Népszava, 1958. június (86. évfolyam, 128–152. sz.)

1958-06-29 / 152. szám

MÓRA FERENC: Az ifjakkal való nyájas társalkodásnak mód­­járól Bizonyos Frau Tuffner neve­zetes asszonyszemély volt a maga idejében, a XVIII. szá­zad derekán, Bécsben. Arról volt nevezetes, hogy ő adta a legjobb polgári nevelést két hajadon leányának, akik közül az egyiket hívták Kunika An­nának, a másikat hívták Gö­­decke Krisztinának. Ennek a két leányasszonynak az oku­lására könyvet írt a világi dolgokban való illendőségről, és az annyira megtetszett Mária Teréziának, hogy saját költségén kinyomatta birodal­ma minden Kunikáinak és Gö­­deckéinek örömére és hasz­nára. Nem tudok róla, hogy ez a majd kétszázéves Kalocsa Róza magyar fordításban is megje­lent volna, de a kezembe ke­rült egy kéziratos magyar ki­vonata, amely nyelve szerint a múlt század elején készülhe­tett. S mivel úgy nézem, hogy igen szép tanulságokat merít­het belőle a mai nemzedék is, érdemesnek tartom ismertetni belőle azt a fejezetet, amely az if­jakkal való nyájas társal­­kodás illendő módjára tanítja meg a tapasztalatlanokat. • Mindenekelőtt azt köti a lel­kére Tuffner mámni Kunika Annának és Gödecke Kriszti­nának, hogyha lánybarátaik­nál lesznek vizitben, és olyan­kor fiatal urak is beállítaná­nak közéjük, akkor rögtön bújjanak el. — Ha pedig mégis egy asz­talhoz kell velük ülnötök, ak­kor hajtsátok meg magatokat, szegezzétek a tányérotokra szemeteket, és a világért se nézzetek a gézengúzokra. Evés közben egy szót se szóljatok hozzájuk, és arra különös gon­dotok legyen, hogy a lábatok meg ne mozduljon. Amiből látnivaló, hogy vol­tak olyan hajadonok is, akik­nek megmozdult a lába. És különös divatra lehet követ­keztetni a következő intelem­ből: — Hasatokat előre ne tol­játok, mert az nem illik, hall­­játok-e? És ha az ebédnél egy keveset ettetek, azonnal taka­cs­kodjatok a szobátokba, zárjátok be utánatok! Evésben, ivásban általában nagyon mértékletesnek kell lenni, mert az étvágy nagyon szégyellni való dolog. — A vendégségnél keveset egyetek, mert azt fogják mon­dani, otrombák vagytok, in­kább egyetek előbb otthon va­lamit. A borospohárhoz a vi­lágért se nyúljatok, s ha rá­tok köszöntik, el ne fogadjá­tok. Ha pedig megszomjúztok, szólítsatok meg egy másik leányasszonyt, hogy engedje által a vizespoharát. Az ifjak, ha kérdeznek, tegyétek hallat­lanná, s ha almát vagy körtét hámoznak számotokra, akkor hozzá ne nyúljatok. Azonban az ördögnek még az almahámozásnál is gono­szabb találmánya a tánc, s itt kell nagyon résemn lenni az erényes halladonn­ak. — Ha a tánc között vala­mely ifjú mellétek ül, s keze­teket megfogja, vonjátok el tőle, s tegyétek kötényetek alá. Ha pedig szabadabban szóla­na, s azt mondaná, hogy tite­ket szeret, és unszolna benne­teket, ezt feleljétek neki: — Azt hiszi, hogy bolondja vagyok? Menjen isten hírével, nekem nem kell a tsatsogása. Persze, már akkor is voltak olyan ifjak, akiket még az is­ten nevével se lehetett elűzni. Ez esetben hatásos eszközök­höz kellett folyamodni: — Ha leánytársaitok feküd­ni mennek, ti is azonnal el­mennétek, halljátok-e? S ha valami ifjú utánatok menne, és tartóztatni akarna, azt mondjátok neki, hogy takarod­jék, mert másképp pofonvág­játok a neveletlen szamarat, mi köze néki a Szűz Leány nyoszolyájához? Ha pedig erő­szakosan meg akarna tsókolni, tsapjátok arcul, hogy foga is koccanjon. A táncot senkitől sem tagadhatjátok meg, de ha aztán valamely táncostok meg akarna tsókolni, csapjátok ar­cul, s azt mondjátok neki: Mi közöd van néked hozzám, szemtelen ökör? Az a kérdés most már: ho­gyan szereztek hát férjet a Ku­nikásé és Gödeekék, ha min­den közeledésre pofonnal vá­laszoltak? Az nem az ő dolguk volt, hanem a rokonoké. — Ha rokonaitok számo­tokra valamely ifjat kiválasz­tanak, elégedjetek be vele, de sohase tekintsetek rá, és soha­se szóljatok vele. Ha az em­berek menyasszonynak mon­danak, azt el kell tagadni, s azt mondani, hogy hagyjanak nektek békét. Ha vőlegény­­tek veletek tsatsogni akarna, azt mondjátok neki, hogy idő előtt ne legyen oly vakmerő, hanem menjen tsatsogni férfi­testvéreitekhez vagy atyafia­tokhoz, s hogy mindaddig távol maradjon, míg a pap össze nem ad. Addig is természetesen na­gyon szorgalmatosan kell járni a templomba. Azonban: — Ott ne vigyorogjatok a zsélcsap ifjakra, hanem nézze­tek a papra. No, ez nem eshetett nehe­zükre Kunika Annának és Gö­decke Krisztinának. Hiszen akik ilyen szigorú erkölcsök­ben nevelkedtek, s akik még tulajdon vőlegényükkel való csacsogástól is tartózkodtak, azok bizonyosan talpon állva mentek a mennyországba. Könnyű volt nekik a papra nézni, mikor az mindnyájuk­nak csak glóriát láthatott a feje körül. Az ám, csakugyan. Mikor Abraham a Sancta Clara, a szabadszájúsága miatt hírhedt augusztinus egyszer Magdolna napi prédikációt tartott, azt így fejezte be: — Most pedig ide hallgassa­tok, ti szemérem nélkül való asszonyi állatok! Van közte­­tek egy különösen orcátlan, pa­rázna teremtés, akit én most azzal fogok megbélyegezni, hogy a fejéhez vágom a breviá­riumot. Csakhogy mire fölemelte a karját, akkorára csupa üres padok meredtek rá. Mert az összes Kunikák és Gödeekék a pad alá dugták akkorára a fe­jüket. * Móra Ferenc történelmi kar­­colatainak a könyvhétre megjelent kötetéből. 4 /Az ünnepi könyvhét köszöntése ■ Hét napon keresztül ünnepeljük az emberi­ség tudásának, ismereteinek őrzőjét, a nagy m­űvészek és nagy gondolkodók alkotásainak hordozóját, az emberiség emberré válásának egyik eszközét, a szép, a jóság, az igazság edé­nyét , a könyvet. Kiadványok százai, köte­tek milliói várják ünnepi köntösben az ünnep­lőket, a vásárlókat és olvasókat. Az ünnepi könyvhéten mi is köszöntjük a könyvet. És köszöntjük az olvasót. Azoknak szavával kö- Minden igaz és harcos könyv Úgy szeretném, hogyha a magyar könyvnap ünnepnapja lenne olvasónak, írónak egy­aránt. Seregszemléje lenne azoknak a harcos soroknak — katonai és nyomdai értelem­ben —, akik s amelyek a mi nagy és győzelmes eszméin­kért, pártunkért, munkásosz­tályunkért, az egész magyar népért küzdenek a művészet nemes fegyverével. A könyv ünnepén egyetlen és legforróbb kívánságom, hogy minden igaz és harcos könyv, annak minden fejezete, minden szólája és betűje be­hatoljon népünk, nagy mun­kásosztályunk legsűrűjébe és így segítse pártunkat a szocia­lizmus építésének hatalmas harcában. Madarász Emil jelent első könyvem, amely­ben őszintén és mélyen ipar­kodtam bírálni az elmúlt év­tizedben elkövetett hibákat — megértéssel találkozott. Na­gyon remélem, hogy új köny­vemmel is így járok, sikerül elnyernem az olvasók tetszé­sét. S ezt szeretném elérni az­zal az új regényemmel is, ame­lyen most dolgozom. Legfőbb ambícióm: becsületes, igaz­mondó író szeretnék lenni. Pálfalvi Nándor Napok történetírója Megírtam egy költő rövid életszakaszának — utolsó ti­zenegy hónapjának — és halá­lának történetét, így lettem évek helyett napok történet­írója, de vállalom ezt a címet, mert ez a tizenegy hónap maga volt a teljes szabadság­­harc, mert a költő, akinek ha­lotti arca — ez a feledhetet­len — tűzből és lőporfüstből villan elénk, Petőfi volt. Sok esztendő munkáját őrzi ez a könyv, melynek lapjait most átforgatom, a megírása is él­mény volt. Hogy elégedett va­gyok-e? Nem: a több száz mel­léklet, a fénykép és vázlat­anyag, a szép kiállítás meg­drágította a könyvet, tudtom­mal a könyvnap egyik leg­drágább könyve, így félek, hogy megint nem fog odajutni, ahová mindig szántam: az egyszerűek kezébe, a néphez, mely 109 év óta őrzi szívében ennek a harcnak és halálnak emlékeit. Dienes András Én csak akkor vagyok író... »Egy fiatal írótársam vagy egy év előtt azzal fordult hoz­zám, hogy valamiféle gyűjte­ménybe írjak gyerekek szá­mára való novellát. — Ha én azt tudnám — feleltem néki. S ezt a sóhajomat következő­képpen indokoltam. Hogy szegény Somlyó Zol­tán, egykori társam átkozott költőnek nevezte magát s el­felejtette ezt a szót többes számba tenni. Nem gondolt rám. Pedig tudhatta, hogy én is az vagyok. S hogy mely ok­nál fogva? Többek közt azért is, mert én életemben még alig-alig tudtam megcsinálni azt, amit szerettem volna. Ha ma, hetvenéves koromban megkérdeznék tőlem, hogy tu­dok-e regényt írni? — Jézus Mária! olyan ez, mintha azt kérdeznék, fel tudom-e emelni a Gellért-hegyet. S így vagyok én a többivel is. Tudok-e ver­set írni? Édes istenem, e pil­lanatban fogalmam sincs róla, hogy azt miképp is kéne csi­nálni. író vagyok én egyálta­lán? Voltam, igen, talán leszek is még, de hogy most az va­gyok-e? Sajnos, nem vagyok. Én csak akkor vagyok író, ha a sors, a szajha-szerencse, a jóságos véletlen úgy akarja. Ezért feleltem én olyan két­ségbeesve ennek a fiatalem­bernek. De aztán a szerencse ügyi hozta. Megsegített az édes­­szajha, írtam gyerekek szám­­­mára véletlenül egymás után] egy sereg novellát — hogy­­ hogy jött ez létre, nem tudom, biz én. S méghozzá meg is va­gyok velük elégedve, szeretem is őket, már azért is, mert nemcsak gyerekek számára va­lók. Nagyon kérem tehát a fel­nőtteket, olvassák el ők is, hátha tetszeni fog nekik.« Füst Milán Ebben élek — ez izgat ! Talán mondanom sem kell,­­ nagyon boldog vagyok, hogy ♦ rövidebb írásaim, verseim után­­ megjelent az első regényem, s ♦ ráadásul az ünnepi könyvhét-­­ re. Mint minden írói alkotás, ♦ élményre támaszkodik, kicsit a gyerekkoriakra, zömmel pedig 2 azokra, amelyeket 1956 novem- i berétől a következő év tava- 2 száig szereztem, a Nyírséget, X hajdan volt közvetlen hazá- 2 mat járva. Tudom, ez a köny- 2 vem még éretlen, kicsit gyor­­o­san is írtam, de mondhatom: 2 belülről, így láttam, ilyennek 2 láttam a Nyírség parasztjai kö­ ♦ zött az ellenforradalmat. Most ♦ nagyobb szabású regényt írok, ♦ három kötetre tervezem. Egy­­ félig paraszt, félig munkás ♦ gyerekről szól, miként kerül az 1947—48-as években az if­­­­júsági mozgalomba, hogyan$ küszködik az egyetemmel, s ? hogyan állja meg a helyét 2 1956—57-ben az életben. Fiatal 2 életének ezeket az éveit és $ küzdelmeit egy nagy szerelem 2 élménye gazdagítja. Novellá- 2 kat, verseket persze közben is 2 írok, ezt akarva sem tudnám 2 kikerülni. Jobbára mai témájú 2 valamennyi. Ebben élek, ez 2 izgat, ezt ismerem, vagy leg- ♦ alábbis szeretném mélyen is-? merni és megismertetni. Szendrei József ! ­ Mesterházi Lajos :­­ [ Pár lépés a határ ] E könyv tartalmát összefog­­­­lalták egy mondatban már [születése előtt harminchat év­ivel. Egészen pontosan a Ta­­­­nácsköztársaság népbiztosai-­­ nak perében, 1920. szeptember 1­3-án, a tárgyalás negyvenedik [ napján. Aczél főügyészhelyet­­­tes dühtől tajtékozva szólítot­­­ta fel ekkor a vérbíróság el­vnt­­két, miszerint »az ítélet­­­hozatalnál gondoljon arra,­­hogy a börtön falai nem elég vastagok ahhoz, hogy a vád­lottakat ártalmatlanná te­gyék«. Mi bőszítette fel ennyi­re a buzgó ellenforradalmárt? Az, amiről Mesterházi ír: a magyar és külföldi munkások összefogása az üldözött kom­munisták megmentése érdeké­ben. Megragadóan és mélyen igaz ez az írás. Nemcsak — és tán nem is elsősorban — abban rejlik igazsága, hogy az ese­mények túlnyomó része doku­mentumokkal igazolható. Hogy a váci fegyházból, az akasztó­fa árnyékából szökő két kom­munista története a nemrég elhunyt veterán, Szaton Rezső elbeszélésén, hiteles életrajzán alapul. Az emberek, a helyze­tek, a levegő igazi benne. Ezért felejthetetlenek az olyan figurák, mint a gyomorbajos, púpos kis Guttmann, aki zsidó létére disznópörköltet eszik,­­esetleg egész legendákat hazu­­♦ dik, ha az osztályharc úgy kí-­ívánja. Vagy az öreg brenn- ibergi sváb, az ártalmatlan ♦ gombázó, rőzseszedő Vater­­ Eberlein, aki híven őrzi a párt­­ illegális határátlépési lehető­sségének titkát. Igaza volt a fő­ügyésznek; amíg ilyen embe­­­rek léteznek, addig valóban­­»a börtön falai nem elég vas­tagok«. Pedig nincsenek szé­dítve a barátok, sőt az ellen­ség sem feketébb a könyvben. Tehát nem is veszélytelenebb. Okosan, ügyesen kihasználja az elvtársak konspirációs hi­báit. Ezért nem lehet előre tudni, Tamaskó Ödön Csohány Gabriella : Savanyú tej mézzel Sokat hangoztatjuk, hogy dolgozóink csak ig©n keveset tudnak a környező államok, a testvéri népi demokráciák éle­téről, az útról, amelyen ők is a miénkével azonos cél felé tö­rekednek. Ezért hézagpótló ez a most megjelent riportkönyv. Lapozása közben olykor a szemléletes, élénk leírások, a jóízű humor s az élmények minden soron átsütő melegsége szinte odaültet minket a szer­ző mellé, amikor öszvérháton kocog be az eldugott hegyi fa­luba, lábát lógázza Husszein dzsammijának kupolájáról vagy Ferdinand cár egykori ágyában nyújtózik ki a Rila-hegység va­dászkastélyában. Az írónő három ízben is járt Bulgáriában, így nemcsak a je­lenleg elért fejlődési fokot tud­ja láttatni, de össze is hason­líthatja a három-négy év előt­tivel, hogy ezzel is érzékeltesse a szocialista építés szédületes tempóját. Könyve gazdag fi­nom, lírai részletekben is, né­hány betétje szinte önálló no­vellaként hat (»­Különös törté­net«). E huszonegynéhány, csak a színhely egysége révén ösz­­szefűzött irodalmi riportból igen sokat tudunk meg a bol­gár nép egykori és mai életé­ről, problémáiról, betekinthe­tünk egyes családok, egyének sorsának alakulásába is. Öröm­mel fedezünk fel egy sor ma­gyar vonatkozást, hogyan él to­vább a bolgár szívekben az emigráns Kossuth emléke. Rengeteget megismerünk belő­lük, amit nem ártana megta­nulnunk bolgár barátainktól — s az írások hitelét fokozza, hogy szerzőjük nem titkolja egyes negatív benyomásait sem. Csohány Gabriella köny­ve mindvégig élvezetes, he­lyenként lebilincselő olvas­mány. (i. sz. I.) Jó címe van ennek a könyv­nek, de — bár része van ben­ne — nem a pesti lányról szól a regény. A történet főhőse Kvocsik Józsi, a tizenhét esz­tendős óriás. Életének legva­­júdóbb periódusában, a férfivá érés gyötrelmekkel, kétségek­kel terhes napjaiban ábrázolja őt Kőszegi Imre. S mintha egy óriásnak kevés lenne ez a te­her, vállaira rakja a nem ke­vésbé vajúdó 1953-as év súlyos problémáit. Kőszegi Imre Józsi mellett a társadalmi helyzetükre és jellemükre nézve a lekülönbö­­zőbb diákok gondolkodásáról, lelkivilágáról ad hű képet. Ugyanekkor merészen boncol­ja a kor politikai problémáit, s azt mutatja meg, hogy az or­szágvezetés hibái hogyan tük­röződnek az egyszerű emberek mindennapi életében. Kár, hogy a regény negatív alakjait túl leegyszerűsítve ábrázolja, azok a »reakciós«-ok minden ismertető jelét messziről felis­merhetően magukon viselik. A pesti lány, Kuthy Éva, persze jelentős szerepet játszik a regényben. A történet az ő és Józsi szerelme köré fonódik. A regény nagy erénye, hogy pillanatig sem szeminárium­ízű a »romlásnak induló« pesti fruska megj­avulása. Kőszegi Imrének ez az új műve nem­csak szép és izgalmas, de ta­nulságos olvasmánya is lesz fiatalságunknak. (Móra Ferenc Könyvkiadó.) Sólyom L.­ ­ hogy mi lesz a történet vége. Kőszegi Im­re ? Nagyszerűen kiszámíthatatlan regény. Egy pillanatra sem szakad meg sodrása — akit el­kapott, azt viszi magával az utolsó oldalig. (Móra Ferenc Könyvkiadó.) A pesti lány NÉPSZAVA A MAGYAR HELIKON kiválóan szép, művészi kivitelű köny­veinek sorában sajátos irodalmi érdekesség jelent meg az ünnepi könyvhétre: Diderot, a nagy francia gondolkodó és író csaknem kétszáz éve alkotott, de 1954 februárjáig ismeret­len, szellemes dialógusokban megírt műve, a »­Megtévesztés«. Diderot színművét Gyertyán Ervin fordította szép magyar nyelvre, s látta el utószóval. A kis könyv azokat a finom Picasso illusztrációkat közli, amelyeket a nagy francia mester az eredeti megjelenésekor Diderot-ról a kötethez rajzolt Simon István : Mit lát a szegény* Egy Nyugatra futott munkás leveléből Mit lát a szegény — kérded —, ki Nyugatra szaladt el’ Azt, hogy az itteni nép meg menekülne tovább! Ó, nincs szerszám könnyű semerre a földön, jó haza sincs kettő, érzem, mint anya nincs. Gép vagyok itt, s ha mint idegen test elkopok egyszer, az idő rőt rozsdája síratlanul esz. Megvagyok, élek, dolgozok, mint rég. Kalapácsom s­osem nehezebb csaik, nyomja nagyon a szívem. 1956. december 28. * A szerző könyvhétre megjelent verskötetéből. Az AFOR Ásványolajforgalmi Vállalat ÉRTESÍTI a t. fogyasztókat. Hogy 1958. július 1-én és 2-án a Csepeli és a XIII., Balzsam utca 47 sz. alatti telepein leltározás miatt A KISZOLGÁLÁS SZÜNETEL 1958. június 29

Next