Népszava, 1958. október (86. évfolyam, 231–257. sz.)

1958-10-19 / 247. szám

Tisztviselők, könyvelők, béfelszámolók Beszélgetés a szirmok, kimutatások és nyilvántartások embereivel A híradástechnika egyik fel­legvára a Beloiannisz gyár. Gyártmányai és azok tervezői, készítői közismertek. De mások is dolgoznak itt: tisztviselők, admiinisztr­á­torok. Tisztviselőik, akik ma már nem háromlépés távolságról beszélnek a munkásokkal, lelkiismeretesen, szorgalmasan dolgoznak, nélkülözhetetlen al­kalmazottai a gyárnak. Szól­junk hát most róluk... „16 esztendeje könyvelek“ A III. emelet. Könyvelés. Keskeny, hosszú szoba, kopott berendezéssel, gyér világítás­sal. A falaikon alig látható va­kolat Itt dolgozik ötödmagával Melczer József könyvelési el­­­len­őr. Egész életét számok töltötték be. Összeadás, kivonás, osztás, szorzás, egyeztetési, hóvégi zá­­rás... — Mióta dolgozik itt? — 1928-ban léptem be a gyárba, az érettségi után — kutat emlékezetében. — Persze nem mindjárt könyvelőnek. Előbb kifutó voltaim, aztán al­tiszt. Csak évek múlva ülhet­tem íróasztal mellé. Most már több mint 16 esztendeje köny­velek ... Közben megnősül­tem... Egyébként semmi kü­lönösebb dolog nem történt. Ki tud róla, hogy a hatalmas gyárban él, dolgozik egy Mel­czer József nevű könyvelő, aki már akkor is a gyárban volt, amikor sok mai munkatársa még meg sem született. Ritkán is tévednek erre vezető emberek. Az­ egyik »adminisztratív nő­dolgozó« újságolja: emlékszik,­ az igazgató titkára egyszer be­­­­jött a szobájukba: „Szeretnek, azt hiszem“... Kása Mária 23 éve dolgozik egyfolytában ebben a gyárban. Most a 16-os műhelyben két-­ száz munkás ügyes-bajos dol­gait intézi. Elkészíti a bérelszá­moláshoz szükséges órakimu­­tatásokat, foglalkozik az SZTK- ügyekkel a munkaügyi fel­adatokkal és pontos kimutatá­­sokat készít. Olyan összekötő­kapocs-féle a műhely és a ve­zetőség között. Szeretik, meg­becsülik? — Hát... Nem szólhatok semmit. Szeretnek, azt hiszem... Ugyan még soha nem dicsér­tek meg, de­­azt sem mondták, hogy rossz, amit csinálok. Igyekszem jól dolgozni. Per­sze azért néha jólesne egy me­leg, barátságos szó, egy apró dicséret, és nem tagadom, néha­­néha egy, kis jutalom is. De adminisztrátorok csak a leg­ritkább esetben kapnak pénz­jutalmat. A bérelszámolóban ezrek illetményeit számfejtik, az anyagosztályon milliónyi anya­got kartotélkoznak, 150-en könyvelik a válallat kiadásait és bevételeit... Tisztviselők.­­ • Fiatalon, magabiztosan, fe­kete hajjal átlépik a hivatal kapuját, aztán 30 vagy 40 év múlva fehér hajjal mennek nyugdíjba. Vegyük észre őket is! Tisztviselők, akik mindig az »árnyékban« dolgoznak. Van­nak, de alig vesz róluk tudo­mást valaki. Nekik nincs lehe­tőségük arra, hogy valami ki­ugró teljesítménnyel magukra vonják a figyelmet, nekik nem­igen osztunk kitüntetéseket. A tisztviselők, az adminisztra­tív dolgozók bizony egy kicsit még mindig »mostoha gyere­kek». I leg­több helyen átnéznek fejük felett a vezetők is, és a munkások is. Szórványos jelenségek — és erről örömmel számolunk be —, már arról beszélnek, hogy­ha lassan is, de megváltozik ez a kép. Éppen itt, a Beloiannisz gyárban, többen kaptak már »kiváló dolgozó» címet, a vele­járó pénzjutalommal együtt. Ezt a módszert azonban nemi lehetett mindenütt bevezetni vagy al’kalmázni. Hiszen a tisztviselők nagy része olyan munkát végez amely nem mér­hető. Ha hiba csúszik a köny­velésbe, ugyan ki tudja meg­állapítani, mennyi idő alatt le­het megtalálni? Lehet, hogy húsz perc, de az is lehet, hogy három nap múlva. A bontakozó megbecsülésnek szép példája volt Peller Mária búcsúztatása. A közkedvelt »■Marka-» 42 évi hűséges szol­gálat után búcsút mondott a gyárnak. Nyugdíjazták. Társai megható szavakkal köszöntötték és élete munká­ját példaképül emlegették. Vé­gül az egyedülálló Markát egy gyönyörű televíziós készülék­kel ajándékozták meg. Milyen sok bérelszámoló, könyvelő és más tisztviselő dol­gozik ebben az országban. Ne­vük csak nagyritkán kerül új­ságjainkba, nem emlegetjük őket a munka hősei között. A gyárak, vállalatok vezetői, szakszervezeti bizottságai és pártszervezetei — velünk, a sajtóval együtt — módot talál­hatnának arra, hogy a derék adminisztratív dolgozók is mél­tó megbecsülésben részesülje­nek, hogy jó munkájukért gyakrabban kapjanak elisme­rést és dicséretet, hogy több­ször szerepeljenek az igazgatói alapból megjutalmazottak név­során. Ebben az ország­ban senki se érezze, hogy »szürke«, jelenték­telen ember. Mindenki számot­tevő ember, aki becsületes munkával, odaadóan, szível­­léseikkel szolgálja egész népünk boldogulásának ügyét. Halasi Árpád AZ 1844-BEN ALAPÍTOTT GANZ VAGONGYÁRBAN motor­kocsik, motorvonatok, dieselmotorok, turbinák és szivattyúk készülnek. Az üzem gyártmányainak 30—10 százalékát készíti közvetlen exportra. Ötven százalék fölött van azoknak a gyárt­mányoknak a száma, amelyek mint félkészáruk kerülnek ki a gyárból és azokat más üzemek exportálják. A képen­ szere­lik az 1100 tonnás tengerjáró hajó redukciós hajtóműveit (MTI Fotó : Mező Sándor felv.) 1958. október 19 Barátomnál jártam minap látogatóban, Visegrádon, író­­ember, tehát érthető, hogy pesti létére népi szeret Pesten lakni. Vett magának évekkel ezelőtt egy egész domboldalt, azon lassú türelmes munká­val csodálatos kis mézes­kalács-házikót és fegyelmezett sorokban strázsáló gyümöl­csöst szökkentett elő. Az ilyen­fajta tuszkulánumot kert szok­ta kiegészíteni. Akad itt is, tele répával, hagymával, bab­bal, hasonlókkal. Felesége is, ő is konok és elszánt állatbarátok. Van két fekete pulijuk. Olyanok, mint két négylábasított gyapjú­­fonal-köteg, amiből gyász­pulóvert kötnek. Van két cicá­juk. Van télen egy vendég­szarvasuk, amely az erdőből ide jár a nyáron keserves kín­nal telepített fiatal kölyök­­fenyők hegyét lelegelni. Ken­guru, zebra nincs, talán meg­lepetésnek tartogatják jövő évi l­­átogatásomra. Egy szép napon belekevere­dett barátomék kertjébe egy­­ kiscsibe. Fiatal csibeflapper­­ volt, amolyan rántanivaló.­­ Bökdöste a veteményeskert­­földjét kegyetlenül. A ház­iasszonya kétségbeesve rohant­a át a szomszédhoz, hogy »ugyan , szomszéd, szóljon már rá a­­csirkéjére, mind kicsipkedi a­­ zöldségemet.» Mire az szép ’,tempósan vállat vont és olyas­­­ mit morgott, hogy kerítsék be­­a kertet, majd nem jár rá a­­ csibe. Asszonyka szeme feke­téről éjszínűre sötétedett és­­ halálos bosszúvággyal szíve- I ben tért haza. Odaállt a férj felé. Elmondta az injuriát és g­ángols arccal így fejezte be: ► — Most pedig ide hallgas­son, párom Ha az a csibe méc, ► 'm­ilwOT P,7? "fcp­► rántom és kirántom. Már­¡•«.?»,* berántom a házba, a töb­t­i hevesen heveselt te £ yrtz J m n/@.r~ mr) rpmnpl Jpshp. (rJ7-‘tak. A csibe pontosan megje­lent és bár nem tudott róla, de jellemtelenül viselkedett, pusztította a más személyi tu­lajdonát. Asszonyka villám­gyorsan ott termett, és szórta eléje a szép, piros szemű ku­koricát : — Pipi ... pipipipi... gyere kis sárga ... gyere csak ... És az ment utána, azaz a gazdagon hulló kukorica után, egyenesen a konyhába. Ott gyorsan becsapták az ajtót. Megvan! Megfogtuk! Csillo­gó szemmel, lihegve néztek össze. Fél percnyi szuszogás után asszonyka megszólalt: — No, most itt van, tessék! Ma rántott csirke lesz. Egy­­kettő, vágja le. A férj elhűlt. Porózus gumi­talpáig elzsibbadt a félelem­től. — Én? Semmi közöm a ház­tartáshoz. Maga a gazdasz­­szony. Vágja le maga ... Mit szaporítsam a szót? Öt perc alatt rekemívűen össze­vesztek, míg a per tárgya, a csibe félre tartott fejjel, pima­szul és cinikusan röhögte őket. Végül a ház ura egy hirtelen mozdulattal felrántotta az aj­tót és kikergette. Barátomék aznap kozmás hangulatban feküdtek le alud­ni. Az asszony reggel arra éb­redt, hogy halkan kopognak a küszöbön. Ajtót nyitott. A sár­ga állt ott. Jött egy kis kuko­ricára, öt perc múlva már gü­gyögtek neki, tíz perc múlva elkeresztelték Bertának, tizen­öt perc múlva éles csőrével az f­őasztal lapját kopogta végig, g­isztát keresi­e. Alig akart hazamenni. Reggel újabb ko­pogás, újabb ajtónyitás. Ketten jöttek. Berta elhozta a barát­nőjét is. Fehér volt, mint a pi­tinké­lő hópehely. Tiszta fe­hérségére való tekintettel a szent keresztségben az Ofélia nevet kapta. És most mámoros két hét következett. Berta és Ofélia megbarátkoztak a két pulival, a cicákkal, a képek­kel, a rádióval, a kávéfőző géppel, a vendégekkel, min­dennel. Reggel ők voltak a menetrendszerűen nyolctizen­­kettőkor érkezők, délután — mert ők tényleg a tyúkokkal mentek aludni — a korai el­távozók. Idilli volt... Mígnem egy szép nyári na­pon reggel nyolctizenkettőkor hiába várták Bertát és Ofé­­liát. Nem jöttek. Helyettük nyolchúszkor feltűnt az or­szágúton a szomszéd. Futtában, feldúltan vezette oda: — Valami Sobri feltörte a baromfiólat az éjszaka. Min­den lábasjószágot kirámolt, egy fia sem maradt... Azzal rohant a rendőrőrsre jelenteni. Férj és feleség nem mertek egymásra nézni. A délelőtt csöndes zavarban telt el. A pulik behúzódtak házikójuk­ba, és csak néha kaptak bosz­­szúsan egy-egy életunt légy után. A cicák eltekeregtek a bokrok alá. Az ebédet gyorsan kanalazta be férj, feleség, az­tán előhúzták szokott mozdu­lattal a két napozószéket, és kifeküdtek a fénybe. Csönd volt. Férj hirtelen gyanús kis neszre lett figyelmes. Ráné­zett a másik heverőre. Asz­­szonyka válla visszafojtott sí­rásban rándult meg. — Tatán épp most fordítja­­­meg a zsírban a melle hú­sát... Barátom belenézett a navbe és hosszút szívott cigarettám­ból. Aztán köhögött egy meg­hatottat, és nem tegélt. Bondy Endre Jl­írt vsia'Tiiiisí erősebbek ? SZÁMTALANSZOR HAN­GOZTATOTT ÉS ISMÉTELT IGAZSÁG, hogy a szocialista tábor erősebb a kapitalista tá­bornál. Ritkábban fordítunk időt arra, hogy arról is beszél­jünk, miért van ez így? Ha csak abból indulnánk ki, hogy a földgolyó területének hány százalékát foglalja el a szocialista világrendszer, vagy ha azt vizsgálnánk, hogy a Föld lakosságának hány száza­léka él szocialista rendszerben, úgy találnánk, hogy mindkét­­ tekintetben a kapitalizmus ol­­­­dalán van a fölény. Ez azon­­­­ban rossz összehasonlítás, me­chanikus összehasonlítás, tudo­mánytalan összehasonlítás len­ne. Nem így kell megvonni az erőviszonyok mérlegét. Akkor sem így kell, ha csak a számo­kat nézzük. Mert a számok­­ mást mondanak akkor, ha­­csak a jelen állapotot vizsgál­­juk, de megint mást akkor,­­ ha a fejlődést nézzük. A szocia­­­­lista világrendszer ma a világ »területének 26 százalékát fog­­l­­alja el, de 18 esztendővel ez­­%­előtt, 1940-ben, csak a Föld­­ területének 17,5 százalékán­­ létezett. Ma már az emberiség ♦ 35 százaléka él szocialista­­ «rendszerben, de 18 évvel ez­♦ előtt ez a szám csak 8,6 száza-­l­­ék volt. A második világhábo­­­rú előtt a Szovjetunió volt az­­egyetlen szocialista ország. Ma­­12 ország tömörül az egységes szocialista világrendszerben. MIT MUTAT TEHÁT A KÉP? Azt, hogy a tőke uralma alatt álló terület szakadatlanul fogy, a szocializmus területe pedig feltartóztathatatlanul nö­vekszik! A számok világosan mutatják, merre tart az embe­riség. A kapitalista társadalom el­öregedett, fejlődésének üteme lassú, vontatott, válságok, megtorpanások szakítják meg. A szocialista társadalom iz­mos, fiatal, óriás. Fejlődése gyors és egyenletes. Nézzük ismét a számokat. A nyersvastermelés a kapita­lista országokban 1950 és 1957 között évi átlagban 4.7 száza­lékkal emelkedett, a szocialis­ta országokban 11.2 százalék­kal. Az acélgyártás ugyanezen idő alatt a kapitalista tábor­ban évi 4.1 százalékkal, a szo­cializmus táborában évi 10,4 százalékkal nőtt. A kőolaj­bányászatban a szocialista or­szágok 14,5 százalékos éven­kénti átlaga áll szemben a kapitalisták 5,1 százalékos át­lagával. DE BESZÉLHETNÉNK a szocialista tábor, mindenek­előtt a vezető szocialista nagy­hatalom, a Szovjetunió mind­inkább kibontakozó és immár a józanabb burzsoá politiku­sok által sem vitatott katonai és tudományos fölényéről is. Az aviatikára, az űrhajózásra, az atomfizikára és az automa­tizálásra gondolunk. Beszélhet­nénk a szocialista tábor népei­nek politikai szabadságjogai­ról, függetlenségéről, anyagi helyzetük javulásáról, művelő­déséről. Szembeállíthatnánk ezzel a kapitalizmus dolgozó embereinek létbizonytalansá­gát, az elharapódzó válságot, azt az ideges, hányatott, hisz­tériás légkört, amelyben odaát az emberek élni kényszerül­nek, az állandó »világvége« hangulatot, amelyet a mester­séges háborús pszichózis idéz elő, a kultúra pangását és az egész élet elembertelenedését. Mindaz, amit eddig elmon­dottunk, maga is kellő bizony­ságul szolgál, pedig nem is ez a lényeg. A lényeg a szocializ­mus eszméjének történelmi igazsága, cáfolhatatlansága. A fölényt bizonyító szám­adatok, tények, annak eredmé­nyei, hogy a szocializmus esz­méje száz- és százmilliók tuda­tát hatotta át, száz- és száz­milliók gyakorlati tetteit ve­zérli. Még most sem teljes azon­ban a kép. Mert a világban nem egyszerűen csak tábor áll a táborral szemben. A szocia­lizmus tábora teljesen egysé­ges. A szocialista országok ösz­­szes érdekei megegyeznek. Né­peik kapcsolatai a proletár­­nemzetköziség elvein alapul­nak. Szervezetten segítik egy­mást, összehangolják gazda­sági terveiket, a fejlettebb szocialista ország segíti fejlő­désében a kevésbé fejlett or­szágokat. Beszélhetünk-e ugyanilyen értelemben kapitalista egység­ről is? Semmi esetre sem. Nincs az egész kapitalista világ­ra kiterjedő egységes tőkés tá­bor. Belső ellentétek feszítik az imperialisták valamennyi ka­tonai tömbjét, bár ez egyeten­ként semmi esetre sem csök­­kenti veszélyességüket. A tömbök ezenkívül távol­ról sem azonosak az egész nem szocialista táborral. Számtalan európai, afrikai és ázsiai nem szocialista ország tartja távol magát az imperialisták kato­nai tömbjeitől. Legtöbbjük olyan ország, amely az elmúlt esztendőkben, éppen a szocia­lizmus térhódításának, erőfölé­nye kibontakozásának hatása­képpen nyerte el függetlensé­gét. A második világháború óta a mai napig összesen 21 egykori gyarmat vált önálló országgá, körülbelül 770 millió lakossal. Ott van közöttük India, Indonézia, az Egye­­sült Arab Köztársaság, Ceyp­ton és sok más független ázsiai és afrikai ország. Ezek nagy része az aktív semleges­­ség politikáját folytatja és szembeszáll az imperialistái­ tömbalakítási kísérleteivel. MINDEHHEZ TEGYÜK HOZZÁ, hogy sok százmillió ember van a kapitalista orszá­­gokban, aki küzd a tőkés iga ellen, a szocializmus igazsá­gáért és lelkesedéssel tekint a szocializmus hatalmas tábo­rára . A második világháború után háborút robbantottak ki az in­­­perialis­ták Koreában és ha­dat viseltek Vietnamban. Mindkét háború tüzét sikerült eloltani. A szocialista tábor fellépése oltotta el. Háborút próbáltak kirobbantani nem is egyszer a Közép-Keleten és azzal próbálkoznak most a Távol-Keleten. Meg akarták dönteni Magyarországon a néphatalmat. Eddig egyetlen kísérletük sem járt sikerrel. Miért? Azért, mert a szocia­­lista tábor őrködik az emberi­­ség békéje felett és mert min­den eszköze megvan ahhoz, hogy meg is védje a békét. Azért nincs ma háború, mert a szocialista tábor ereje min­dig idejében fékezte meg az imperialista háborús kalando­rokat. Több mint száz esztendeje, hogy megjelent a Kommunista Kiáltvány. Hosszú ideig csak az igazság eszmei ereje volt a szocializmus oldalán. Ma a szocializmus oldalon van a té­nyek anyagi ereje is. Darvasi István NÉPSZAVA 4I­ Az ajtók ősi ellenségeim. Legtöbb bosszúságot azok a bejárati ajtók okozzák, ame­lyeknek sanda a kilincse: a külső vízszintes, a belső függő­leges. Az ember lendületesen kinyitja az ajtót, belép, meg­lendíti, a levegőbe nyúl... Bumm! A látszat az, hogy én csaptam be az ajtót, pedig az ajtó csapott be engem. A lengő ajtó jó találmány. Nem kell fékezni előtte. Az ember ruganyos léptekkel ha­lad feléje, elegáns mozdulattal emeli a kezét és ... bumm!... Ez a fejem volt és még jó, ha csak a keretbe vertem. A len­gő ajtó ugyanis csak akkor leng, ha leng. De ha retesszel vagy egy fadarabbal fixálják, akkor ad­ egy bal vagy egy jobb egyenest, ami váratlan, mert legrosszabb esetben len­­gőt várnék tőle, de annál ha­tásosabb. A ravaszabb és jó­indulatot mímelő lengő ajtón apróbb-nagyobb feliratok sze­rénykednek: »Tolni», »Húzni». Mivel azonban az ajtó sem könyv, sem újság, az ember nem olvassa, hanem ruga­nyos léptekkel siet előre ... 'nimm!... Lásd mint fent. Van olyan ajtó, amelyik nyitva van, de nem lehet be­menni rajta. Amelyiken be le­het menni, az viszont zárva van. A nagyajtó mellett ugyan mindig ott a kisajtó, de meg­találom én azt a rossz szemem­mel? A busz ajtaja megharap, a forgóajtó hátbacsap, a színházi ajtót az én orrom előtt zár­­ják­, a huzat bevágoa mögöttem 73 előszobám ajtaját, amin kí­­■iil van a gomb, és belül van a kulcs. Bíz' isten nem, merem a Gellérthegy oldalánál azt mondani, hogy »Szézám nyílt ki». Még kinyílik és vagy nem lesz a barlangban semmi és akkor megpukkadok, vagy be­szállíthatom az egészet a talált tárgyak osztályára. Mindezek ellenére sem állít­hatom, hogy normális, hétköz­napi ajtók ne lennének, két vízszintes kilinccsel, lengés nélkül, zárral és küszöbbel. Ezekkel aztán az égvilágon semmi bajom sincs, ha törté­netesen nincsenek elgörbülv­e, ha nem jár le a kilincsük, ha nem tört beléjük a kulcs, ha nem nyikorognak, ha nem sza­kad el a küszöb vasalása, ha nem dőlt le a keret mellett a fal, ha nem lazult meg az ajtó­sarok, ha nem ragad be a ki­lincs nyelve, csak adja a jó is­ten, hogy legyen egy összkomp fontos lakása az embernek, ahol jól kidühöngheti magát az ajtókkal. Teknős Péter Inkurrencia hirdetéseink által segítjük az anyagbeszerzők munkáját Kísérje figyelemmel a Népszava napról napra megjelenő hirdetéseit

Next