­latok a szó szoros értelmében — hiszen az eredeti műveket nem a maguk teljességében másolta le —, csak bizonyos elemek, a mű kompozíciója, a színek viszonya érdekelték a művészt, és éppen ezért csak ezeket a tényezőket rögzítette. Festő számára különös gyö­nyörűség végigböngészni eze­ket a kis remekeket, mert rá­világítanak egy nagy mester munkamódszerére, nagyon ér­dekesek azonban a laikus ki­állítás-látogatók számára azért is, mert megmutatják, hogy egy műtárgyat milyen sokféle szempontból lehet megnézni, elemezni, és milyen sok szem­pontból lehet gyönyörködni benne. K K­étségtelen, hogy Székely Bertalan életművében van­nak olyan alkotások is, me­lyeknek beállítása, kompozí­ciója kissé színpadias és eről­tetett. A forma és tartalom egységének teljes kifejlesztése azonban olyan művésznél, mint Székely Bertalan — akit egy­ként érdekelt az eszmeiség fi­lozófiai mélysége és a legma­­gasabbrendű formanyelv — teljesen érthető. A 1a­---a és tartalom egységéért vívott harc azonban nem egyszer meglátszik művein,.Éppen mű­faji és témái sokoldalúsága mutatja, hogy egész életében, minden műalkotás esetében, valamiyen határozott gondolat félre nem érthető kifejezése volt a célja. Gondolataihoz nagy körültekintéssel válasz­totta meg a szellemi és gya­korlati eszközöket. Egyik-má­sik vázlatán vagy vázlatsoroza­tán (»A nő élete«) láthatjuk, hogy milyen mély gondolato­kat tudott a legművészibb esz­közökkel megjeleníteni. Művészetének méltó elisme­rése a mi korunkban követke­zett be. Amikor a művészet milliók közügyévé válik, ami­kor a műnek nem az a célja, hogy egy-két ember lelkében idézzen fel visszhangot, hanem hogy a széles tömegekhez szól­jon. Ezért van igen nagy je­lentősége Székely Bertalan művészetének. Egyrészt a lai­kus néző számára megkönnyíti a képzőművészethez vezető utat, s ezzel segíti fejleszteni népünk kritikai érzékét, más­részt az alkotó művészetnek megmutatja, hogyan jutott egy művész eszmeileg világos, fes­tői és rajzi eszközökben gazdag műalkotásokhoz. Természete­sen, az út, amelyen Székely Bertalan járt,nem az egyetlen út. De olyan út, amelyet érde­mes tanulmányozni, mert ta­nulságai egész hazai festésze­tünk számára értékesek. Bedő Ferenc, a Szépművészeti Múzeum igazgatója Székely Bertalan-kiállítás a Műcsarnokban A film modern művészet, mégis, amikor ezt a megrázó japán filmet nézzük, mintha egy régi-régi kultúra alkotása tárulna elénk. Szokatlan a szí­nészek játékstílusa, eleinte a cselekmény ütemét lassúnak érezzük, azután teljesen ma­gával ragad, hatalmába kerít a szívet szorongató érzés, a keleti művészet egyszerű, póz­­talan ereje, a súlyos mondani­való. Az atombomba — mely kí­sérletképpen nem üres pusz­tára, végtelen tengerre hullt, hanem egy élő városra — hét esztendő múltán is szedi áldo­zatait. Ezt dokumentálja a film. Az amerikai repülő­­támadás csak néhány filmkoc­kán elevenedik fel a Hirosi­mába visszatérő Takako tanító­nő emlékezetében, mégis a fü­lünkben búg a vészjósló mo­torzúgás, a füst szinte csípi az ember szemét. A film alkotói alig néhány ember sorsára vetnek reflek­torfényt, de bennük találhatjuk százezrek sorsát, fájdalmát. Ezért oly megrázó élmény végignézni a »Hirosima gyer­mekei« című japán filmet. A hatáskeltésnek sehol sem érez­zük a nyomát, pedig a bor­zalmak ezernyi változatát per­gethetné elénk a film. De az alkotók eszközei nem pánik­­keltőek, hanem elgondolkod­tatóak. Ezt szolgálja az egy­szerű mese, a rég nem látott városban tett látogatás, amely bepillantást enged egy marék­nyi embercsoport tragédiájába. A robbanás okozta gomolygó, sűrű füstfelhő már régesrégen eloszlott, de a néptelen, gyom­­nőtte telkeken ott hevernek az épülettörmelékek. A ked­vesarcú tanítónő egy szál virá­got helyez egy kődarab tövébe, szülei emlékére, őket meg­semmisítette az atombomba, de mi történt azokkal, akik túlélték? öreg háziszolgájukat az Api híd tövénél találja. Vak kol­dus vált belőle. Szemevilágát az atombomba oltotta ki. Ba­rátnője meddő a kóros suga­raktól. Bába lett — mint mondja —, hogyha már nem tud életet hozni a világra, leg­alább mások gyermekének születésénél segédkezzék. Egyik tanítványának apja akkor hal meg az atomtámadáskor szer­zett súlyos betegségben, ami­kor a tanítónő vendégként át­lépi a ház kapuját. Még csak vigasztaló szavakat sem tud mondani, csendesen tovább megy. Másik tanítványa, a régen oly pajkos, eleven Toshi­­ko egy kolostor szobájában haldoklik. Betegsége: atom kór. »Én már tudom, mi a há­ború!« — mondja a kislány. Van, akiből »csak« nyomo­rék lett, mint tanítványának, Hellának nővére, aki most, hét esztendő után ment férjhez, mert a háború megnyújtotta mátkaságának éveit. A film egyik leglíraibb epizódja, ami­kor a kisfiú és a tanítónő utána pillantanak az új ottho­nába bicegő asszonynak, át­érzik megkésett boldogságának ízét. Az Api hídon fürtökben lógnak a gyerekek és csapa­tostul ugrálnak be a folyóba. Vidámság, zajos jókedv árad szét. Ők már nem emlékeznek a háborúra. Sokan közülük akkor még nem is éltek. Né­­hányszáz méterre a városban, az árvaház kerítése mögött gyerekek ássák a kertet, hogy konyhanövényeket ültessenek el, mert kevésnek bizonyul az állami gondoskodás, ők is hirosimai gyerekek. »Az árvák száma ebben a városban a leg­nagyobb« — mondja az igaz­gató. Ebből az árvaházból viszi magával Takako, az öreg vak koldus, Iwa-san unokáját. Ez a film legdrámaibb jelenete. Iwa-san nyomorult páriaéletet él, egyetlen vigasza: unokája. De tudja, hogy a kisfiúnak jobb lesz a szigeten, mint az árvaházban. Tépelődésének úgy vet véget, hogy egy fájdalmas búcsúvacsora után elküldi unokáját a tanítónőhöz egy levéllel, amelyben kéri, vegye magához. A válást azonban nem tudja elviselni, magára gyújtja a düledező viskót és ott leli halálát. Az öreg koldus alakítója, Oszamu Takizava megrendí­­tően játszik, mint ahogyan a vakációra hazautazó tanítónő játékát is nemes egyszerűség jellemzi. De jutna-e hely vala­mennyi kiváló szereplő mélta­tására? Hiszen a filmben há­romszáz hirosimai lakos műkö­dött közre. És nem egyszerű statiszták, hanem emberek, akik újra átélik a történelmet. Mert nem lehet feledni! Gondoskodtak erről a háborús gyújtogatók. Hirosimát néh­ány esztendő múltán követte a csendesóceáni hadgyakorlat, amikor halált hozó hamueső pergett a Szerencsés Sárkány nevű japán halászhajó fedél­zetére. A legénységet sorva­­dásos betegség támadta meg és bár nem volt háború, az atomfegyver újabb áldozatot ragadott el: hosszú szenvedés után meghalt Aikicsi Kukojana halász. A film forgatására egyetlen japán filmgyár sem vállalko­zott. Végülis szövetkezet ala­kult; a forgatáshoz szükséges pénzt így szerezték meg a mű­vészek. Hiába akarták a fil­met bojkottálni, hatalmas tö­megsikere lett. De nemcsak Japánban, hanem azóta az egész világon. A Konato Shin­­do által írott és rendezett ki­emelkedő realista filmalkotást Karlovy­ Varyban és Cannes­­ban méltán megérdemelt dí­jakkal tüntették ki. Nemrégiben Genfben tár­gyaltak a világ atomtudósai. A népiek fellélegezve hallgat­ták a híreket arról, milyen eredményeket értek el, min­denekelőtt a Szovjetunióban az atomenergia békés felhasz­nálásában. Az atom tönkre­teheti évezredek vívmányait, de meggyorsíthatja a technika és a tudomány fejlődését, hoz­zájárulhat az élet megszépíté­séhez. Hogy az utóbbi utat válassza a világ —■ azt segíti elő magasrendű eszközeivel, szívhezszólóan, ez a japán filmalkotás. Kaikó István Keszth­elyi Zoltán: BÁNYÁSZOK A hegyeken őszi szelek S erdők suhognak. Lent a föld alatt Szilárd sziklák ölében és Fekete törzsek s lombok alszanak. Percek forognak, évek, milliók A Kőre hajló szántások felett, Rögök hallgatják, mint dobog a mély. Acélcsákányok fejtik a szenet. Konok falakba mindig új kaput Bányászok vágnak. Lámpásuk szerény körében állok. Csillét töltenek. Robogva indul kifelé a szén, Mert várják már a gépek, dinamók, Magyar égtájon görgő gőzösök. — Testvéreim a bányászok! Szívem Hős szívükkel szövetséget kötött. Versenyre kelnek ők a föld sötét Tárnáiban, hogy gyűljön fény, erő­s vidáman égjen városban-falun Az éjszakán is épülő jövő.

Next