Népszava, 1956. május (84. évfolyam, 104-127. sz.)

1956-05-04 / 104. szám

Mint párttitkár megígérte, mint igazgató nem teljesítette A Betonútépítő Vállalat a ■zombalhely—nagykanizsai vonalon, Gelsen vasutat épít. Ez az építkezés népgazdaságilag igen fontos munka. A nagyrészt toborzott munkaerők tél óta dolgoznak és a munka határideje május 31. A munkások több száz kilométerre vannak otthonuktól. Meleg étellel való ellátásuk azonban nincs megoldva. A munkahelyük Zalaegerszegtől 40 kilométernyire fekszik. Ha onnan szállítanák az ételt, megromlana, mire a dolgozók elé kerülne. Önálló üzemi konyhát sem volna gazdaságos felépíteni, mert a közvetlen közelben levő állami gazdaság Kilimán községi üzemi konyhája könnyen, gyorsan, gazdaságosan megoldhatná a vasútépítők ellátását. Megoldhatná , ha az állami gazdaság vezetői ezt akarnák. A vasútépítkezés vezetősége még február elején segítséget kért az állami gazdaság akkori igazgatójától, ő ezt a kérést elutasította azzal az indokolással, hogy a többletétkeztetés az állami gazdaság mérlegét rontaná. Erre az építésvezetőség a Zalai megyei tanácstól kért és kapott többletkiutalást, többletvágási engedélyt, felajánlotta, hogy a létszámemelkedés költségeit fedezi. Mindhiába. Ekkor az állami gazdaság párttitkárához, Fehér Isttván elvtárshoz fordult, aki a kérést indokoltnak találta és egyetértett azzal, hogy a vasútépítők étkezését közös erővel oldják meg. Közben azonban változott a helyzet. Fehér elvtárs az állami gazdaság igazgatója lett. Ebből azt a következtetést vonhatnánk le, hogy mint igazgató, azonnal megoldotta a problémát. Téves feltételezés. Mint igazgató, elfeledte ígéretét , sőt beszüntette annak a húsz dolgozónak az ebédellátását is, akinek párttitkár korában elintézte. A megyei pártbizottság is megvizsgálta az ügyet, indokoltnak és helyesnek találta a vasútépítők kérését — de ez sem győzte meg az igazgatót. A Betonútépítő Vállalat munkásellátási csoportjának kérésére a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium X. főosztálya az Állami Gazdaságok Minisztériumához fordult. Az ÁGM írásbeli hozzájárulását adta, de Fehér elvtárs a felettes hatóság rendelkezését is kereken elutasította. Az ünnepele előtti héten azonban váratlan dolog történt. Úgy látszott, hogy az állami gazdaság vezetői a sok unszolásra mégis megemberelik magukat. Külön konyhát állítottak fel és külön főztek az építkezés dolgozóinak. De rövidesen kiderült: olyannyira »külön főztek«, hogy az első hét után a következő hétre csupán három munkás volt hajlandó befizetni az ebédre. Ismételjük, az építkezés határideje május 31. Február óta,tehát három hónapja folyik a küzdelem 160 ember étkeztetéséért. Jó lenne, ha az állami gazdaság igazgatója — kicsit túl is nézne a gazdaság határán, annál is inkább, hiszen őt semmilyen felesleges költség nem terheli , sőt felső hatósága egyenes felszólítására cselekedne. Bolgár István Egy biztonsági szemle Az istvánakna nyugati bányamező vb-irodájában reggel háromnegyed nyolckor négyen gyűltünk össze. Ressz István vájár, az üb munkavédelmi felügyelője, Tátrai József bányamester, Rózsa György aknász és én, a társadalombiztosítási tanács egészségügyi albizottságának vezetője. Az április havi biztonsági szemle megtartására indultunk. Leértünk a második szintre. A rakodón éppen tolat a légmozdony. Megállítjuk a gépet, kiderül, hogy a fékező vezeti. — Hol a mozdonyvezető? — kérdezzük. — A töltőállomáson. — Küldje ide! — A fékes fut a mozdonyaiért, s Tátrai elvtárs mindjárt kezdi a fejmosást: — Miért engedi felügyelet nélkül az akna felé tolatni a fékezőt? Mi lesz, ha egy-két csillét betolat az aknába? Miért nem oktatja ki beosztottját, hogy a mozdony elhagyásakor a fő elzárószelepet el kell zárni? Nevelje a kékeseket, de csak felügyelet mellett engedje őket vezetni. Nehogy még egyszer ilyet tapasztaljunk. Tovább megyünk. A fő szállítóvágaton, a rakodó és az első nyugati keresztvágat között nagy a víz. Azon nyomban feljegyzem. — Egészségre ártalmas, két betegséget is okozhat: reumát és ekcémát. A nyugati 11-es számú telepen levő fejtésbe értünk. A felső részen Klárics György vájár hajtja az osztóvágatot. Gázkitöréses a telep. Bizony itt a legnagyobb elővigyázatossággal kell dolgozni. A homlokot, az oldalakat jól el kell fogni, mert a metán nem ismer tréfát. Tátrai elvtárs már a bejáratnál csóválja a fejét: — Nézd Pista, milyen sok a metán — mutatja a lámpa kékesen villódzó fényét. Körülbelül három százalék lehet a gáz. Klárics elvtársnál több szabálytalanságot észlelünk. Nem működik a szellőztető? — kérdezzük. — Nincs vándorcsap. Ami volt, valaki leszerelte. — Akkor miért nem hozott másikat? — Nem tudtam, hogy elvitték. — Miért nem szerel a másik csapra? — Arra a fejtőgépet szereltem. — Tudja, hogy szellőztetés nélkül különösen ilyen telepen nem szabad dolgozni? Inkább dolgozzék csákánnyal, de a szellőztetőnek működni kell. A vájár erősködik, mentegetőzik, majd gorombáskodásba csap át. Nem vitatkozunk vele. Utasítást kap, hogy műszak után jöjjön be az irodába. (Feltétlenül beszélgetni kell vele, mert nem elég, hogy nem ismeri el hibáját, még neki áll feljebb.) A fejtésben észrevesszük, hogy gyenge fával ácsolnak. Megnézzük a bekészített fát: mind olyan. »Erősebb fát leadatni a 11-es fejtésbe« — kerül be a jegyzetfüzetekbe. Majd tovább: »Az alsó kijárat ugyanitt sürgősen bővítendő!« Olyan szűk ugyanis, hogy az ember alig tudja átpréselni magát a támlák között. Kiszállás után összeültünk, jegyzőkönyvet készítettünk. Pontos határidőket szabtunk az észlelt hiányosságok megszüntetésére, megjelöltük a végrehajtásért felelős személyeket is. A jövő havi szemlén pedig ellenőrizzük, történt-e változás. Tóth Antal Pécs, István-akna — Nem jól számoltál — vágott közbe hirtelen Morel. — Egy olyan gépnek, amelyik megállás nélkül dolgozik, négy év alatt kell az árát letörlesztenie. Már most az egyik oldalon van a gépeken foglalkoztatott munkások négy évi bére, a másikon meg az automataberendezés költsége, de ehhez az utóbbihoz még hozzá kell adnod a befektetett tőke négyévi elmaradt kamatát is, meg — tíz gépenként egy kezelőmunkást számolva — a korábbi munkabér egytizedét. Ha a kettőt összehasonlítod, rájössz, hogy teljesen automatizált gépi berendezéssel drágábban gyártasz, mint a meglevő félautomatával. Első hallásra egy kicsit nehéz felfogni... — De azért, azt hiszem, értem — mondta Busard. Széttörte a két ikerdarabot, dobott, várt... Paul Morel hüvelykujjával az új gép felé bökött, amely egy kis száraz zörej kíséretében megállás nélkül dobta ki magából a zománckék poharakat. — Kiszámítottam, hogy mibe kerül nekem ez a prés. Ha az előállítási költségekhez hozzácsapom még a gépbe befektetett összegre eső üzemfenntartási költségeket is, az jön ki, hogy minden pohárra ráfizetek tíz centimes-ot. — Hát akkor mért gyártod mégis? — Hát... hogy a vevőimnek a kedvében járjak. — Ezt már nem értem. — Az öreg jobban meg tudná magyarázni... Busard felemelte a rácsot, levette a hintót, széttörte 3 tapasztalat egyfelvonásos előadásáról a MOM kultúrházban! lílíi.lliíiiílllllilflIJÍJíHllllMIIIMiUJIhüW'ltlililiHiLIFHllil lll'Mllhlir A műsor azt bizonyítja, hogy a MOM színjátszó együttese nem riadt vissza a látszólag népszerűtlenebb feladattól. Ugyanis régi vita, hogy a műkedvelő színjátszók mit játszszanak inkább: egyfelvonásos ,színműveket, vagy egész estét betöltő, nagyobb színdarabokat. S míg a vita folyik, kialakult a gyakorlat, mely a csoportok többségénél két véglet között táncol. Egy részük apróbb villámtréfákból, jelenetekből és zeneszámokból összeállított kabarét, divatos szóval »esztrádaműsort mutat be. Más részük merészen nagyobb fába vágja a fejszéjét, mondván: ha már lúd, legyen kövér is, és olyan darabot (többnyire vígjátékot vagy operettet) játszik el, ami valamelyik színházban mér sikert aratott. Pedig — ismét csak az esetek többségében — ez meghaladja erejüket. Mégis éppen a műkedvelő színjátszásra legalkalmasabb műfajt, az egyfelvonásos színműveket becsülik le. Ezért dicséretre méltó, hogy a MOM színjátszó együttese három színvonalas egyfelvonásost mutatott be. Pedig a MOM-együttes nem is kicsiny és nem is kendő csoport. Mégis milyen előnyökkel jár, hogy így választottak? Először is jobban kihasználhatták népes szereplőgárdájukat, mert minden darabot — két szereplő kivételével — más színjátszókkal játszhattak. A rövidebb főszerepek nagyobb lehetőséget adtak a szerep megértéséhez és megtanulásához. Végül pedig a három darab — három kor, író, műfaj bemutatására lehetett alkalom s ez egyformán jó tanulság maguknak a színjátszóknak és változatosabb szórakozás a nézőknek. Nem megvetendő előnyök ezek. Figyelmébe ajánljuk a kezdő és a nagy múltú csoportoknak egyaránt. Az előadás szintén figyelemre méltó tapasztalatokat nyújtott. Vegyük sorra a három darabot. Az első Krúdy Gyula: Az arany meg az asszony című kis játéka, mely egy XV. századbeli polgár otthonában játszódik és — nagyon leegyszerűsítve — azt mondja: óriási a pénz csábító ereje. A kis remekművet, Krúdy többszörösen áttételes kifejező eszközeit, líráját és humorát, jellegzetes hangulatát visszaadni rendkívül nehéz. A szereplőkön látszott az akarat, a lelkesedés és szeretet, mellyel megkísérelték, de bizony kevés eredménnyel. A hiba onnan eredt, hogy sem ők, sem a rendező, Udvaros Béla nem értették meg teljesen Krúdyt s ezért csak a gondolat vázát, a puszta cselekményt játszották el. Egyedül Petényi Ilona talált bele szerepébe, őszinte, gátlásmentesen feloldódó lírai hangjával. Érdekes módon Harrach Károly is a lírai részekben volt csak igazán jó. Különben ő is, mint Czobor Miklós, inkább csak mondták, mint játszották szerepüket. A második darabban, Moliére: Kényeskedők-jében már magukra találtak. A moliére-i vígjátékok előadásának stílusa, hangvétele meglehetősen kialakult, színházainkban bőven találkozunk moliére-i darabokkal , s így a színjátszóknak nem kellett töretlen úton járniuk. Éltek is a tapasztalatátvétel lehetőségével és sikerült felszabadult, őszintén jókedvű játékot produkálniuk. Kár, hogy itt nem álltak meg, hanem a nevettetés kedvéért néhány ízléssértő és Moliére-tól idegen túlzást is megengedtek maguknak. Ha lefaragják ezeket, csak nyernek vele. A szereplők közül Krausz Anna, Szilágyi Ildikó, Korda Tamás és Radics Miklós játékát kell kiemelni. Harmadiknak egy szovjet vígjátékot, Máj Talveszt: Mintaférj című darabját adták elő, mely a házimunkában vizet prédikáló, ámde bort kedvelő férjről szedi le a keresztvizet. És itt — csodák csodájára. Vagy magyar is természetesen — már kitűnően játszottak. Természetesen, mert mai tárgyú, a mai életből vett problémát, alakokat kellett megeleveníteniük. Mindhárom szereplőjét, Csepeli Andrást, Kibédi Máriát és Petényi Ilonát dicsérni kell. Megjegyzendő, hogy a Moliére-darabot és ez utóbbit is szintén Udvaros Béla rendezte. Ennek a nem is túlságosan nagy igényű, de jól megírt, a mai életről szóló darabnak és előadásának sikere a legfontosabb tanulsága e bemutatónak, tanulsága színjátszóknak és íróknak egyaránt. A körülmények, melyek között a bemutató lezajlott, szintén megkívánnak egy-két szót. A MOM-kultúrház színpadán és nézőtere előtt fellépni — a legigényesebbeket is kielégítheti. De a szép és kényelmes terem másra és másokat is kötelez. Miért kell például jó fél óra késéssel kezdeni az előadást? Aki elejétől kezdve látni akarta az előadást — a közönségnek több mint fele —, idejében ott volt. Viszont akik csak a későbbi táncmulatságra jöttek és előtte ültek be a nézőtérre, azokat miért engedték be játék közben? Az állandó székcsapkodás, járkálás a nézőket zavarta, a színészeket megzavarta. A szünetek pedig majd olyan hosszúak voltak, mint egy-egy színdarab maga. Apróságnak látszanak ezek talán, mégis meg kell említeni őket, mert a szereplők és a közönség megbecsülésének fokmérőivé lehetnek. S a színház a művészet temploma. Bogáti Péter 325 000 FRANK a két ikerdarabot, bedobta őket a ládába, és várta, hogy a jelzőszem újra felgyulladjon. Paul Morel feléje nyújtotta az öngyújtóját, Busard rágyújtott és nagyot szívott a cigarettáján. A szem felvillant, felemelte a rácsot... — Tudod-e, hogy Juliette milyen ringyó? — Nem újdonság. — Azt mondtam neki, hogy ma nem viszem el a genfi regattára... csak úgy, semmi okom nem volt rá, hogy megtagadjam a kívánságát, de nem akartam már visszaszívni a szavamat..Hát bosszút állt rajtam. Elment az apámmal. Busard felemelte a rácsot, benyúlt a gépbe... — Ezen csodálkozom, mert szeret a férfiakkal bolondozni, de úgy tudtam, hogy az öregekre nem bukik. — Azt hiszed? Busard levágta a fölösleges plasztikot, tört, dobott.. — Azt. Nem esete az öreg ember. — Ugratja az apámat, hogy engem bosszantson. De biztos vagyok benne, hogy ennyit sem enged neki... A körmével pattintott egyet a fogán, hogy mutassa, mennyit nem enged neki. » Busard a vörös jelzőlámpa kigyulladására figyelt. — Nagy ringyónak kellene lennie, hogy az apáddal lefeküdjék — vigasztalta Moreit. — Ó, van elég, aki megteszi, de Juliette-ről csak akkor tudnám elhinni, ha a saját szememmel látnám. — Ennyire csak mégsem aljasodott le — toldotta meg Busard. — Mégis csak szerencséd van — felelte Morel —, hogy nem hagytad magad behálózni tőle. Ilyen nehéz nővel még nem volt dolgom. Tovább fejlesztik a második ötéves tervben a pécsi orvosi egyetemet A pécsi Orvostudományi Egyetem szülészeti klinikáján a közeli napokban több milliós építkezés indul meg. Az új kétemeletes épületben az ország egyik legszebb, legkorszerűbb egyetemi tanterme valósul meg, amely alkalmas lesz a legtökéletesebb kísérleti bemutatókra. A második ötéves terv további éveiben hasonló tanterem építését tervezik a belgyógyászati klinikán is. A II. számú sebészeti és belgyógyászati klinikán a közeli napokban adják át ünnepélyesen az intézet új műtő- és röntgenosztályát. A további években a tüdőpavilon bővítését tervezik. - UMMM/MM. -0 Miért az ember cipekedjen a gép helyett? Az SZKP XX. kongresszusának anyagát tanulmányozva, örömmel látom, hogy a VI. ötéves terv végére a nehéz fizikai munkát igénylő munkafolyamatokat automatizálják, illetve gépesítik. Sajnos ítélünk egyelőre még a meglevő gépeket sem használják ki, hogy megmentsék a dolgozókat a nehéz fizikai munkától. Csak egy-két példát erre. Tavaly decemberben az Újpesti Bútorgyárban új üzemrészt burkoltunk parkettával. A parkettázáshoz szükséges anyagot a második emeleti üzemrészbe kellett felszállítani, úgynevezett trepnin. Hatszáz köbmétert hordtunk fel háton, fárasztó munkával. Kértük az építés vezetőségét, engedje meg, hogy igénybe vegyük az akkor éppen kihasználatlanul heverő szállítószalagot. Ebbe azonban nem egyeztek bele, mondván, hogy mi csak alvállalat vagyunk, s különben is nem tudnák felszámolni a használati díjat, így tehát cipekednünk kellett. Vagy egy másik dolog. A dunaparton, a Dráva utcával szemben a Kő téren építettek két hatalmas betonteknőt, hogy a sleppekről a dunakavicsot szállítószalagon ezekbe a tartályokba rakják. Az autók pedig a tartályok alá állnak és egy sóder kinyitásával megtelnek. Ezáltal megmentik a dolgozókat attól, hogy lapáttal rakják fel a kavicsot. A napokban úgy láttam, ezt a betontartályt nem használják. A dunaparton mindenfelé kupacokba rakják ki a sódert s úgy, mint ezelőtt, kézilapáttal rakják az autókba. Nem tudom, mi az oka, hogy a szállítószalagokat nem használják, talán nem váltak be, vagy nem alkalmasak erre amunkára? Pedig a két hatalmas betonteknő ugyancsak rengeteg cement- és vasanyagot emésztett fel, amelyet más célra is felhasználhattak volna. Németh Gyula 12/3. Épületszigetelő V. Elismerésre is szükségük van Manapság gyakran találkozom ilyen megjegyzésekkel: »Hiába, ez a mai fiatalság. Hol van ezekből az udvariasság? Neveletlenek, tiszteletlenek az öregekkel.« Nem mondom, sokszor meg is érdemlik a szidást, csak az a baj, hogy már olyankor is csepüljük őket, amikor nem szolgáltak rá. Úgy érzem, az idősebbek sokszor türelmetlenek és túl szigorúak a fiatalokhoz, mindig csak azt veszik észre viselkedésükben, ami rossz, kivetnivaló. Pedig ha jól megfigyeljük, sok szép vonást is találhatunk bennük. A napokban a Visegrádi utca tájékán jártam. Az úton egy fehér botos bácsi lépegetett. Mellette rohantak el »a régi idők fiataljai«, egy sem vette észre. Hiába, sietős a dolguk. De egy kis, iparitanuló-ruhát viselő fiatalembernek úgy látszik volt még néhány perc ráérő ideje, mert a bácsiba karolt s úgy vezette át a megállóhoz. Vagy egy másik eset. Az 59-es villamosra egy idős néni szeretne felszállni, de nehezen megy neki, segítségre szorul. Egy kis diáklány nyújtja is a karját: »Tessék csak rám támaszkodni néni, egész nyugodtan« és felsegíti. — Hát igen. A »mai neveletlenek« között ilyenek is akadnak. Láttam olyan esetet is, amikor az egyetemista fiú szénnel megrakott kis kocsit segített tolni egy teljesen idegen embernek. Az ilyen esetek ritkán tűnnek fel azoknak, akik a fiatalságot általában csak megrovó jelzőkkel halmozzák el. É úgy látom, hogy a mi fiatalságunk zöme nem rosszabb, mint a régi idők ifjúsága. S arra is gondolnunk kell, hogy az elismerő, dicsérő szóval legalább olyan jó hatást érünk el a fiatalok fejlődésében, mintha csak állandóan bírálnánk őket. Katyi Erzsébet óvónő 325 000 FRANK — Hát ami azt illeti, szerencsém az van. A jelzőlámpa kigyulladt. — No, csak dolgozz tovább — búcsúzott tőle Morel. — Szerencsés fickó vagy, az már igaz. . . azzal eltávozott. Busard meg nyitott, leemelt, zárt,* vágott, tört, dobott, várt, nyitott... Közben besötétedett és leszállt az éjszaka. Egy kicsit lehűlt a levegő. Busard felgyújtotta a géphez legközelebb levő, kékes fényű lámpát. A műhely többi része árnyékban maradt. A hatalmas üvegablakok nyitva voltak, s látni lehetett a begóniaágyakat, melyeken elömlött a hold fehér fénye. Messziről behallatszott egy mulató tánczenéje. A kis automatagép szabályos pontossággal ontotta magából a poharakat. Busard ormótlan félautomatagépe nagyokat szisszent, valahányszor egy-egy újabb geránium-hintóra való plasztikot fröccsentett be a formába. Busard leste, hogy kigyullad-e már a vörös lámpa. — Mi az ördögnek is vagyok én itt? — kérdezte egész hangosan. Mert nem hagyta abba a töprengést, a két maxitonpasztilla megtette a magáét, s talán a fáradtság is okozta, hogy agyában egymást kergették a gondolatok. Az járt eszében, hogy ő, Bernard Busard, kevesebbe kerül a gyárosnak, mint az automataberendezés. Ha összehasonlítjuk, hogy mit ér egyrészt az önműködő szerkezet, amely a kész gyártmányt leemeli a szerszámról, meg az elektromos szerv, másrészt meg ő. Bernard Busard, nagy sovány testével, kisportolt biciklista izmaival, gondolkodó agyával, szerető szívével, könnyű kiszámítani, hogy Bernard Busard az olcsóbbik. (Folytatjuk.)