Népszava, 1956. július (84. évfolyam, 154-179. sz.)
1956-07-01 / 154. szám
hogyantartják be a kollektív szerződés 34. pontját a Ganz Vagongyárban? A szerződés teljesítése felülvinatozódtam minap a Ganz Vagongyárban. Az üzemi bizottságon útbaigazításképpen kaptam egy ízlésesen bekötött, pirosfedelű könyvecskét, amelyben a szerződés pontjait olvashattam. Majd bementem az 545-ös műhelybe, hogy egy kicsit a gyakorlatban tájékozódjam. Az első ember, akivel találkoztam, egy vékonytermetű fiatal esztergályos volt, nevezetesen Balogh Dezső. Ahogy később kiderült, ez a 18 éves fiú tavaly ősszel lett önálló mestere az esztergályos szakmának. A műhelyben azt beszélik felőle, hogy igen szorgalmas, jóravaló fiú. Ily módon indult köztünk a beszélgetés. — Mit csinál, Balogh elvtárs? — Fogaskerekeket nagyolok. — Halad a munka? — Harmincöt darabot kaptam, jó gépen egy műszak alatt megcsinálnám, kapnék érte 45 forintot. De a gépem öreg, emiatt csak három műszak alatt tudom bevégezni. Eszerint 15 forintot keresek naponta. — Pótidőt kap a munkára — szól közbe Székedi elvtárs, főművezető, jelezvén, hogy ily módon több lesz a keresete. Az esztergályos ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy máskor is ígértek neki már ilyet a munkavezetők. Az ígérésről azonban legtöbbször elfeledkeztek. E beszélgetés közben kiderült még az is, hogy munkautalvány nélkül kapnak az esztergályosok munkát, s ha emiatt tiltakoznak, olyanféléket mondanak nekik, hogy »nem érünk rá most gatyázni, sürgős a munka, csinálni kell.« És a dolgozók csinálják, de az aztán más kérdés, hogy ők húzzák a rövidebbet. A beszélgetés közben észreveszem, hogy esztergályosunk valamit keresgél a gépek körül. Egyszer csak odalép hozzám, kezében egy alkatrészt szorongat. Az olajhűtőkhöz szükséges anyagot mutatja, hogy lám milyen rossz minőségű, s mennyi baj van vele a megmunkálásnál. Ekkor már többen állnak körülöttünk s bekapcsolódnak a beszélgetésbe. Halom János, az alapszervi párttitkár is köztük van. — Mert itt mindig bedöglik néhány gép — mondja a párttitkár. — Java részét ócskavasba kellene már küldeni, rozoga, öreg masinák ezek. A főművezető helyeslően bólint erre és megjegyzi, hogy a fúrógépek is hasonló állapotban vannak, hogy ideje lenne leszázalékolni az öreg masinákat, emellett nagyon kellene a műhelyekbe négy új fúrógép is. — Megmondom őszintén, az emberek nem szívesen dolgoznak itt — folytatja a főművezető. — Mindenféle ürüggyel jönnek, hogy engedjem el őket. Most is van a zsebemben néhány ilyenfajta kérelem. Ez évben 26 ember hagyott itt bennünket, mert nem találják meg a számításukat. Rövid vizsgálódás után kiderül, mennyire így van. Százan dolgoznak például darabbérben, s azok közül mintegy 24-en, 27-en nem tudják teljesíteni a normát. De kevés a teljesítménykereset is. Áprilisban például csak 897 forintot tett ki. Tovább nem is jegyezgetem a panaszokat. A kollektív szerződés 34. pontja jár az eszemben, amelyben az igazgató vállalta a tervszerű munka előfeltételeinek megteremtését. Mutatom a vállalást a vitázóknak, mire azok legyintenek és azt mondják: — Semmit sem ér az egész, mert csak papíron látjuk. Pedig a kollektív szerződésnek ez a része nagyon érdekli a dolgozókat. Hiszen ettől függ keresetük alakulása, ez az alapja megélhetésüknek. Ha az igazgató, a műszaki vezetők megkívánják, hogy a munkások becsületesen helytálljanak, pontosan, jól dolgozzanak , akkor ehhez meg is kell teremteni a feltételeket. Ezt a kollektív szerződésben egyébként meg is ígérték — csak éppen nem teljesítették. Amint lapozgatom a szerződést, rábukkanok az üzemi bizottság vállalására is: »A szocialista munkaversenyt minden hónapban az igazgató által meghatározott feladatok végrehajtására irányítja. Ez helyes. Az üzemi bizottság azonban arról már elfeledkezett, hogy a folyamatos munkaellátás segítése és ellenőrzése is hozzátartozik a munkaversenyhez. Elfeledkeztek arról is, hogy a szakszervezetnek ezen a téren is vannak érdekvédelmi feladataik. A jobb, zavartalanabb munka — a több kereset — a munkások elsőrangú érdeke. V. N. Ki a nagyobb ember a Felsőbabádi Állami Gazdaságban? A Felsőbabádi Állami Gazdaság három dolgozója kereste fel szerkesztőségünket. Panaszkodtak, hogy rosszul keresnek. Nem kapják meg mindig az elvégzett munka után járó bért, máskor meg nyögik a hatalmas levonásokat, holmi állítólagos túlfizetésért. Ha reklamálnak, durván elutasítják őket. A szakszervezethez is hiába mennek. A bejelentést a MEDOSZ bérosztályával, az Állami Gazdaságok Minisztériumával együtt vizsgáltuk ki. Sok bérpanasszal találkoztunk a gazdaságban, amelyek rontják a hangulatot, csökkentik a munkakedvet Amikor Kránicz Flórián alelnök elé tártuk tapasztalatainkat, csak mosolygott: »Elvtársak, amit önök megállapítottak, az csak egy része annak a bérelszámolási anarchiának, ami nálunk folyik.« Máris húzza elő fiókjából a hozzá befutott, rosszul számfejtett elszámolási lapokat. — Nézzék csak — mutatja. — Egyiken tíz órával, a másikon öt nappal számoltak kevesebbet. Itt pedig 295 forintot vonnak le azon a címen, hogy az előző hónapban többet fizettek ki. A téli gépjavításért járó prémiumért is hiába döngetünk. A fogatosoknak is beígérték: ha jól sikerül a vetés, katasztrális holdanként 5 forint célprémiumot fizetnek. Ez a prémium is a »holdban« van. — De hát hogy lehet ez és miért tűri a szakszervezet? — érdeklődtünk. Nem értjük meg egymást — Veszekszem én eleget az igazgatóval, a bérelszámolóval, de eredménytelenül. Nem értjük meg egymást a gazdaság vezetőjével. Ha meg merem mondani az igazat, azt vágja a fejemhez, hogy lázítom ellene a dolgozókat. Nem tűri azt, aki ellentmond neki. Az elmúlt két évben négy párttitkárunk volt, egynek se volt maradása... A következő színhely az igazgató szobája. Most már a gazdaság vezetőjének mondjuk el, mit láttunk. Elismeri, meg nem is a felvetett hibákat. — Egyedül vagyok — védekezik. — Párttitkárunk már hónapok óta nincs. A szakszervezettől semmi segítséget nem kapok. Ha csinálnak valamit, csak hátrányára van a gazdaságnak, mert ellenem hangolják az embereket. Az ab-elnök cáfolni igyekszik e kijelentést, az igazgató azonban a szavába vág. Parázs vita kerekedik. Bíró Endre feldúlva kiabálja, hogy mindenkinek van szava ebben a gazdaságban, csak éppen neki nincs. »Márpedig én vagyok itt az igazgató, a kutya mindenit...« Nem tudtunk köztük igazságot tenni. Egyedül nem lehet elvégezni A MEDOSZ Pest megyei bizottsága munkatervében éppen, esedékes volt a Felsőbabádi Á. G. szakszervezeti munkájának felülvizsgálása. Szinte kínálkozott az alkalom, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba s megnézzük azt is, mi az oka Biró Endre és Kránicz Flórián kutya-macska barátságának. Most, hogy alaposabban tekintettünk a dolgok mélyére, a szakszervezeti munka számos gyengéjével találkoztunk. A legszembetűnőbb talán, hogy az ab-elnök egyedül dolgozik. A bérbizottság alig tudott valamit a gazdaságban folyó bérelszámolási fejetlenségről. Nem irányítja jól Kránicz elvtárs a munkásellátási bizottság tevékenységét sem, így történhet meg azután, hogy a szállások egy része piszkos, rendetlen, vagy hogy az ebédlőben rossz a kézmosócsap és még sorolhatnánk tovább a kisebb-nagyobb fogyatékosságokat. A bizalmiak nevét általában ismerik a szakszervezeti tagok. Tevékenységükben azonban bőven van még hiányolnivaló. S ennek is egyik oka, hogy az ab-elnök sokszor helyettük végzi el a munkát. Az irányításra szükséges idő így vész el aprócseprő ügyekkel és nem kis mértékben az igazgatóval való viaskodásban. Előfordult például, hogy az igazgató beszegeztette a kultúrterem ajtaját, mert állítólag az ab-elnök nem beszélte meg vele a rendezvényt. Az igazgatónak természetesen tudnia kell arról, mi történik a gazdaságban, hiszen mindenért ő a felelős. De az mégsem lehet megoldás, hogy így dolgozzanak: »Majd én megmutatom, hogy lesz tánc!« A másik azt mondja: -Azért sem lesz!« S az ilyen viták nem egyedülállóak. Széltében-hosszában beszélnek róla az emberek, hogy Biró és Kránicz állandóan veszekednek. Még a taggyűlésen sem türtőztetik magukat, ott is közbekiáltással zavarják egymás felszólalását. Gulyás László gyakorló agronómus egy alkalommal a nyilvánosság előtt is megmondta,, helyteleníti az igazgató és az ab-elnök viselkedését. S a rossz példát látva, a többi gazdasági vezetőbeosztásban dolgozó sem veszi sokba a szakszervezetet. Nem ritka, hogy az üzemegységvezető vagy brigádvezető durván visszautasítja a bizalmit vagy egyenesen kizárja az üzemegység irodájából — mint Sáribesnyőn történt — mikor valaminek utánta akart nézni. Az ígéret szép szó... Ilyen és hasonló tapasztalatokkal bővelkedve ültünk öszsze harmadnap este, hogy megbeszéljük a dolgokat a gazdaság vezetőivel, a szakszervezeti aktivistákkal. Sok mindenről szó esett ezen az összejövetelen. Eredményekről és hibákról is. Hiszen nyolcszoros élüzem a gazdaság. Biztos, hogy az igazgató érti a dolgát és a szép teljesítményben a szakszervezetnek is része van. Miért hát mégis a sok vitatkozás, értetlenség? Dobrovolch elvtárs, a járási párt- bizottság munkatársa jelle-mezte végül is találóan a helyzetet: »Az igazgató és az aleelnök azon vetélkednek, ki a nagyobb ember a gazdaságban.« Így van ez, sajnos. Biró Endre nehezen viseli el, hogy az üb-elnök ellenőrizze egy s más dologban. De ahogy Kránicz elvtárs teszi ezt, az a mód sem mindig megengedhető. Az ab-elnök és az igazgató vita nélkül fogadta a bírálatot s ígéretet tettek, hogy változtatnak a közöttük levő áldatlan viszonyon. Biró elvtárs fogadkozott, hogy már másnap megbeszélik a közös tennivalókat. S ekkor mintha a körben ülők arcán hitetlenkedés suhant volna át. Talán arra gondoltak, amire én is: Bíró elvtárs nem volt őszinte akkor, amikor azt mondta: »régen kellett volna ilyen nyíltan beszélni a hibákról.« Megtették ezt már több esetben az elmúlt két év alatt. A járási pártbizottságtól, a megyei MEDOSZ-tól, az igazgatóságtól többször figyelmeztették már a hibákra az igazgatót és az üb-elnököt is. Nem használt. A megbeszélés egyik részvevője javasolta: három hónap múlva ugyanez a brigád vizsgálja meg, mit váltott be az igazgató és az üb-elnök ígéretéből. Jó javaslat. Nem feledkezünk meg róla. B. M. 2 NÉPSZAVA 1956. július 1. vasárnap A nők világkonferenciáján elhangzott javaslatok valósuljanak meg az életben Néhány nappal ezelőtt ülésezett hazánkban a dolgozó nők világkonferenciája. Felkerestük Hegyi Gizella elvtársnőt, a Textil- és Ruházatipari Dolgozók Szakszervezetének elnökét, a magyar delegáció vezetőjét s megkértük, mondja el benyomásait a kongresszusról, beszéljen annak eredményeiről és tanulságairól. — Érthető nagy várakozás előzte meg a dolgozó nők világkonferenciáját — mondja Hegyi elvtársnő —, a szakszervezetek számtalan gyűlést szerveztek, amelyeken a magyar dolgozó nők megválasztották küldötteiket és megvitatták elgondolásaikat, javaslataikat a konferenciával kapcsolatban. Két tanulság — A magyar nődelegáció véleménye szerint a dolgozó nők világkonferenciája teljesen megfelelt a várakozásnak, mint az első olyan jellegű nemzetközi konferencia, ahol a dolgozó nők helyzetét, problémáit beszélték meg. Természetesen más a helyzete a dolgozó nőknek a tőkés, a gyarmati vagy a félgyarmati országokban, mint hazánkban. Ennek ellenére az öt világrész nőküldöttei nagyon jól megértették egymást. A négynapos tanácskozáson elhangzott beszámolókból és felszólalásokból sok érdekes tanulságot szűrhetünk le. Azt hiszem elég, ha ebből kettőt kiemelek. Az egyik és talán legfontosabb tanulság az volt, hogy megtanultuk jobban becsülni eredményeinket. Sokat hallottunk a konferencián arról a harcról, amelyet a dolgozó nők a kapitalista és a gyarmati országokban folytatnak jogaik elismeréséért, szociális helyzetük javításáért. Ezek a beszédek azt is bizonyították, hogy nekünk, magyar nőknek nem kell szégyenkeznünk, mert tizenegy év alatt elért eredményeink nagyon is számottevők A konferencián büszkeség töltött el bennünket, hogy van nagyszerű alkotmányunk, amely meszszemenően biztosítja a dolgozó nők jogait, egyenjogúságát, van egy sor helyes törvényünk, amely védi a dolgozó nőket. Eredményeink buzdítást adtak a számos országban nehéz körülmények közt élő nődolgozók küldötteinek. A másik tanulság viszont az volt, hogy a magyar szakszervezetek nem küzdenek minden esetben elég következetesen a dolgozó nők életkörülményeinek és munkafeltételeinek megjavításáért. Igaz, hogy a dolgozó anyák helyzetének megkönnyítésére, érdekeik védelmében sokat tettünk. De nem foglalkoztak eddig a szakszervezetek elég behatóan a dolgozó nők széles rétegeinek problémáival, így nem is nyújthattak elegendő segítséget helyzetük könnyítéséhez. A legnagyobb élmény Hogyan szélesítette a konferencia a magyar nők nemzetközi kapcsolatait? — A magyar delegáció tagjainak nagy többsége — így magam is — első ízben vett részt nemzetközi konferencián. Ez önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a dolgozó nők világkonferenciája impozáns méreteivel nagy hatást tegyen a magyar delegációra. Legnagyobb élményünk mégis az volt, hogy az öt világrészből összesereglett küldöttek teljes egysége nyilvánult meg a konferencián. A dolgozó nőknek ez az egysége és szolidaritása nyilvánult meg a konferencia szüneteiben, a barátkozásokban, a kapcsolatok kiépítéseiben is. A legtöbb esetben tolmácsok nélkül is jól megértettük egymást. — Új ismerőseinkről, a konferencián szerzett barátokról nem akarunk továbbra sem megfeledkezni, sőt szeretnénk kapcsolatainkat még jobban elmélyíteni. De épp ilyen fontos az is, hogy a konferencia előkészítéséhez hasonlóan, de még szélesebb körben ismertessük a magyar dolgozó nőkkel külföldi országokban élő társaik helyzetét, harcait, s ismertessük a konferencia határozatát, felhívását. A feladatok milyen feladatokat ró a magyar szakszervezetekre a konferencia határozatának megvalósítása? — A magyar nődelegáció a konferencián dicsekvés nélkül, reálisan ismertette azokat az eredményeket, amelyeket elértünk és nyáron feltárta a magyar dolgozó nők jelenlegi problémáit is. Ugyanakkor számos javaslatot tett a dolgozó nők helyzetének könnyítésére. Feltétlenül szükség van arra, hogy a felszólalásban elhangzott javaslatok meg is valósuljanak az életben. Ezért a magyar szakszervezeteknek is harcolniuk kell, hiszen a magyar delegáció nemcsak a dolgozó nőket, de a szakszervezeteket is képviselte a konferencián. A magyar szakszervezeteknek megvan a kellő tekintélyük és szervezett erejük ahhoz, hogy biztosítsák minden munkaterületen a dolgozó nőket védő törvények maradéktalan betartását. A leghatározottabban vissza kell utasítani a gazdasági és műszaki vezetőknek minden olyan törekvését, amely népgazdasági érdekekre hivatkozva csorbítja a dolgozó nők jogait, akár túlóráztatással, akár a kisgyerekes anyáknak járó fizetés nélküli szabadság megtagadásával. Most az MNDSZ üzemi szervezetek megszűnése után még fokozottabb felelősség hárul a szakszervezetekre a seikről való gondoskodásban és a nők között végzett nevelőmunkában. A szakszervezeteknek sajátos helyzetüket, lehetőségeiket felhasználva sokoldalú segítséget kell nyújtaniuk a dolgozó nők termelési, hivatali és házimunkájának megkönnyítésére, hogy több szabadidővel rendelkezzenek, többet olvashassanak, szórakozhassanak. A dolgozó nők helyzetének könynyítésére számtalan lehetőség van, kezdve élet- és munkakörülményeiknek, a kereskedelem és a közélelmezés munkájának javításától egészen a háztartások gépesítéséig. — Meggyőződésem, ha a dolgozó nők helyzetét jelentősen megkönnyítjük, s több szabadidővel rendelkeznek, aktivitásuk megnő és az eddiginél nagyobb szerepet vihetnek a pártban, a szakszervezetben, erőteljesebben bekapcsolódhatnak a gazdasági és a politikai életbe. Cs. M. A tíztemne és tumberkötött ELISMERT FUSIZÓ volt a Sámligyárban Bükkfa Pista — valóságos üzem az üzemben. Most éppen egy fáin rádiószekrényt politúrozott, s Mogambunak, a nagy törzsfőnöknek szánt exportsámlik békén vártak a sorsukra. Az utolsó pillanatban vette csak észre Csörgőt, a művezetőt, akinek rádiószekrény- és Bükkfa Pista-iszonya volt. Gyanakodva állt meg Pista előtt — hősünk sopánkodva hadrikált: • — Nem megy a munka! Csupa csomó! Csupa göcsört! Elhajlik a kalapácsnyél! összemennek a szegek! Techet már ilyet látni? — Biztosan megint fusizik! — szólt boszszúsan Csörgő és tétován ácsorgott, míg Pista zavartalanul lamentált: — Merthogy göcsörtös fával nem lehet dolgozni. Meg aztán vaj szegek ezek, hogy a ménkű csapná agyon a csínálójukat! — Jó! Jó! — állt odébb Csörgő balsejtelmekkel szívében, s Pista eztán nem tapogatta tovább Mogambu leendő ülőkéjét, nagy szeretettel vette elő a maszekmunkát. — Hit ez mi? Mit csinál? — hallotta percek múlva ismét háta mögött a jól ismert hangot. Csörgőt visszahozta az ördög, s Pista meredten bámult maga elé — elmulasztotta a kötelező éberséget. Buzgón dadogni kezdett: — E... e... ez mi? Né, izé... csakugyan ... mi is ez! Hát ez az én elemózsiás ládikóm. Ebben hozom a töpörtyűt, a kolbászkát. E ... talán csak van joga a dolgozónak a kolbászevéshez? — Majd mindjárt mondok valamit. — zörgött Csörgő. — Na jó, éppen jön az igazgató. Jól van, barátom. Jól van, várjon csak egy kicsikét. — Ne tessék mán izélni — ügyeskedett Pista —, ne csak, hát nem érdekes, hogy rádiószekrényben hordom az elemózsiát! De már ott is volt az igazgató. — JÓNAPOT, EMBEREK, mi van? Mogamba, a nagy törzsfőnök panaszkodott, hogy egy paláveren szegbe ült. Csörgő, így nem leszünk jóba... — Mert ilyen emberek vannak, mint ez a Bükkfa... — fakadt ki a művezető, de az igazgató félbeszakította. — Pista! Mit látok? Csak nincs kész a rádiószekrény? Nahát, ez remek! — Merthogy miért ne volna kész? — ragyogott fel a mester szeme. — Esténként, mikor pihent a gép és pihent a gyár, eldolgozgattam rajta. Ugye szép lett? Az igazgató azonban hivatása magaslatán állt és felelősségrevonóan kérdezte: — Remélem, Bükkfa, nem munkaidő alatt készítette és nem a gyár anyagából?! Tudja, a termelés mindenek felett, a többtermelés! — Hogy tecsik ilyet feltételezni? — sértődött meg Pista. — Még vasárnap sem mentem templomba, csakhogy elkészüljek. Talán megbocsátja a jóisten. Az anyag meg egy régi ágyból való, én tudom azt, hogy a szocializmus építésére való anyagból nem szabad rádiószekrényt csinálni... — Nagyon jól beszél! — örvendezett az igazgató. — Igaz, Csörgő? És különben hogy megy a munka? — Igazgató elvtárs! Ez... eeez... Pista közbevágott: — Sok a göcsört, a csomó, a görcs. Meg aztán lekvárból vannak a szegek. Már ez aztán meglátszik a termelésen! De ugye, meg tetszik engedni, hogy új munkasikereket érjek el. Az előbb Csörgő szaktárs igen feltartott! — CSÖRGŐ SZAKTÁRS! — az igazgató rosszalóan csóválta a fejét. — Mit hallok? E derék dolgozót zavarja munkájában? Így lemaradunk az exporttal! — Azért maradnak le... — Hagyja csak, ez az egyszerű ember mér kifejtette. Egyesek feltartják a dolgozókat. Meg aztán sok a csomó, a görcs, meg a ... meg a ... — Göcsört, kérem szépen — segített Pista. — Pedig milyen szépen ki tetszett fejteni legutóbb az export jelentőségét. Ott ültem az első sorban és sírtam az örömtől, hogy milyen nagyszerű igazgatónk van nekünk." — Úgy van, izé... — de én nem zavarok tovább. Ezt a rádiószekrényt pedig elviszem, mert csak akadályozná a munkájában. Pompás alkotás, ez szebb, mint amit az anyósomnak csinált. Hát akkor a viszontlátásra! Nem felejtik? Minden percet az export érdekében! Minden másodpercet! — Köszönjük szépen az útmutatást, atyánk — állt vigyázba meghatottan Bükkra, amíg Csörgőt csendben ette a méreg. Aztán kifakadt: — Hogy a rossebb nem tud elenni ebből a gyárból! Pista szemrehányóan szólt rá: — Azt tudom, hogy somogyi, de azért nem kell mindjárt idegsokkot kapni. Aztán látja, csakmaga alatt, vágja a fát! Ha nem lett volna hepciás, magának, ingyen csináltam volna egy rádiószekrényt. — Szétrobbanok!— rohant el Csörgő. Pista csendesen latolgatta a mérges ötletet, aztán nem filozofált tovább, termelni kezdett: estig még egy rádiószekrénnyel túl akara teljesíteni exporttervét. A soroksári Naca néni már két hete átutalta a valutát... Nagy S. József