Népszava, 1958. október (86. évfolyam, 231–257. sz.)

1958-10-19 / 247. szám

Az volt a játék! Kint a réten, ott állottunk kicsiny csapatban, őzlábunk friss futásra készen, vártuk a csengő jelt, ha harsan, s mikor a mozdat fölviharzott, futottunk mi, utolsó párok­, lábunk a füllet alig érte, nem riasztott se rög, sem árok. — Utolsó pár előre! Azután jött a szörnyű játék: ott álltunk az utolsó sorban, köröttünk üszkök feketéztek, fejünk fölött lángcsóva lobban! S, akik harcolva, ellenállva, sebekkel verten megmaradtunk, láttuk társaink pusztulását s fülünk még órai ható hangjuk: — Utolsó pár előre! Várnai Zseni: UTOLSÓ PÁR ELŐRE! Vad, mérges gázok gőzölögtek, máglyák füstje kúszott az égre ... — Ó, hogy születhet ennyi kínból a makulátlan, tiszta Béke?! És jött sebekkel ellúzítva, vérezve jött a jó, az áldott... s a létezés fátylát megoldva reánk bízta az új világot: — Utolsó pár előre! Előre hát oly tiszta szívvel, mint egykor, régen kint a réten, mikor aranyló lepkét űztünk a gyermekkor tündér-egében... Mikor is volt? Tán ezer éve, vagy csak negyven év tűnt azóta? Szobánkban akkor gyertya égett, s most zeng a világ híradója: — Utolsó pár előre! — Nincs vissza­út, és nincs megállás, menydörgi létünk áradása, határtalan jövőbe nézünk, s ez csak útunk kis állomása... Nincs messzeség, és nincs magasság, amit az Ember el nem érne, s ha már miénk a végtelenség, talán elfér köztünk a béke... Ezért, ezért előre! Előre hát a földi téren! Ez a játék még most is járja... Ott áll versenyfutásra készen az öt világrész ifjúsága... — Ne engedjük megölni őket apák, anyák, igaz hatalmak... mert »a virágok virágozni« s a gyerekek élni akarnak... — Utolsó pár előre! 1958. október 18. S­ yű­üpek születnek Hárman alkotás közben Az igazság sosem lehet sematikus Pálos György, a színész — nem újsághasábokon akar hozzászólni az irányelvekhez. Ezt akkor tudtam meg tőle, amikor két próba közötti szü­netben egy jelenetről beszélt a Néphadsereg Színházában: — A reflektor fény­ben állva egy nagyon fontos kérdésben akarom majd­ kimondani az igazságot. És mert azt szeret­ném, hogy higgyenek nekem, gondolatban ezerszer átéltem már azt a néhány percet... — Néhány percet? — Igen... Sándor szerepét, az egyik főszerepet játszom Mesterházi Lajos »Pesti embe­rek* című darabjában, de az a jelenet.. * Szinte a szerepét éli már, mikor új mondatba kap: — Pontosan tizenhét eszten­dő után találkozik Sándor Mó­nikával, egykori szerelmével, akitől a fasizmus szakította el. A kislányból ezalatt tanítónő lett. Egy alkalommal azután én is ott vagyok — már nem azt mondja:­­»Sándor«, egészen beleéli magát —, amikor Mo­nika megkérdi néhány tanít­ A napokban meglátogattam három művészt. Egy doku­mentumról, a párt művelődési politikájának irányelveiről Konyorcsik János szobrász kevés beszédű ember. De azok közé tartozik, akik már a hall­gatásukkal is hangulatot, ele­ven kapcsolatot, ismeretséget tudnak teremteni. — Két esztendeje, hogy el­végeztem a főiskolát. Azelőtt a Csepeli Papírgyárban dol­goztam a gép mellett. Eleget hallgattam Táli Sanyitól, a vállalatvezetőtől, az öreg Mül­ler bácsitól és Bélától, az öcsémtől, aki még most is ott dolgozik: »Ne válaszd ezt a szélhámos pályát’, nem neked való az.« Azt hitték, elmegyek és nem látnak többé. Attól tar­tottak, hogy nem leszek majd az a Jancsi, aki voltam. De amikor látták, hogy tévedtek, ők örültek a legjobban. Mert én még ma is úgy vagyok vele, hogyha valami nem »stimmel«, ha valami bánt, meglátogatom őket. Ez mindig önbizalmat ad. Valahogyan erősebb leszek tőle. — Tervei? — Terveim? Azokat termé­szetesen egyéni vágyak sugall­ják, de jóleső érzés, hogy bá­torítást kaptam hozzájuk a párt kulturális téziseiből is. Szeretnék példaképeket állí­tani az emberek elé. Nemrég megnyertem egy pályázatot. Latinka szobrát akarom meg­mintázni a kaposváriak szá­mára. Még beszélnem kell a nagy forradalmár feleségével fiával, akik életben vannak , és... 14 000 kilométer távolában — hazai gondot- Berkesz Andrást, az Októ­beri vihar íróját, a Színház- és Filmtudományi Intézet elnök­­helyettesét, 14 000 kilomé­ter választotta el hazánktól, amikor kezébe kerültek a mű­velődési tézisek. Kínában és Koreában járt akkor. — Találkoztam egy kínai filmszínésznővel, aki a földet trágyázta. Ez a színésznő, pol­gár, nemrégiben még filmgyá­ra volt Hongkongban az angol övezetben. De vay vélt» how a jövő a vén! Jrí«át, s ezért otthagyta a marat, minden va­gyonát. Amikor letelepedett lányától: »Milyen pályát akar­tok választani?« A gyerekek egymás után felelgetnek: »Or­vos, mérnök, tanár...« S azonnal indokolják is: a mi társadalmunkban nyitva áll az út minden tehetséges, szorgal­mas ... Monika végighallgatja. Azután valami ilyesmit mond: »Ez így egy kicsit sema­tikus ...« És itt következik a jelenet. Egy monológ. Leírva mindössze másfél gépelt ol­dal. Di nagy monológ. Önma­gamnak teszem fel benne a kérdést: mi is az, hogy sema­tikus? A gyerekek voltaképpen igazat mondtak, csak az igazat jól, szépen és meggyőződéssel kell mondani. Akkor semmi sem sematikus ... •— Ennyi az egész? — Ennyi, de ez nagyon sok. Amióta kezembe vettem a szö­vegkönyvet, szinte ars poetica, költői, művészi hitvallás lett ez nekem. Ha sikerül megér­tetnem a nézőkkel ezt a jele­netet — eredményesen szól­tam hozzá a párt művelődési politikájának irányelveihez, kezdtünk beszélgetni. És vé­gül: életük, legszemélyesebb vágyaik kerültek szóba, így okoskodott: »Nemcsak a jövő országában akarok élni, hanem filmszínésznő is akarok maradni. Csakhogy itt mások a követelmények. Itt a népet kell alakítani a népnek. Már­pedig én ehhez nem értek. Meg kell tanulnom újra mindent: beszélni, dolgozni, dalolni — ahogyan a nép teszi.« — Miért mondtam el ezt a példát? Hiszen nálunk már sok tehetséges művész van, aki a népből került ki. De a mi körülményeink között a nép életének szokásai szinte napról napra változnak és elő­fordulhat, hogy ezeket az új szokásokat egyszerűen ne­m­ veszi észre az, aki csak a rég élményeire támaszkodik. Per­sze a művésznek nem kel feltétlenül trágyát hordania, de ha »csak« művész akar lenni előbb vagy utóbb megreked lehanyatlik, eltűnik... És sze­retném hozzátenni, hogy ez a kritikusokra is vonatkozik akik az emberek nevében for­málnak véleményt egy-egy al­kotásról. Én elhatároztam: he­tente legalább két napot üzem­ben töltök majd. — Egy másik kérdés, amely szintén Kínában jutott eszem­be a tézisek olvasásakor: Sanghajban egymillió fiatal munkásköltő verseiből állítot­tak össze válogatott kötetet. Ez még Kínában is megdöbben­tően nagy vállalkozásnak szá­mít. Hiszen ehhez hozzá kell számítani azt a tengernyi erő­feszítést, amellyel az üzemi klubokban, folyóiratok, napi­lapok körül csoportosuló és ál­landóan alkotó fiatalokat ne­velik. Az én véleményem az, hogy kis méretekben — de az eddiginél jóval szélesebb ala­pokon — nekünk is hozzá kell valami ilyesmihez látni. Van­nak nekünk saját hagyomá­nyaink is. Valamikor nem egy munkásígéret kezdte például a Népszava hasábjain... Fodor Gábor • Latinka szobra A hegynek szaladó kis utcá­ban, amelyet rejtélyes okok miatt Gellérthegy utcának ne­veznek, holott a Naphegyre ka­paszkodik fel, volt egy kedves kis vendéglő, amelyet — rosz­­szul beszélő, derék, meleg szí­vű tulajdonosáról — csak Sleichernek hívtak azok a ke­vesek, akik ismerték. Eldugott kis hely volt, budai színészek és pesti írók, újságírók talál­kozóhelye. Nem kocsma, ha­nem csendes kvaterkázóhely,­­megpihenés a szerkesztőségek álmás hajszája után, a szí­nésznek pedig, aki a Horváth­­­kerti színkörben játszott, visz­­szatérés a hétköznapba a szín­pad csillogásából. A bonviván, miután elénekelte a Legény­­kúcsú nagy keringőjét és le­vetette a bárói frakkot, jö­­­zűen falatozott a magával ho­­zott főtt fejhúsból, és édes tor­mával ízesítette. Bleicher bá­­zsi volt a gazda és kiszolgáló -egy személyben, s minden ven­dégét személyesen ismerte, h'szi vándorlása közben revnd­­szerint betért egy öreg cigány, Vak Vince. Hályogos szemével már alig látott, de nyűtt hege­dűjét elcuncogtatta. Itt, a Bleicherben ismerked­tem meg Török Gyulával, a magyar próza üstökösszerűem "eltűnt rendkívüli tehetségé­vel, akinek a pályája is üs­­♦őkössze-ű volt: jött, ragyogott és alig harmincéves volt, ami­­kor kihunyt. (Emlékezés Tö­rör Gyulára, halálának 40. évfordulóján.) 1918-at mutatott a naptár, az első világháború a végét járta. Török Gyula a redakció­­ból sokszor átjött Budára. A háború utolsó évében már rit­kaságszámba ment a jó falat, de amikor feltűnt az író vör­­henyes szakállas arca, Bleicher bácsi elsurrant az éléskamra felé, jó darab pörccel, házi sonkával vagy majorannás kol­básszal tért vissza, s letette Török Gyula asztalára. Hozott egy félliteres kancsóban sava­nyú bort is. Amikor később Vak Vince betévedt, leült mel­léje, a vonó végigszaladt a hú­rokon, s nyomában a vendég csendesen, nagyon csendesen dúdolta kedvenc nótáját: *»Bécs várában sír a német...« Október elején jártunk. Hiá­ba palástolták az eseményeket és ködösítettek, elsősorban a szerkesztőségekben jól látták a helyzetet. És Török Gyula kü­lönösen élesen ítélte meg: — Most már nem is sír, ha­nem zokog a német­­*– mondta egy este. — Csak az a baj, hogy magával ránt bennünket is... Török Gyula jól látta a dol­gokat, de ez nem is volt meg­lepő. Hiszen ereje éppen ab­ban volt, hogy mesterien raj­zolta meg a széteső nemesség világát, a dzsentrikorszak esz­­ményeinek cs­i­ngásában lelep­lezte a talmi fényt, s egy ha­­lálra ítélt társadalomnak adta megdöbbentően érzékeny raj­zát, elsőnek megjelent nagy re­gényében, «A porban« című kisvárosi körképben, az írót már teljes kiforrottságban kép­viselő »A zöldköves gyűrű­ben és mesteri novelláiban is. E műfajt a mi irodalmunkban szinte csehovi, maupassant-i magasságokba emelte. A »»Fe­hér virág«, két későbbi nagy alkotás, Kosztolányi »»Édes An­na« és Móricz »»Árvácska« cí­mű regényének elődje és édes­testvére — erő és lágyság van benne, leheletszerű líra és ke­mény vádirat, finom romanti­ka és szúrós szatíra. »A porban« döntő sikere után — amire alig volt példa még a magyar könyvkiadásban — egy év alatt négy művét adták ki. A legnépszerűbb írók sorába került.­­»A porban« fel­emelte — a fényibe. Mind láza­sabban dolgozott, hajszolta ön­magát, de örömmel és­­vönyö­­rűséggel írt, s nagy terveket szövögetett... Tizennyolc őszén sokszor na­pokig elmaradt kedvelt esti tanyájáról. — Dolgozom, erősen dolgo­zom! — mondotta, de sápadt arca szenvedésről és álmatlan­ságról árulkodott. Az időjárás nagyon szép volt ezen a őszön, a napok azon­ban mind viharosabbakká vál­tak. Nagy munkában voltam, amikor október 20-án megszó­lalt az 59—52-es falra szerelt telefon, s egy női hang közve­tített üzenetet: — Török Gyula kéri, mi­előbb keresse fel. .. — A szerkesztőségben? — Nem, a Pajor-szanató­riumban! De... siessen!... Nyugtalan forrongásban van az egész város. Tisza István két nap előtt jelentette be a képviselőházban: »A háború elveszítettük!«, a frontról már özönlöttek haza a katonák Zsúfolt minden villamos. Konf­lis! Konflis! Sehol nincs egy fogata a láthatáron, s milyen messze van a szanatórium .. . Mire odaértem, már késő volt Elmondották: budai lakását szívroham döntötte le. Mikor elvitték, a folyosóról hosszat nézett a Császárfürdő udvaré­n­ak öreg platánjaira. Meghalt, sikerei fényében,­­ új sikerek előtt. Ki tudja, hová vezetett volna útja, hiszen csak­­harmincéves volt.. . Meghalt ahol Krúdy Gyula írta róla:­ »»Mint »-ay rajongó Mekka fa­lainál Úgy halt rreff, mint egy vőlegény az esküvője előtt.« Este elvetődtem a Gellért­hegy utcába, megvittem a fe­kete hírt. Bleicher bácsi el­csoszogott, s hozta a mázolt kancsóban a fél liter, bort, ahogy megszokta, csak a poha­rat fordította lefelé. És Vak Vince is odaült, az üres szék mellé, cincogta, hogy Bécs vá­rában sír a német... —­s e®u-­ szer csak furcsa hangot adott a hegedű — elpattant az egy” ; búbja.­­ Pánczél La­jos A PORBAN ÉS FÉNYBEN Sikeres évadnyitás­­ az óbudai Goldbergerben Szeptemberi mérleg : 558 színházjegy A Goldberger Textilművek óbudai üzemében Nagy Ervin raktárkezelő immár másfél éve viseli Tháliának, a szín­játszás múzsájának követi tisztét, ő juttatja el a mun­kásközönséget az állami szín­­házak, hangversenytermek ren­­dezvényeire. Tavaly kilenchónapi közön­ségszervezői működése alatt­­ mintegy 12 000 jegyet adott el,­­ ami annyit jelent, mintha az­­ üzem minden dolgozója hat­­s­­zor lett volna színházban vagy­­ hangversenyen. De milyen­­ eredménnyel indult az új­­ évad?­ ­CSAK A PÁRATLAN jegyek MARADTAK MEG — Tulajdonképpen nem is beszélhetek kezdetről — mond­ja Nagy Ervin —, hiszen a nyáron át is jártak tőlünk a szabadtéri előadásokra, 70 je­gyet adtam el a két ógörög tra­gédiára is, a Körszínházba, túlnyomórészt munkásoknak. Mégis most, hogy bővebb a választék, a közönségszervező­nek is jobban a sarkára kell állnia. Előkerül a kis sárga füzet — »nagyon jó, hogy újra be­vezették«, jegyzi meg róla Nagy Ervin —, és beszédesen kirajzolódik belőle az egyhó­napi közönségszervezői mun­ka minden eredménye, helyen­kénti balsikere. Arról tanús­kodnak a lapok, hogy például az ilyen nagy szerelemre ki­hozott 59 jegyből 53 kelt el, s a 90 Svejk-jegyből is 81 talált gazdára. Jóformán csak a pá­ratlanok maradtak meg, hi­szen a legtöbb dolgozó a fele­ségével megy a színházba. Úgyszólván maradék nélkül fogytak el Az ember tragédiá­ja, a Mandragora, a Bánk bán, a Trisztán jegyei. A LEGJOBB SEGÍTŐK: A színházlátogatók Ha mindehhez hozzászámít­juk a mintegy 130 bérlettulaj­donost, akkor a helyi közön­ségszervezői munkának első­sorban sikeréről beszélhetünk. Elgondolkodtató azonban az ellenforradalommal foglalko­zó magyar drámák (Szélvihar, Bekötött szemmel) iránti mér­sékelt érdeklődés, amely ta­valyi bemutatásuk óta sem emelkedett. — Kissé húzódoz­nak nálunk a »­háborús« té­máktól — mondja Nagy Ervin. Ez a magyarázat azonban, erő­sen sántít. A hasonló témájú könyvekhez csak hosszas elő­­jegyeztetés útján jutni hozzá — az óbudai Goldberger könyvtárában is. Miért éppen a tragikus események szín­padi megjelenítése taszítaná a közönséget? Tanulság: nem elég az eddigi fáradozás. A kö­zönségszervezést az immár működő aktívák segítségével az óbudai »»Golfban« is mind­inkább kultúrpolitikai nevelő tevékenységgé, agitációs­ mun­kává kell változtatni. Hogy kik járnak főként szín­házba — erre a kérdésre Nagy Ervin örömmel közli: egyre több köztük a fizikai munkás. Így például Takács Ilonka összerakó, Gedóné liftkezelő és Schreiberné kikészítő már az első hónapban kétszer-kétszer, Székely Lászlóné összerakó há­romszor volt színházban. S ami a jó közönségszervező legfőbb öröme: újabban olyanok is je­lentkeznek jegyért, akiket ed­dig igen nehéz volt vagy egy­általán nem lehetett erre rá­venni. — Ez részben a színházba já­rók érdeme is — mondja Nagy Ervin —, az ő lelkes beszámo­lójuk a közönségszervezés leg­főbb segítője. MFO KELL M­ÉRNI A »»NEHÉZ EMBEREKET« IS Most készíti Nagy Ervin szeptemberi számadását: a hó­nap során 558 színházjegy kelt el, ebből 437 fizikai munkásnak. Biztató, sikeres évadkezdés ez. S ezen túl? Ott van még min­dig a dolgozók 20—25 százalé­ka, azok, akik mindeddig nem hiányolták a színházi élményt, az úgynevezett »»nehéz embe­rek«. Hozzájuk is el kell jut­nia az érdeklődést felkeltő, tü­relmes, meggyőző szónok. G. Szabó László Új könyvek Ferreira de Castro: Honkeresők. A legnagyobb portugál író regénye Brazíliába vándorolt portugálok­ról (Európa). Hegedűs Géza: A Kál­­mánszeghyek. Regény, melynek cselekménye 1932-ben játszódik (Szépirodalmi). Victor Hugo: A ne­vető ember. Regény a XVIII. szá­zad nemesi Angliájáról (Európa). Karcsai Kulcsár István: Mint ven­dég. Két kisregény a színházi vi­táéról (Magvető). Lamb: A vihar. Kétnyelvű Kiskönyvtár (Terra). Franz Werfel: Varsányi Géza, ?vagy mikor lesz végre lelked? Kétnyelvű Kiskönyvtár (Terra). Táncs: Ismerős arc. Kétnyelvű Kiskönyvtár (Terra). Lessing: Bölcs Náthán. Lessing főműve: Drámai költemény (Európa). Péchy Blan­ka: Jászai Mari. A nagy tragika életéről szóló részletes írás (Mag­vető). Walter Scott: Wawerley. Re­gény az 1745-ös angol—skót polgár­háború koráról (Zrínyi). Slocum: Vitorlával a föld körül. A modern kor első magányos világvándorá­nak úti beszámolója (Ifjúsági Kis­könyvtár), tíz éven felülieknek (Móra). Utazz velünk! Útikönyv képekkel hazánk tájairól (Móra). Dr. Várnai Ferenc: Tömeges sérü­lések ellátása. (Gyakorló orvos­ könyvtára. Medicina.) Győre Imre: ZUHOGJ CSAK AR­ gább kincse, történelmünk egyetlen igazi humanizmusa: a szocializmus mellett. Köztük, s velük együtt elsőnek ismertük meg a tehetséges Győre Imrét. Már első kötetével is vilá­gos ars poeticát adott: az em­berség és a kommunizmus ars poeticáját. A második kötet­ben, a »»Zuhogj csak ár«-ban ez a költői program még telje­sebben, még az elsőnél is több szólamban valósul meg. Költé­­szete tartalmában töretlen esz­meiséget képvisel. Harcos és megalkuvást nem ismerő esz­meiséget. (»Úgy légy irgal­mas«, »Nézd meg«, »Szitáld meg néped« stb.) Témájában gyakran visszatér az októberi ellenforradalom napjaihoz. (»Októberi strófák«, »Ősz«­ »Számadás«.) A véres emlékek gyakran félelmes víziókban jelennek meg verseiben. (»Ha» lett mondja«, »Nem futok«.) De az emberség nem gyenge­ségből és iszonyodásból áll, hanem harcból és keménység­ből. (»Fohász keménységért«.) Győre Imre elsősorban köz­életi költő. De tehetsége nem­­csak itt mutatkozik meg, ha­nem ott is, ahol csak egy-egy futó benyomást, vagy tűnő lelkiállapotot ábrázol. Szerelmi lírájában helyen­ként megszabadul attól a gyöt­rődéstől, amely elsősorban az emberiség nagy kérdései, a társadalmi problémák nyomá­ban támad fel benne, s amely eszmeiségének ragyogó hitelét megadja. Szerelmes verseiben egyszerűen és közvetlenül ké­pes megszólalni. (»Anna, a kedves«, »Varázslás« stb.) Az új, szocialista költészet­nek szép dokumentuma Györe Imre legújabb versgyűjtemé­nye. Térfi Tamás Nem először fogant meg iga­zi költészet a történelmi ve­szély óráiban. Az 1956-os el­lenforradalom alatt, és után mindig több és több addig is­meretlen fiatal művész jelent­kezett, hogy tehetségével hitet tegyen az emberiség legdra. *

Next