Népszava, 1956. március (84. évfolyam, 52-78. sz.)

1956-03-29 / 76. szám

Az orvos-egészségügyi szakszervezet munkájából küldöt­tgyűléseken hangzott el A Baranya megyei területi bizottság választásán sok szó esett az orvosok, az egészség­ügyi dolgozók továbbképzésé­ről, neveléséről. A körzeti or­vosokat képviselő küldöttek bírálták a területi bizottságot, hogy nem foglalkozott az ins­pekciók díjazásának eddig megoldatlan problémájával. Rácz Károly elvtárs elmondot­ta, hogy a funkcionáriusok ok­tatása jelentősen segíti a szak­­szervezeti munkát. Többen hiányolták, hogy a beszámoló nem mutatott utat az illegális magánpraxis kiküszöbölésé­hez.★ A Heves megyei területi bi­zottság küldöttközgyűlésén dr. Kovács András megyei főor­vos ígéretet tett, hogy a jövő­ben az egészségügy fejlesztésé­vel párhuzamosan gondoskod­nak az egészségügyi dolgozók munkavédelméről, a beruhá­zások felhasználásáról. Az eg­ri, a gyöngyösi kórházban für­dőket, öltözőket létesítenek a dolgozóknak. ★ A Békés megyei küldöttek közül többen szóltak­­a mező­­gazdasági közegészségügy fej­lesztéséről, s ezzel kapcsolat­ban­ az egészségügyi dolgozók m­unkájáról, felelősségéről. El­mondták, hogy a békéscsabai rendelőintézet szocialista szer­ződést kötött a Vörös Október termelőszövetkezettel. Szűrő­vizsgálatokat végeztek és több olyan dolgozó gyógykezeléséről gondoskodnak, akik eddig nem is tudták, hogy betegek. ★ Győr megyében megállapí­tották a küldöttek, hogy a te­rületi bizottság — helyesen — fő feladatának tekintette a szakszervezeti bizottságok erő­sítését, munkájuk állandó ja­vítását. Felhívták a területi bizottság sigyelmét, hogy a Wilhelm Pieck Vagongyár és a Győr megyei kórház eredmé­nyes szocialista szerződésének tapasztalatait értékelje és ter­jessze el megyeszerte.­­ A Csongrád megyei területi bizottság küldöttközgyűlésén a vezetőmunka megjavításáról beszéltek. Totka Bálint, a sze­gedi Orvosegyetem szakszerve­zeti bizottságának titkára el­mondta, hogy az előző nap hat megbeszélésre kapott meghí­vót. A sok­­értekezlet gátolja munkáját, gyakran emiatt nem jut ideje a feladatok alapos át­gondolására, a dolgozókkal való kapcsolatának elmélyíté­sére. ★ Ma nyílik­­meg az Orvos- Egészségügyi­­ Dolgozók Szak­­szervezetének négyhetes, bent­lakásos iskolája. A tanfolyam célja, hogy növelje az alapszer­vi funkcionáriusok hozzáérté­sét a mozgalmi munkához, szakmai, politikai jártasságu­kat és elősegítse, hogy gya­korlati tevékenységükkel já­ruljanak hozzá a szocialista egészségügy alapelveinek érvé­nyesítéséhez. Az Orvos-Egészségügyi Dol­gozók Szakszervezetének elnö­kével, dr. Szabó Zoltán elvtárs­sal beszélgetünk a szakszerve­­­zet feladatairól, közeli tervei­ről. — Az utóbbi két évben sok gondot okozott nekünk az ille­gális magánpraxis elharapózá­­sa — mondja Szabó elvtárs. — Abban nyilvánult ez meg, hogy sok helyütt előnyben részesí­tették azokat a betegeket, akik külön honoráriumot ad­tak az orvosoknak, vagy az ápolónővéreknek. Sokat tet­tünk ellene, nem is egészen eredménytelenül, de ez a hely­telen magatartás itt-ott még ma is tapasztalható. Ha azt akarjuk elérni, hogy a kórter­mekben s a körzeti rendelők­ben nyoma se legyen a megkü­lönböztetett bánásmódnak, s a biztosítottak minden »térítés« nélkül a lehető legjobb ellá­tásban részesüljenek — akkor az eddigieknél többet kell ten­nünk. — Elsősorban az orvosok, egészségügyi dolgozók világné­zeti, ideológiai nevelésével ér­hetjük ezt el. Nagy segítséget kaptunk hozzá a párttól. Az idén sok orvost — pártonkívü­­lit is — bevontak az oktatásba. De ez nem veheti le a szak­­szervezet válláról a felelőssé­get. Taggyűléseinken, az egyéb összejöveteleken s az egyéni beszélgetések alkalmával ál­landóan küzdenünk kell az il­legális magánpraxis ellen. Hi­ba volt, hogy eddig csak általá­nosságban beszéltünk róla. Ha szükségesnek mutatkozik, eré­lyesebben tehetünk javaslatot a felelősségrevonásra is. Ez az egyik leglényegesebb felada­tunk, amely szorosan összefügg a szocialista egészségügy alap­elveinek teljes érvényesítésé­vel. — Mit kíván tenni a szakszerve­zet, hogy még színvonalasabb le­gyen az egészségügyi munka? — A másik rendkívül fontos tennivaló: a színvonalas szak­mai továbbképzés biztosítása. A Minisztertanács határozata alapján megalakult az Orvos­továbbképző­­Intézet. Munkáját nekünk is támogatnunk kell. De lényegesebb ennél sajátos szakszervezeti feladataink ellá­tása, vagyis az, hogy szakcso­portjaink tevékenységét igye­kezzünk még hasznosabbá ten­ni. Üléseink, nagygyűléseink eddig is igen értékesek, útmu­­tatóak voltak. Megalapozottan foglalkoznak tudományos kér­désekkel. Kutatásaik eredmé­nyei, hasznos megállapításaik azonban kevéssé jutottak el a szakszervezeti szervekhez. A tanulságokat meg kell ismer­nie szinte minden körzeti or­vosnak, védőnőnek. S ki segít­se ezt, ha nem a szakszervezet? A nagygyűlések tapasztalatait ezért , rendszeresen szeretnénk továbbítani területi és intéz­ményi szakszervezeti bizottsá­gainkhoz. — Vannak terveik, elgondolásaik az ápolónővérek, asszisztensek oktatására is? — Részükre is rendezünk tanfolyamot Az anyag nem korlátozódik szakmai részkér­désekre, lényege: egészségügyi etikai tudnivalók. Ezzel az a célunk, hogy hivatássze­­retetre, helytállásra, a betegek­kel való figyelmes, kíméletes bánásmódra neveljünk. Anya­got dolgoztunk ki a kórházak technikai alkalmazottainak sajátos képzésére is. A tiszta­sági hónap keretében pedig a takarítónőknek szervezünk ok­tatást, hogy megértessük ve­lük, milyen fontos szerep jut nekik is a betegellátásban. Végül, de nem utolsósor­ban­ említem meg, hogy a szo­cialista egészségügyhöz szerve­sen hozzátartozik az üzem­­egészségügy állandó javítása. Az utóbbi időben a mezőgazda­ság egészségügyi kérdéseinek javára kissé elhanyagoltuk ezt. Remélem, sikerül jóvátennünk a hibát azzal a többi között, hogy megszervezzük húsz bu­dapesti nagyüzem egészségügyi patronálását. Tervek és feladatok Beszélgetés dr. Szabó Zoltán elnökkel Tizenegy éve szakszervezeti munkás és ismerősöm viszi a szót a szak­­szervezeti taggyű­lésen. A XX. kong­resszus tanulságai­ról beszél fellel­kesülve. Fehér­köpenyes orvosok, ápolók ülnek a sorokban, s gondolatban már azt latolgatják, vajon nekik mit is kell tenniük ezután. Jó­magam másra gondolok. — Miért éppen Meskó Károlyra, a Szabolcs utcai kórház (illetve bocsánat, most már Orvosto­vábbképző Intézet) szakszerve­zeti bizottságának elnökére esett a választás, amikor a központban elmondtam, miről is szeretnék írni. Jó lenne most választ kapni erre. Mit jegyezhetnék fel érde­meiről? Már a kórház munká­ját értékeli. Dicséri a kultúro­­sokat, a zenekart színvonalas előadásáért. Bírálja a munka­fegyelem megsértőit, akik kés­ve jönnek a kórházba, igazo­latlanul mulasztanak. Szavai­ból arra következtetek: nem hagy ki semmit, ami ide kí­vánkozik a taggyűlés elé. S amikor mondókáját befejezi, mégis csalódom. — A szakszer­vezet és saját érdemeiről egyet­len szóval sem tett említést. Portréjához még egy sort sem írhattam eddig. Megindul a vita. — A tudományos előadásso­rozatot a jövő héten befejez­zük — kezdi Doleschall, elvtárs, az igazgató. — Ezek az előadá­sok igen lényeges dolgokat tár­gyaltak. Mutatja ezt az is, hogy más kórházbeli, jó nevű orvo­sok is meghallgatták. Köszönet illeti az előadások szervezőit. A szocialista szerződés is, amit a szakszervezet kezdeményezé­sére a Tatai Szénbányászati Tröszttel kötöttünk, nagy elő­nyünkre vált. A téli kemény napokban sok egészségügyi in­tézményben jártam, de olyan kedvező körülményeket, mint a mi kórtermeinkben, sehol sem tapasztaltam. Bőven volt sze­nünk, még más kórházaknak is kölcsönöztünk. A segítséget igyekszünk viszonozni a bá­nyász elvtársaknak, mindig gondos kezelésre, ápolásra szá­míthatnak kórházunkban. Egy másik hozzászóló azt­ mondja: — A kultúrmunkábárt elért sikerekért a szakszervezeti bi­zottságot illeti a dicséret. Mert hiszen ő tett legtöbbet sikeres szereplésünkért. Dózsa elvtárs­nő a gyerekosztály orvosa kér szót: — A DISZ-szervezet meg­alakításához is segítséget nyúj­tott a szakszervezet. — Majd a tisztasági versenyről tesz em­lítést valaki. — Hasznos volt a szakszervezet kezdeménye­zése. A tisztasági verseny ered­ménye kórházunkban — bár­merre is járunk — mindenütt meglátszik. A kórházról még megtudok egyet s mást. Az orvosok nyolc ipari üzembe látogatnak el időnként, hogy tanácsokat ad­janak az üzemegészségügy megjavításához. Újabb ered­mények születtek a tudomá­nyos munkában is, s a szak­­szervezet aktivistái (köztük hét főorvos) példát mutatnak a kísérletezésben. De Meskó elv­társat — a Népköztársaság Ér­demérem arany fokozatával és a Munka Érdeméremmel ki­tüntetett szakszervezeti bizott­sági elnököt■— hiába faggatom saját munkájáról. Csak annyit mond: — 11 éve dolgozom a szakszervezetben. Szeretem ezt a munkát és az embereket. Szollár György Aznap többet nem mesélt róla. De a következő he­tekben feleségem többször is elment hozzá. Megértem Cordéliát: valósággal elbűvölte az a mód, ahogyan Ma­­rie-Jeanne a férfiakról beszélt. A nyúl beszélhetne így a vadászról s a kutyákról, mint ő a férfiakról. A védeke­zés, az állandó e­résenlét oly természetesnek tűnt szá­mára, mint az a reflex, amely a pupillát összeszűkíti, ha éles fény vetődik rá. Ismerte ugyan azt a sok kis for­télyt, apró cselt, amellyel az üldözött vad orránál fogva vezetheti a vadászt, de meg volt győződve, hogy ebben a játékban végül mindig a nő (és a nyúl) a vesztes. Mind­ezt aforizmákban fejezte ki, olyan hangsúllyal, amely éreztette, hogy a leghalványabb kétely sem él benne bölcs mondásai igazát illetően. A rabszolga is úgy hiszi, hogy örökérvényű igazságot fejez ki az a szomorú böl­csesség, amelybe a maga és ősei évszázados megalázta­tásainak tanulságait sűríti. Cordélia rendszerint kora délután ment el hozzá egy zacskó likőrös bonbonnal a zsebében. Marie-Jeanne a bonbont mindig egészben tette a szájába, s szemét behunyva, lassan, vigyázva nyomta szét nyelvével a száj­padlásán, hogy a csokoládéval keveredő likőr ízét min­­nél tökéletesebben élvezhesse. Mosolyogva szokta mon­dani Cordéliának: — Ugye milyen nyalánk vagyok! A bonbonevés szertartása után leültek, s ilyenkor Cordélia rágyújtott egy cigarettára. A délután azzal telt AZ ÁRVÍZKÁROSULTAKÉRT Az egészségügyi dolgozók nagy munkát végeztek az árvíz alatt. Tolna megyé­ben dr. Mányi Géza, a te­rületi bizottság orvoselnöke irányította az egészségügyi munkát. Szelényi Béla, a paksi járás szakszervezeti egészségügyi felelőse négy vöröskeresztes aktivistával az­ egyik elöntött faluban maradt. Csónakokkal járták az utcákat, hogy segítséget nyújtsanak az ottrekedt s megbetegedett mentőkato­náknak... Orvosok, ... védőnők, szü­lésznők most a helyreállí­tási munkák idején is becsü­lettel helytállnak. Fertőtle­nítenek, oltanak, betegeket ápolnak, Tolnán idényböl­csődében gondozzák az ár­­vízsújtottá­­ családok kicsi gyerekeit. WWWWWWWWW A^A/WWWWW%/­. ­ 325 000 FRANK el, hogy a két asszony elmesélte egymásnak az életét, s terveket szövögettek. Este aztán Cordélia rendre el­mondott nekem mindent, amit Marie-Jeannetól délután hallott. Mindebből nem volt nehéz rekonstruálnom, hogy mi történt azon a napon, mikor Busard a bionnal-i kör­verseny után első ízben ment fel Marie-Jeanne-hoz. Marie-Jeanne megengedte a fiúnak, hogy hetenként kétszer, kedden és csütörtökön, nála töltse az estét. Bu­sard a kerékpárt a barakk és az út között egy hortenzia­bokor mögé rejtette. Az ajtón ment be, de mikor távo­zott, éjféltájban, vagy néha 2—3 óra felé, már az abla­kon lépett ki, úgy egyszerűbb volt. Csókolózni szoktak, Busard megsimogathatta a keb­lét. — No, és ezen kívül? — kérdezte meg egyik nap Cordélia. — Magához ölel, hozzám simul, majd kiszorítja be­lőlem a lelket. — És te, mit csinálsz közben? Nem öleled vissza? — Még csak az kellene! — tiltakozott Marie-Jeanne. Elnevette magát, hogy mutassa, nem olyan tapaszta­latlan kislány ő már! De aztán rögtön elpirult, talán mert képzeletében felidézte Busard kezének érintését. — Ej, ez a Cordélia mit nem kérdez! — mondta. Feleségem nem győzte dicsérni barátnője szerény, tartózkodó modorát. — Az a véleményed, hogy nem leplez el semmit elő­led? — Ugyan mi a csudának? Nem vagyok férfi, nem akarok udvarolni neki. Egy másik alkalommal Cordélia megkérdezte­ Marie- Jeanne-tól, hogy miért nem engedi magához gyakrab­ban Busard-t. 325 000 FRANK — Mert aludni is kell ám — tiltakozott a gondolat ellen Marie-Jeanne. Beleszúrta tűjét a finom lenvászonba, amelyet ép­pen azsúrozott, s kezdte az ujjain előszámlálni: — ... pénteken korán kell lefeküdnöm, mert szom­baton moziba megyünk, vasárnap táncolunk ... hétfőn azért fekszem le korábban, mert... mert előtte való nap vasárnap van... szerdán meg azért, mert kedden éjjel Busard sokáig marad nálam... láthatod, hogy gyakrabban nem járhat hozzám ... — Csak magadra gondolsz, önző vagy — mondta Cordélia. — Ez igaz — válaszolta — az is vagyok... — Akárcsak a férfiak... — Látod, erre még nem is gondoltam. Mikor Busard esténként belépett a kis szobába, meg­csókolhatta a lány száját. Marie-Jeanne engedte magát szájon csókolni, de a csókot vissza nem adta. A körverseny utáni kedden a fiú továbbra is át- t ölelve tartotta, még egyszer meg akarta csókolni. Marie- Jeanne tudta, hogy Busard azt hiszi, a verseny alatti hősies magatartásával, a sebek okozta szenvedéseivel most többre formálhat jogot, mint máskor. Elfordította hát a fejét, s a fiú ajka egy pillanatra a fülét súrolta,­­ , majd a nyakán pihent meg. Kibontakozott öleléséből. — Üljön már le — mondta neki. — Szívtelen — szólt Busard szemrehányóan. Marie-Jeanne elnevette magát. Átment az asztal másik oldalára és leült magas­­támlájú székére, amelyen dolgozni szokott. Busard olyan mozdulatot tett, mintha utána akarna menni. — Maradjon nyugton — szólt rá. (Folytatjuk) FIATALOK A VONATON Külön kocsiban könnyebb a felügyelet Beosztásomnál fogva külö­nösképpen érdekel minden olyan probléma,­ amelyet az utazóközönség érdekében vet­nek fel. Ezért szólok hozzá a »Fiatalok a vonaton« című cikkhez is. A könyvtárakra vonatkozó javaslatról annyit, hogy min­den nagyobb állomáson, így a Keleti pályaudvaron is, kultúr­­várótermet létesítettünk köny­vekkel, újságokkal stb. felsze­relve. Viszont mozgókönyvtár léte­sítése a vonaton, szerintem nem megvalósítható, mert ne­hézségekbe ütközne a könyvek visszaadása. E területen sokat telhetnének az üzemi könyv­tárak. Nagyobb propagandát kellene kifejteniük a távol lakó fiatalok, munkások között, job­ban meg kellene szerettet­ni velük az olvasást. A vezetékes rádió beszere­lését illetően a MÁV már folytatott kísérleteket. Az el­múlt évben a váci, ceglédi, majd a Budapest—Nagykáta és a Budapest—Miskolc—Sátor­aljaújhely vonalon egy-egy szerelvényen bevezettük a rá­diót . Az utasok egy része azonban ellenezte (nem tudtak aludni, pihenni), a hangszórók is gyakran eltűntek, így le­szereltük azokat. Az a javaslatom, hogy egyes vonatoknál »DISZ«-kocsikat rendszeresítsenek, amelyeket »Fiatalok és ipari tanulók részére« feliratú táblával lát­nának el. Ezekben a kocsikban az MTH tanárok és népneve­lők vezetésével szórakoztató köröket és különböző előadáso­kat szervezhetnének. Feltétele­zem, hogy az ifjúság szíveseb­ben venné igénybe ezt a kocsit, könnyebb lenne a felügyelet és a nevelés is. Mindezek meg­valósításaihoz az szükséges, hogy az üzemek, az MTH és a vasút jobban együttműködje­nek. Zamárdi János főintéző, Budapest, Keleti pályaudvar Beszélgessünk velük Az a tapasztalatom, hogy ha tíz-tizenöttagú fiútársaság ösz­­szekerül a vonaton és közöt­tük csak egy is akad, aki ko­miszkodásra hajlamos, vala­mennyit maga köré gyűjti, s ha rövid időre is, mindenféle csínytevésbe bevonja őket. A közönség egy része nem hogy segítene ilyenkor a jegyvizs­gálónak, ellenkezőleg még újabb ötletekkel buzdítja a rendetlenkedő fiatalokat. Az ifjúságnak joga van a szórakozáshoz s ehhez lehető­séget is kell biztosítani. Nem kívánhatjuk az iskolai tanulók­tól, de a munkába járó fiata­loktól sem, hogy naponta négy­öt órát szótlanul töltsenek el a vonaton. Azt sem ajánlhatom, hogy állandóan tanuljanak vagy olvassanak, mert vagy zsúfolt a kocsi vagy gyenge a világítás. Mégis, mit tehetünk mi, felnőttek, hogy változtas­sunk a vonaton utazó fiatalok magatartásán? Először is ne mulassunk a komiszkodásokon, hanem in­kább üljünk közéjük, beszél­gessünk el velük olyan té­mákról, amelyek az általános műveltséget fejlesztik. Orosházán bizottságokat szerveztünk a tanácsban, ame­lyeknek az ifjúság nevelése a feladata. A bizottság tagjai rendszeresen ellenőrzik az ital­boltokat, az állomások utas­ellátó helyiségeit, a nyilvános szórakozóhelyeket és időnként a vonatot is. A rakoncátlan­­kodó fiatalokat felkeressük munkahelyükön, otthonukban és igyekszünk jó szóval a he­lyes útra vezetni őket. A közösség összefogása sokat tehet fiataljaink neveléséért. Pataki József vezető főellenőr, Orosháza, MÁV állomás Barátságosabb A Magyar Pamutipar szövö­­déjében dolgozom, mint segéd­művezető. Alsógödről járok be naponta, ami legkevesebb háromórai utazás. Sokszor eszembe jutott már, milyen jó lenne, ha ezt a különben elég jelentős időt hasznosabban tölthetnénk el. Különösen ak­kor gondolok erre, amikor lá­tom, hogy némelyik fiatal, mi­lyen tiszteletlenül viselkedik az idősebbekkel. Ha ezeknek, a fiataloknak az idejét jobban lekötnénk, kevesebb idejük maradna a haszontalanságok­­ra. A napokban is olvasásból felnézve, látom, hogy egy há­romtagú iparitanuló-csoport az új műbőr üléseket rongálja. Persze nem hagytam annyiban a dolgot, rájuk szóltam. De ar­ról nem merek írni, hogy mi­lyen választ kaptam tőlük. A fiatalság nevelése és szó­ vár­óterm­ekest lakozási lehetőségük megte­remtése — különösen azoké, akik a vonat indulása miatt elsietnek munkahelyükről — nagyon fontos. Egyetértek a cikkírónak azzal a javaslatá­val, hogy jó lenne a munkás­vonatokon könyvtárszolgálatot létrehozni. És figyelemreméltó ötletnek tartom a vezetékes­rádió felszerelését is. Addig is azonban, amíg ez az elgondo­lás megvalósul, javasolnám, hogy a vasút gondozza jobban a várótermeket, tegye kelle­mesebbé azokat és oda vezes­sék be elsősorban a hangszórós rádiót. A téli hónapokban, ami­kor kint dúlt a hóvihar, külö­nösen sok időt töltöttünk itt a vonatok késése miatt. Milyen jó lett volna a rádió adását hallgatni! Steinbach József Magyar Pamutipar

Next