Népszava, 1962. március (90. évfolyam, 50–76. szám)
1962-03-01 / 50. szám
BÖLCSÉSZEK SOMOGYBAN A vizsgaidőszak befejeztével, a KISZ központi bizottságának megbízásából háromszáz egyetemista indult falura. Érdekes és izgalmas feladatot kaptak. Igyekezzenek felmérni a falusi fiatalok helyzetét, ismerkedjenek meg életükkel, problémáikkal, ötleteikkel ébresszenek igényt az eddiginél sokrétűbb ifjúsági munka iránt. Örökölt ellentétek Az első visszatérők közül három bölcsészhallgatóval ülünk az Eötvös Loránd Tudományegyetem KISZ-bizottságán. Mindhárman Somogyban jártak. Szabó István Nagybajomban, Báli János Somogyjádon, Halmai Éva Kutason. Élményeik sokrétű anyagából, húsz évük szertelenségével, de a kapott feladat súlyának tudatában sorolják az egyhetes munka tapasztalatait. — Valaha járási székhely volt Nagybajom, tekintélyes iparosréteggel — magyarázza Szabó István. — A ma is meglevő ellentétek még ebből az időből maradtak vissza. A mezőgazdaságban dolgozó fiatalok úgy érzik, hogy az iparban dolgozók lenézik őket, az ipariak pedig azt hiszik, a régi ellentét miatt nem közelednek a paraszt fiatalok. Ez az oka, hogy csak nehezen akar egymásra találni a falu fiatalsága. Igyekeztünk minél több emberrel megismerkedni, hogy együtt keressük a megoldást. Élmény volt valamenynyi beszélgetés, s egy fontos dolog miatt különösképpen érdekes. A falu vezetői, de az egyszerű emberek is tudják, hogy előbbre menni csak az eddiginél nagyobb szakmai és politikai felkészültséggel lehet. S ezt mondják is, legfőképp a fiataloknak, hogy igyekezzenek minden tekintetben lendítőivé válni a falusi életnek, a munkának. Az idősebbeknek ugyanis nem kell mondani, mert jobbára ők ülnek be a TIT-előadásokra, ők adtak háromszázezer forint értékű társadalmi munkát az új kultúrházhoz, rájuk számítani lehet. Házibuli helyett... — S a fiatalok? — Kaposvár közel van, mindent összehasonlítanak. De rossz a hasonlítás alap, mert a saját lehetőségeikkel sokkal mozgalmasabb életet teremthetnének. Hogy csak néhányat mondjak: szinte üresen ásít az új kultúrház, a gépállomásé is, gyönyörű a mozi, van könyvtár, televízió, s amit eddig még sehol sem láttam, sportcsarnok a faluban. Taggyűlést hívtunk össze. Két órán át záporoztak a hozzászólások. Mindből kiérződött, hogy csak a jó vezetőkön múlik, képesek-e hasznosítani ezt a mozgalmasabb életet egyelőre csak passzívan óhajtó igényt? — Volt-e valami közvetlen eredménye az egyhetes munkának? — Nem tudom, de egy példát elmondanék — mosolyodik el. — Azt hiszem, eredmény ez is. A faluban fővárosi színvonalú presszó van, zeneszekrénnyel, de látogatói mindössze mi voltunk. Kitűnő hely, ahol egy kávé és zene mellett összejöhetnek a fiatalok. De nem lehet Lányok és fiúk nem találkozhatnak a presszóban. A pletyka miatt. Mielőtt elutaztunk, a lányok egy része meghívott minket. Házibulira. Ha elmegyünk, egyhetes munkánk vész kárba, mert a házibuli rendezése a különbségek szigorú figyelembevételével történt volna. Ezért azt javasoltuk, hogy rendezzük a búcsúestet a presszóban, s jöjjön el mindenki. Magunk sem tudtuk, hogy mi lesz a dologból, mert Nagybajomban ilyen esemény még nem történt. — Sikerült. Összetoltuk az asztalokat, s szinte percek alatt báli hangulat alakult ki. Tán negyvenen is voltunk. Nem akart szétszéledni a társaság. S ha pletyka lesz a dologból, pontosabban abból, hogy ezentúl be mernek majd menni a presszóba a nagybajomi fiatalok — mert elhatározták —, érjen minket a pletyka nyelve. De nem távolból. Az új vezetőség választására, ha lehet, visszamegyünk. Báli János már eddig sem győzte hallgatással, s a nagybajomi példákhoz egy-egy mondattal hozzáfűzte beszélgetés közben somogyjádi tapasztalatait. — A nyugalom fogott meg legjobban — magyarázza széles mozdulatokkal — az emberek biztonságérzete. A fiatalok miatt mentünk le, éppen azért akartunk az idősebbekkel megismerkedni. Annyi szeretettel beszélnék a fiatalokról, s annyi felelősséggel, mintha maguk is mind fiatalok lennének. Az első gondolatom volt, ha itt élnék, itt dolgoznék, legelsőbb hozzájuk fordulnék tanácsért, segítségért. Erre akartam rábírni a Szabó István, aki mindezt elmesélte, itt nőtt fel Budapesten. Minden élménye, gondolata a fővároshoz köti. Tanárnak készül, vidékre. Tudatosan oda, ahol harccal, szenvedéllyel kell tanítani az újat, somogyjádiakat is. Azt mondják, becsapták őket. Magnetofont ígért a szövetkezet elnöke, s nem tartotta a szavát. A magnetofont társadalmi munkáért kapták volna, de alig végeztek valamit. Még a szalag sem került volna ki belőle. 1962-t írunk. Szerintem önmaguk ellen vétenek, hogy a KISZ-munkát kizárólag népi tánc és műsoros est formájában képzelik el. Emberekre van szükség, fiatalokra, akik ezekben a falvakban nemcsak hivatalból, hanem természetes érdeklődést kielégítve, érvekkel politizálnak, helyben kötik le a ma még város felé tekingető fiatalok érdeklődését. Munka és magnetofon A legtöbbet ők maguk tehetik... — Mert a falusi fiatalokat falokon, de a gondok nagy reis érdekli a politika — szól szót magukkal hozták. S most közbe Halmai Éva. — Ketten vitáznak rajtuk sok szenvevoltunk Kutason, egy köz-déllyel, hevességgel. Az új gazdász lánnyal. Jutka »poli legnagyobb haszna ez, hogy az utálás — politika« címmel életre készülő fiatalok minkis előadást tartott a gyeredennapi gondjai közé saját kéknek. Az iskolában szülői gondként kerül a mai falu értekezlet kezdődött, de senki életének változása. S az út sem akart még hazamenni s öröme — példázzák a beszélkéső estig folyt a vita kint agetések is —, hogy szívesen folyosón sorolják a fiatalok ezt saját . Másik élményem a ve- gondjaik közé.zetőségválasztás az állami Diósdi László gazdaság KISZ-szervezetében. Szigorúan betartott formaságok, öregesek, unalmasak, mialatt mindenki görcsösen figyelt. Az álmosító hangulat miatt. A lányok és fiúk természetesen szigorúan elkülönülve egymástól. A KISZ munkájának lényege a fiatalos lendület, az ötletesség, a mozgékonyság. A csinált komolyságból csak unalom lehet. — Itt egyébként — szinte az idősebbek ösztönző segítségével — olykor megmozdulnak a fiatalok. De nehézkesen. Várva, hogy valaki kezd valamit az ő fiatalságukkal. Pedig ezzel legtöbbet saját maguk tehetnek... Íme hát, három bölcsész a háromszáz vidéket járt közül. Olyan helyre indították őket, ahol probléma van a fiatalokkal. Igyekeztek segíteni, mozdítani valamit a tétovázó fia- J / p||§ író f:£ Ü SZENVEDÉLYES BÉLYEGGYŰJTŐK. A Nyomda-, a Papíripar és a Sajtó Dolgozói Szakszervezete Gutenberg Művelődési Otthonában igen tevékeny bélyeggyűjtő kör működik. A kör tagjai vasárnaponként összeülnek és megbeszélik a legújabb bélyegeknek nemcsak a várható értékét és rajzát, hanem — természetszerűleg — a nyomdatechnikai kivitelezését is. (Gonda György felvétele) 1962. március 1 Szemes Piroska: Amicáné belemártotta a lisztbe a kis borospoharat és két-három pogácsát szaggatott a kinyújtott tésztából, aztán gyűszűvel kilyuggatta a közepüket. Türelmetlenül lisztezte meg a csipkés, hold formájú bádogszaggatót, alig szakított vele pár formát, máris a kerek csipkéset vette elő. De régen nem csinálta már ezt a sok figurát! Még kicsi volt a két fiú, sokszor sütött aprótésztát, de később az apjuk fölöslegesnek ítélte a sok cifraságot. Inkább »ketteseket« csinált neki, vagy beiglit, az gyorsan ment, laktatott, ha levitte a bányába, akár azon is megvolt, amíg haza nem jött főtt ételre. Kis kanász, nagy kanász. Bicereg a bongyolász... Azon vette észre magát, hogy ezt a csúf terset mondogatja, pont azt, ami annyi éven át megkeserítette az életét. Ahogy a ritmus esik, úgy nyomkodja a szaggatókat re tésztába és sovány, sárgás arca kipirul a mozgástól, meg mert meleg is van a konyhában. Mit tudják az emberek, mennyi fájdalom van egy ilyen csúfolkodó versben? Amicáné se tudta, amíg bányásznő volt. De amikor szilózisos lett az ura, s fel keleti, jönnie a bányából, hátat fordított nekik a világ. Szép, hosszú ház ment rá a szanatóriumra, s amikor Vendél meggyógyult, nem dolgozhatott többé a bányában. Az orvos meghagyta, csak jó levegőt szívhat, különben legyötri a gyönge tüdejét, s kárba megy minden eddigi igyekezete. De nem is lehetett volna kívánni, hogy erőltesse magát, hiszen olyan lett a betegsége után, mint az őszi légy. Fáradt, lassú, csöndes. Nem tudják az emberek, mi az, amikor ott kell hagyni a falut, ahol felnőtt valaki, a házat, amit a verejtékéből kínlódott össze. S mindez hagyján, hanem beállni valahová falu utoljának, kanásznak! Mert mi mást tehetett volna Arnica Vendel azzal a gyönge, beteges tüdejével. A kanásznak a falu végén van a háza. Mindenki messzire elkerüli, még a legszegényebb szegény is. A kanásznál mindenki több. Vagy legalábbis többre tartja magát. Pedig, ha tudnák, hogy ez a kanászélet nem olyan utolsó. Mert ahhoz is kell érteni. És mennyit lehet ott tanulni! A tarisznyában, az étel mellett, ott lehet a könyv, az újság, s ha a kanász bejön a legelőről, tudósabb a parasztembernél, akinek nem futja idejéből a tudományokra. De a kanásznéval mégsem áll szóba a falu. Ha azt akarja, hogy kalapot emeljenek neki, előre kell köszönnie mindenkinek, mert neki soha nem mondják, hogy »jó napot«, csak ha már alázatosan odaköszönt. Hiszen az egész falu disznaját az ő ura őrzi, neki fizetnek a legszegényebb emberek is. De még csak meg se tudja mutatni senkinek a konyhájában a borsó színű konyhaszekrényt, a fehér zománcos tűzhelyet, mert nem kíváncsiak rá. A gyerekeket is kicsúfolták az iskolában, s ha jöttek haza, sírva mondták: — Édesanyám, minek vagyunk mi kanászok? Mit feleljen nekik? Csak azt, hogy buták az emberek, kicsi fiaim, ne törődjetek velük. Tovább fáj az anya szíve, amikor látja, hogy a gyerekek már nem figyelnek a csúfolódóra, de jönnek haza, konokul, hallgatva, s otthon is olyan csöndesek, jók, még csak rájuk se lehet zördíteni, hogy ugyan, ne rosszallkodjatok már! Már maguktól elkülönülnek, mert mi mást csinálhatnának? Amikor az általános iskolát befejezték, gimnáziumba küldte őket, magányos, merengő lelkét az a remény táplálta, hogyha majd tanultan visszajönnek, senki nem meri azt mondani nekik, hogy: Kis kanász, nagy kanász. Bicereg a bongyolász. . . Volt aztán még egy álma Amicánénak, amit a fiúk taníttatásánál is jobban dédelgetett magában. Mégpedig az, hogy egyszer itt is úgy lesz, mint más faluban: az emberek szövetkezetbe mennek. Hogy ettől mit remélt? Nem, nem a több keresetet. Hiszen az utóbbi három évben már anynyit fizettek nekik, amennyit talán soha. Mert senki nem akart elmenni kanásznak. Amikor az első év után a szomszéd faluban ráígértek az itteni fizetésre, és el akartak menni, megszavaztak hozzá még háromszáz forintot, csak maradjanak. Csupán szomszédjuk, bizalmasuk nem volt továbbra sem, a falu egyik rétege se fogadta be őket. Most nagyon jó. Igaz, hogy hozzájuk senki nem jött el megkérdezni: belépnek-e a szövetkezetbe. Még akkor sem, amikor már az egész falu aláírta a jelentkezési lapokat. Róluk megfeledkeztek. De Vendel maga ment a tanácsházára, hogy mi van, hát a kanász nem ember? — Láttad volna, hogy nézzek rám — mondta aztán otthon. — Hát dehogyis nem! Kell nekünk állattenyésztő, már hogy is jut eszébe ilyesmi, számítottunk magára! És akkor aláírta a belépési nyilatkozatot. A gyűlésen mindenki azt mondta, ő legyen az állattenyésztési brigádvezető. Igaz, hogy hozzáértőbb embert bajosan találtak volna. Örülhettek is neki, mert Vendel aztán igazán áttanulmányozta a sertéstenyésztést, hogy még a kutricákat is vele terveztették meg. Azóta pedig, mintha beljebb került volna a falu vége. Az új házak valósággal körülvették az egykori kanászok szolgálati lakását. Beépültek az üres telkek, s ahogy szaporodtak, úgy fonódtak a szálak a szomszédok között. Már az is előfordult, hogy paprikát kértek tőle kölcsön, s a szomszédasszony, aki soha nem váltott volna vele szót, megbámulta az aszaltvadkörtétől illatos szobában a kombinált szekrényt, a toalettasztalt, a konyhakredencet. Amicáné szeszélyes kis formákat vagdalt ki a tésztából, s élvezettel nézte, hogy nevetnek rá a tepsiből. A maradékot összegyúrta, újra kisodorta és apró babákat formált belőlük. Köménymagból csinált nekik szemet, szájat, orrot, aztán betette a sütőbe, majd ollót, szalvétát keresett és csipkésen kicifrázta a papírt, kibélelt vele egy skatulyát. Amikor kisült az aprótészta, kis szitán porcukrot szórt rá, s csinosan berakta a dobozba, cukorspárgával összekötötte, kezet mosott és öltözködni kezdett. Barna szövetruháját akasztotta ki, erre mondták a fiúk, hogy olyan benne, mintha fiatalasszony lenne. A ruha fölé kardigánt vett, noha már nem volt hideg. Soknak is találta, de ott áll már egy éve a szekrényben, sohasem használta még. Minek a ruha, ha nem veszik fel? A kendője is vadonatúj, azt a héten vette, barna-sárga mintás. Egy pillanatig gondolkodott, ne a sötétszürkét tegye-e fel, de ahogy meglátta, mindjárt össze is hajtotta újból, öreges nagyon. Még kézitáskát kellett volna vennie. Hogy is feledkezett meg róla? Persze, aki nem jár sehová, annak minek? De most majd vesz, legközelebb az következik. Egyelőre megteszi a régi. Kinyitotta kapcsos kis ridikült, betett egy zsebkendőt, a pénztárcáját, a meghívót, melyet a helyi nőbizottság küldött neki. De mielőtt a meghívót betette volttá, még egyszer elolvasta: »Tisztelt Arnica Vendelnének ...« — így szólt a címzés. — »Szeretettel meghívjuk a kultúrteremben rendezett megbeszélésünkre, melyet batyusbállal fejezünk be ...« Kendőjét megigazította a tükör előtt és a süteményes dobozt kezében, tartva, kilépett a kapun. NÉPSZAVA «A 1109 PESTI AUTÓBUSZRÓL van szó, nagy, farmotoros, kék buszról. De nem a baleseti statisztika és nem is holmi KRESZ-probléma miatt jegyeztem meg a számát. Két, kacsingató gumibaba miatt. A két kedves kis gumibaba a kocsi szerelékfalán kacsingat. Nem mindig, csak ha a sofőr az indexlámpát működteti. Akkor — tehát minden kanyarnál — az egyik gumibaba vidáman kacsint, mivel a GA 11—69 gazdája a jelzőlámpa kontrollfényeire állította őket, és a szemük helyén kis lyuk teszi lehetővé a felvillanó fény kiszűrődését. Állnak az utasok, lefelé szálltukban az első ajtónál és nincs ember, aki el ne mosolyodna, ha a két babára néz. Mert ez a játékos két kis figura természetesen nem hivatalos tartozéka az Ikarus-kocsinak. Ezeket úgy kell »ráfabrikálni«, ha az embernek van hozzá egy csöpp ideje, kedve, ha van benne szeretet a masina iránt. A GA 11—69-es »pilótája« a jelek szerint ilyen ember. NINCS EGYEDÜL Néhány hónapja egy nagy, világoszöld Kuka sofőrfülkéje lepett meg azzal, hogy színes, vidám függönyöket viselt, úgy járta a Józsefvárosit. A Csavarárugyár májusban — Gagarin űrutazása után voltunk — egyszeriben megtelt furfangos szerkezetű, áttételek hajtotta színes szputnyikocskákkal, forgó földgömbökkel, meg persze temérdek virággal. És aki ismeri Csepelt, tudja, hogyan öltözik minden májusban valami sajátságos üzemi pompába a gyár soksok műhelye, miként telik meg zöld ágakkal, papírvirággal a fal és a csarnoktető... Kedves kuckókat varázsolni oda, ahol az ember dolgozik, természetes dolog. Senki se talál benne valami különös vívmányt — mi sem. Annyira nem, hogy néha zavarban van az ember, amikor megkérik, írja meg: az egész műhelydekorációra a munkásgárda adta össze a pénzt. Tudniillik kissé viszolygunk attól, hogy bármiféle gyűjtésnek és közös áldozatot igénylő anyagi akciónak nyilvánosságot adjunk — hátha itt vagy ott túlbuzgó emberek eltévesztik az irányzékot és kötelezővé akarják szürkíteni azt, ami önkéntes formájában szép és színes volt, büszkeségre jogosító. De a tények mégiscsak tények: semmiféle gépkocsira »hivatalos« keretből nem kerülnek játékbabák és kedves függönyök. Ahol él és ahol dolgozik, vidámságot, ötletet, jókedvet akar látni — mondja a GA II— 69-es kocsi a gazdájáról. Igen, nyilatkozik róla, akárcsak a Váci úti vagy csepeli műhely tetők és ablakok a maguk gazdáiról. NÉHA APRÓ JELEK MÖGÖTT nagy figyelmet érdemlő jelenségek húzódnak meg csendesen és szerényen. A világért sem szeretném azt mondani, hogy az ilyen módon gondolkodó sofőr vagy esztergályos valamiféle korlátlan boldogság szüntelenül mézédes légkörében él. Nem, valószínűleg nekik is vannak kellemetlen pillanataik, viták kollégákkal és vezetőkkel, beosztásbeli sérelmeik és ki tudja, milyen más — a hétköznapok sodrában kikerülhetetlen — kedélybeli zátonyok. Azért, mert egy marós gépen vidám, színes papírszalagok libegnek, lehet, hogy a gép gazdája napokon át heves bérvitában áll a művezetőjével, vagy kiadósan mérgelődik az üzemi konyha elromlott pörköltse miatt. Alapjában azonban nem lehet tartós baj azoknak az embereknek , életével, kedélyével, gondolkodásmódjával, akik a légkörteremtésilyen apró megnyilvánulásaim képesek. Nem hiszem, hogy gondok nélkül élnek, de bizonyos, hogy szeretik azt, ahogyan élnek, ahol dolgoznak, mert jókedvet és életörömet nem lehet »előírni«. Csak előidézni. Ebben a néhánysoros írásban igen sok gép szerepel. Autóbusz és Kuka teherautó, marógép és esztergapad. És mindenütt az otthonosság és a jó kedély hangjain szólalnak meg ezek a masinák. Van ebben is valami új vonás, amiről érdemes beszélni, ami egyre erősebben a gépre, a gép erejére épülő szocialista társadalmunk emberi voltának megnyilvánulása. Nem egyszer és nem is kétszer olvashattunk kétségbeesett próféciákat, amelyek a gépektől az ember elszürkülését, kedélytelenedését várták. Tulajdonképpen ugyanez a nézet jelentkezik a nagyvárosi élet »elembertelenítő« hatását felvázoló »Pest feketére fest« szólásban, amelynek még ma is akadnak kései prófétái. Lehetetlen reálisan nézni ezt a jelenséget — a múlttal való összehasonlítás nélkül; a kapitalista múltat kell idézni, amelyben a költő szava szerint a gépek is »mogorván szőtték« a szövőnek omló álmait, a kort, amelyben »a drága jószág hogy elvadult, a gép!«... A MI DRÁGA JÓSZÁGAINK nem vadulnak el A mi gépeink összemosolyognak az emberrel, az összetartozás bátorító mosolyával, kissé talán még rá is kacsintanak, mint a GA 11—69-es kis villogólámpa-szemű gumibabái. Semmiféle elembertelenedéstől nem kell félni ott, ahol a hatvan-nyolcvan lóerős motort a kezelője a magáénak érzi. Nagy szavak? Ünnepélyes szólamok? Gyakran keressük, min is mérhetjük le az ember, a munkás viszonyát az új társadalomhoz, annak tulajdonához, sajnos, sokkal szélesebb nyilvánosságot kapnak — a dolog természetéből folyik ez — a sikkasztók és üzemi tolvajok, a »szarkák« és az elbámészkodó portások. Nem árt néha, ha szót ejtünk azokról is, akik szeretik a környezetüket, a szerszámukat, a műhelyüket, az autóbuszukat és játékos kedvükben szinte babusgatják, hiszen — nagy szavak nélkül — a magukénak érzik. Baktai Ferenc