Népszava, 1961. október (89. évfolyam, 233–258. szám)

1961-10-24 / 252. szám

ACÉLZUHATAG Az ózdi rekonstrukció példája Alattunk hatalmas, keszon­­szerű aknában munkások so­kasága. Mélyépítők és kemen­­ceépítők vésik a kemény vas­beton-tömböket, vágják az acélgerendákat, ássák a kö­vetkező marlinkemence alap­jait Vigyázni kell, mert egyetlen elhibázott csákány- Mindig­­ Fölöttünk, szédítő magas­ságban, mint óriás pókhálón, dolgoznak az új acélmű vas­szerkezetén a Ganz-MÁVAG- isták. Mögöttünk öt darab vadonatúj, nagyteljesítményű marlinkemencében és egy lapos, keverőkemencében fő­zik, készítik iparunk nélkü­lözhetetlen alapanyagát: az acélt. Jobbról hatalmas mély­­kemencék ontják a forrósá­­got. Előttünk a kivénhedt, el­aggott öreg acélmű még a múltat idézi. Az új üzemrész­ben azonban — amely az óz­di vasgyár acéltermelésének körülbelül 30 százalékát ad­ja — már 120 tonnás portál- és félportál-daruk szágulda­nak a fehéren izzó bugákkal és a tele üstökkel. És körös-körül fülsiketítő, dübörgő zúgás. A rekonstruk­ció építői és a martinászok számára azonban ez a fékte­len robaj csak zümmögésnek tűnik. — Mi szeretünk itt dolgoz­ni — jegyzi meg Hegedűs Elek mélyépítő. — Négy éve csináljuk már a brigáddal, megszoktuk. S ha befejező­dik, hiányzik majd. A középkorú munkás — a­ki a brigád egyöntetű véleménye szerint mestere a szakmának — lelkesedve meséli, hogy micsoda nagyszerű dolog a két élő üzem között dolgozni. Mert mind a két üzem nap mint nap ontja az acélt. A régi is, az új is. A rekonst­rukció építői pedig egy vi­szonylag szűk területen — mindig határidőre —, való­sággal elővarázsolnak egy-egy új martinikemencét. Sőt, most némi előretartással dolgoznak. A legutóbbit is két nappal­­ határidő előtt adták át ren­deltetésének. Az első félévben pedig az egyiket hat, a mási­kat huszonnégy nappal készí­tették el korábban. Csodálatos vízesés filos füttyszó hasít bele a „ levegőbe, majd Csomós Géza, főolvasztár hangja dübörög,­­ túlharsogva a kohók, a gépek s zóját. — Vigyááázz! Csapolunk.­­A munkások és vezetőik ♦ egy pillanat alatt félrehúzód­nak és megindul a száztonna­ vágás megsértheti a földben kígyózó csövek valamelyikét, amelyből sohasem tudni: víz, gáz, olaj, sűrített levegő vagy valami más — az Ózdi Kohó-­­­szati Üzemek működéséhez szükséges — ipari segédanyag­­ tör elő, s megbénítja a ter­melést vagy szerencsétlensé­get okoz. nyi acélzuhatag. Folyik, zu­hog feltartóztathatatlanul az óriás üstbe. Amikor megtelik, körös-körül, mint a legcso­dálatosabb vízesés, hull alá a mélybe a salak. Félelmetes és egyben gyönyörű látvány ez, a kohászdinasztiák és Cso­mós Géza főolvasztár számá­ra is, aki már huszonhat éve dolgozik ezen az egy helyen és az apja is innen ment nyugdíjba. 15 hónapja női Petykó mester mérgelődik egy kicsit — mint minden öntéskor — hozzátesszük, tel­jes joggal —, mert az öntő­pódiumot alacsonyra tervez­ték. Alacsonyabbra, mint a kokilla magassága. Hiába szóltak idejében, hogy nem lesz ez így jó, baleseti ve­szélyforrást hagy maga után, szavuk süket fülekre talált. Most külön vastag acélle­mezből magasítókat kell majd a pódiumra szerelni,­­ez sem halad kellő ütemben, elkezd­ték, de abbahagyták­, hogy elhárítsák a baleseti veszélyt. De így is nagy körültekintés­sel dolgoznak. Legalábbis az öntőmester jelentéséből ez de­rül ki. — Ma 448. napja nem volt balesetünk. Újabb füttyszó hasít bele a A hatalmas tömegű folyé­kony acél átforrósítja az üzem levegőjét. De a re­konstrukció munkásai már tovább dolgoznak. Olykor fel­túrt ingujjukban megtörlik verejtéktől gyöngyöző homlo­kukat, és mintha az acél a munkakedvet is hevítené, egyre fokozzák az iramot. Az előbb csapolt acél — a legutóbb átadott martinból nyolcadik adag volt — már Petykó Rudolf öntőmester kezébe került. Az ő irányítá­sával folyatják át kokillák­­ba, ahol bugává formálódik amire viszont a hengersor tart igényt, hogy mint kész áru hagyja el az üzemet. Ta­lán Indiában vagy Kínában építenek majd belőle hidat vagy esetleg egy másik acél­művek , volt baleset levegőbe. Utána nyomban a figyelmeztetés. — Félrehúzódni! Kemence­­fenék-fúvás kezdődik. A munkások — most már ki tudná megszámolni há­nyadszor — újból szétrebben­nek és a következő pillanat­ban a kemencefenéken mart gödrökben maradt acélt ma­gas nyomással kifújják, hogy utána égetett dolomittal fel­töltsék az acélmarta gödrö­­ket Negyven-ötven méter széles sugárban, mint óriás üstököscsóva zúdul a tüzes veszedelem az öntőcsarnokra Hősi munka ez. Nem talál­ni szót, amely pontosabban fejezné ki azt az erőfeszítést amit a rekonstrukció munká­sai és vezetői nap mint nap véghezvisznek. Minden elis­merés megilleti őket. Zsidai Pál a záridőre . 1961. október 24 Nagy ízlés vagy szülői értekezlet? Asszonyok ülnek a padok­ban és figyelmesen hallgatják egy másik asszony szavait Első benyomásom, hogy itt valamilyen nőgyűlés folyik. A másik helyiségben hasonló kép fogad, de itt, a sarokban ülő kedves nagymamák mö­gött már észreveszek két szó- Egy „nem elmaradott“ et — Így van ez régóta — állapítja meg Pék András, a XIII. kerületi Gömb utcai ál­talános fiúiskola igazgatóhe­lyettese. — Bár az idei tan­évben mintha mér némi vál­tozás kezdődne. Az első szü­lői értekezletekre már eljött néhány apa is és a szülői munkaközösségek választmá­nyaiba sikerült egy-két férfit is bevonni. Az igazgatóhelyettes azon­ban tárgyilagosan elismeri, hogy az iskolai apró javítá­sokat, szereléseket szívesen elvégzik az ilyesmihez értő munkásapák. Az idén például már 39-en vállalkoztak ilyen alkalmi társadalmi munkára. Persze, az ilyen esetenkénti segítség nem pótolhatja azt, hogy az anya helyett időn­ként az apa, vagy akár mind­ketten részt vegyenek a gyer­mekek nevelési problémáit megbeszélő szülői értekezlete­ken. De hát mi akadálya lehet ennek? Válaszért felke­restem néhány Gömb utcai iskolás papáját, főleg olyano­kat, akik nem vesznek részt szülői értekezleteken. B. András szabómester tré­fával próbálja kikerülni a kérdés komolyságát: — Nem szeretek olyan hely­re járni, ahol sok az asz­­szony... tényen meghúzódó férfit is. Szóval mégsem nőgyűlés. Is­kolai szülői értekezlet zajlik itt, csakhogy — a nevével ellentétben — nem apák és anyák közös részvételével, hanem túlnyomóan csak ma­mákkal. über és az apai csalódás Beszélgetés közben aztán kifejti sajátos nézeteit: — Nem vagyok elmaradott ember, de a mi gyermekko­runkban még a mamák sem igen jártak az iskolákba ér­deklődni. A pedagógusok még­is nagy fegyelmet tartottak­, ma viszont a gyerekek túl szabadjára vannak engedve... Sajnálatos, hogy ezt nem mondja el valamelyik szülői értekezleten. Bizonyos, hogy a­ ­mit csak a közös kár, hogy Tokaji Lajosné osztályfőnöknek még egyszer sem állt módjában Sz. And­rással beszélni és a feleségé­vel is talán csak egyszer vált­hatott néhány szót. Mert el­mondhatta volna nekik, hogy Lacijuk eszes, tehetséges gye­rek és sokkal jobban tanul­hatna — ha otthon nem "■le­mondás­", hanem okos törődés, nevelés venné körül... — A férjem nincs itthon, gépkocsivezető és szolgálatban van — fogad P. Béláné, majd amikor megtudja jövetelem célját, megjegyzi: — Jobb is, hogy férjem nem jár a szülői értekezletekre, ő túl rideg a gyerekhez és nem mérlegelné helyesen az ottani véleménye­ket, én viszont a szülői mun­kaközösség választmányi tag­ja is vagyok és kellően törő­döm negyedikes kisfiam neve­lésével. Egy ritka apa és a Molnár János kórházi fő­ápoló, az olyan ritka apák egyike, aki fia első osztályá­­tól kezdve a mostani hetedik osztályig rendszeresen részt vett és részt vesz a Gömb ut­cai szülői értekezleteken. No­ha eléggé elfoglalt ember, mert jó ideje már szakszervezeti titkár is — mégis időt szakít az iskolai kérdésekre. Sőt, az idén őt választották meg az osztály szülői munkaközös­ségének elnökévé is. — Én már régóta személye­sen tapasztalom — mondotta —, hogy az iskola nagy segít­séget nyújt szülői feladataim szülők többsége nemcsak a­ maradiság fogalmáról nyújta­na neki helyesebb értelmezést, hanem szétfoszlatná a régi iskola fegyelmezési módsze­reiről szőtt illúzióit is. Más kérdés, hogy a gyerekek egy részének szabadossága nem a mi ideálunk, s ez ellen éppen az iskola s a szülők összehan­golt nevelése lehet a leghatá­sosabb eszköz. Sz. András gépmunkás is különös módon indokolja tá­volmaradását a szülői értekez­letekről: — Kissé csalódtam nyolca­dikos fiamban. Két évvel ez­előtt minden nap mellettem tanult, de rájöttem, hogy nem való középiskolába, így hát lemondtam tanulmányai ellen­­őrzéséről is. Ezért a szülői értekezlet sem érdekel... nevelés biztosíthat Ez a törődése bizony nem könnyű — m­ert mint további szavaiból kiderült — gyerekük miatt gyakori a vitája a fér­jével. Méghozzá olyan kérdé­sekben, amelyek felől az apa talán a szülői értekezletektől, a pedagógusoktól némi helyes útmutatást is kaphatna. Nyilvánvaló, hogy az ér­zékeltetett apai és anyai né­zetek módosulásra szorulnak. Régi tapasztalat, hogy a gyer­mekek jó otthoni nevelését csak az apa és az anya közös törődése biztosíthatja — még­hozzá szoros összhangban az iskolai oktatással és nevelés­sel. — Sokkal reálisabban, job­ban és könnyebben nevelnek az olyan szülők — mondják a pedagógusok —, akik egy­formán tájékozódnak gyerme­kük iskolai tanulásáról, maga­tartásáról, társadalmi érdek teljesítéséhez. Ha nem élnék ezzel a lehetőséggel, otthon másként s nem egészen jól nevelném fiamat, így viszont biztos vagyok afelől, hogy az iskolai és otthoni nevelésünk egyeztetése jobban kibontja fiam képességeit... Kívánatos lenne, hogy Mol­nár János és a hozzá hasonló apák példája általános gya­korlattá váljon. Mert társa­dalmi érdek, hogy gyerme­keink, a jövő nemzedékei ne kétféle, hanem egységes ne­velésben részesüljenek a szü­lői házban éppúgy, mint az iskolában. Szenes Imre A SOROKSÁRI TANGAZDASÁG-­ BAN bemutatták­­ az üvegnél ol- k esőbb, könnyebben­­ kezelhető mű-­­­anyagfóliás me- j­legágyakat és haj- i­tató házakat. A J mű­any­ag fóliás J megoldás mintegy­­ 40 százalékkal ol- k­ésőbb az üvegnél­­ és az eddigi ta-­a­pasztalatok azt­­ mutatják, hogy­­ nagyban hozzájá­­­­rul majd a korai­­ zöldségtermelés › problémáinak › megoldásához › (MTI Fotó :­­ Bajkor József­­ felvétele)] NÉPSZAVA ­ Utazás a történelemben MEGINT FELLÁNGOLT a láz Attila sírja körül, özönnel hordják a postások a levele­ket a Nemzeti Múzeumba, a Tudományos Akadémiához. Tápiószentmártonból gyűrű­zött szét az új hullám, ahol immár sok évtizedes hagyo­mánya van az Attila-kultusz­­nak, mivel egy idős magántu­dós már a húszas években ki­adott egy tanulmányt, amely­ben Priszkosz Rhetorra hivat­kozva bizonygatta, hogy At­tila nem pihenhet másutt, mint a szentmártoni határban. Mostanában új pártfogóra ta­lált az »Isten ostora» Tápió­­szentmártonban, s olyan tehe­tős pártfogóra, aki negyven­ezer forintot is áldozott volna a saját zsebéből, csakhogy napvilágra hozhassa a hármas koporsót, miután egy újfajta tudományos műszerrel felderí­tették, hogy a szentmártoni határban, az úttest alatt olyan valamit rejteget a föld, ami alaposan gyanúsítható Attila végső pihenőhelyével. Azóta Tápiószentmárton, de majd az egész Alföld haragvó érzések­kel viseltetik a Nemzeti Mú­zeum iránt, százak és százak írnak alá leveleket, amelyek­ben azzal vádolják az ország első múzeumát: valamiféle tu­dományos féltékenységből aka­dályozza Attila sírjának fel­ásását ... A LEGENDA NEM III. év­századok óta izgat rajongó szí­veket és lázas kincskeresőket a hármas koporsó, pedig azt már minden fiatal muzeoló­gus, de még a történelemben járatos diák is jól tudja, hogy germán mithosz, márpedig Attila sokkal nagyobb ember volt, s jóval inkább hun, sem­hogy germán szokások szerint adták volna meg neki a vég­tisztességet. Móra Ferenc az ősök dolgában 1929-ben írott tárcájában — »Leszámolás At­tilával — csöndes gúnnyal osz­latja szét az Attila sírjára tá­maszkodó zavaros turániz­­must. Móra a maga lassú, de annál tudományosabb módsze­rével bizonyítja, hogy Attila sírját valamely mai, vagy ré­gen kiszáradt folyómedrében keresni merő hiábavalóság, mivel a legendának ez a haj­tása, bizony a vadhajtás. Jordanes gót püspökre hi­vatkozik általában mindenki, aki úgy tudta, hogy Attilát fo­lyómederbe temették, hármas koporsóban. Jordanes püspök 1611-ben Hamburgban megje­lent “De rebus Gothicis« című írásában azonban éppen az ellenkezőjét állítja, azt­ jegyez­te föl: éjjel titokban elföldel­ték ... MÓRA FERENC Jókainál találta meg a legenda forrá­sát, aki a “Hölgyfutár" 1854-es évfolyamában írott hun regéi­ben — “Hadak útja« — bizony folyóvízbe temettette Attilát. De honnan vette Jókai?... Szárnyaló meseszövő képzele­téből, amelyet talán Ipolyinak ugyancsak 1854-ben megjelent Magyar mythológiája gyújtott fel, amelyben a tudós szerző az elemek tiszteletéről szólva leírta, hogy a magyarok szíve­sen temetkeztek folyók, vizek mellé, s itt, egy mellékmon­datban, megemlíti: »mint At­tiláról egy hagyomány van tudtomra...« A legenda tehát egy szállon­gó hagyományból táplálko­zott, s Jókai regéiben kelt életre, holott soha semmiféle tudományos adat nem támasz­totta alá... De mi van a tá­­piószentmártoni Attilával? Lakatos Balázs, az ön­kéntes Attila-kutató­s elődei szívesen hivatkoznak arra, mint tárgyi bizonyítékra, hogy Attila sírja semmiképpen sem lehet másutt, mint Szentmár­­tonban, mivel ennek a határá­ban került elő a magyar föld gazdag népvándorláskori lelet­anyagának egyik legszebb s világhíres darabja, a szkíta aranyszarvas. Mit mondanak erre a múzeumi tudósok? — Az aranyszarvas semmit sem bizonyít Attila mellett. A szkíták kerek ezer évvel a hunok előtt jártak ezen a tájon, az aranyszarvas tehát nem támpont... Az ember, annyi tüzes szen­vedély láttán, amennyivel az új Attila-kutatók részéről ta­lálkozik, kísértésbe esik, hi­szen a modern tudomány elektromos műszere is azt iga­zolja, hogy valami rejlik a szentmártoni országút alatt. De mi? — Semmiképpen sem Attila koporsója — mosolyognak a tudósok. — Az a valami ugyanis, aminek a létezését a műszer kimutatja, nem na­gyobb egy csákánynál. Erősen valószínű, hogy útépítés köz­ben az útmeder mélyén felej­tették a munkások... EGY PÉCSI TUDÓS, akivel a mohácsi sírok partján be­szélgettünk az Attila-legendá­­ról, tűnődő mosollyal fűzte hozzá: — Csak mi három hun fő­úri sírt tártunk fel, ki tudja, nem volt-e köztük Attila? ... — Valóban —• ki tudja? Ha már nem folyómederbe s hármas fémkoporsóba temet­ték a hunok fejedelmét, ha­nem domb alá, lovastul, akkor édeskevés valószínűsége ma­rad annak, hogy ezekkel a tu­dománytalan eszközökkel, naiv lelkesedéssel és kevés szaksze­rűséggel megtalálnék Attila sírját... Móra Ferenc még arról pa­naszkodott az akkori kultusz­miniszterhez írott kesernyés levelében, hogy a nép nem tö­rődik a múlt emlékeivel, a vé­letlen leletek nagy része nyomtalanul elkallódik, az in­telligencia pedig éppenséggel kutyába se veszi az ősök csontját. A szépszavu szegedi múzeum igazgató élő utódai az ellenkezőjéről panaszkodnak. — Félelmetes mértékben fellendült a kutatás, tudomá­nyos felkészültség és felszere­lés nélkül. Magánosok és kis­iskolások kutatnak mindenütt, ahol valami előbukkan a föld­ből. Helyi ismeretek gyűjtése címen feltárnak romokat, ösz­­szerombolnak és helyrehozha­tatlanul elpusztítanak olyan értékeket, amelyekből a hoz­záértő régész és történész ha­talmas szellemi hasznot tudna csiholni ... Az Akadémia és a múzeumok óriási összegeket költenek kutatásra, ásatások­ra, a leletek megőrzésére, s megfelelő ütemben minden ér­demes kutatási területre sor kerül. A szentmártoni ország­útra is. Feltéve, hogy a laikus buzgalom addig helyrehozha­tatlan károkat nem okoz... ADDIG-ADDIG KERESSÜK a nagy lovaskirály sírját, míg szépen átesünk a tudomány lovának másik oldalára ... Bárót­i Géza IlfllllffilllplMBl« Most még gondoskodnia kell otthonáról! légi­óbb, ha azzal kezdi hogy ÁLTALÁNOS HÁZTARTÁSI BIZTOSÍTÁST KÖT #tótUlil!-W!llJ(«tMlllltl)l!i)l!lliiiiiilif!lí;iiniíl!í;illt!!:ílü||lüífllliiP

Next