Népszava, 1958. október (86. évfolyam, 231–257. sz.)
1958-10-19 / 247. szám
Az volt a játék! Kint a réten, ott állottunk kicsiny csapatban, őzlábunk friss futásra készen, vártuk a csengő jelt, ha harsan, s mikor a mozdat fölviharzott, futottunk mi, utolsó párok, lábunk a füllet alig érte, nem riasztott se rög, sem árok. — Utolsó pár előre! Azután jött a szörnyű játék: ott álltunk az utolsó sorban, köröttünk üszkök feketéztek, fejünk fölött lángcsóva lobban! S, akik harcolva, ellenállva, sebekkel verten megmaradtunk, láttuk társaink pusztulását s fülünk még órai ható hangjuk: — Utolsó pár előre! Várnai Zseni: UTOLSÓ PÁR ELŐRE! Vad, mérges gázok gőzölögtek, máglyák füstje kúszott az égre ... — Ó, hogy születhet ennyi kínból a makulátlan, tiszta Béke?! És jött sebekkel ellúzítva, vérezve jött a jó, az áldott... s a létezés fátylát megoldva reánk bízta az új világot: — Utolsó pár előre! Előre hát oly tiszta szívvel, mint egykor, régen kint a réten, mikor aranyló lepkét űztünk a gyermekkor tündér-egében... Mikor is volt? Tán ezer éve, vagy csak negyven év tűnt azóta? Szobánkban akkor gyertya égett, s most zeng a világ híradója: — Utolsó pár előre! — Nincs visszaút, és nincs megállás, menydörgi létünk áradása, határtalan jövőbe nézünk, s ez csak útunk kis állomása... Nincs messzeség, és nincs magasság, amit az Ember el nem érne, s ha már miénk a végtelenség, talán elfér köztünk a béke... Ezért, ezért előre! Előre hát a földi téren! Ez a játék még most is járja... Ott áll versenyfutásra készen az öt világrész ifjúsága... — Ne engedjük megölni őket apák, anyák, igaz hatalmak... mert »a virágok virágozni« s a gyerekek élni akarnak... — Utolsó pár előre! 1958. október 18. S yűüpek születnek Hárman alkotás közben Az igazság sosem lehet sematikus Pálos György, a színész — nem újsághasábokon akar hozzászólni az irányelvekhez. Ezt akkor tudtam meg tőle, amikor két próba közötti szünetben egy jelenetről beszélt a Néphadsereg Színházában: — A reflektor fényben állva egy nagyon fontos kérdésben akarom majd kimondani az igazságot. És mert azt szeretném, hogy higgyenek nekem, gondolatban ezerszer átéltem már azt a néhány percet... — Néhány percet? — Igen... Sándor szerepét, az egyik főszerepet játszom Mesterházi Lajos »Pesti emberek* című darabjában, de az a jelenet.. * Szinte a szerepét éli már, mikor új mondatba kap: — Pontosan tizenhét esztendő után találkozik Sándor Mónikával, egykori szerelmével, akitől a fasizmus szakította el. A kislányból ezalatt tanítónő lett. Egy alkalommal azután én is ott vagyok — már nem azt mondja:»Sándor«, egészen beleéli magát —, amikor Monika megkérdi néhány tanít A napokban meglátogattam három művészt. Egy dokumentumról, a párt művelődési politikájának irányelveiről Konyorcsik János szobrász kevés beszédű ember. De azok közé tartozik, akik már a hallgatásukkal is hangulatot, eleven kapcsolatot, ismeretséget tudnak teremteni. — Két esztendeje, hogy elvégeztem a főiskolát. Azelőtt a Csepeli Papírgyárban dolgoztam a gép mellett. Eleget hallgattam Táli Sanyitól, a vállalatvezetőtől, az öreg Müller bácsitól és Bélától, az öcsémtől, aki még most is ott dolgozik: »Ne válaszd ezt a szélhámos pályát’, nem neked való az.« Azt hitték, elmegyek és nem látnak többé. Attól tartottak, hogy nem leszek majd az a Jancsi, aki voltam. De amikor látták, hogy tévedtek, ők örültek a legjobban. Mert én még ma is úgy vagyok vele, hogyha valami nem »stimmel«, ha valami bánt, meglátogatom őket. Ez mindig önbizalmat ad. Valahogyan erősebb leszek tőle. — Tervei? — Terveim? Azokat természetesen egyéni vágyak sugallják, de jóleső érzés, hogy bátorítást kaptam hozzájuk a párt kulturális téziseiből is. Szeretnék példaképeket állítani az emberek elé. Nemrég megnyertem egy pályázatot. Latinka szobrát akarom megmintázni a kaposváriak számára. Még beszélnem kell a nagy forradalmár feleségével fiával, akik életben vannak , és... 14 000 kilométer távolában — hazai gondot- Berkesz Andrást, az Októberi vihar íróját, a Színház- és Filmtudományi Intézet elnökhelyettesét, 14 000 kilométer választotta el hazánktól, amikor kezébe kerültek a művelődési tézisek. Kínában és Koreában járt akkor. — Találkoztam egy kínai filmszínésznővel, aki a földet trágyázta. Ez a színésznő, polgár, nemrégiben még filmgyára volt Hongkongban az angol övezetben. De vay vélt» how a jövő a vén! Jrí«át, s ezért otthagyta a marat, minden vagyonát. Amikor letelepedett lányától: »Milyen pályát akartok választani?« A gyerekek egymás után felelgetnek: »Orvos, mérnök, tanár...« S azonnal indokolják is: a mi társadalmunkban nyitva áll az út minden tehetséges, szorgalmas ... Monika végighallgatja. Azután valami ilyesmit mond: »Ez így egy kicsit sematikus ...« És itt következik a jelenet. Egy monológ. Leírva mindössze másfél gépelt oldal. Di nagy monológ. Önmagamnak teszem fel benne a kérdést: mi is az, hogy sematikus? A gyerekek voltaképpen igazat mondtak, csak az igazat jól, szépen és meggyőződéssel kell mondani. Akkor semmi sem sematikus ... •— Ennyi az egész? — Ennyi, de ez nagyon sok. Amióta kezembe vettem a szövegkönyvet, szinte ars poetica, költői, művészi hitvallás lett ez nekem. Ha sikerül megértetnem a nézőkkel ezt a jelenetet — eredményesen szóltam hozzá a párt művelődési politikájának irányelveihez, kezdtünk beszélgetni. És végül: életük, legszemélyesebb vágyaik kerültek szóba, így okoskodott: »Nemcsak a jövő országában akarok élni, hanem filmszínésznő is akarok maradni. Csakhogy itt mások a követelmények. Itt a népet kell alakítani a népnek. Márpedig én ehhez nem értek. Meg kell tanulnom újra mindent: beszélni, dolgozni, dalolni — ahogyan a nép teszi.« — Miért mondtam el ezt a példát? Hiszen nálunk már sok tehetséges művész van, aki a népből került ki. De a mi körülményeink között a nép életének szokásai szinte napról napra változnak és előfordulhat, hogy ezeket az új szokásokat egyszerűen nem veszi észre az, aki csak a rég élményeire támaszkodik. Persze a művésznek nem kel feltétlenül trágyát hordania, de ha »csak« művész akar lenni előbb vagy utóbb megreked lehanyatlik, eltűnik... És szeretném hozzátenni, hogy ez a kritikusokra is vonatkozik akik az emberek nevében formálnak véleményt egy-egy alkotásról. Én elhatároztam: hetente legalább két napot üzemben töltök majd. — Egy másik kérdés, amely szintén Kínában jutott eszembe a tézisek olvasásakor: Sanghajban egymillió fiatal munkásköltő verseiből állítottak össze válogatott kötetet. Ez még Kínában is megdöbbentően nagy vállalkozásnak számít. Hiszen ehhez hozzá kell számítani azt a tengernyi erőfeszítést, amellyel az üzemi klubokban, folyóiratok, napilapok körül csoportosuló és állandóan alkotó fiatalokat nevelik. Az én véleményem az, hogy kis méretekben — de az eddiginél jóval szélesebb alapokon — nekünk is hozzá kell valami ilyesmihez látni. Vannak nekünk saját hagyományaink is. Valamikor nem egy munkásígéret kezdte például a Népszava hasábjain... Fodor Gábor • Latinka szobra A hegynek szaladó kis utcában, amelyet rejtélyes okok miatt Gellérthegy utcának neveznek, holott a Naphegyre kapaszkodik fel, volt egy kedves kis vendéglő, amelyet — roszszul beszélő, derék, meleg szívű tulajdonosáról — csak Sleichernek hívtak azok a kevesek, akik ismerték. Eldugott kis hely volt, budai színészek és pesti írók, újságírók találkozóhelye. Nem kocsma, hanem csendes kvaterkázóhely,megpihenés a szerkesztőségek álmás hajszája után, a színésznek pedig, aki a Horváthkerti színkörben játszott, viszszatérés a hétköznapba a színpad csillogásából. A bonviván, miután elénekelte a Legénykúcsú nagy keringőjét és levetette a bárói frakkot, jözűen falatozott a magával hozott főtt fejhúsból, és édes tormával ízesítette. Bleicher bázsi volt a gazda és kiszolgáló -egy személyben, s minden vendégét személyesen ismerte, h'szi vándorlása közben revndszerint betért egy öreg cigány, Vak Vince. Hályogos szemével már alig látott, de nyűtt hegedűjét elcuncogtatta. Itt, a Bleicherben ismerkedtem meg Török Gyulával, a magyar próza üstökösszerűem "eltűnt rendkívüli tehetségével, akinek a pályája is üs♦őkössze-ű volt: jött, ragyogott és alig harmincéves volt, amikor kihunyt. (Emlékezés Törör Gyulára, halálának 40. évfordulóján.) 1918-at mutatott a naptár, az első világháború a végét járta. Török Gyula a redakcióból sokszor átjött Budára. A háború utolsó évében már ritkaságszámba ment a jó falat, de amikor feltűnt az író vörhenyes szakállas arca, Bleicher bácsi elsurrant az éléskamra felé, jó darab pörccel, házi sonkával vagy majorannás kolbásszal tért vissza, s letette Török Gyula asztalára. Hozott egy félliteres kancsóban savanyú bort is. Amikor később Vak Vince betévedt, leült melléje, a vonó végigszaladt a húrokon, s nyomában a vendég csendesen, nagyon csendesen dúdolta kedvenc nótáját: *»Bécs várában sír a német...« Október elején jártunk. Hiába palástolták az eseményeket és ködösítettek, elsősorban a szerkesztőségekben jól látták a helyzetet. És Török Gyula különösen élesen ítélte meg: — Most már nem is sír, hanem zokog a német*– mondta egy este. — Csak az a baj, hogy magával ránt bennünket is... Török Gyula jól látta a dolgokat, de ez nem is volt meglepő. Hiszen ereje éppen abban volt, hogy mesterien rajzolta meg a széteső nemesség világát, a dzsentrikorszak eszményeinek csingásában leleplezte a talmi fényt, s egy halálra ítélt társadalomnak adta megdöbbentően érzékeny rajzát, elsőnek megjelent nagy regényében, «A porban« című kisvárosi körképben, az írót már teljes kiforrottságban képviselő »A zöldköves gyűrűben és mesteri novelláiban is. E műfajt a mi irodalmunkban szinte csehovi, maupassant-i magasságokba emelte. A »»Fehér virág«, két későbbi nagy alkotás, Kosztolányi »»Édes Anna« és Móricz »»Árvácska« című regényének elődje és édestestvére — erő és lágyság van benne, leheletszerű líra és kemény vádirat, finom romantika és szúrós szatíra. »A porban« döntő sikere után — amire alig volt példa még a magyar könyvkiadásban — egy év alatt négy művét adták ki. A legnépszerűbb írók sorába került.»A porban« felemelte — a fényibe. Mind lázasabban dolgozott, hajszolta önmagát, de örömmel ésvönyörűséggel írt, s nagy terveket szövögetett... Tizennyolc őszén sokszor napokig elmaradt kedvelt esti tanyájáról. — Dolgozom, erősen dolgozom! — mondotta, de sápadt arca szenvedésről és álmatlanságról árulkodott. Az időjárás nagyon szép volt ezen a őszön, a napok azonban mind viharosabbakká váltak. Nagy munkában voltam, amikor október 20-án megszólalt az 59—52-es falra szerelt telefon, s egy női hang közvetített üzenetet: — Török Gyula kéri, mielőbb keresse fel. .. — A szerkesztőségben? — Nem, a Pajor-szanatóriumban! De... siessen!... Nyugtalan forrongásban van az egész város. Tisza István két nap előtt jelentette be a képviselőházban: »A háború elveszítettük!«, a frontról már özönlöttek haza a katonák Zsúfolt minden villamos. Konflis! Konflis! Sehol nincs egy fogata a láthatáron, s milyen messze van a szanatórium .. . Mire odaértem, már késő volt Elmondották: budai lakását szívroham döntötte le. Mikor elvitték, a folyosóról hosszat nézett a Császárfürdő udvarénak öreg platánjaira. Meghalt, sikerei fényében, új sikerek előtt. Ki tudja, hová vezetett volna útja, hiszen csakharmincéves volt.. . Meghalt ahol Krúdy Gyula írta róla: »»Mint »-ay rajongó Mekka falainál Úgy halt rreff, mint egy vőlegény az esküvője előtt.« Este elvetődtem a Gellérthegy utcába, megvittem a fekete hírt. Bleicher bácsi elcsoszogott, s hozta a mázolt kancsóban a fél liter, bort, ahogy megszokta, csak a poharat fordította lefelé. És Vak Vince is odaült, az üres szék mellé, cincogta, hogy Bécs várában sír a német... —s e®u- szer csak furcsa hangot adott a hegedű — elpattant az egy” ; búbja. Pánczél Lajos A PORBAN ÉS FÉNYBEN Sikeres évadnyitás az óbudai Goldbergerben Szeptemberi mérleg : 558 színházjegy A Goldberger Textilművek óbudai üzemében Nagy Ervin raktárkezelő immár másfél éve viseli Tháliának, a színjátszás múzsájának követi tisztét, ő juttatja el a munkásközönséget az állami színházak, hangversenytermek rendezvényeire. Tavaly kilenchónapi közönségszervezői működése alatt mintegy 12 000 jegyet adott el, ami annyit jelent, mintha az üzem minden dolgozója hatszor lett volna színházban vagy hangversenyen. De milyen eredménnyel indult az új évad? CSAK A PÁRATLAN jegyek MARADTAK MEG — Tulajdonképpen nem is beszélhetek kezdetről — mondja Nagy Ervin —, hiszen a nyáron át is jártak tőlünk a szabadtéri előadásokra, 70 jegyet adtam el a két ógörög tragédiára is, a Körszínházba, túlnyomórészt munkásoknak. Mégis most, hogy bővebb a választék, a közönségszervezőnek is jobban a sarkára kell állnia. Előkerül a kis sárga füzet — »nagyon jó, hogy újra bevezették«, jegyzi meg róla Nagy Ervin —, és beszédesen kirajzolódik belőle az egyhónapi közönségszervezői munka minden eredménye, helyenkénti balsikere. Arról tanúskodnak a lapok, hogy például az ilyen nagy szerelemre kihozott 59 jegyből 53 kelt el, s a 90 Svejk-jegyből is 81 talált gazdára. Jóformán csak a páratlanok maradtak meg, hiszen a legtöbb dolgozó a feleségével megy a színházba. Úgyszólván maradék nélkül fogytak el Az ember tragédiája, a Mandragora, a Bánk bán, a Trisztán jegyei. A LEGJOBB SEGÍTŐK: A színházlátogatók Ha mindehhez hozzászámítjuk a mintegy 130 bérlettulajdonost, akkor a helyi közönségszervezői munkának elsősorban sikeréről beszélhetünk. Elgondolkodtató azonban az ellenforradalommal foglalkozó magyar drámák (Szélvihar, Bekötött szemmel) iránti mérsékelt érdeklődés, amely tavalyi bemutatásuk óta sem emelkedett. — Kissé húzódoznak nálunk a »háborús« témáktól — mondja Nagy Ervin. Ez a magyarázat azonban, erősen sántít. A hasonló témájú könyvekhez csak hosszas előjegyeztetés útján jutni hozzá — az óbudai Goldberger könyvtárában is. Miért éppen a tragikus események színpadi megjelenítése taszítaná a közönséget? Tanulság: nem elég az eddigi fáradozás. A közönségszervezést az immár működő aktívák segítségével az óbudai »»Golfban« is mindinkább kultúrpolitikai nevelő tevékenységgé, agitációs munkává kell változtatni. Hogy kik járnak főként színházba — erre a kérdésre Nagy Ervin örömmel közli: egyre több köztük a fizikai munkás. Így például Takács Ilonka összerakó, Gedóné liftkezelő és Schreiberné kikészítő már az első hónapban kétszer-kétszer, Székely Lászlóné összerakó háromszor volt színházban. S ami a jó közönségszervező legfőbb öröme: újabban olyanok is jelentkeznek jegyért, akiket eddig igen nehéz volt vagy egyáltalán nem lehetett erre rávenni. — Ez részben a színházba járók érdeme is — mondja Nagy Ervin —, az ő lelkes beszámolójuk a közönségszervezés legfőbb segítője. MFO KELL MÉRNI A »»NEHÉZ EMBEREKET« IS Most készíti Nagy Ervin szeptemberi számadását: a hónap során 558 színházjegy kelt el, ebből 437 fizikai munkásnak. Biztató, sikeres évadkezdés ez. S ezen túl? Ott van még mindig a dolgozók 20—25 százaléka, azok, akik mindeddig nem hiányolták a színházi élményt, az úgynevezett »»nehéz emberek«. Hozzájuk is el kell jutnia az érdeklődést felkeltő, türelmes, meggyőző szónok. G. Szabó László Új könyvek Ferreira de Castro: Honkeresők. A legnagyobb portugál író regénye Brazíliába vándorolt portugálokról (Európa). Hegedűs Géza: A Kálmánszeghyek. Regény, melynek cselekménye 1932-ben játszódik (Szépirodalmi). Victor Hugo: A nevető ember. Regény a XVIII. század nemesi Angliájáról (Európa). Karcsai Kulcsár István: Mint vendég. Két kisregény a színházi vitáéról (Magvető). Lamb: A vihar. Kétnyelvű Kiskönyvtár (Terra). Franz Werfel: Varsányi Géza, ?vagy mikor lesz végre lelked? Kétnyelvű Kiskönyvtár (Terra). Táncs: Ismerős arc. Kétnyelvű Kiskönyvtár (Terra). Lessing: Bölcs Náthán. Lessing főműve: Drámai költemény (Európa). Péchy Blanka: Jászai Mari. A nagy tragika életéről szóló részletes írás (Magvető). Walter Scott: Wawerley. Regény az 1745-ös angol—skót polgárháború koráról (Zrínyi). Slocum: Vitorlával a föld körül. A modern kor első magányos világvándorának úti beszámolója (Ifjúsági Kiskönyvtár), tíz éven felülieknek (Móra). Utazz velünk! Útikönyv képekkel hazánk tájairól (Móra). Dr. Várnai Ferenc: Tömeges sérülések ellátása. (Gyakorló orvos könyvtára. Medicina.) Győre Imre: ZUHOGJ CSAK AR gább kincse, történelmünk egyetlen igazi humanizmusa: a szocializmus mellett. Köztük, s velük együtt elsőnek ismertük meg a tehetséges Győre Imrét. Már első kötetével is világos ars poeticát adott: az emberség és a kommunizmus ars poeticáját. A második kötetben, a »»Zuhogj csak ár«-ban ez a költői program még teljesebben, még az elsőnél is több szólamban valósul meg. Költészete tartalmában töretlen eszmeiséget képvisel. Harcos és megalkuvást nem ismerő eszmeiséget. (»Úgy légy irgalmas«, »Nézd meg«, »Szitáld meg néped« stb.) Témájában gyakran visszatér az októberi ellenforradalom napjaihoz. (»Októberi strófák«, »Ősz« »Számadás«.) A véres emlékek gyakran félelmes víziókban jelennek meg verseiben. (»Ha» lett mondja«, »Nem futok«.) De az emberség nem gyengeségből és iszonyodásból áll, hanem harcból és keménységből. (»Fohász keménységért«.) Győre Imre elsősorban közéleti költő. De tehetsége nemcsak itt mutatkozik meg, hanem ott is, ahol csak egy-egy futó benyomást, vagy tűnő lelkiállapotot ábrázol. Szerelmi lírájában helyenként megszabadul attól a gyötrődéstől, amely elsősorban az emberiség nagy kérdései, a társadalmi problémák nyomában támad fel benne, s amely eszmeiségének ragyogó hitelét megadja. Szerelmes verseiben egyszerűen és közvetlenül képes megszólalni. (»Anna, a kedves«, »Varázslás« stb.) Az új, szocialista költészetnek szép dokumentuma Györe Imre legújabb versgyűjteménye. Térfi Tamás Nem először fogant meg igazi költészet a történelmi veszély óráiban. Az 1956-os ellenforradalom alatt, és után mindig több és több addig ismeretlen fiatal művész jelentkezett, hogy tehetségével hitet tegyen az emberiség legdra. *