Népszava, 1955. szeptember (83. évfolyam, 205-230. sz.)
1955-09-04 / 208. szám
JEGYZETEK Tatabánya kulturális életéről niiimmiimriiiiifniimiiiiimiiiiiiiiiniiiinirmm--------------------------------------------—— -H IROSIMA GYERMEKEI Nincs színház. Máshol nem is lehetne kezdeni, ha Tatabánya kulturális kérdéseiről írunk. Azazhogy: színház van — csak éppen állandó színtársulat nem működik a Népház korszerűen felszerelt, forgószínpados színházhelyiségében. Mintegy kéthetenként az Állami Faluszínház és nagyritkán a győri Kisfaludy Színház látogat el egy-egy előadásra. Azt jelenti ez, hogy az előadások teljes látogatottsága esetén sem jut a 60 ezer lakosú bányászváros egy-egy lakójára több, átlagosan évi egy színházi estnél. Persze nemcsak ezzel a számszerűséggel van baj: a színházi előadások rendszertelensége kiuat a műfajbeli megoszlásra is. A színházhoz alig szokott közönség operetthez megy a legszívesebben. A »Dankó Pistá«-t, vagy a »Montmartre ibolyá«-t ezrek nézték meg a Népházban viszont értékes prózai eladásokra néha 100—200 jegyet*sem tudnak eladni. Latabár Kálmán, Hajdú Péter, Feleky Kamill zsúfolt nézőtér előtt játszik, ha lelátogat Tatabányára, az Operaház magánénekeseinek fél házzal kell megelégedniük. Mozart és Moliére csak ott állja a versenyt Kálmán Imrével és Nóti Károllyal szemben, ahol már kielégült a közönség könnyű szórakozási igénye, ahol — éppen a könnyű műfajok nyomán — felébredt már benne a nemesebb műfajok iránti igény. SZÍNHÁZI ESTÉK A NÉPHÁZBAN Sok minden történik ennek érdekében Tatabányán is. Vannak jó kezdeményezések: ilyen a Népház »Denevér«-előadása. Az Operaház fiatal tagjai vállalták a főszerepeket, tatabányai színjátszók a kisebbeket. Helyi énekkar és a Tatabányai Bányász Szimfonikus Zenekar egészítik ki a társulatot, amelynek sikerült elérni azt, hogy a közönség, mely operettért töltötte meg a nézőteret, operettet kapott — de sokkal többet is kapott annál. Több száz ember érdeklődését ébresztették fel az értékesebb zene iránt. Nagy kár — és egy kicsit nehezen érthető is —, hogy az Operaház igazgatósága két előadás után letiltotta tagjainak vendégszereplését. A közeljövőben Hegedűs Géza »Mátyás király Debrecenben« című darabjának előadására készül a Népház. Az elkövetkező 1955—56-os évadra bérleti rendszert terveznek. Nagyrészt a helyes műsorterven, a színművek és operettek, hangversenyek és esztrádműsorok helyes vegyítési arányán múlik, hogy kézzelfogható eredménye lesz-e a helyes elgondolásnak. Igen széles a lehetőség arra, hogy népszerű — de a színvonal rovására semmiképpen sem engedményeket tevő — bérletsorozattal az eddiginél sokkal nagyobb rétegekkel szerettessék meg a színházat és a hangversenyeket. A megoldást azonban csak az állandó színház hozhatná meg. Egy olyan színház, mely kielégítené a közönség könnyedebb jellegű kulturális igényeit, sikerre tudná vinni — mint ezt többi vidéki városainkban látjuk — a súlyosabb műfajokat is. S addig, amíg erre sor kerülhetne, jó volna, ha a győri színház hatóköre Tatabányára is kiterjedne, s e társulatnak egy-egy részlege állandó jelleggel vendégszerepelne a városban. OLVASÓ VÁROS Mint annyi más városunk, Tatabánya is olvasó város lett. Az állami, szakszervezeti és üzemi könyvtárak — noha könyvállományuk rohamosan növekszik — alig tudják kielégíteni az igényeket. Csupán a megyei könyvtár 64 ezer könyvet kölcsönzött ki egy év alatt, többet mint Tatabánya egész lakosságának száma. S a megyei könyvtáron kívül még közel száz kisebb könyvtár működik a városban. Fél esztendeje élek Tatabányán s ez alatt az idő alatt szinte annyit hallottam Mikszáthról, Móricz Zsigmondról, Szabó Pálról — de talán Balzacról, Csehovról és Solohovról is —, mint a fejéről vagy a millszekundos robbantásról. MIÉRT ÜRES A TTIT-KLUB ? Mindezek után meglepő: miért tátong üresen napról napra a TTIT gyönyörűen berendezett és felszerelt értelmiségi klubja. Persze már az sem volt szerencsés ötlet, hogy nem a város valamelyik központi fekvésű, könnyebben megközelíthető helyén helyezték el az értelmiség otthonát. De ez még önmagában nem indokolja a teljes részvétlenséget. Hiba van a szervezéssel. A város értelmiségét — mérnököket, orvosokat, pedagógusokat — elsősorban hivatásukat érintő kérdésekkel tudná megnyerni a klub. Ankétok, vitaestek — közben néhány színvonalas műsor — hamarosan benépesítené a szép klubot. TÖBB TÁMOGATÁST A MŰVÉSZETI CSOPORTOKNAK Nagyon csekély az a támogatás, amelyben az öntevékeny kultúrcsoportok részesülnek. Ennek következménye, hogy egy nagymúltú bányászzenekar a feloszlás gondolatával foglalkozik, mert tagjainak nem biztosítanak munkalehetőséget. És ennek következménye, hogy például a Zsdanov-kultúrotthon jóhírű énekkara csak fél létszámmal vehetett részt a kulturális seregszemle megyei díszbemutatóján, mert az aknák vezetőségei még műszakcserével sem engedélyezték számukra a szabad estét. S ez nem is elszigetelt eset: zenekarok, kórusok, tánccsoportok, színjátszócsoportok próbáit bontja meg, hogy a bányatrösztnél eddig még nem lehetett elérni az egy kultúrcsoportban dolgozóknak azonos műszakra való beosztását, össze sem lehet hasonlítani a kultúregyütteseknek nyújtott anyagi és erkölcsi támogatást azzal a támogatással, amiben — nem a kitűnő képességű Tatabányai Bányász , de akármelyik másod-, harmadrendű labdarúgócsapat vagy akár teke-együttes részesül. A kultúregyüttesek tagjainak munkáját fékezi, kedvüket szegi, ha látják, hogy bármelyik sportolót könnyűszerrel mentesítik a munka alól, ha mérkőzésre vagy edzésre kell mennie, ők pedig évek óta nem tudják elérni, hogy műszakbeosztásaiknál — a lehetőségeken belül — figyelembe vegyék áldozatos kultúrmunkájukat. Elég egy pillantást vetni a Népház képzőművészeti kiállításának látogatókönyvébe, hogy meggyőződjünk róla: Tatabánya azok közé a városaink közé tartozik, ahol otthonra lelt a festészet és a szobrászat is. Kezdetben főleg azok látogatták a kiállításokat, akik a Népházban levő moziba menet vagy onnan jövet szakítottak erre néhány percet. Az utolsó kiállításokon már megváltozott a helyzet: a tatabányaiak név szerint is megismerték már a megye képzőművészeit, számontartják fejlődésüket, érdeklődnek új munkáik iránt. TŰZZÉK NAPIRENDRE A KULTÚRA KÉRDÉSEIT Tatabányán a felszabadulás óta eltelt tíz esztendő alatt hatalmas mértékben emelkedett a lakosság kulturális színvonala, kultúra iránti igénye. A feladat most már az lenne, hogy azokon a területeken, ahol még kisebb-nagyobb hibák, nehézségek vannak, jobban felmérnék a tényleges helyzetet s a központi szervek, a szakszervezetek, a tanács, de a legnagyobb üzemek vezetői is — és persze elvi irányítóképpen maga a városi pártbizottság — tevékenyebben, rendszeresebben és állandóbb jelleggel — ugyanakkor egymással együttműködve — tűznék napirendre a kultúra kérdéseit. Hajdú Ferenc 4 NÉPSZAVA 1955. szeptember 4. vasárnap Augusztus 19-én nyílt meg a ** Szépművészeti Múzeum és Műcsarnok rendezésében a Székely Bertalan-kiállítás. A kiállítás iránt mutatkozó nagy érdeklődés tanúsága annak, hogy a felszabadulás óta népünk képzőművészeti kultúrája és igénye mennyire megnőtt, és tanúság arra, hogy milyen hatalmas értékeink vannak művészeti múltunkban. A Székely Bertalan-kiállítás olyan gazdag és változatos képet ad a néző részére, amelyhez hasonlót egyetlen más magyar művész alkotásaiból sem lehetett volna megrendezni. Bámulatos az az energia, melyet Székely Bertalan élete során kifejtett. A történeti képfestésben, arcképfestésben, falfestésben elért eredményei a legnagyobb magyar mesterek közé sorolják. Megdöbbentő, hogy óriási értékeit milyen kevéssé becsülték meg az elmúlt évtizedek folyamán. Leginkább történeti képeit ismerjük. A »Zrínyi kirohanása«, »II. Lajos holttestének megtalálása«, »Dobozi és hitvese«, az »Egri nők«, »V. László és Ciléi« című történeti képei a legismertebb magyar képzőművészeti alkotások közé tartoznak, amelyeket múzeumból, reprodukciókból, vagy — ha máshonnan nem — iskolai történelem-könyvekből, immár több nemzedék látott. Elsősorban ezek az alkotások emelték Székely Bertalant a legkiválóbb magyar mesterek közé. Történeti képei közkinccsé válásának az oka: képein a magyar történelem hősei olyan meggyőzően öltöttek testet, hogy történelmi múltunkról kialakult elgondolásainkat nem egy esetben meghatározzák. Az »Egri nők« hősies küzdelme, Cilléi lélekmérgező tevékenysége, Dobozi Mihálynak és feleségének magatartása Székely Bertalan hőseinek nyomán alakult ki bennünk. Képeinek nagy közönségsikere világos, közérthető festésmódjának is eredménye. Igen gondosan építette fel képeit és elemezte azok várható hatását. (Műtermében nagyszámban voltak olyan vázlatok, tervek, félig kész művek, melyeket ő melléktermékként kezelt.) Kiállítások százait rendezték azokból a műveiből, amelyeket befejezetlennek, tanulmánynak, ujjgyakorlatnak tartott. Igen jól illusztrálják ezt a kiállítás utolsó termében levő, olajjal festett tájképvázlatai. Az a biztonság, szellemesség és ízlés, ami ezekben a tájképvázlatokban megnyilvánul, igen sok művésznek volt végcélja. Erről a korról írta azt Karinthy Frigyes, hogy a művészek kiárusították alkotói tevékenységük szellemi eszközeit, tanulmányaikat, vázlataikat, ötleteiket és a mű elmaradt. Székely Bertalant ez a művészeti felfogás nem elégítette ki. Tovább akart lépni. Miután Székely a fennálló áramlatokkal szemben — a szó szoros értelmében vett — műalkotásra törekedett, a század első évtizedeinek modernista irányzatai nem becsülték eléggé. Aai szemléletünk Székely Bertalan művészi magatartását bizonyos fokig iránymutatónak kell, hogy minősítse. Nyilvánvaló, hogy teljes mértékben indokolt a vázlatok, tervek nagyszámú készítése, a pillanatnyi benyomások rögzítése, mert ezek nélkül a gyakorlatok nélkül a művész nem lehet ura saját eszközeinek. De az alkotótevékenység e termékei csak lépcsőfokok a tulajdonképpeni mű alkotásához. A Székely Bertalan-kiállítás ezt különösen szépen tanúsítja. A kiállításon nagy kompozíciói mellett szerepelnek a hozzájuk készített vázlatok is. Mutatják, milyen nagy körültekintéssel kezdett neki a mester művei megalkotásának. Kevés olyan izgalmas élménye lehet kiállításlátogatónak, mint amikor végigkísérheti a mű alkotását a legkülönbözőbb fázisokon. Ennek az érdekes élménynek megszerzésére a Székely-kiállítás különösen alkalmas, ahol a mű kibontakozásának módja több alkalommal is végigkísérhető. Művészi munkamódszerének hallatlanul érdekes példája az a nagyszámú akvarell-másolat, amelyet külföldi nagy mesterek műveiről készített. Ezek a kis vízfestmények nem másolatok a szó szoros értelmében — hiszen az eredeti műveket nem a maguk teljességében másolta le —, csak bizonyos elemek, a mű kompozíciója, a színek viszonya érdekelték a művészt, és éppen ezért csak ezeket a tényezőket rögzítette. Festő számára különös gyönyörűség végigböngészni ezeket a kis remekeket, mert rávilágítanak egy nagy mester munkamódszerére, nagyon érdekesek azonban a laikus kiállítás-látogatók számára azért is, mert megmutatják, hogy egy műtárgyat milyen sokféle szempontból lehet megnézni, elemezni, és milyen sok szempontból lehet gyönyörködni benne. K Kétségtelen, hogy Székely Bertalan életművében vannak olyan alkotások is, melyeknek beállítása, kompozíciója kissé színpadias és erőltetett. A forma és tartalom egységének teljes kifejlesztése azonban olyan művésznél, mint Székely Bertalan — akit egyként érdekelt az eszmeiség filozófiai mélysége és a legmagasabbrendű formanyelv — teljesen érthető. A 1a---a és tartalom egységéért vívott harc azonban nem egyszer meglátszik művein,.Éppen műfaji és témái sokoldalúsága mutatja, hogy egész életében, minden műalkotás esetében, valamiyen határozott gondolat félre nem érthető kifejezése volt a célja. Gondolataihoz nagy körültekintéssel választotta meg a szellemi és gyakorlati eszközöket. Egyik-másik vázlatán vagy vázlatsorozatán (»A nő élete«) láthatjuk, hogy milyen mély gondolatokat tudott a legművészibb eszközökkel megjeleníteni. Művészetének méltó elismerése a mi korunkban következett be. Amikor a művészet milliók közügyévé válik, amikor a műnek nem az a célja, hogy egy-két ember lelkében idézzen fel visszhangot, hanem hogy a széles tömegekhez szóljon. Ezért van igen nagy jelentősége Székely Bertalan művészetének. Egyrészt a laikus néző számára megkönnyíti a képzőművészethez vezető utat, s ezzel segíti fejleszteni népünk kritikai érzékét, másrészt az alkotó művészetnek megmutatja, hogyan jutott egy művész eszmeileg világos, festői és rajzi eszközökben gazdag műalkotásokhoz. Természetesen, az út, amelyen Székely Bertalan járt,nem az egyetlen út. De olyan út, amelyet érdemes tanulmányozni, mert tanulságai egész hazai festészetünk számára értékesek. Bedő Ferenc, a Szépművészeti Múzeum igazgatója Székely Bertalan-kiállítás a Műcsarnokban A film modern művészet, mégis, amikor ezt a megrázó japán filmet nézzük, mintha egy régi-régi kultúra alkotása tárulna elénk. Szokatlan a színészek játékstílusa, eleinte a cselekmény ütemét lassúnak érezzük, azután teljesen magával ragad, hatalmába kerít a szívet szorongató érzés, a keleti művészet egyszerű, póztalan ereje, a súlyos mondanivaló. Az atombomba — mely kísérletképpen nem üres pusztára, végtelen tengerre hullt, hanem egy élő városra — hét esztendő múltán is szedi áldozatait. Ezt dokumentálja a film. Az amerikai repülőtámadás csak néhány filmkockán elevenedik fel a Hirosimába visszatérő Takako tanítónő emlékezetében, mégis a fülünkben búg a vészjósló motorzúgás, a füst szinte csípi az ember szemét. A film alkotói alig néhány ember sorsára vetnek reflektorfényt, de bennük találhatjuk százezrek sorsát, fájdalmát. Ezért oly megrázó élmény végignézni a »Hirosima gyermekei« című japán filmet. A hatáskeltésnek sehol sem érezzük a nyomát, pedig a borzalmak ezernyi változatát pergethetné elénk a film. De az alkotók eszközei nem pánikkeltőek, hanem elgondolkodtatóak. Ezt szolgálja az egyszerű mese, a rég nem látott városban tett látogatás, amely bepillantást enged egy maréknyi embercsoport tragédiájába. A robbanás okozta gomolygó, sűrű füstfelhő már régesrégen eloszlott, de a néptelen, gyomnőtte telkeken ott hevernek az épülettörmelékek. A kedvesarcú tanítónő egy szál virágot helyez egy kődarab tövébe, szülei emlékére, őket megsemmisítette az atombomba, de mi történt azokkal, akik túlélték? öreg háziszolgájukat az Api híd tövénél találja. Vak koldus vált belőle. Szemevilágát az atombomba oltotta ki. Barátnője meddő a kóros sugaraktól. Bába lett — mint mondja —, hogyha már nem tud életet hozni a világra, legalább mások gyermekének születésénél segédkezzék. Egyik tanítványának apja akkor hal meg az atomtámadáskor szerzett súlyos betegségben, amikor a tanítónő vendégként átlépi a ház kapuját. Még csak vigasztaló szavakat sem tud mondani, csendesen tovább megy. Másik tanítványa, a régen oly pajkos, eleven Toshiko egy kolostor szobájában haldoklik. Betegsége: atom kór. »Én már tudom, mi a háború!« — mondja a kislány. Van, akiből »csak« nyomorék lett, mint tanítványának, Hellának nővére, aki most, hét esztendő után ment férjhez, mert a háború megnyújtotta mátkaságának éveit. A film egyik leglíraibb epizódja, amikor a kisfiú és a tanítónő utána pillantanak az új otthonába bicegő asszonynak, átérzik megkésett boldogságának ízét. Az Api hídon fürtökben lógnak a gyerekek és csapatostul ugrálnak be a folyóba. Vidámság, zajos jókedv árad szét. Ők már nem emlékeznek a háborúra. Sokan közülük akkor még nem is éltek. Néhányszáz méterre a városban, az árvaház kerítése mögött gyerekek ássák a kertet, hogy konyhanövényeket ültessenek el, mert kevésnek bizonyul az állami gondoskodás, ők is hirosimai gyerekek. »Az árvák száma ebben a városban a legnagyobb« — mondja az igazgató. Ebből az árvaházból viszi magával Takako, az öreg vak koldus, Iwa-san unokáját. Ez a film legdrámaibb jelenete. Iwa-san nyomorult páriaéletet él, egyetlen vigasza: unokája. De tudja, hogy a kisfiúnak jobb lesz a szigeten, mint az árvaházban. Tépelődésének úgy vet véget, hogy egy fájdalmas búcsúvacsora után elküldi unokáját a tanítónőhöz egy levéllel, amelyben kéri, vegye magához. A válást azonban nem tudja elviselni, magára gyújtja a düledező viskót és ott leli halálát. Az öreg koldus alakítója, Oszamu Takizava megrendítően játszik, mint ahogyan a vakációra hazautazó tanítónő játékát is nemes egyszerűség jellemzi. De jutna-e hely valamennyi kiváló szereplő méltatására? Hiszen a filmben háromszáz hirosimai lakos működött közre. És nem egyszerű statiszták, hanem emberek, akik újra átélik a történelmet. Mert nem lehet feledni! Gondoskodtak erről a háborús gyújtogatók. Hirosimát néhány esztendő múltán követte a csendesóceáni hadgyakorlat, amikor halált hozó hamueső pergett a Szerencsés Sárkány nevű japán halászhajó fedélzetére. A legénységet sorvadásos betegség támadta meg és bár nem volt háború, az atomfegyver újabb áldozatot ragadott el: hosszú szenvedés után meghalt Aikicsi Kukojana halász. A film forgatására egyetlen japán filmgyár sem vállalkozott. Végülis szövetkezet alakult; a forgatáshoz szükséges pénzt így szerezték meg a művészek. Hiába akarták a filmet bojkottálni, hatalmas tömegsikere lett. De nemcsak Japánban, hanem azóta az egész világon. A Konato Shindo által írott és rendezett kiemelkedő realista filmalkotást Karlovy Varyban és Cannesban méltán megérdemelt díjakkal tüntették ki. Nemrégiben Genfben tárgyaltak a világ atomtudósai. A népiek fellélegezve hallgatták a híreket arról, milyen eredményeket értek el, mindenekelőtt a Szovjetunióban az atomenergia békés felhasználásában. Az atom tönkreteheti évezredek vívmányait, de meggyorsíthatja a technika és a tudomány fejlődését, hozzájárulhat az élet megszépítéséhez. Hogy az utóbbi utat válassza a világ —■ azt segíti elő magasrendű eszközeivel, szívhezszólóan, ez a japán filmalkotás. Kaikó István Keszthelyi Zoltán: BÁNYÁSZOK A hegyeken őszi szelek S erdők suhognak. Lent a föld alatt Szilárd sziklák ölében és Fekete törzsek s lombok alszanak. Percek forognak, évek, milliók A Kőre hajló szántások felett, Rögök hallgatják, mint dobog a mély. Acélcsákányok fejtik a szenet. Konok falakba mindig új kaput Bányászok vágnak. Lámpásuk szerény körében állok. Csillét töltenek. Robogva indul kifelé a szén, Mert várják már a gépek, dinamók, Magyar égtájon görgő gőzösök. — Testvéreim a bányászok! Szívem Hős szívükkel szövetséget kötött. Versenyre kelnek ők a föld sötét Tárnáiban, hogy gyűljön fény, erős vidáman égjen városban-falun Az éjszakán is épülő jövő.