Népszava, 1961. május (89. évfolyam, 102–127. szám)

1961-05-23 / 120. szám

cdKiönyvtár és falu A Martfűi Cipőgyár pompás ** kultúrházának olvasóter­mében nézelődtünk úgy dél­­időtájt, amikor egy asszonyka toppant be az ajtón. A min­denféle elemózsiával degeszre tömött hálószatyrát egy szék támlájára akasztotta, s egy frissen sült kenyeret szoron­gatva a hóna alatt, lépett a könyvtároshoz. Az régi isme­rősként üdvözölte, széttárta karját, úgy jelentette ki: saj­nos, Steinbecknek egyetlen re­génye sincsen bent. Meghitt sustorgás indult meg közöttük — csakhamar kicsiny halom könyv gyűlt az asszony előtt össze. Rövid tűnődés után három kötet tetszett meg ne­ki: Móricz Boldog embere, Mesterházi Pokoljárása és Thomas Mann Kiválasztottja. Ezeket nagy üggyel-bajjal be­gyömöszölte az élelmiszeres hálóba, majd nagy hirtelen el­tűnt — nyilván sietett a kései ebédet megfőzni — miután be­szerezte a szükséges nyers­anyagot, nemcsak a család tes­ti, hanem szellemi táplálására is. Kérdezősködésünkre kide­rült, hogy az illető alig né­hány hónapja lépte át elő­ször a kultúrház küszöbét, azóta nincs olyan hét, amikor fel ne tűnne, s négytagú csa­ládja megbízásából ne kérne különféle könyveket. Nem könnyű »ügyfél« — mint mon­dották —, mivel nemcsak ál­landóan olyan dolgokat sze­retne, amelyek kevés pél­dányban vannak meg a könyv­tárban, hanem azért is, mivel sokáig nem hozza vissza a könyveket, szinte úgy kell tőle visszakunyerálni. Azokat ugyanis nemcsak a család tag­jai olvassák, hanem kézről kézre járnak a rokonok és az ismerősök között. XyT­ás alkalommal a Bács- Kiskun megyei Csátalján egy vasárnap délelőttöt töltöt­tünk, a kicsiny, de jól veze­tett könyvtárban. Néhány fel­nőttől eltekintve jobbára nyüzsgő gyerekhad töltötte be a szobát. Legtöbbjük meg sem várta, hogy a tanító néni — egyben a helybeli könyvtáros — ajánljon nekik valami ol­vasnivalót, hanem a magukkal hozott papírról silabizálták a könyvcímeket. A helyi viszo­nyokat jól ismerő könyvtáros mosolyogva jegyezte meg, hogy vasárnap délelőtt a gyerekek közül sokan, mint a szülők apró kulturális követei kere­sik fel a könyvtárat, hogy a felnőttek heti olvasmányát be­szerezzék. Érdekes módon en­nek nem a szülők kényelem­szeretete az oka. Legtöbb eset­ben valami belső szemérem tartja még vissza őket, hogy személyesen betérjenek a könyvtárba. Talán röstellked­­ve gondolnak arra, hogy öre­gedő fejjel népmeséket, Jókai­­regényeket kérjenek a maguk számára. Mint hallottuk: per­sze, csak eletben, darab ideig van így — minél inkább rá­kapnak az olvasás ízére, an­nál inkább lefoszlik róluk az ilyesfajta elfogultság. Az efféle — látszólag jelen­téktelennek tetsző — jelensé­gek is mutatják: az utóbbi években a könyv egyre több lel­ket hódított meg ott, ahol nem is olyan régen legfeljebb né­hány elnyűtt kalendárium je­lentette az egyedüli olvas­mányt Most, az idei könyvhét előtti napokban a falusi könyv­forgalom számai között bön­gészve, találtunk egy adatot, mely szerint a könyveladás az elmúlt két esztendőben 1955- höz képest megháromszorozó­dott, és a jelek szerint ez év­ben még ezt is túl fogja szár­nyalni. Közvetve ugyan, de ez is arról vall, hogy a falusi könyvtárak már eddig is jól töltötték be hivatásukat, az ol­vasási kedv és a könyvre való igény felkeltésében. Ehhez szocialista államunk áldozatkész kulturális po­litikája teremtette meg az ala­pot. Ma már nincsen az or­szágnak olyan eldugott falucs­kája sem, ahol ne volna könyvtár, amelyben többé-ke­­vésbé mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő könyveket. És akinek ízlése még bizony­talankodik, kiforratlan, a leg­több esetben bizton számíthat megértő segítésre a helybeli könyvtáros részéről. S bár az egyéni könyvvásárlás rohamo­san emelkedőben van, a falusi könytárak jelentősége, a kul­túra terjesztésében betöltött szerepe a jövőben egyátalá­­ban nem csökken, sőt fokozó­dik. Már csak azért is, hiszen senki nem lesz egy csapásra rendszeres könyvvásárlóvá. Mint láttuk, van olyan, aki előbb gyermekét küldi el a könyvtárba, majd maga is be­tér oda, s miután megkedvel­te az olvasást, egyre inkább arra támad igénye, hogy bizo­nyos könyvek állandóan a ke­ze ügyében legyenek. "É­ppen a vidéki könyvtárak ; ■*“" meglevő s növekvő jelen­tősége miatt fontos, hogy a különféle szervek a falu ol­­­vasásának gondját igencsak a­ szívükön viseljék, s a helyi vi­­­­szonyokat jól ismerő könyvtá­­­rosok véleményét messzeme­nően figyelembe vegyék. Ta­­­pasztalható például, hogy a könyvellátást nemegyszer ki­csinyes, rosszul értelmezett üz­leti érdekekből fakadó szem­pontok befolyásolják, így az­után olyan kiadványok kerül­nek a megrendelt könyvek kö­zé, amelyekre egyes helyeken semmi szükség nincs. S leg­többször hiába ellenkezik a 5 könyvtáros, át kell vennie, ha­ tetszik, ha nem. Ennek követ­­­kezménye egyes helyeken,­ hogy az 1000—1500 kötetnyi] falusi könyvtárak polcain tu­­­catjával virítanak érintetlen] könyvek, amelyeket nyilván­ másutt szívesen fogadnának.­­ Az újjáformálódó falu leg­­­fontosabb kulturális erődít­­­ménye a művelődési ház. Nem­ szerencsés állapot tehát, hogy­ vannak falvak, ahol a könyv­­­tár elszakítva működik a mű­­­velődési háztól, s így némileg­ kikapcsolódik a falu egységes, kulturális vérkeringéséből.­ Egy Baja melletti községben: például egy derék nyugdíjas­ pedagógus ugyan minden sze­­­mély­es ismeretségét igyekszik­ latba vetni, mégsem tudja a­ rendszeresen kölcsönzők szá­mát lényegesen növelni, mivel­ a könyvtár kiesik az útból azok számára is, akik a művelődési otthonba már rendszeresen el­járnak. Ennek oka persze, leg­többször a helyiséghiány, azon­ban tekintetbe kell venni, hogy a könyvtári munka leg­alább olyan fontos, mint bár­melyik szakköré. KTapok választanak el a ma­­i­gyar könyv idei ünnepi hetétől. Ez a fővárosi hagyo­mány éppen az utóbbi időben eresztett mély gyökeret vidé­ken is. Mint tapasztaltuk, az írók és az olvasók meghitt ta­lálkozása is nagymértékben hozzájárul az olvasásra való kedv fokozásához. Az ünnepe­ket azonban a könyvtári mun­ka hétköznapjai követik, amikor céltudatos és hozzá­értő munkával már nemcsak a meglévő igényeket elégítjük ki, hanem egyre újabb és újabb rétegeket szoktatunk az olva­sás nemes szellemi izgalmá­hoz. Erre — személyes benyo­másaink csak megerősítenek ebben — megvan az egyesek­ben talán még szunnyadó hajlandóság, amelynek felszí­tására lehetőségeink egyre nő­nek, különösen most, az újjá­formálódó falu társadalmi vi­szonyai között. Szombathelyi Ervin i ILA ingjaj !r»TW»»mt»m»fTmT­mnT»mnwwm»Hwm«Az Operaház balett-felújítása 3 Tizenegy éve, 1950-ben ad­dig példátlan fellendülést­­ hozott egész balett-művésze­­t­­ünkben a kimagasló szovjet­­ táncalkotó, Vaszilij Vajnon­­inen vendégszereplése. Az ő I felújításában játsszuk azóta is »immár több századszor a Dió­­♦törőt, s játszottuk esztendő­­nkön át a balettművészetben »tartalmilag és műfajilag egy­­♦aránt forradalmat jelentő ♦ Párizs lángjait. Ez utóbbi öt ♦ éve sajnos, lekerült a reper­toárról — annál örvendete­­♦­sebb, hogy most minden te­­♦­kintetben jó, szép és mélyen ♦ lelkes előadásban f­elújítot­♦ tűk. A kitűnő előadáson a ♦ többi között az is érződik, ♦ hogy balettművészeink színűi­dig telve vannak egészséges ♦ türelmetlenséggel, tettvág­­­♦ gyal, szerepelni akarással — ♦ s ez művészeknél jó dolog, ♦ kielégítést kívánó szándék. ♦ Annál is inkább, mert össz­­­­hangban van a műfajra irá­­­nyuló közönségigénnyel. » A Párizs lángjai hosszú «művészi vajúdással terhes ♦ időszak után nevezetes, az ♦ egész műfaj további irányát ♦ nagymértékben befolyásoló ♦ eredmény volt a Szovjetunió­iban, csaknem három évtized­­­­del ezelőtt. Természetesen­­ nem véletlen, hogy éppen ab­­♦­ban az országban jutottak a­­ művészek erre az eredményre, s amelynek fiai már korábban­­ is világszerte felkarolták és­­ továbbfejlesztették a balett- I művészet legnemesebb hagyo­­♦­mányait, s máig is a legma­­­gasabb színvonalon művelik — ,s ahol a művészetek mély tar­­­­talmi és formai megújításának 5 gondja egy egész új társada­lom gondjává szélesedett és­­ nemesült. Út ebben a balett­­­ben a többi között a karakter­­♦ táncok és néptáncok szerepe­­ és súlya, a kar, a tömeg sze­­­­repel­tetésének egész jellege. ♦ A balettművészet tartalmi lé­­♦ nyegében, s emellett techni­­­­kájában, kifejezőeszközeiben­­ is sokat gazdagodott ennek a ♦ műnek a megszületésével. B. IV. Aszafjevnek zömmel a ’t francia forradalom kora híres * néptáncai és dalai anyagára ♦ támaszkodó muzsikája is érté­­­kes — kár, hogy hangszerelés, kifejezőerő dolgában elmarad­t későbbi balettzenéje, a Bahcsi­­­­szeráji szökőkút mögött. A­z előadás csaknem csupa : új szereplője mind szív­­­­vel-lélekkel adta művészete legjobbját. Külön is ki kell emelni Lakatos Gabit, akinek akár új fénykoráról beszélhe­tünk Jeanne alakításával és táncával kapcsolatban. Forgá­sa ismét hibátlan, káprázatos, a világ elsői közé emeli — kifejezőereje közismert. Kun Zsuzsa ezúttal is drámai ere­jével és megindító lírájával emelkedett még kiváló társai fölé is. Ámor kicsit gyermeki, kicsit édes, kicsit malíciózus szerepét Gaál Évára szabták. Hamala Irén baszk lánya csu­pa tűz, csupa vér, a francia forradalom testéből. Nem igazságos, csak kényszerű do­log, hogy a többi között Rácz Boriskát, Géczy Évát, Kemény Juditot, a férfiak közül Gesz­­ler Györgyöt, Péter Lászlót, Zilahi Győzőt, Balogh Ágos­tont, Szilágyi Mihályt, az ügyes főiskolás Tamasik Lász­lót csak megemlítjük, s a többiek kiváló művészi mun­kájáról csak összefoglalóan szólhatunk. A vezető férfi­ szerepben Fülöp Viktor ismét bebizonyítja, hogy legnagyobb kifejezőerejű és tudású tánco­sunk. Schllay Zoltán márkija* Suba Gyula Gaspardja, Havas Ferenc színésze, Sipeki le­vente Jerome-ja emlékezetes* átélt, technikában kifogásta­lan táncos-alakítás. Elismeréssel kell szólni Hor­váth Margitról, a felújítás be­tanítójáról, Fülöp Zoltán mél­tán sikert arató szép díszle­teiről, Márk Tivadar alapos kortanulmányok révén sokat­mondó jelmezeiről, s a Pless László vezette karról is, amelynek ebben a balettben sajátos szerepe adódik. Ke­­nessey Jenő legjobb balett­dirigensi képességeit bizonyí­totta a szépen szóló, ritmus­ban kellően a tánchoz ido­muló zenekarral. eméljük, hogy balett­együttesünk a közeljövő­ben Lavrovszkij mester segít­ségével, új, nagy feladatban mutathatja meg kitűnő ké­pességeit. Rajk András Horváth István: Szeretőm, az ifjú május Megyünk ketten karonfogva. Zöld szoknyáját lengetőn jön velem az ifjú Május, kacagó, szép szeretőm. Izgatott, víg szívverése szívemmel egy dalt dobog. Irigykedve sóhajt a szél istenem, de boldogok! Zöldbúzák halk hullámain szinte pengve leng a fény; keze-szőtte drága szőnyeg - mit kacagva bont elém. Én meg gyárak diadémját s piros-gyöngysor háztetők százát ötvözöm formába, hogy díszítsem vele őt. SZÍNÉSZ és SZEREP Bardon Pista: Szabó Gyula Két nap múlva lesz 1» éves , már nem gyermek, még nem férfi, s mindkettő együtt. Lelke mint az itatóspapír: vá­logatás nélkül szívja magába a körülötte zajló világ ellent­mondásos jelenségeit, világ­nézete bizonytalan, döntései felületesek, többet nyom nála a latban a látszat, mint a va­lóság, érzelmei rapszódikusak, s alig tud különbséget tenni a jó és rossz között. Bardon Pista a mai fiatal­ság — közelebbről: ifjúságunk egy részének jellegzetes kép­viselője. Mindent megkapott az élettől: szép otthon, jó ru­hák, gavalléros zsebpénzek, könnyű hódítások, gyors sike­rek jelentik számára az Éle­tet, s mert semmiért sem kellett megküzdenie, azt hiszi: a jövő is érett gyümölcsként hull majd ölébe. Ezt a Bardon Pistát állítja elénk gazdag színekkel, meg­kapó átéléssel Szabó Gyula, a Jókai Színház ifjú művé­sze, Sándor Iván »Két nem­zedék« című drámájában. Je­lentős állomás ez a szerep színészi pályafutásában. Szin­te koronája eddigi kamasz­alakításainak, amely a »Pál utcai fiúk« Boka Jánosával indult el, hét évvel ezelőtt. — Úgy érzem — mondja kis öltözőjének tükrébe pillantva Szabó Gyula —, ez a Bardon Pista talán már a hattyúda­lom ebben a szerepkörben, örülök, hogy éppen ezzel a figurával búcsúzhatok színpa­di kamaszkoromtól,­­ mégin­­kább annak, hogy egy tehet­séges, fiatal magyar író da­rabját segíthettem sikerre. Tulajdonképpen távol áll tő­lem ez a szerep. Az én fiatal­ságom küzdelmekkel, nehézsé­gekkel teli korszakra esett, s keményen kellett harcolnom azért, hogy valóra válthassam életem célját. A mai fiatalok talán túlságosan hamar akar­nak részt kérni a jóból, s nem gondolnak arra: csak az a siker jelent igazi boldogságot az életben, amiért szívósan megdolgoztunk. Sokat jártam üzemekbe — főként a »Két nemzedék« próbái közben —, hogy megismerjem a mai munkásfiatalokat. Mondha­tom: többségük már kapiskál­­ja ezt az igazságot. A mi kö­telességünk, hogy az útkere­sésben segítsük őket. Ezt a jó ügyet szolgálja a »Két nem­zedék« is, s ehhez szerettem volna én is hozzájárulni. Megszólal a harmadik fel­vonás kezdetét jelző csengő* Szabó Gyula siet a színpadra, hogy Bardon Pista alakjában ébresztgesse az igazi Bardon Pisták lelkiismeretét. (garai) Kónya Lajos:A HiSY A férfi egészen hátradőlt a karosszékben, amelyre egy kü­lön kis falilámpa hullatta ba­rátságos világát. Meglehetősen unta a nők beszélgetését, ezért egy képzőművészeti könyvben kezdett lapozgatni. Az as­­­szony a nagy asztal mellett ült, kissé féloldalasan­, a sa­rokban álló cserépkályha felé fordulva. Látszólag igen fi­gyelmesen hallgatta a vendé­get, aki, hátát a kályhának támasztva, leginkább háziál­latairól beszélt, magányos nők módján. Az asszony aggoda­lommal tekintett férjére, lát­szott, hogy szólni akar. Végre a vendég két mondata közé sikerült becsúsztatnia percek óta fejében forgatott szándé­kát és majdnem esdeklésnek ható kérdéssel fordult az em­berhez. — Apa, ki mész a lá­nyod elé? — A férfi bólintott, órájára nézett és felállt, az asszony pedig szinte bocsá­­natkérően fordult újra a ta­nárnő felé. — És visszajött a kutyád? Odakünn tavaszi földszagot görgető hűvös északnyugati szél fújt, a csillagok olvata­­gon hunyorogtak és a távolból hallani lehetett a fogaskerekű mormolását. A kislány tizenhetedik évé­ben járt, harmadikos gimna­zista. Egy hónapja sincs, hogy beíratták egy esti képzőmű­vészeti körbe. A férfi megha­tódva figyelte bontakozó ké­pességeinek apró jeleit, a moz­gásában, öltözködésében, sza­vaiban és terveiben mindin­kább felnőtté váló gyermek hol zárkózott, hol kissé érdes, de mindenképpen bonyolult megnyilatkozásait. Mostaná­ban sokszor eszébe jutott, hogy amikor feleségét megismerte, pontosan ennyi idős volt, sok tekintetben gyerekesebb a lá­nyánál, őt mégis felnőtt szám­ba vette akkor — miért szok­­ja meg az ember oly nehe­zen, hogy nagy lánya van? Ő még csak hagyján, hanem az asszony! Már az is csoda­számba megy, hogy egyáltalán elengedte ebbe a szakkörbe. A kislánynak egyedül kell le­mennie a fogaskerekűn, a vá­rosmajori végállomáson busz­ra kell szállnia, hogy bejus­son a városba, egészen önál­lóan. Mosolyogni lehet aggo­dalmain, a gyerek alig hitte , ha ő, az apja nem kap rajta, aligha vált volna valóra, hogy lejárjon. Mitől is félti? Ő nem is valami nagylányra lesel­kedő veszedelemtől, Jolánt senki sem tarthatja könnyű és felelőtlen lénynek, inkább­­ gyerekszámba vette és a köz­lekedésben lehetséges balese­tektől óvta, ezért engedte ki oly nehezen szárnyai alól. Hogy mégis sikerült, azt az anyai aggodalmakkal szemben egy kicsit a kettejük győzel­mének könyvelték el. Bár a szorongások bizonyára most is emésztik szegem: asszonyt, ez benne van a tekintetében, amikor barátnője elbeszéléseit hallgatja, mind gyakrabban nézi óráját s egyszerre csak férjéhez fordul esdeklésnek is beillő kérdésével. — Apa, ki­mész a lányod elé? A férfi fütyörészve vágott keresztül az udvaron s arra gondolt, hogy mennyire kell a gyerek önbizalmának mind­ez és hogy voltaképpen mi­lyen pompás intézmény egy ilyen szakkör. Ha neki ifjú­korában része lehetett volna ilyesmiben! Első alkalommal ő vitte le Jolánt, bemutatko­zott a tanárnak és gondjaiba ajánlotta a gyereket. Egy ki­csit körül is nézett a csend­ben, elmélyülten rajzoló fia­talok, a mozdulatlan, közö­nyös tekintetű modellek kö­zött, elnézte a készülő raj­zokat, a falra aggatott fest­ményeket és elégedetten bólo­gatott. A tanár szemügyre vette a kislányt, egy kicsit el­beszélgetett vele, néhány út­baigazító tanáccsal látta el és leültette az egyik bakra, hogy rajzolja le az előtte álló ho­kedlit. A gyerek látható ag­godalommal fogott hozzá, so­sem bízott eléggé magában. — Miért mondjátok, hogy te­hetséges vagyok? — kérdezte nemrégiben szüleitől s most, alig néhány hét után, ég a vágytól, hogy élő modell elé ültessék. Azt lehet mondani, máris megúszta a »kockoló­­giát«, mert a hokedli után né­hány köcsögöt, ibriket, és vá­zát, később egy emberi kopo­nyát, majd gipszfület, orrot, szemet, végül egész gipszfe­jet kellett rajzolnia s már alighanem modellre engedik, önbizalma szemmel láthatóan megnőtt, nagyképűség nélkül, képességei ismeretében bírál­ja társai munkáját és el nem maradna egyetlen foglalkozás­ról sem. Már csak az hiány­zik, hogy valami fiúra is szert tegyen a szakkörben. S ennél a gondolatnál az apja el­mosolyodott. A fogas zúgása megszűnt, majd újból felhangzott, még a kalauz indító füttyszavát is hallani vélte. Megnyorsította lépteit. A meredeken felfelé vezető keskeny, sötét gyalog­­úton, melyre cserfák borulnak tavalyi, zörgő lombjaikkal, szemközt, az út végében, egy emberpár árnyképe tűnt fel a Gyöngyvirág úti villanyégő ellenfényében. A fiú magas volt, a lány olyan Jolán for­ma, belekarolt a fiúba és fe­hér kendős fejét is feléje haj­totta, csaknem a vállára. A férfi megállt egy pillanatra, szemét a könnyezésig meresz­tette a sötétbe, aztán újból megindult, balsejtelmek és hi­tetlenkedések közt hányódva. Azon töprengett, hogy mi a tennivalója, egyáltalán mit mond, ha történetesen a lá­nyával találkozik ilyen hely­zetben, amit ugyan egy per­cig sem hitt igazán, de amire mégis el kell készülnie előbb- utóbb. De igazán nem hitte? Akkor hogy magyarázzuk megdöbbenését, szorongását, a sötétség sűrű lepleit keresz­tülfúró, könnyezésig megfe­szült tekintetét s az apró gyöngyöket homlokán" A fia­tal pár, andalogva ugyan, de egyre közeledett hozzá s ő meggyorsította lépteit, hogy mielőbb megbizonyosodjék a helyzetről, közben ösztönösen behúzta nyakát, és meggörbí­tette hátát, hogyy ne ismerjék fel és arra gondolt, hogy ta­lán úgy kellene elsurrannia mellettük, mint egy idegen járókelőnek, akinek semmi köze az egészhez. A lány épp olyan karcsú és gazella léptű volt, mint Jo­lán. Nem, nem lehet ő —­ nyugtatgatta háborgó szívét — ám, ha mégis ... Szeme majd kiugrott üregéből, nyakán érezte az ütőerek sebes lükte­tését és méginkább meggyor­sította lépteit. A fiatalok meg­álltak s amikor a férfi mel­léjük ért, csak szeme sarká­ból villantott rájuk egy meg­könnyebbült tekintetet. Azután visszafordult utánuk, megál­lapította, hogy a lány prém­­galléros kabátot visel, ez vég­képp megnyugtatta. Sietve ment végig a Gyöngyvirág úton. Szégyellte magát.­ A fogaskerekű újra felmo­­rajlott, most már tisztán hal­lotta a kalauz füttyét. Szem­közt az ő lánya jött, egyedül, karcsún és lágy mosollyal ked­ves arcán. Megindultan, há­lásan ölelte magához, mint aki haladékot kapott, de örömébe fanyar-keserű ízek vegyültek. Némi öngúnnyal szemlélte iménti esetlenségét. Máris alulmaradt a fiatalsággal szemben, ha nem is nyílt szí­nen zsi­váln lelkében, önmaga előtt. Megcsanta a felesleges­ség első, figyelmeztető fuval­lata. Tudta, hogy az öregség valójában az új nemzedékkel szembeni fölényünk megingá­sával kezdődik, s ő néhány perccel ezelőtt semmitől sem járt távolabb, mint ettől a biztonságos érzéstől. NÉPSZAVA 1961. május 21

Next