Népakarat, 1957. december (2. évfolyam, 282–304. sz.)

1957-12-29 / 304. szám

ISMERETTERJESZTÉS — NÉPMŰVELÉS Így év végén gyakran jut eszünkbe, hogy összefoglalást, értékelést adjunk a kultúra egy s más területéről: könyvkiadásról, a színházak műsoráról, és így tovább. Fontos is! De még fontosabb volna, amennyire lehetséges, képet adnunk — s mi több, képet kapnunk — arról: vajon hányadán állunk a százezrek művelődésével, előrehaladásával az emberi civilizáció és kultúra alapelemeiben. Miként állunk — ahogy összefoglalóan nevezzük — az ismeretterjesztéssel? Szervezett tanfolyamok A Szaktanács legutóbbi teljes ülései (1956 október előtt és után) s az állami tanácsi szervek erről szóló értekezletei is egyértelműen és ismételten leszögezték: a népművelésben a hangsúlyt erre a legfontosabb területre kell áttenni — s ezzel együtt az anyagi erők jelentékeny részét is. A helyes felismerés természetesen még nem megvalósítás. A munkának még ugyancsak az elején tartunk — de mindenesetre már benne! Sőt, az első olyan félév zárult le éppen ezekben a napokban, amikor az esetenkénti előadások mellett már szervezett ismeretterjesztő tanfolyamok is megvalósultak — többkevesebb sikerrel. (A József Attila Szabadegyetemmel, amely általában már fejlettebb ismeretekkel rendelkezőknek szól — itt nem foglalkozunk.) S mindez 14 hónappal az ellenforradalom után, amely az ismeretterjesztő munkáit mintegy tíz hónapra csaknem teljesen megbénította. Kecsegtető statisztikai adatokat is hosszan közölhetnénk itt. Csak kettőt közülük: esetenkénti előadásokat a fővárosban az elmúlt negyedévben mintegy harmincezren hallgat- tak meg; az építő szakszervezet egy hónap alatt 615 ismeretterjesztő előadást szervezett az országban. Mindez szép, jó, sőt egyik-másik részeltűnő. De a statisztika sommázó számai mindig csalókák — fontosabb, hogy a lényegről, a tennivalókról beszéljünk. _ Eljutottunk az emberekhez ? Az ismeretterjesztés szerve-zettebb formája a fővárosban idén nyáron a Szaktanács, a fővárosi tanács és a TTIT (Ismeretterjesztő Társulat) közös elhatározása alapján indult meg. (Azért csak »szervezet- tettk«, mert bizony még mindig sok helyütt szervezetlen.). A helyes cél kettős volt. Azegyik: eljutni az eddig »szűz«területekre, azokhoz az emberekhez és rétegekhez, ahová eddig a népművelés semmi-lyen formája nem hatott. A másik: kultúrházakban, üzemekben, iskolákban és egyebütt állandó bázist teremteni az ismeretterjesztésnek. Mondjuk meg nyíltan: egyelőre mindkét dolog csak részben sikerült. A TTIT kitűnő, változatos tematika alapján meghirdetett előadásainak egy részével csakugyan sikerült közelebb kerülni egyes rétegekhez, így például a takarékos háztartásról, házi betegápolásról főzésről stb. szóló rövid tanfolyamok a háziaszszonyok — az erkölcs, a házasság, a női férfi kapcsolatok kérdéseit boncoló előadássorozatok az ifjúság (kivált a lányok) új rétegeinek érdeklődését keltették fel. Alelkiismeretes szervezés több helyütt meglepő sikert eredményezett. (Például a KISZ V. kerületi helyiségében.) Ahol gondot fordítottak rá, így a kereskedelmi és pénzügyi szakszervezetben; ott az egyéb általános művelődési tanfolyamok is örvendetesen sikerültek. A helyi ipari szakszervezetnél a közhasznú tanfolyamokat szervezték meg — gondosan. A nyelvtanfolyamok iránt általában nagyon nagy az érdeklődés — és ez jó. Nem minden népművelés, ami hasznos Mégis mi a legfőbb hiba? Az, hogy az ismeretterjesztő munka egésze kezd egy kissé eltorzulni a művelő, embernevelő jelleg rovására — az egyébként hasznos, de jellegében mégsem egészen ide tartozó háziipari és egyéb közhasznú tanfolyamok irányába. Ezek természetesen szükségesek — de szervezésük, bonyolításuk nem éppen az ismeretterjesztés feladata. Kivált nem elsőrendű feladata — mint amivé hovatovább felnövekszik. Egy kicsit még a nyelvtanfolyamokra, s a pedagógusszakszervezetnek ezen a területen végzett, amúgy hasznos munkájára is igaz ez. Súlyos akadályok a szemléltető eszközök, s az előadások elemi feltételeinek hiánya. Előadók sora méltán panaszolja, hogy gyakran a főzőtanfolyamokhoz néhány tányér, a zenei előadásokhoz a szükséges technikai feltétel, s bármely ismeretterjesztő munkához a legminimálisabb szervezésiben segítség nem áll rendelkezésre — mint például a tanfolyamra jelentkezettek értesítése, fűtés, helyiség stb. Erre sajnos, a postás kultúrotthon, az újpesti Magyar Farmitópár, vagy a MÁVAG kultúrotthonán kívül példák garmadáját mondhatnánk. Mély emberismerettel ! Nagyon üdvös, hogy több szakszervezet (HVDSZ, textilesek, építők, kohászok), üzemi bizottság — s lassanként több pártszervezet is — kezdi felismerni, hogy az ismeretterjesztésben rejlik a népművelés lényege. Nagyon messze vagyunk azonban attól, hogy ez a tényleges felismerés általánossá váljék. Pedig az érdeklődés — túlzás nélkül mondhatni— nagyon nagy. Pestről és vidékről örvendetesen sokan érdeklődnek, hogyan ismerkedhetnének meg egyik vagy másik témával. Sok múlik az okos szervezésen, a mély emberismereten. Lehet-e például művelődést, sőt politikai mozzanatokat vegyíteni a közhasznú tanfolyamokba? Igen, lehet, csak meg kell találni a módját. Egyik Baranya megyei község pedagógusának jutott eszébe példáid, hogy hatvan, csendben kézimunkázó asszonynak regényrészletet olvasson fel munka közben. A munkának régen vége volt, a felolvasás folytatását azonban megkívánták az asszonyok. És azon a héten tizen kérték közülük a könyvet a község könyvtárosától. A többségükben lelkes könyvtárosok és pedagógusok egyébként csaknem minden községben, illetve üzemben az ismeretterjesztő munka eléggé nem értékelt és latbavetett segítői. S hogyne lehetne például a főzési tanfolyamokat, egészségügyi-kozmetikai, házi betegápolási tanfolyamokat, biológiai ismeretek nyújtásával gazdagítani. És így tovább. A második félévben induló, új és folytatódó tanfolyamoknál hasznos lesz megtenni ezt , ahol csak lehetséges. Rajk András A kisfiú és a varázsló Szovjet mesefilm Nem csupán a gyermek — a felnőtt lelkében is ott él a titkos és szégyellt vágyakozás a rendkívüli, a tehetetlen, az emberfeletti iránt. E vágyakat váltja valóra a szovjet filmművészet új alkotása, amelyben egy vidám kis pionír-gyerek megleli az ezeregyéjszaka varázslóját rejtő palackot, ura és parancsolója lesz a háromezeréves dzsinnek, aki előtt semmi se lehetetlen. A téma elragadó — csak az a veszélye, hogy egyszerre kétféle sematizmusra is csábít. Bebizonyíthatja, hogy korunkban elavultak a mesebeli csodák. S bebizonyíthatja, hogy a csoda mit sem ér a munka és a tanulás ellenében. S ha ez a film néhány esztendeje készült volna, alighanem a sematizmus egyik vagy másik csapdájába bele is esik. De az szerencsére idén készült s az elragadó témát elragadóan áldotta meg. Pedzg, hogy egyfajta varázslat él- FILMSAROK avult. Pedzi, hogy a tanulás és a munka nélkülözhetetlen. De nem fosztja meg jogaitól a csodákat és a meséket sem. S a mese alkalmából jó egynéhány baráti csipkelődést is megenged magának a sémák, a frázisok rovására. Így azután a filmben szerencsésen elegyedik a mese, a komédia, sőt a bohózat is. Kár, hogy Lagin, a forgatókönyv írója túlságosan is ráhagyatkozott A Azt hiszem, Barna úrról is illenék már megemlékeznem egyszer, ahogy földi vándorlásaimon az emlékek apró gyertyácskáit gyújtogatom ennek, annak, akivel találkoztam ebolond életben. Barna úr ottnyugszik hajdan-volt kertünkben, a nagy" fenyőfa alatt, melynek örök bús susogása olyan, mint valami vízesés hangja, ő maga pedig, mint óriási kopja légy nagy vitéz fejénél. Mert az volt Barna úr, ha nem is harcban, de a nyájasságban, szolgálatkészségben, példaadó mélyelméjűségben és hűségben, önök eme szép tulajdonságok hallatára azt gondolják, bizonyára valami derék ember volt Barna úr. Nem kérem, ez a valaki, akit az emberség legjobb példaképének találtam eddigi földi életemben, nem ember, hanem kutya volt. Nem hiszem, hogy iskolákat járt volna, semmiféle diplomája nem volt Barna úrnak. Mégis többet, hasznosabbat, lényegesebbet tanultam tőle — ne haragudjanak, de ez így van —, mint egyes tanáraimtól, akik kora ifjúságomtól fogva gyötörtek egy csomó olyasmival, amire nem voltam kíváncsi. Az emberek száraz tudományainál jobban szerettem hallgatni a hosszújáratú szelet, mely állandóan vonult hegyeink között, mint egy titokzatos égi menet. Aztán az esőt, mely pattogva, gyöngyözve csevegett szép májusa délutánokon, miközben az égnek gyöngyházfényű volt a szeme. Én szerettem nézni a patakot, mely állandóan lelkendezett magas fehér keblével, és az erdőket, melyek olyan előkelően tudják magukba zárni titkukat. Mai napig meg nem tagadott és belém lelkedzett legvalóságosabb tudományom jóformán abból áll, amit ezektől tanultam. Kivéve egyet: Barna úrtól nyert tudományomat. Nem mintha Barna úr túl sokat beszélt volna. Rájött ő arra, hogy a bölcsek keveset beszélnek. Mégis izgalmasak voltak a mi együttléteink, mígnem egy nagytudományú tanárom óráján elaludtam. A legelső dolog, amit megtanultam Barna úrtól, az mindenekfölötti nyugalom volt. Emlékszem, valami roppant izgalom forrott a faluban, bíróválasztás, vagy efféle. Az emberek ordítoztak, mozsarakat durrogtattak, majd megőrültek. Már én is kezdtem nyugtalankodni, mikor egy bársonyos, nagy kutyatél simult hozzám és szemem Barna úr pillantásával találkozott. — Gyere — szólott a bölcs kutyatekintet —, feküdjünk a napra, jól süt, hála Istennek. — ő megindult, én utána. Jó nagyot aludtunk. Azóta is tudom, ha túl nagy az izgalom, legjobb ledőlni a napra és aludni egyet. Aztán előfordult, hogy szép idő volt és én elkezdtem magolni. Barna úr jóságos arccal nézett rám és megcsóválta a fejét. Aztán szép csendesen rátette a két lábát a könyvemre, pajkosan kinyitotta a száját és szép, piros nyelvét kiöltve, jóízűen röhögött. — Nézz csak körül, ifjú, ebben a szépséges életben. Mit rontod a szemedet azokkal a betűkkel — mondta a bölcs kutyaszem. Körül pillangók , repdestek, bárányok ugráltak, gyerekecskék játszattak. Én meg néztem, néztem a szép világot, a könyvet félretéve. Aminek aztán Barna úr úgy megörvendett, hogy hátán hengergődzött a fűben, vakkantva dalolgatott, majd meg két elülső lába közé fogva fejemet, gyönyörködött az ő hűséges tanítványában. Milyen megnyugtató, biztonságos érzés áradt Barna úrból! Akármi történt és akármilyen rettenetességek álltak előttem, csak ránéztem és nagy nyugalma reám is átáradt. Ha néztem, ahogy hason feküdt, két lábát előrenyújtva. Vagy pedig oldalt, fejét letéve a földre, miközben jókat szundított. Vagy ahogy csöndes, elmondhatatlan jóízű életélvezését szemlélgettem, amint járt, kelt a gondok és a rosszkedv egyetlen jele nélkül. Azóta is, bár jó sok filozófust elolvastam, a dolgok nyugodtan vevésében, a bölcs fölényben, rendíthetetlenségben, ami pedig a legfontosabb, ő maradt számomra a példakép. Barna úr megdöbbentő fölénye és bölcs, józan esze néha valósággal szárnyalt. Egyszer valami gyönyörűségesen szónokló, ellenállhatatlan ember jött a falunkba. Arról akart meggyőzni bennünket, hogy a három falu dalárdáját egyesíteni kell a közeli alispáni látogatásra. Az atyafi zengett és zúgott, harsogott és búgott, csilingelt és turbékolt, az emberek szipogtak és lelkesedtek. Egyszer csak, a beszéd közepén, pillanatnyi lélegzetvétel közben, hangos, irtózatosan elnyújtott, keverves ásítás hasított bele az ünnepélybe. Senki más nem volt az ünneprontó, mint Barna úr, ki kristály értelmével, befolyásolatlanul a demagóg szavaktól, így fejezte ki unalmát az üres szóvirágok fölött. A hatás megsemmisítő volt. A hallgatóság egyszerre kijózanodott — a három dalárdát nem egyesítették. Isten nyugosztalja Barna úr porait és adjon neki az égben boldogságot — hogy szerettünk járni az erdőben, mezőkön! Neki köszönhetem, hogy minden munka közül legjobban szeretem ma is a csavargást. Hegyen föl, völgyön te, mindig talált valami érdekeset, amit vakkantva megmutatott, virágot, bokrot vagy madarat. Míg a lengedező, szép madárfüttyös hónapok, vagy a havas, szánkás karácsonyi szünet el nem múlt és el nem jött a nap, amikor viszsza kellett utaznom a gimnáziumba, a városba. Óh, az a szomorú készülődés, búcsúzkodás a kedves helyektől. Akkor vettem először észre, hogy Barna úr is gyarló halandó, mint mi, gyenge emberek. Határozottan nyugtalan volt, néha eltűnődött, különösen viselkedett. A szép csontokat, miegyebeket elhurcolta ugyan, de nem láttuk, hogy megette volna. Ha ránéztem, lesütötte a szemét, láttam, hogy rejtélyeskedik. Mikor elindultam végre, Barna úr két elülső lábát nekem támasztotta, rám nézett, komolyan és nagy önuralommal, aztán, hogy meghatottságát palástolja, kirohant a szobából. Megindultan gondoltam rá sokáig a vasúti kocsiban, aztán elővettem a táskámat, hogy bánatomban egyek valamit. Kinyitom a táskát. Hát mit látok, én jó Istenem! A táskámban, fölül, a holmik fölött, három gyönyörű csont! Barna úr, az áldott jó lélek, megspórolt kosztját útravalónak becsempészte a szobában nyitvahagyott táskába, amit aztán én szórakozottan bezártáttam. Ilyen volt Barna úr, az én kedves gyerekkori barátom. BARNA ÚR AJÁNDÉKA Irtai Fodor József NÉPAKARAT HÁROM ÚJ MAGYAR KÖNYV „Rosszlányok utcáiba* A szűk utcába, a »rosszlányok utcájába« szinte sohasem süt be a nap, hát még a pinceműhelybe, Bokor úr birodalmába. Mert Bokor úr elhanyagolt műhelye birodalom: szigorú hierarchikus rend szerint uralkodóra és alattvalókra tagozódik. De Bokor úr, az uralkodó, szereti és dédelgeti népét , a patkányokat. Milyen komikusnak, egy esztelen vénember visszataszító rigolyájának tűnik mindez! Pedig mennyire más... Mert Bokor úr is úgy élt hosszú ideig, mint a többi ember: örült, dolgozott, bánkódott. Lakatosmester volt, műhelyében egész nap vidáman csengett az üllő és a kalapácsa alakította, művészivé formálta az izzó vasdarabot. »Aztán« Bokor úr hátat fordított az emberek világának és maga választotta társak közt élt, tiltakozva az emberek aljassága, embertelensége ellen. Az »Aztán« 1944. március 19-ét jelenti. Emberi sors — tragikus és komikus egyszerre. Komikus addig, amíg a tényt figyeljük, de tragikussá válik, ha megismerjük a tények rugóit, mozgatóit. Szőnyi Sándor novellái erre a kettősségre épülnek. A történet mindig komikus kissé, a hős sorsában, egyéniségében groteszk vonások hökkentenek meg. Aztán egyszerre, szinte észre sem vesszük, elpattan a derű színes buborékja. A játék komolyra fordul, tragédia vet véget egy ember félrebicsaklott, utat tévesztett életének. Szőnyi Sándor a kisemberek, a nehéz életű, apró gondok súlyosságával küszködő kisemberek írója, akiket sorsuk az élet perifériájára szorított. De mindig él bennük a vágy, hogy visszakerüljenek az életbe, az illúzió helyett a valóságba. Kiváló tehetségét mutatja az, hogy ezek a különös írások sohasem csúsznak át valami konfliktusmentes időtlenségbe. Minden hőse a valóság dimenziói között él: az úriasszony és a szállítómunkások körül hirtelen megsűrűsödő levegő, egy óvatlan szemvillanás, áthidalhatatlan ellentétekről árulkodik. Szőnyi Sándor elbeszéléskötete új színekkel gazdagítja realista novellairodalmunkat. (Magvető.) Sik Csabá val ellentétben, túltette magát saját »sematikus korszakán« anélkül, hogy az ellenkező végletbe esett volna. Az erotikum — mintha a köteteimnek akarna eleget tenni — rendkívül jelentős szerepet kap a novellák többségében, akár »Justh Zsigmond szerelmé««, akár a »Különféle szerelmek—re gondolunk. Bántóan naturalistává azonban sehol sem lesz, ezt a veszélyt az írónak sikerül elkerülnie. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) (K.szabó) antdiAféle szeccsipek Kissé fáradtan, vibráló szemmel és lélekkel teszi le az olvasó ezt a könyvet és mégis jóleső tudattal, hogy gazdagodott. Cseres Tibor új novelláskötete egy sor meghökkentő szituációt markol fel az életsűrűjéből, történeteit egészenújnak, sohasem hallottnak az egymást kergető — bár ne- S érezzük, s mégis reálisak, hihol elég kényelmes csoszogás- ? telesek. Sajátos, egyéni ízű sál kergetődző — ötletekre s ♦ mondanivalójukkal szoros körnem komponált egységes, kölcsönhatásban áll stílusuk, ez a vak történetet, amely a folya- ? móriczi hagyományokon alamatos feszültséget biztosíthat ♦ puló, de tömörsége, balladai ta volna. Viszont rengeteg al-szaggatottsága révén olykor karmat nyújtott a rendezőnek ♦ már kimerítővé is váló elbeszéérdekes és meghökkentő tech-? lésmech. nikai trükkökre és a modern? Fonák, olykor bizarr helyreruhába öltözött varázsló alak- e tek, kevés, de a novella májával, az arab mesestrófálás fajához éppen elegendő cselekort- De, sajnos, jó néhány al-mény, néháy mozzanattal is karmat nyújtott a megtehető-kitűnően jellemzett hősök -ST1Kerítvtelen * vontatott? Így összegezhetném az író párbeszédekre *. És Kazmaz-t újabb termésének lélegzetesk», a film rendezője mindkétségek. A folyóiratokból már lehetőséggel bőven élt. A szó- t ismert «Kerektó«, a »Vaddiszreplőgárdából kiemelkedik | nó« és több más elbeszélés Volkov varázslója s Kőmives ; jelzi az író fejlődésének újabb Sándor, aki teljesértékű színé- t és újabb állomásait. A sokat szí alakítást nyújtott a varázs- a vitatott falusi «teádenkérdésló hangjában, valamint Aljosa bea'“, lekeni határozott állás-Litvinov, az okos, huncut szeasz tizedik« és a »Kamu pionír-gyerek szerepében.? ^cabogarak« Omu ! A fito befejezése sejtetni en? S a "Four hazassag« EUála- A film befejezese sejtetni ennak, az »s őrült álmok« papjagedi, hogy a kisfiú és a vajnak és számos más figurának rázsió újabb kalandokra kér» ábrázolása nem hagy kétséget szül. Akik látták az elsőt, ♦ afelől, hogy Cseres az alakuló örömmel várják második filme t új szempontjából vizsgálja a tüket is. (hárs)jelenségeket, és sok írótársa „A régi Vígszínház“ A szerző, Bárdi Ödön 80 éves múlt. Hőse, a Vígszínház, tavaly volt 60 esztendős. A 80 éves szerző egy életet töltött el — a megnyitástól kezdve — a Vígszínházban. Érthető hát, hogy annak minden napja, minden köve kedves a szívének. És több mint érthető: tiszteletre méltó és örvendetes, hogy az agg szerző, aki még ma is szerepel a színpadon — tollat ragad és megírja ennek a nagymúltú, a magyar színházkultúrában jelentős szerepet betöltött színháznak a történetét. De az is több mint érthető, hogy tollát elsősorban a hála, a ragaszkodás és a hűség vezeti. Könyve ennek következtében rokonszenves és értékes visszaemlékezés, amely nem nyújthatja a Vígszínház objektív történetét. Bizonyos, hogy annak megírásához elfogulatlanabb szerző kell, mint ő, írása azonban méltán sorakozik a magyar kultúrhistóriában jelentős helyet elfoglaló színész-memoárok mellé. A Vígszínház a századfordulón véglegesen kialakult budapesti polgárság színháza volt. Egy ideig határozottan haladó jellegű, mind műsorpolitikájában, mind pedig játékstílusában, amellyel érjesztően hatott a művészi érelmeszesedésben szenvedő magyar színjátszásra. Eredményei kisugároztak az egész magyar színházi kultúrára — igaz, nemcsak az eredményei, hanem a fogyatékosságai is. Bárdi Ödön, minden szeretete mellett, az utóbbit sem hallgatja el, így könyve nemcsak élvezetes, hanem tanulságos olvasmány is, amelynek minden sorából kihallik egy öreg, becsületes művész szívdobogása. (Táncsics Könyvkiadó.) (H. L.) 1957. december 29 .