Népszava, 1956. október (84. évfolyam, 232-257. sz.)

1956-10-10 / 239. szám

Bad Schandautól a Keleti-tengerig II. Berlin, Drezda, Weimar Milyenek a német városok? Nem könnyű a kérdésre felelni, éppen úgy, mint a magyar városok esetében. Mert magyar város Budapest is, Pécs is, Szeged is, mégse lehet közös nevezőre hozni őket. Természetesen ugyanígy áll a dolog, csak német sajátságokkal átszőve, Berlin, Lipcse, Rostock, Meissen vagy Weimar esetében is. Ami közös minden német nagyvárosnál — az a bombaszőnyegek pusztításának nyoma. És — ez már sajátságosan német dolog — a tisztaság. Hiába fúj a szél (márpedig gyakran fúj), az utcahosszat meredező romok közül nem hord port, szemetet. Sok építkezést láttam, de egyetlen szemétkupacot sem, sok romot, de nagyon kevés törmeléket. A legtöbb a rom Drezdában. Tizenkét éve múlt már annak a szörnyű februári éjszakának, amelyen több ezer angol és amerikai bombázó a gyújtó- és rombolóbombák tízezreit szórta le a városra. 56 perc alatt tízmillió négyzetméter lakóterület pusztult el — és tizenkétmillió köbméter rom született. Ma Drezdában akkora darabokon, mint Budapesten a Nyugati pályaudvartól a Keletiig — parkok fái és bokrai zöldellnek. De mindenki tudja: a helyükön lakóházak álltak, bölcsődék, irodák, üzletek. Itt-ott még kémények ágaskodnak a különös eredetű ligetekben — és bár szépek, üdék és zöldek, mégsem pihen meg rajtuk a szem. A Zwinger és a csodálatos képtár lassan gyógyul, a Szovjetunióból most hazaérkezett képek között egy délutánt töltöttünk. Kevés volt. Nekünk is, azoknak a fiatal és öreg helybelieknek is, akik a kincsre találók boldogságával ismerkedtek újra — illetve a fiatalok most először — Giorgione Vénuszával, Van Delft, Rubens, Palmavecchio képeivel. Maga a város egyébként kezd felocsúdni a szörnyű pusztulás után. Jártam a trafóci röntgengyárban, ahol ötszázan kezdtek dolgozni a háború után és ma háromezren gyártják bel- és külföld számára a transzformátorokat és röntgengépeket; láttam FDJ- otthont zongorával, televíziós géppel, kényelmes klubfotelekkel, elegáns éttermeket és az elbaparti Firenze csipkés kőhídjairól nézzük az inkább hűvös, mint langyos augusztusi alkonyatban a város egyre sűrűbben kigyulladó fényeit és a reflektorokat, amelyek a toronydaruknak mutatták az utat. Berlin — külön fejezet. Sokan megírták már, mit jelent a kettéosztottság, de semmiféle olvasmány nem pótolhatja azt a különös élményt, amit a Brandenburgi kapun áthaladó utas érez. »Ön elhagyja Berlin demokratikus szektorát« — mondja jobbkézről egy tábla. Távolabb másik fehér tábla: »ön most Berlin amerikai övezetébe lép« — s balra egy kis utcában az angol zóna kezdetét hirdeti a négynyelvű felírás. Az S-Bahn állomásán fekete betűs sárga táblát húz ki egy rekeszből a kalauz: »Ez a vonat elhagyja a demokratikus szektort.« Egyébként azután semmi nem jelzi hivatalosan, hogy a vonat átszaladt a másik Berlinbe. Az első jel: a VEB-ek (a Volkseigenes Betrieb, népi tulajdonban levő üzem) cégtáblái helyett az NDK-ban nem látott nagy reklámok: a KADEWE (Kaufhaus der Westen), vagy a Woolworth fénybetűi. Kelet- Berlin forgalmának a zöme a gyorsvasúton és a földalattin zajlik, a nyugati rész autóforgalma sokkal élénkebb. Ami a két Berlinben egyforma, hogy a gyorsaság ellenére sincs ideges vágtatás. Azt hiszem, erről nem árt egy kicsit bővebben beszélni. Ami Berlinben sürgős, az nyilván épp olyan sürgős, mint a budapesti sürgős ügyek. Mégsem hallottam a fővárosban — és másutt sem — ideges vitát, mérgelődést, káromkodást. (Utóbbira ugyan az ilyen szempontból szolid német nyelv nem is alkalmas: eskü alatt vallom, hogy fiatal berlini sofőrünket, Friedlt, nagy tiszteletre hangoltam egy kacskaringós magyar káromkodás pontos ismertetésével.) Nos, a német járműveken nem másznak egymás nyakára az utasok — igaz, nincs akkora zsúfoltság —, de még ahol átmenetileg torlódás keletkezik, ott se divat a könyökkel, ököllel folytatott »áttörés«. A tempó nyugodtabb valahogy — még az útkeresztezéseknél sem éreztem azt az ideges zaklatottságot, ami Pesten olyan mindennapos. A rendőrök nem fütyülnek, sőt, az élénk forgalom kellős közepén mosolyogva terelgetik a népet. És a gyalogos előnyben részesül az autóval szemben. Igaz viszont, hogy ahol az autó megy, ott aztán mehet is, mert városon belül is hatvan kilométer az engedélyezett sebesség. Ami Kelet-Berlinben felejthetetlen: a Stalinallee. Ezt se én láttam meg először... Nyolcemeletes óriásházak , de nem bérkaszárnyák és nem lélektelen kockaszörnyetegek. Fényes tégláikon, borításukon csillog a lámpák sugara. Itt van a Varsó- és a Budapestétterem is, utóbbiban vörös mellényes cigányok játszanak dzsesszt tangóharmonikán, de ez megbocsátható. Mert játszanak magyar nótát is, viszont a berliniek mégse tangózhatnak a »Lehullott a rezgő nyárfára«. Van itt egy szép nyári cukrászda is, igazán jó fagylalttal, majdnem jó feketével és nagyon csinos lányokkal, akik egymással is táncoltak, mert kevés volt a fiú. (Ezt egyébként gyakran látni itt. Aki nem segít a dolgon, szégyent hoz a külföldi névre.) Ám Kelet-Berlinben a legmegkapóbb: német gyerekek a szovjet emlékműnél Treptowban. Egymást érik az autóbuszok itt és a vakációzó kisfiúk, kislányok talán futásnak erednének a park csodálatos virágágyai között, de azután megakad a szemük a vörös márványból faragott zászló tövében lehajtott fejjel őrködő, bajtársait gyászoló szovjet harcos alakján, vagy egy feliraton, amely cirill betűkkel és németül hirdeti: »Ewiger Ruhm ...« — »Vecsnaja szidva...« És akkor csend lesz Treptowban, csak a kis cipők kopogása hallatszik a szobor lépcsősorán. Weimar a közepes városok közé tartozik lélekszámra nézve. De az emberi kultúra legnagyobb városai közé kell sorolni é s anélkül, hogy megkísérelném leírni mindazt, amit Goethe vagy Schiller házában, Liszt Ferenc otthonában, a két költőbarát mauzóleumában lát és érez az ember, megemlítek egyetlen apróságot. Ott állunk a szobában, ahol Schiller meghalt és 151 év távlatából, a befejezetlen kézirat láttán meghatottság fogja el az embert. Kifelé menet a ház egyik őre, középkorú néni szólít meg, látja rajtunk az idegent és mi rajta a weimarit. Megáll az ajtóban, s hangját halkra fogva, megszólal: »Tudják, kérem, itt még aznap is... Aztán nagyon elfáradt... lefeküdt az ágyra ...és meghalt...« Pontosan azon a hangon mondja, mintha ő maga is ott állt volna a halott mellett, úgyhogy szinte szórakozottan megkérdezem: »Mikor történt?« Az előbbi hangon felel, mintha unokaöccse vagy testvérbátyja lett volna a kérdezett: »1805. május 5-én«. S mindez — manzardszobás magas házaival, Goethe ásványgyűjteményével és ötezer könyvével, a kerti házzal, Charlotte von Stein fehérmárvány arcmásával — alig tíz kilométerre a köves hegyi fennsíktól, amelyet 1937 óta Buchenwaldnak neveznek. Alig tíz kilométerre a krematóriumtól, a tetovált emberbőrből készült lámpaernyőktől, egy régi istálló helyétől, ahol 7200 szovjet hadifoglyot öltek meg tarkólövéssel. De Buchenwald fái közül nem lobog többé a hamvasztó kéményének négyméteres lángja. A fennsík peremén emlékmű épül.. Gránit és márvány: 56 000 buchenwaldi fogoly emléke, örök tiltakozás és emlékeztető. Ezt már az a német szellem építi, amely a régi Weimart építette. Baktai Ferenc (Folytatjuk) Francia szövetkezeti vezetők tapasztalatai Magyarországon Két hete hazánkban tartózkodik Victor Foulon, az északfranciaországi bányamedence fogyasztási szövetkezetének elnöke és Gustave Prin, a szövetkezet kereskedelmi igazgatója. Kedd délután a margitszigeti Nagyszállóban ismertették szövetkezetük életét és magyarországi tapasztalataikat a sajtó képviselői előtt. Elmondották, hogy szövetkezetük a CGT közvetlen irányításával működik. 285 boltjuk van, mintegy 1400-fajta cikket árusítanak, s tavaly például 110 millió frank vásárlási visszatérítést fizettek ki a tagoknak. A boltvezetők érdekeltségét az eladásban a 2,8 százalékos jutalékok biztosítják. Jelentős politikai céljaik is vannak. Boltjaik körzetében szövetkezeti bizottságokat alakítottak, amelyek feladata a munkásszolidaritás pártolása, például oly módon, hogy segélyeket adnak, sztrájkok idején megszervezik az élelmiszerellátást. Magyarországi tapasztalataikról elmondották, hogy általában kedvező benyomásokat szereztek. Ugyanakkor nem rejtették véka alá azt a véleményüket, hogy sok még a tennivalónk az áruk csomagolása, raktározása és a kiszolgálás megjavításában. Üzleteink külsejében is sok még a szépítenivaló. Napi 60—70 vagon szenet „gyártanak", mégsem támogatja a Tervhivatal a tatai Széngyárat Az évtizedek alatt hegyikké nőtt meddőhányók szemlátomást eltűnnek Tatabányáról. N°~n sajtóhiba és nem elírás a Széngyár kifejezés. Való igaz, hogy a régi meddőhegyeket hatalmas földmegmunkáló gépek vízágyúk és osztályozók segítségével termővé — méghozzá széntermővé — varázsolták. A meddővel ugyanis azelőtt sok szén kikerült a bányából, részben a munkások jóvoltából, hogy jusson belőle a kiöregedett guberáló bányászoknak, részben a tőkések tudtával: a gyengébb minőségű, úgynevezett karós szeneket annak idején nem tudták értékesíteni. A földmegmunkáló gépek kiemelik a földdel, meddővel vegyült fűtőanyagot, nagyerejű vízsugárral kimossák közüle a szénport. A darabos anyag rostán keresztül szállítószalagra kerül. A szalagról némi válogatás után 2400—2500 katonás szén és pala kerül a vagonokba, onnan pedig a csepeli gázgyárba. A vízágyúkkal kimosott zagy pedig osztályozógépekre, vibrátorokra kerül, ahol a szénport megtisztítják a földtől, a homoktól és így a késztermék fűtőértéke eléri a 3400—3900 kalóriát. — Naponta 60—70 vagon szenet termelünk, akár egy közepes kapacitású bánya. Meddőből! — újságolja Palotai Lajos, Tatabánya legújabb üzemének főmérnöke. Dicséret, elismerés helyett azonban a város széltébenhosszában sok csípős megjegyzést hallunk az ötletes és fölöttébb hasznos üzemre. Többek között Kossuth-aknának hívják. A névadók tudják, hogy az ötlet szülője és kivitelezője Kálmán György, a tröszt termelési osztályvezetője, egyebek között ezért kapott Kossuth-díjat az idén. Azt is tudják, hogy az új üzem gyakori géphibák miatt 50 százalékra teljesíti tervét. A névadók csak azt nem tudják, hogy mindehhez semmi köze a Kossuth-díjnak, a Széngyárnak, annál több viszont az Országos Tervhivatalnak. Az új üzemet ugyanis az első perctől kezdve »kiemelt népgazdasági tervvel« látta el a Tervhivatal anélkül, hogy számolt volna a beindulás nehézségeivel. Lám, egy helytelen intézkedés így növeli az új iránti idegenkedést, bizalmatlanságot. kics kWWWWWWWWW Szovjet nyilatkozat a tangeri kérdés végleges rendezéséről Hétfőn, Fedala marokkói kikötővárosban megnyílt a Tanger státusával foglalkozó nemzetközi értekezlet, amelyen Marokkó, Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok, Spanyolország, Portugália, Olaszország, Belgium és Hollandia képviselője vesz részt. Az értekezlettel kapcsolatban a Szovjetunió Külügyminisztériuma nyilatkozatot tett közzé, amelyben üdvözölte a marokkói probléma békés rendezését, amelynek eredménye Marokkó függetlenségének kikiáltása lett. Természetes — szól a nyilatkozat —, hogy Francia és Spanyol Marokkó függetlenségének kikiáltása után felmerült az ország egyesítésének kérdése, ezen belül a tangeri övezetben fennálló rendszer megváltoztatásának kérdése is. A Szovjetunió kormánya kifejezi reményét, hogy a Fedala városában összehívott értekezlet nem fogja gátolni Tanger és Marokkó mielőbbi és valóságos egyesülését, megszünteti a marokkói nép jogait csorbító s úgynevezett nemzetközi közigazgatás rendszerét ebben a körzetben és elő fogja segíteni a tangeri kérdés végleges rendezését. Új, egységes szakszervezeti szövetség útján Olaszországban Giuseppe Di Vittorio, az Olasz Általános Szakszervezeti Szövetség főtitkára hétfőn kijelentette, hogy nagyarányú kampányt kell indítani új, egységes szakszervezeti szövetség megteremtéséért. Csak egy új szervezetben lehet a szakszervezeti egységet megvalósítani. Ez nem alakulhat — mondotta — egyik szakszervezeti szövetség behódolása alapján sem. Di Vittorio megjelölt néhány olyan kérdést, amelyben már most létrejöhet a szakszervezeti egység ideiglenes formája a három nagy szakszervezeti szövetség között. Ezek a következők: a mezőgazdasági bérek rendezéséért folyó harc, a vasutasok és postások ügyének pozitív megoldása, harc a mezőgazdasági szerződések reformjáért, a gyári üzemi bizottságok egységének és a demokratikus szabadságjogok megvédése, harc a tömegek általános életszínvonalának felemeléséért, a monopóliumok ellen, a teljes foglalkoz■tatottságért. Ne féljünk az ellenvéleményektől A Zsenminzsipao a fenti címmel vezércikket ír a Kínai Kommunista Párton belüli demokratizmus kérdéséről. A cikk szerint a párt VIII. kongresszusa előtérbe állította a szubjektivizmus és a szektariánizmus kérdésének elítélését. A párton belüli demokratizmus továbbfejlesztésének egyik legfontosabb módszere, hogy a pártvezetés munkáját minden tekintetben összhangba hozzuk az objektív valósággal — írja a lap. A vezércikk a továbbiakban leszögezi, hogy egyes kommunisták azért szállnak szembe a párton belül az ellenvélemények kinyilvánításával, mert attól félnek, hogy azok káros hatással lennének a párt eszmei egységére. Az ilyen félelem teljesen fölösleges, mert a különféle vélemények kifejezésre juttatása nem árt, sőt nagymértékben használ a pártnak, különösen a vezetésnek. Az okos vezető — írja a lap — nyitott füllel hallgatja meg az ellenvéleményt is, mind a párton belül, mind a párton kívül, hogy azután a különböző megoldások figyelembevételével alakítsa ki a többség beleegyezését megnyerő álláspontot. Csak ilyen módszerekkel lehet az oberktív valóságnak megfelelő döntéseket hozni. A párton belüli véleménycserék kérdését elemezve, a vezércikk leszögezi, hogy egyegy kérdés megvitatásakor feltétlenül szabad teret kell engedni a kisebbség véleményének is, mivel nem egy példa bizonyítja, hogy az egyes esetekben a kisebbség képviselte a helyes álláspontot és a többség foglalt állást helytelenül. Mint a Zsenminzsipao írja, még azt is meg lehet engedni, hogy a vita alapján hozott határozatok alapján egyes párttagok fenntartsák egyéni véleményüket, vagy azzal felsőbb pártszervezethez forduljanak. A cikk a későbbiekben hangsúlyozza, hogy egyetlen párttagnál sem szabad haboznia vagy ingadoznia a határozat végrehajtásában, ezt feltétlenül megköveteli a párt egységének biztosítása. A helytelen ellenvéleményekkel kapcsolatban a lap felhívja a pártvezetőket: kövessenek el mindent, hogy türelmesen és elvtársiasan győzzék meg az illetőt nézetének helytelenségéről és semmi esetre se indítsanak a pártfegyelem megsértése címén eljárást ellene. Egyes pártvezetők — írja a lap — azokat a párttagokat kedvelik, akik oly módon tartják magukat a pártfegyelemhez, hogy mindenkor egyetértenek a vezetővel. A pártfegyelem és a szervezeti hűség ilyen értelmezése helytelen, mert önállótlanságra neveli az embereket. Vannak aztán olyan vezetők is, akik csak azért fáznak a vélemények szabad nyilvánításától, mert féltik tekintélyüket, attól félnek, hogy nem lesznek képesek megállni helyüket a szabad légkörű vitában. Ezek a vezetők nem tudják, hogy presztízsük a helyes vezetéstől függ és hogy a rossz vezetésnek nincs tekintélye sem. KÖZGAZDASÁG ---------imnnnnninimuiniiminiiimiiimiiiitmiiiniiiiiiiiiimiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiii.miiiiiiiinimiiiiHiiniiii--------Anyagtartalékkal biztosítsuk a termelési tervek realitását Az év utolsó hónapjai fontos feladatok elé állítják a tervezést, elsősorban pedig az Országos Tervhivatalt. Második ötéves tervünk végleges formábaöntése mellett sürgősen el kell készíteni az 1957. évi tervet, amelyben már messzemenően érvényesülniük kell a júliusi párthatározat irányelveinek. A fő feladat az életszínvonal további emelése. Ehhez döntő jelentőségű a terv realitásának biztosítása. Mikor reális a terv? Akkor, ha pontosan felméri az anyagi lehetőségeket, amelyek alapján a célokat kitűzi a népgazdaság egyes ágazatai számára. A tervezésnek ez az alapvető, szinte magától értetődő elvét azért kell nyomatékosan hangsúlyoznunk, mert már ismételten súlyosan vétettünk a tervezés realitásának követelménye ellen. Azok a zökkenők, amelyek elsősorban az anyagellátásban jelentkeztek idén, legtöbbször a tervezés felületességéből, a lehetőségek nem mindig reális felméréséből eredtek. A termelési tervek csak akkor reálisak, ha számolnak a rendelkezésre álló munkaerő-, gép- és anyagkapacitással. Az építkezések tervezése ezzel nem számolt az idén, amikor menetközben derült ki, hogy a kapacitást nyilvánvalóan meghaladó feladatokat írt elő az építőipar számára. Nem biztosította a népgazdasági terv az építkezések zavartalan lebonyolításához szükséges anyagmennyiséget sem. De — mint a következmények megmutatták — nem biztosított a vasútnak sem elegendő szenet, a kohóknak elegendő kokszot, az autóbuszoknak elegendő benzint, a gépiparnak elegendő lemezt. Persze, vitatkozni lehet azon, hogy hol történt a hiba: a szükségletek felmérésében, vagy a termelési lehetőségek túlbecsülésében. A szénhelyzetnél nyilván az első feltevés a valószínű, az olajnál a második, az építkezésnél pedig mind a kettő. De az alapvető hibát nem itt kell keresni. Az anyagellátási bajok közös forrása ott van, hogy megfelelő központi tartalékkészletek nélkül nem lehet szocialista módon gazdálkodni, tervgazdaságot folytatni. Nincsen olyan terv, amely akár egy évre is előre tudna látni minden eshetőséget: géptörést a Lőrinci Hengerműnél, fontos importszállítmányok váratlan elmaradását vagy árvizet, amelynek következtében igénybe kell venni az építőanyagok egy részét. Az előrelátó tervezés kellő tartalékokkal dolgozik, amelyek segítségével géptörés esetére is biztosítja a hengereltáru-ellátást, a szén- és kekszimport elmaradása esetén az üzemek tüzelőanyagszükségletét, árvízkárok esetén pedig a lakásépítés folyamatosságát. Tartalékkészletek gyűjtésének elmulasztása — ez a tervezés egyik legsúlyosabb hibája. Márpedig ez jellemezte a július előtti gazdaságpolitikát. Nem biztosított kellő anyagtartalékot, túlzottan bízott a feszített termelési tervek megvalósításában, sőt nem egyszer — mint a nagylengyeli példa bizonyítja — egyenesen rablógazdálkodást űzött oly nagyfontosságú alapanyaggal, mint az olaj. A hiányok pótlására pedig onnan vett el anyagot, ahonnan éppen lehetett és ezzel természetesen más területeken idézett elő nehézségeket. A beruházási, a termelési terveknek kell a rendelkezésre álló anyagmennyiséghez igazodniuk, nem pedig megfordítva. Egyetlen iparág, egyetlen gyár sem nyújtózkodhat tovább, mint ameddig az anyagtakarója ér. Egyáltalában nem vall tervszerű anyaggazdálkodásra, hogy ez év június végén 32 fontos nyersanyag közül 13-nál kisebb készlet állott csak rendelkezésre, mint egy év előtt. E tartalékok tervszerű feltöltését a jövő évi terv realitása feltétlenül megköveteli. Ezért a jövő év egyik legfontosabb feladata, hogy a felhalmozásra szánt összegek jelentős részének felhasználásával akkora készleteket gyújtsunk az egyes fontos nyersanyagokból és félgyártmányokból, amelyek minden körülmények között biztosítják a termelés folyamatosságát és elejét veszik a fennakadásoknak, amelyek rendszerint tovább gyűrűznek a népgazdaság más területeire is.. Ezen az úton indult el a Minisztertanács legutóbbi határozatával, amikor az anyaghelyzet megjavítása érdekében korlátozta az idei beruházásokat. Most ebben a szellemben, az anyagszükséglet szr.százalékos biztosításával kell tovább haladnunk az 1957. évi terv felépítésekor. (á. L. Nemzetközi hírek dr. Allan Dulles, az amerikai központi felderítő hivatal (CIA) vezetője Szöulba érkezett. Az ausztriai Donawitzban sztrájkba lépett négyezer kohász 15—20 százalékos munkabéremelésért. Csou En-laj november végén Indiába látogat. dfc Az agresszió fogalmának meghatározására alakult kilön ENSZ-bizottság megkezdte munkáját New Yorkban. dfc Hétfő reggel óta általános sztrájk bénítja meg a marokkói Szaji nagy halászkikötőt. Hatojama japán miniszterelnök moszkvai tárgyalásai előtt Zürichben megbeszélést folytat Macumotóval. dfc Több mint egymillió ausztráliai munkás azzal fenyegetőzik, hogy az olimpiai játékok megkezdése előtt 24 órás sztrájkot rendez az alapbérek emeléséért. dfc Görögország hadihajót küldött a török határra halászhajóinak megvédelmezésére. Az Európai Szén- és Acélközösség külügyminisztereinek értekezletét elhalasztották.