Népszava, 1961. május (89. évfolyam, 102–127. szám)
1961-05-23 / 120. szám
cdKiönyvtár és falu A Martfűi Cipőgyár pompás ** kultúrházának olvasótermében nézelődtünk úgy délidőtájt, amikor egy asszonyka toppant be az ajtón. A mindenféle elemózsiával degeszre tömött hálószatyrát egy szék támlájára akasztotta, s egy frissen sült kenyeret szorongatva a hóna alatt, lépett a könyvtároshoz. Az régi ismerősként üdvözölte, széttárta karját, úgy jelentette ki: sajnos, Steinbecknek egyetlen regénye sincsen bent. Meghitt sustorgás indult meg közöttük — csakhamar kicsiny halom könyv gyűlt az asszony előtt össze. Rövid tűnődés után három kötet tetszett meg neki: Móricz Boldog embere, Mesterházi Pokoljárása és Thomas Mann Kiválasztottja. Ezeket nagy üggyel-bajjal begyömöszölte az élelmiszeres hálóba, majd nagy hirtelen eltűnt — nyilván sietett a kései ebédet megfőzni — miután beszerezte a szükséges nyersanyagot, nemcsak a család testi, hanem szellemi táplálására is. Kérdezősködésünkre kiderült, hogy az illető alig néhány hónapja lépte át először a kultúrház küszöbét, azóta nincs olyan hét, amikor fel ne tűnne, s négytagú családja megbízásából ne kérne különféle könyveket. Nem könnyű »ügyfél« — mint mondották —, mivel nemcsak állandóan olyan dolgokat szeretne, amelyek kevés példányban vannak meg a könyvtárban, hanem azért is, mivel sokáig nem hozza vissza a könyveket, szinte úgy kell tőle visszakunyerálni. Azokat ugyanis nemcsak a család tagjai olvassák, hanem kézről kézre járnak a rokonok és az ismerősök között. XyTás alkalommal a Bács- Kiskun megyei Csátalján egy vasárnap délelőttöt töltöttünk, a kicsiny, de jól vezetett könyvtárban. Néhány felnőttől eltekintve jobbára nyüzsgő gyerekhad töltötte be a szobát. Legtöbbjük meg sem várta, hogy a tanító néni — egyben a helybeli könyvtáros — ajánljon nekik valami olvasnivalót, hanem a magukkal hozott papírról silabizálták a könyvcímeket. A helyi viszonyokat jól ismerő könyvtáros mosolyogva jegyezte meg, hogy vasárnap délelőtt a gyerekek közül sokan, mint a szülők apró kulturális követei keresik fel a könyvtárat, hogy a felnőttek heti olvasmányát beszerezzék. Érdekes módon ennek nem a szülők kényelemszeretete az oka. Legtöbb esetben valami belső szemérem tartja még vissza őket, hogy személyesen betérjenek a könyvtárba. Talán röstellkedve gondolnak arra, hogy öregedő fejjel népmeséket, Jókairegényeket kérjenek a maguk számára. Mint hallottuk: persze, csak eletben, darab ideig van így — minél inkább rákapnak az olvasás ízére, annál inkább lefoszlik róluk az ilyesfajta elfogultság. Az efféle — látszólag jelentéktelennek tetsző — jelenségek is mutatják: az utóbbi években a könyv egyre több lelket hódított meg ott, ahol nem is olyan régen legfeljebb néhány elnyűtt kalendárium jelentette az egyedüli olvasmányt Most, az idei könyvhét előtti napokban a falusi könyvforgalom számai között böngészve, találtunk egy adatot, mely szerint a könyveladás az elmúlt két esztendőben 1955- höz képest megháromszorozódott, és a jelek szerint ez évben még ezt is túl fogja szárnyalni. Közvetve ugyan, de ez is arról vall, hogy a falusi könyvtárak már eddig is jól töltötték be hivatásukat, az olvasási kedv és a könyvre való igény felkeltésében. Ehhez szocialista államunk áldozatkész kulturális politikája teremtette meg az alapot. Ma már nincsen az országnak olyan eldugott falucskája sem, ahol ne volna könyvtár, amelyben többé-kevésbé mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő könyveket. És akinek ízlése még bizonytalankodik, kiforratlan, a legtöbb esetben bizton számíthat megértő segítésre a helybeli könyvtáros részéről. S bár az egyéni könyvvásárlás rohamosan emelkedőben van, a falusi könytárak jelentősége, a kultúra terjesztésében betöltött szerepe a jövőben egyátalában nem csökken, sőt fokozódik. Már csak azért is, hiszen senki nem lesz egy csapásra rendszeres könyvvásárlóvá. Mint láttuk, van olyan, aki előbb gyermekét küldi el a könyvtárba, majd maga is betér oda, s miután megkedvelte az olvasást, egyre inkább arra támad igénye, hogy bizonyos könyvek állandóan a keze ügyében legyenek. "Éppen a vidéki könyvtárak ; ■*“" meglevő s növekvő jelentősége miatt fontos, hogy a különféle szervek a falu olvasásának gondját igencsak a szívükön viseljék, s a helyi viszonyokat jól ismerő könyvtárosok véleményét messzemenően figyelembe vegyék. Tapasztalható például, hogy a könyvellátást nemegyszer kicsinyes, rosszul értelmezett üzleti érdekekből fakadó szempontok befolyásolják, így azután olyan kiadványok kerülnek a megrendelt könyvek közé, amelyekre egyes helyeken semmi szükség nincs. S legtöbbször hiába ellenkezik a 5 könyvtáros, át kell vennie, ha tetszik, ha nem. Ennek következménye egyes helyeken, hogy az 1000—1500 kötetnyi] falusi könyvtárak polcain tucatjával virítanak érintetlen] könyvek, amelyeket nyilván másutt szívesen fogadnának. Az újjáformálódó falu legfontosabb kulturális erődítménye a művelődési ház. Nem szerencsés állapot tehát, hogy vannak falvak, ahol a könyvtár elszakítva működik a művelődési háztól, s így némileg kikapcsolódik a falu egységes, kulturális vérkeringéséből. Egy Baja melletti községben: például egy derék nyugdíjas pedagógus ugyan minden személyes ismeretségét igyekszik latba vetni, mégsem tudja a rendszeresen kölcsönzők számát lényegesen növelni, mivel a könyvtár kiesik az útból azok számára is, akik a művelődési otthonba már rendszeresen eljárnak. Ennek oka persze, legtöbbször a helyiséghiány, azonban tekintetbe kell venni, hogy a könyvtári munka legalább olyan fontos, mint bármelyik szakköré. KTapok választanak el a maigyar könyv idei ünnepi hetétől. Ez a fővárosi hagyomány éppen az utóbbi időben eresztett mély gyökeret vidéken is. Mint tapasztaltuk, az írók és az olvasók meghitt találkozása is nagymértékben hozzájárul az olvasásra való kedv fokozásához. Az ünnepeket azonban a könyvtári munka hétköznapjai követik, amikor céltudatos és hozzáértő munkával már nemcsak a meglévő igényeket elégítjük ki, hanem egyre újabb és újabb rétegeket szoktatunk az olvasás nemes szellemi izgalmához. Erre — személyes benyomásaink csak megerősítenek ebben — megvan az egyesekben talán még szunnyadó hajlandóság, amelynek felszítására lehetőségeink egyre nőnek, különösen most, az újjáformálódó falu társadalmi viszonyai között. Szombathelyi Ervin i ILA ingjaj !r»TW»»mt»m»fTmTmnT»mnwwm»Hwm«Az Operaház balett-felújítása 3 Tizenegy éve, 1950-ben addig példátlan fellendülést hozott egész balett-művészetünkben a kimagasló szovjet táncalkotó, Vaszilij Vajnoninen vendégszereplése. Az ő I felújításában játsszuk azóta is »immár több századszor a Dió♦törőt, s játszottuk esztendőnkön át a balettművészetben »tartalmilag és műfajilag egy♦aránt forradalmat jelentő ♦ Párizs lángjait. Ez utóbbi öt ♦ éve sajnos, lekerült a repertoárról — annál örvendete♦sebb, hogy most minden te♦kintetben jó, szép és mélyen ♦ lelkes előadásban felújítot♦ tűk. A kitűnő előadáson a ♦ többi között az is érződik, ♦ hogy balettművészeink színűidig telve vannak egészséges ♦ türelmetlenséggel, tettvág♦ gyal, szerepelni akarással — ♦ s ez művészeknél jó dolog, ♦ kielégítést kívánó szándék. ♦ Annál is inkább, mert összhangban van a műfajra irányuló közönségigénnyel. » A Párizs lángjai hosszú «művészi vajúdással terhes ♦ időszak után nevezetes, az ♦ egész műfaj további irányát ♦ nagymértékben befolyásoló ♦ eredmény volt a Szovjetunióiban, csaknem három évtizeddel ezelőtt. Természetesen nem véletlen, hogy éppen ab♦ban az országban jutottak a művészek erre az eredményre, s amelynek fiai már korábban is világszerte felkarolták és továbbfejlesztették a balett- I művészet legnemesebb hagyo♦mányait, s máig is a legmagasabb színvonalon művelik — ,s ahol a művészetek mély tartalmi és formai megújításának 5 gondja egy egész új társadalom gondjává szélesedett és nemesült. Út ebben a balettben a többi között a karakter♦ táncok és néptáncok szerepe és súlya, a kar, a tömeg szerepeltetésének egész jellege. ♦ A balettművészet tartalmi lé♦ nyegében, s emellett technikájában, kifejezőeszközeiben is sokat gazdagodott ennek a ♦ műnek a megszületésével. B. IV. Aszafjevnek zömmel a ’t francia forradalom kora híres * néptáncai és dalai anyagára ♦ támaszkodó muzsikája is értékes — kár, hogy hangszerelés, kifejezőerő dolgában elmaradt későbbi balettzenéje, a Bahcsiszeráji szökőkút mögött. Az előadás csaknem csupa : új szereplője mind szívvel-lélekkel adta művészete legjobbját. Külön is ki kell emelni Lakatos Gabit, akinek akár új fénykoráról beszélhetünk Jeanne alakításával és táncával kapcsolatban. Forgása ismét hibátlan, káprázatos, a világ elsői közé emeli — kifejezőereje közismert. Kun Zsuzsa ezúttal is drámai erejével és megindító lírájával emelkedett még kiváló társai fölé is. Ámor kicsit gyermeki, kicsit édes, kicsit malíciózus szerepét Gaál Évára szabták. Hamala Irén baszk lánya csupa tűz, csupa vér, a francia forradalom testéből. Nem igazságos, csak kényszerű dolog, hogy a többi között Rácz Boriskát, Géczy Évát, Kemény Juditot, a férfiak közül Geszler Györgyöt, Péter Lászlót, Zilahi Győzőt, Balogh Ágostont, Szilágyi Mihályt, az ügyes főiskolás Tamasik Lászlót csak megemlítjük, s a többiek kiváló művészi munkájáról csak összefoglalóan szólhatunk. A vezető férfi szerepben Fülöp Viktor ismét bebizonyítja, hogy legnagyobb kifejezőerejű és tudású táncosunk. Schllay Zoltán márkija* Suba Gyula Gaspardja, Havas Ferenc színésze, Sipeki levente Jerome-ja emlékezetes* átélt, technikában kifogástalan táncos-alakítás. Elismeréssel kell szólni Horváth Margitról, a felújítás betanítójáról, Fülöp Zoltán méltán sikert arató szép díszleteiről, Márk Tivadar alapos kortanulmányok révén sokatmondó jelmezeiről, s a Pless László vezette karról is, amelynek ebben a balettben sajátos szerepe adódik. Kenessey Jenő legjobb balettdirigensi képességeit bizonyította a szépen szóló, ritmusban kellően a tánchoz idomuló zenekarral. eméljük, hogy balettegyüttesünk a közeljövőben Lavrovszkij mester segítségével, új, nagy feladatban mutathatja meg kitűnő képességeit. Rajk András Horváth István: Szeretőm, az ifjú május Megyünk ketten karonfogva. Zöld szoknyáját lengetőn jön velem az ifjú Május, kacagó, szép szeretőm. Izgatott, víg szívverése szívemmel egy dalt dobog. Irigykedve sóhajt a szél istenem, de boldogok! Zöldbúzák halk hullámain szinte pengve leng a fény; keze-szőtte drága szőnyeg - mit kacagva bont elém. Én meg gyárak diadémját s piros-gyöngysor háztetők százát ötvözöm formába, hogy díszítsem vele őt. SZÍNÉSZ és SZEREP Bardon Pista: Szabó Gyula Két nap múlva lesz 1» éves , már nem gyermek, még nem férfi, s mindkettő együtt. Lelke mint az itatóspapír: válogatás nélkül szívja magába a körülötte zajló világ ellentmondásos jelenségeit, világnézete bizonytalan, döntései felületesek, többet nyom nála a latban a látszat, mint a valóság, érzelmei rapszódikusak, s alig tud különbséget tenni a jó és rossz között. Bardon Pista a mai fiatalság — közelebbről: ifjúságunk egy részének jellegzetes képviselője. Mindent megkapott az élettől: szép otthon, jó ruhák, gavalléros zsebpénzek, könnyű hódítások, gyors sikerek jelentik számára az Életet, s mert semmiért sem kellett megküzdenie, azt hiszi: a jövő is érett gyümölcsként hull majd ölébe. Ezt a Bardon Pistát állítja elénk gazdag színekkel, megkapó átéléssel Szabó Gyula, a Jókai Színház ifjú művésze, Sándor Iván »Két nemzedék« című drámájában. Jelentős állomás ez a szerep színészi pályafutásában. Szinte koronája eddigi kamaszalakításainak, amely a »Pál utcai fiúk« Boka Jánosával indult el, hét évvel ezelőtt. — Úgy érzem — mondja kis öltözőjének tükrébe pillantva Szabó Gyula —, ez a Bardon Pista talán már a hattyúdalom ebben a szerepkörben, örülök, hogy éppen ezzel a figurával búcsúzhatok színpadi kamaszkoromtól, méginkább annak, hogy egy tehetséges, fiatal magyar író darabját segíthettem sikerre. Tulajdonképpen távol áll tőlem ez a szerep. Az én fiatalságom küzdelmekkel, nehézségekkel teli korszakra esett, s keményen kellett harcolnom azért, hogy valóra válthassam életem célját. A mai fiatalok talán túlságosan hamar akarnak részt kérni a jóból, s nem gondolnak arra: csak az a siker jelent igazi boldogságot az életben, amiért szívósan megdolgoztunk. Sokat jártam üzemekbe — főként a »Két nemzedék« próbái közben —, hogy megismerjem a mai munkásfiatalokat. Mondhatom: többségük már kapiskálja ezt az igazságot. A mi kötelességünk, hogy az útkeresésben segítsük őket. Ezt a jó ügyet szolgálja a »Két nemzedék« is, s ehhez szerettem volna én is hozzájárulni. Megszólal a harmadik felvonás kezdetét jelző csengő* Szabó Gyula siet a színpadra, hogy Bardon Pista alakjában ébresztgesse az igazi Bardon Pisták lelkiismeretét. (garai) Kónya Lajos:A HiSY A férfi egészen hátradőlt a karosszékben, amelyre egy külön kis falilámpa hullatta barátságos világát. Meglehetősen unta a nők beszélgetését, ezért egy képzőművészeti könyvben kezdett lapozgatni. Az asszony a nagy asztal mellett ült, kissé féloldalasan, a sarokban álló cserépkályha felé fordulva. Látszólag igen figyelmesen hallgatta a vendéget, aki, hátát a kályhának támasztva, leginkább háziállatairól beszélt, magányos nők módján. Az asszony aggodalommal tekintett férjére, látszott, hogy szólni akar. Végre a vendég két mondata közé sikerült becsúsztatnia percek óta fejében forgatott szándékát és majdnem esdeklésnek ható kérdéssel fordult az emberhez. — Apa, ki mész a lányod elé? — A férfi bólintott, órájára nézett és felállt, az asszony pedig szinte bocsánatkérően fordult újra a tanárnő felé. — És visszajött a kutyád? Odakünn tavaszi földszagot görgető hűvös északnyugati szél fújt, a csillagok olvatagon hunyorogtak és a távolból hallani lehetett a fogaskerekű mormolását. A kislány tizenhetedik évében járt, harmadikos gimnazista. Egy hónapja sincs, hogy beíratták egy esti képzőművészeti körbe. A férfi meghatódva figyelte bontakozó képességeinek apró jeleit, a mozgásában, öltözködésében, szavaiban és terveiben mindinkább felnőtté váló gyermek hol zárkózott, hol kissé érdes, de mindenképpen bonyolult megnyilatkozásait. Mostanában sokszor eszébe jutott, hogy amikor feleségét megismerte, pontosan ennyi idős volt, sok tekintetben gyerekesebb a lányánál, őt mégis felnőtt számba vette akkor — miért szokja meg az ember oly nehezen, hogy nagy lánya van? Ő még csak hagyján, hanem az asszony! Már az is csodaszámba megy, hogy egyáltalán elengedte ebbe a szakkörbe. A kislánynak egyedül kell lemennie a fogaskerekűn, a városmajori végállomáson buszra kell szállnia, hogy bejusson a városba, egészen önállóan. Mosolyogni lehet aggodalmain, a gyerek alig hitte , ha ő, az apja nem kap rajta, aligha vált volna valóra, hogy lejárjon. Mitől is félti? Ő nem is valami nagylányra leselkedő veszedelemtől, Jolánt senki sem tarthatja könnyű és felelőtlen lénynek, inkább gyerekszámba vette és a közlekedésben lehetséges balesetektől óvta, ezért engedte ki oly nehezen szárnyai alól. Hogy mégis sikerült, azt az anyai aggodalmakkal szemben egy kicsit a kettejük győzelmének könyvelték el. Bár a szorongások bizonyára most is emésztik szegem: asszonyt, ez benne van a tekintetében, amikor barátnője elbeszéléseit hallgatja, mind gyakrabban nézi óráját s egyszerre csak férjéhez fordul esdeklésnek is beillő kérdésével. — Apa, kimész a lányod elé? A férfi fütyörészve vágott keresztül az udvaron s arra gondolt, hogy mennyire kell a gyerek önbizalmának mindez és hogy voltaképpen milyen pompás intézmény egy ilyen szakkör. Ha neki ifjúkorában része lehetett volna ilyesmiben! Első alkalommal ő vitte le Jolánt, bemutatkozott a tanárnak és gondjaiba ajánlotta a gyereket. Egy kicsit körül is nézett a csendben, elmélyülten rajzoló fiatalok, a mozdulatlan, közönyös tekintetű modellek között, elnézte a készülő rajzokat, a falra aggatott festményeket és elégedetten bólogatott. A tanár szemügyre vette a kislányt, egy kicsit elbeszélgetett vele, néhány útbaigazító tanáccsal látta el és leültette az egyik bakra, hogy rajzolja le az előtte álló hokedlit. A gyerek látható aggodalommal fogott hozzá, sosem bízott eléggé magában. — Miért mondjátok, hogy tehetséges vagyok? — kérdezte nemrégiben szüleitől s most, alig néhány hét után, ég a vágytól, hogy élő modell elé ültessék. Azt lehet mondani, máris megúszta a »kockológiát«, mert a hokedli után néhány köcsögöt, ibriket, és vázát, később egy emberi koponyát, majd gipszfület, orrot, szemet, végül egész gipszfejet kellett rajzolnia s már alighanem modellre engedik, önbizalma szemmel láthatóan megnőtt, nagyképűség nélkül, képességei ismeretében bírálja társai munkáját és el nem maradna egyetlen foglalkozásról sem. Már csak az hiányzik, hogy valami fiúra is szert tegyen a szakkörben. S ennél a gondolatnál az apja elmosolyodott. A fogas zúgása megszűnt, majd újból felhangzott, még a kalauz indító füttyszavát is hallani vélte. Megnyorsította lépteit. A meredeken felfelé vezető keskeny, sötét gyalogúton, melyre cserfák borulnak tavalyi, zörgő lombjaikkal, szemközt, az út végében, egy emberpár árnyképe tűnt fel a Gyöngyvirág úti villanyégő ellenfényében. A fiú magas volt, a lány olyan Jolán forma, belekarolt a fiúba és fehér kendős fejét is feléje hajtotta, csaknem a vállára. A férfi megállt egy pillanatra, szemét a könnyezésig meresztette a sötétbe, aztán újból megindult, balsejtelmek és hitetlenkedések közt hányódva. Azon töprengett, hogy mi a tennivalója, egyáltalán mit mond, ha történetesen a lányával találkozik ilyen helyzetben, amit ugyan egy percig sem hitt igazán, de amire mégis el kell készülnie előbb- utóbb. De igazán nem hitte? Akkor hogy magyarázzuk megdöbbenését, szorongását, a sötétség sűrű lepleit keresztülfúró, könnyezésig megfeszült tekintetét s az apró gyöngyöket homlokán" A fiatal pár, andalogva ugyan, de egyre közeledett hozzá s ő meggyorsította lépteit, hogy mielőbb megbizonyosodjék a helyzetről, közben ösztönösen behúzta nyakát, és meggörbítette hátát, hogyy ne ismerjék fel és arra gondolt, hogy talán úgy kellene elsurrannia mellettük, mint egy idegen járókelőnek, akinek semmi köze az egészhez. A lány épp olyan karcsú és gazella léptű volt, mint Jolán. Nem, nem lehet ő — nyugtatgatta háborgó szívét — ám, ha mégis ... Szeme majd kiugrott üregéből, nyakán érezte az ütőerek sebes lüktetését és méginkább meggyorsította lépteit. A fiatalok megálltak s amikor a férfi melléjük ért, csak szeme sarkából villantott rájuk egy megkönnyebbült tekintetet. Azután visszafordult utánuk, megállapította, hogy a lány prémgalléros kabátot visel, ez végképp megnyugtatta. Sietve ment végig a Gyöngyvirág úton. Szégyellte magát. A fogaskerekű újra felmorajlott, most már tisztán hallotta a kalauz füttyét. Szemközt az ő lánya jött, egyedül, karcsún és lágy mosollyal kedves arcán. Megindultan, hálásan ölelte magához, mint aki haladékot kapott, de örömébe fanyar-keserű ízek vegyültek. Némi öngúnnyal szemlélte iménti esetlenségét. Máris alulmaradt a fiatalsággal szemben, ha nem is nyílt színen zsiváln lelkében, önmaga előtt. Megcsanta a feleslegesség első, figyelmeztető fuvallata. Tudta, hogy az öregség valójában az új nemzedékkel szembeni fölényünk megingásával kezdődik, s ő néhány perccel ezelőtt semmitől sem járt távolabb, mint ettől a biztonságos érzéstől. NÉPSZAVA 1961. május 21